Világvégét megélő, túlélőkkel együttélő, nyomozós.

Jon egy konferenciára érkezett Svájcba. Mire feleszmél, egyre hihetetlenebb hírek bukkannak fel a tévében: Washingtont atomtámadás érte, és hullanak a bombák. Majd minden elszáll. Se Internet, se hírek, se kapcsolat a rokonokkal. A svájci hotel megmenekül, és mindenkinek el kell döntenie, hogyan tovább. Jon sok munkatársa a reptér felé veszi az irányt, Jon inkább megvárná, míg kimentik őket. A napok telnek, többen öngyilkosok lesznek, a megmaradtak egyre többet tudnak meg egymásról. Jon, hogy ne őrüljön meg, a krónikás szerepét ölti magára. Naplót kezd el vezetni, megörökítve a mindennapokat. Amikor a tetőn, egy tartályban egy halott kislány tetemére bukkannak, Jon kötelességének érzi, hogy kiderítse, mi történt. A többieket nem érdekli az ügy, sokkal fontosabbak az olyan kérdések, hogy honnan lesz élelmük télre. Jon pedig állhatatosan nyomoz, bármi is történjen köröttük.

Nem egy szerző írta már meg, milyenné válna a világ egy atomháború után. Még olyan sorozat is van, amelyben az apokalipszis küszöbén egy rendőr nyomozgat, mert ehhez ért és mi mást csinálna a maradék időben? Vannak jobbak, rosszabbak. Sajnos, Jameson története nagyon sok szempontból a rosszabbak közé tartozik.

Az első, hogy nagyon száraznak éreztem a szöveget. Főleg az elején, komolyan zavart az énelbeszélő stílusa. Még, ha bele is akarom látni, hogy sokkos volt, még gondolkodni se tudhatott rendesen, nemhogy írni, akkor is gyötrelmes volt, amíg megszoktam a stílusát. Az egy dolog, hogy sokat kombinál és okoskodik, de mindezt unalmasan teszi. Meg egy ponton arra is rá kell jönni, hogy bizony elég megbízhatatlan az elbeszélő. Sok mindent elhallgat, vagy, ami még jobban irritált: később jutnak eszébe fontos dolgok. Mondjuk, direkt visszaemlékezik, hogy indult minden, mi volt az első napokban. Amikor a végén aztán az is kiderül, ki mit csinált titokban, hirtelen a fejéhez: tényleg, én is láttam, hogy megjöttetek! Most, hogy mondod, valóban, erre emlékszem én is. Nagyon kényelmes utólag így elvarrni a szálakat. Mondhatni, egy egészen más, addig láthatatlan szálat lehet beszőni a korábbiakba, de az ilyen húzások idegesítenek, itt is.

Nem kedveltem meg a szereplőket. Pontosan nem tudom, mit vártam. Talán egy tevékeny valakit, aki összefogná őket és lenne egy terve? Egy vezért? Mert az nem volt. A főszereplő, Jon nem véletlenül krónikás szerepet vesz fel. Amikor pl. ki kell menni ellátmányért, akkor is azon megy a harc, hogyan húzzák ki magukat a feladat elől.

Kriminek se működött a regény. Eleve nagy az érdektelenség és nagyon érezni, hogy Jon is csak el akarja ütni valamivel az idejét. Nem tudják ki volt a kislány, mikor került a tartályba, nincs egyetlen ismert tényező sem, csak elméletek legfeljebb. A végére ugyan ez a gyilkosság is megoldódik, de pont azon a módon, amit ki nem állhatok. A gyilkos elkezd beszélni és mindent megtudunk tőle. Különben nem jöttek volna rá, és amilyen lett a világuk, nem is érdekelt volna senkit. Egy ponton még Jon is azt mondja, hogy semmi értelme az egész nyomozásának.

Végül, ami leginkább érdekelt, milyen lett az új világ? Jameson nagyon kis részeket oszt meg belőle, és egyes kérdésekre választ sem kaptam. Pl. a város közösség. Még nyugtalankodnak is a szereplők, hogy mit jelenthet az, hogy hasznára válni a közösségnek. De nem tudjuk meg. Vannak utalások elvadult elemekre, kicsit a világ változását is megismerik az újra elinduló netről és a máshol levők üzeneteiből, de ennyi. Nagyon kényelmes megoldásnak érzem, amire rátalálnak a hotel túlélői – szinte, mint egy nyertes lottószelvény.

Gonosz tőlem, de a végén legalább az a káröröm megvolt, hogy hiába mondogatta a doktornő Jonnak, hogy nézesse meg a fogát, vagy baj lesz. Nem nézette meg. Meg is kapta a jutalmát.

Sokkal jobbat vártam. Egy-egy jobb jelenet akad benne, de összességében se kriminek, se sci-finek nem tetszett.

Jameson: Az utolsók – Mint krimi/sci-fi: 40% van benne ötlet és egyes elemeket el is kezd kibontani, de nagyon unalmas, lassú és még a történet szereplői szerint is érdektelen a nyomozás.

Szubjektíven: 20% csak egy-egy jelenet sikerült jól, különben vontatott és se a világot nem építi fel logikusan, se a nyomozás nem izgalmas.

Egyeseknek, ha megfelelő mértékű nyomás nehezedik rájuk, és kiszakítják őket a megszokott, kényelmes környezetükből, nem kell sok, hogy szörnyeteggé váljanak. És néha ezt megsejti az ember, még ha megmagyarázni nem képes is – egyszerűen csak tudja valahol legbelül. Ez is a hüllőagy.

Imádok főzni. Az ennivaló közelebb hozza egymáshoz az embereket, nem igaz?

Nyaralós, titkokat feltáró, gyilkosság körülményeit felfedő.

A barátokat a közös oxfordi évek és a csapat lelke, Amanda köti össze. Ő volt az a gazdag és ragyogó szépség, akinek a fényéből mind szerettek volna kapni. A szintén nagyon vonzó Julien, aki feleségül vette és befektetési bankárként igyekszik fenntartani a megszokott életszínvonalat. Samira (az egyetemi szerelmével, aki már a férje és a gyereke apja) és Katie, az egykori szobatársak. Mark, aki rajongott érte és a hozzá külsőben hasonlító Emmát vette feleségül. Nick a párjával, akinek elnézték, hogy meleg. Minden évben, a diploma óta együtt töltik a szilvesztert, és idén Skócia egy vadregényes tájára mennek el ünnepelni. Ám régi és fájó titkok kezdenek el felszínre törni, újév napjára valaki el is tűnik. A szintén a múlttól szenvedő helyi személyzet igyekszik megtalálni az eltűntet, majd választ találni arra, kinek köszönhető, hogy olyan állapotba került, amilyenbe.

Lucy Foley ezen kötete jelent meg előbb, de én előbb olvastam a Vendéglistát. Most jár is az agyam, hogy jobban tetszett-e volna, ha ezzel kezdek. Mert most nagyon azt érzem ki belőle, amiben egyezik azzal a másik regénnyel. Nagyon egyező sémát követnek – sokkal jobb lett volna, ha több időt hagyok a két regény között.

Krimi, amely két fő kérdés köré van rendezve, melyek váltják egymást. Először azt nem tudjuk, ki tűnt el. Hóvihar van, veszekedés volt, és úgy van megírva a könyv, hogy csak utalások vannak. Miközben megismerjük a szereplőket és a múltjukat, a jelenben húzza az agyunkat a kérdés, hogy kinek esett baja. Foley a végsőkig fokozza a kérdést, szinte már a múltból is tudjuk, ki az eltűnt, mire a jelenben felfedik a hollétét. Utána pedig az marad hátra, hogy kinek köszönhető az állapota.

Ebben van nyomozás is, hiszen van két külsős szereplő, akiknek az lesz a dolga, hogy megtalálják a válaszokat. A gondnok, Heather és a helyi vadász, Doug igyekeznek mindent megtenni. Amatőr nyomozók, leginkább belebotlanak dolgokba, de ők tartják mozgásban az eseményeket és nélkülük másképpen alakulna a történet vége is. Foley még azt is megjátssza, hogy van egy másik bűnügy is a környéken, amit belesző ebbe a sztoriba, és jó nagyot csap azzal, ahogy a szereplőkkel rájövünk, melyik nyom melyik esethez vezet.

Jó eszköze az idővel való játék. Ahogy a Vendéglista, ez is megosztja az idősíkokat. A jelenben haladunk Heather és Doug oldalán az igazság felé, miközben párhuzamosan megismerjük a korábban a nyaralás alatt történteket, és a szereplők a saját fejezeteikben a saját múltjukból is hoznak jellegzetes, sok mindent felfedő eseményeket. Az egész halad a nagy leleplezés felé, ami itt kettős. Az egyik csúcspont, amikor odaérünk, ki tűnt el, a másik, amikor azt is megtudjuk, pontosan hogyan és mi történt. Jól van felépítve, logikusan és szépen összeérnek a szálak, csak nagyon eszembe juttatta a Vendéglistát…

Izgalmas a kötet a szereplők miatt. Mindenkinek van titka, mindenki tud olyasmit, ami majd meglepi az olvasót. Foley nem egyszerű emberekről ír, itt mindenki elég összetett és többrétegű. Vegyük csak Amandát! Kivételezett, gyönyörű, kedves és egy csomó jó dolgot el lehet róla mondani. Ugyanakkor lusta és rossz értelemben kivételezett is, meggondolatlan és nagyon ért hozzá, hogy mások lelkébe taposson. Foley nagyon elkapta, hogy mennyire sokféleképpen viszonyulnak hozzá a barátai is. Itt bizony belefér egy kapcsolatba, hogy egyszerre szeressék és irigyeljék, néha már gyűlöljék is egymást.

Talán csak Doug és Heather mások, nekik inkább tragikus titkaik vannak és nincs olyan sötét oldaluk, mint a többieknek. Szép vonal is, ahogy a közös nyomozás során elkezdenek nyitni egymás felé és a szerző ad nekik egy esélyt, hogy együtt talán kitalálnak abból a sötétségből és fájdalomból, amiben addig beragadtak.

Jól olvasható, olvasmányos a kötet. Nem csak a cselekmény zajlik, de a szereplők lélektanát is mutatja, miközben életre kelti a helyszínt is. Leginkább talán karakterközpontú, de a cselekmény és a világépítés is megvan. Érthető, kellően érzelmes is.

Jó könyv, tényleg kár, hogy folyton a Vendéglistával mértem össze. És van egy terület, amiben nagyon a másik tetszett jobban. A Vendéglista végén megvolt az érzetem, hogy kb. mindenki megkapja, ami jár neki. Itt nincs ilyen elengedés, inkább zavart, hogy kinek mi jut a végére. Sokaknak sokkal rosszabb, ami kellett volna. Nem érzem úgy, hogy az ügy után helyreállt volna a világ rendje.

Remélem, ha jön még a szerzőtől kötet, abban már más lesz a séma. Tetszett, de ne legyen minden könyve ugyanolyan szerkezetű…

Foley: Vadászparti – Mint krimi: 75% jól felépített történet és összetett szereplők, hangulatos és sodró sztori.

Szubjektíven: 70% a történet és a karakterek tetszettek, de nagyon olyan, mint a másik Foley-regény kevésbé elfogadható véggel.

• Metropolis Media: A suttogó ajtón túl - fantasy
• Magvető: Erről nem beszülünk - kortárs
• General Press: Az utolsó járat - thriller
  • Vérszomj - krimi
• Alexandra: Faust - skandináv krimi
• Könyvmolyképző: Lucifer lánya és Gonosz kis játékok - urban fantasy
  • Vízkastély - női
  • Emlékek tengere - női, romantikus
  • Az Éjféli Csillag - YA fantasy
  • Jóvátétel - new adult
  • Egy vidéki affér - romantikus
  • Télerdő - YA fantasy
  • Az ex - thriller
• Európa: Az elveszett kenyér - memoár, történelmi
• Agave: A Kimondatlan Név - fantasy
  • Finlay Donovan ölni tudna - női krimi
• Kossuth: Erzsébet és Margit - ismeretterjesztő

Hiába menekül el az ember otthonról, akkor is együtt kell élnie saját magával.

A pletykák sosem mesélik el a valódi történetet, még akkor sem, ha némelyik súrolja az igazságot.

Kisvárosi, sorozatgyilkosos, kamaszos.

Osborne egy unalmas kisváros Nebraskában. Makani nem önszántából költözött ide a nagyanyjához – bár a hivatalos változat szerint a romló egészsége miatt felügyeli az asszonyt, míg leérettségizik, valójában így büntetik és tartják távol attól, amit otthon tett. A lány őrzi a titkát, senki nem tudja, igazából miért itt és nem Hawaii partjainál maradt. Szerzett két barátot és érdekesen alakul a kapcsolata Ollie-val, aki hozzá hasonlóan nem illik ide. Ollie, akit a szülei halála óta rendőr bátyja nevel, aki szőke fürtjeit rózsaszínre merte festeni egy konzervatív kisvárosban. Barátok, szerelmesek – maguk sem tudják, de készen állnak kideríteni. Ám a nyugalmat egy gyilkosság zavarja meg: az iskolai előadások sztárját, a kiemelkedően tehetséges Haley-t brutálisan meggyilkolják. Majd a veretlen focicsapatuk ásza, Matt válik hasonlóan kegyetlen gyilkosság áldozatává. Amikor Makani kerül a gyilkos célkeresztjébe, szembe kell néznie azzal, ki volt és miért ragadt itt.

Duncan az a szerző, aki ezt a zsánert remekül érezte. Ifjúsági történeteket írt, amelyekben volt szerelem is, kamasz kérdések is, közben meg horror és thriller elemek színesítették a történeteit. Erről a könyvről nagyon az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy nagyon gyengén sikerült Duncan-regény. (A legismertebb a Tudom, mit tettél tavaly nyáron.)

A Valaki van a házadban kétféleképpen olvasható. Lehet benne keresni a thriller és talán minimálisan a horror elemeket, nagyobbrészt azonban ifjúsági regény. Thrillerként elég gyengén muzsikál, ifjúságiként némileg jobb a véleményem.

A középpontban nagyon Makani áll, és Perkins jól el is játszik azzal, hogy mi történhetett a lány múltjában. Rengeteg utalás van, hogy valami súlyos dolgot követett el otthon, azért száműzték ide. De hogy konkrétan mi történt, csak a vége felé derül ki, amikor mindent elmesél a barátainak – mert már nem lehet titkot tartani, a rendőrségi ügy miatt úgyis kiderülne minden. Addig húzta az idegeket a szerző, és velem el is hitette, hogy valami borzalmat rejteget Makani. Ehhez képest teljesen kiakadtam, hogy mennyire kisszerű az eset, amit olyan nagyon titkol. Levágta a barátnője haját – igen, fenyegetően és megijedtek tőle, majdnem katasztrófa lett az ijedtség miatt, de messze nem ő volt ott a legrosszabb. Nagyon csodálkoztam, hogy Makani lett a bűnbak, pedig az egész beavatási szertartás miatt kellett volna kiakadni, és azt betiltani. Az úszócsapat végzőseit is elő kellett volna venni. Makani is áldozat ott, nem a nagybetűs rossz. Ha a barátnője meghalt volna, vagy tényleg ártott volna neki, ok. De nem. Így nekem csalódás, mi volt a titok.

Különben meg nagyon tipikus lányregényes, ahogy a szerelmi szálakat építi Ollie-val. Ismerkednek, randiznak, olyan kis semmilyen. Talán csak annyival több, hogy a nyári flört után a történet jelenében beszélgetni is elkezdenek, és hihetőbb, hogy szerelmesek is lesznek, nem csak egymás mellé csapódnak.

A történet másik fele a gyilkosé. Sokáig a kamaszok életét nem is befolyásolja, csak meg vannak ijedve és döbbenve, hogy mi történik a városban. Mi olvashatjuk, amikor a gyilkos lecsap. Mondjuk, a véres részek ki vannak takarva – az áldozat rádöbben, hogy mi történik körötte és jön a pánik – itt pedig elhallgat a szerző. Egyetlen késelés vagy brutális tett sincs megörökítve. Mondhatni, korhatáros. Még így is ezek a kötet legjobb részei, engem legalábbis sokkal jobban lekötött, mint Makani nagyon lányos fejezetei, vagy az Ollie szerelem.

Sajnos, amikor Makani és Ollie bekerülnek a hajszába, azonnal az is kiderül, ki a gyilkos. El se akartam hinni, hogy ilyen egyszerűen megoldja Perkins. Semmi rejtély, semmi nyomozás, látják, ki volt a támadó és a rendőrség megindítja ellene a hajszát. Nagyon unalmas megoldás. Amikor a végén azt is elmeséli, mi volt az indítéka, legszívesebben kitéptem volna a lapot. Addigra már nem voltak nagy elvárásaim, de ennél mondvacsináltam és hülyébb indítékot nehezen lehetett volna kitalálni.

Perkins szerencsére jó mesélő, és megtölti élettel a karaktereit. Jól sikerült Makani és a nagyanyja kettőse. Tetszett, ahogy érzékelteti, mennyire rossz szülők Makani felmenői és ez milyen sebeket hagyott a lányban. Ha nem is pörögnek nagyon az események, nem unatkoztam olvasás közben.

Makani múltja és a gyilkos indítéka nekem nagyon lehúzta, de ifjúsági regénynek azért korrekt. Majd filmen is megnézem, mit hoztak ki belőle.

Perkins: Valaki van a házadban – Mint ifjúsági: 65% jól felépített karakterek, lelki sebek és szerelmi szál korrekten. A thriller elem színesíti, de sok a furcsa megoldás.

Szubjektíven: 50% Perkins stílusát szeretem, olvasmányos. A gyilkosos jelenetek is bejöttek. De sok más irritált, pl. a gyilkos személye és motivációja.

Más dimenziós, emberiséget menteni próbáló, politikai csatás.

2080-ra nem megy jól az emberiség sorsa. A túlnépesedés, a rasszizmus egyre veszélyesebb méreteket ölt. Megoldásként milliók fagyasztatják le magukat, és akarnak álomban lenni, amíg nem lesz munka és élhetőbb világ. A bea nevet kapják, és már elképesztően sok van belőlük. Jelenleg pedig nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben érdemes lenne felébreszteni őket. Az elnökségért indul, elég jó esélyekkel a fekete Jim Briskin, aki az Államok első színesbőrű elnöke lehet. A kampánystáb nehezen is viseli, hogy szívesebben mondaná az igazságot, mint a jól megírt sajtószövegeket. Briskin jelentős vállalása, hogy elnökként megoldást talál és felébreszti a beákat. A tudomány úgy tűnik, a segítségére siet: találnak egy repedést a térben, és a túloldalán egy másik Földet. Ott nem a homo sapiens, hanem a pekingi előember emelkedett fel, és egy szinte érintetlen, meghódításra váró bolygót ural. Megindulnak az emberi telepesek, de nem várt eseményekkel kell megküzdeniük.

Lehet, nem 3 óra alvás után és két ásítás között kellene Philip K. Dick regényről írnom. Érzek is magamban némi ellenállást, hogy ez most túl komoly, nem akarok ezzel foglalkozni. Amit rendszeresen megélek a szerző kapcsán: a regényei nálam nem jönnek át annyira, mint a novellái.

Az egyik oka, hogy nincsenek olyan szereplői, akikkel szimpatizálnék, vagy legalább ne hagyna hidegen, mi történik velük a történet végére. E regény legfontosabb szereplőjének Jim Briskint érzem. Ő az, aki emberileg az egyik legjobb a történetben. Valódi megoldást akar, igyekvő és szakmájához képest meglepően egyenes. Azt még valahol élvezni is tudtam, amikor ódzkodik attól, hogy a sajtónak hazudjon és eladja magát. Egyrészt, a stábja löki egy irányba, ő meg valamerre másfele menne.

Mert nagyon úgy látszik innen, hogy abban a világban ez a norma. A szavazásig mondani bármit, aztán elnökként csinálni, amit csak akarnak. Szívesen írnám azt, hogy ez Dick víziója, de ez a régi trükk. Megnyerni a szavazókat, aztán gyorsan felejteni, mi volt az ígéret.

Szintén az emberre nagyon jellemző, hogy mire készülnek a megtalált, párhuzamos dimenzióban. Vannak már ott őslakosok, értelmes lények. Mégis, onnan indulnak, hogy végeznek minddel. Elég nehezen merül fel az ötlet, hogy próbáljanak kommunikálni velük. Az meg sem fordul a fejükben, hogy engedélyt kérjenek a bolygó elárasztásához felébresztett beákkal és új életre vágyókkal. Az ember jön, gyilkol és uralkodni akar.

Meg lehet nézni, hogy melyik módszer volt a jobb. A békés, szép földet, de kevésbé gazdag embereket eredményező, vagy a pusztulóban levő otthona a főszereplőknek. Dick direkt nem mond véleményt, de azért sokat mond, hogy mi lesz az emberiség sorsa a történetében.

Bőven lehet benne a politikát elemezni, akár Jim kapcsán, akár George okán, aki a pekik istenének igyekszik eladni magát. Ez fogott meg kevésbé, nekem érdekesebbek voltak a Föld globális problémái és a megoldások keresése. Dick jól ráérzett: nem lesz menekülés, nem kapunk egy másik dimenzióban bolygót elkövetni ugyanazokat a hibákat. Itt kell megoldani a problémákat – és az űrközivé válás, a más bolygókat kolonizálás ötlete ma már halad a megvalósulás felé.

Ez a regény olyan volt most nekem, mint Az ember tragédiája. Sok elemét fontosnak érzem, és lehet róla beszélni. Aktuális problémákat feszeget. De olvasni nem szerettem. Vékony, de tömény. Kevesebb a cselekmény, mint ami jól esett volna. Azt meg már említettem, hogy a szereplők sem lopták be magukat a szívembe.

Van még regényem a szerzőtől, de novellák is. Lehet, inkább azzal folytatom…

K. Dick: Repedés a térben – Mint sci-fi: 70% aktuális témákat feszegető, feszes sci-fi, több ötletet is gondosan kibontott.

Szubjektíven: 55% a Föld ember okozta globális problémái lekötnek, ez is jó dolgokat mond, de olvasni nagyon nem szerettem.

Kapcsolatra visszaemlékező, szerelmes, apa – fiú kapcsolatos.

John Tyree sokáig nem tudta, mit kezdjen az életével. Az anyja korán elhagyta a családját, és a fiút zárkózott apja nevelte fel, akinek az érméi fontosabbnak tűntek, mint a gyermeke. John egy ponton minden ellen lázadt otthon, és rossz útra is tévedhetett volna, de bevonult. Gyalogsági katonaként megtalálta a helyét. Egy eltávon kimentette egy lány táskáját az óceánból, és így megismerte Savannah-t. A fiatal lány szociális munkásnak készült, sérült gyerekekkel akart foglalkozni. Kedves, bájos és sebzett – gyorsan szerettek egymásba. Leveleztek, míg várták, hogy John szolgálati ideje leteljen. Közben Savannah hatására John átértékelte az apjával való kapcsolatát is. Ám akkor jött 9.11 és nem lehetett a kötelességnek hátat fordítani. Évekkel később pedig csak átgondolni lehetett, mit és hogyan lehetett volna, ha egyáltalán lehetet volna másként tenni, hogy más legyen a befejezés.

Lehet, hogy úgy ismerősebb lesz, hogy Kedves John! Igen, ez az a regény, amiből a Tatum – Seyfried film készült. Megjegyzem, én nem láttam, nem is akarom megnézni, ennek ellenére nehezemre esett a regény és nem a színészek alapján elképzelni a szereplőket. Savannah pl. alacsony, barna hajú lány. Az őt játszó színésznő meg nagyon nem az volt.

Sparks sok regényét megfilmesítették és ez is szépen hozza azokat a cselekmény- és karakterjellemzőket, ami benne szokott lenni a szerző könyveiben. Egyrészt, most sem egy boldog, rózsaszín történetet kapunk. Több szinten sérültek a szereplők, és ha nem is díjazom, hogy a szerelemben keresik a megoldásokat, legalább többféle problémát felvetett. Savannah majdnem randi-erőszak áldozata lett, és idő, amíg ki tudja heverni. Mondjuk, pont ez, amiről elhiszem, hogy John imádattal vegyített szerelme segített neki. John felismeri az apja enyhe Asperger-szindrómáját, és másként viszonyul hozzá – nem olyan lesz, mint egy átlagos apa-fiú kapcsolat, de így is vissza tudnak találni egymáshoz és lehet attól még szeretni valakit, hogy neki más igényei vannak, mint másoknak. Így érzékenyít is Sparks, mert kihangsúlyoz jellemzőket, bemutatja az Asperger-szindrómát és végig megtartja a szereplő méltóságát.

Sparks mély érzésekről ír, és valahol sérelmezni is tudom, hogy lett volna itt bőven alapanyag, mégis a Savannah-szerelem, ami meghatároz mindent. Ha csak John és az apja kapcsolatát nézem, Savannah miatt kezd el másként nézni a férfira, lesz hajlandó ő maga változtatni és elfogadni. Ez ugyanaz a mély, már szinte mesébe illő szerelem John részéről, amit a Szerelmünk lapjaiban Noah is megélt. Furcsa, amikor pl. 9.11 traumáját is a szerelmen keresztül értelmezik.

Azzal sem vagyok kibékülve, hogy túl jónak érzem a szereplőket. Az is simán benne van, hogy nem hiszem el, hogy valaki ennyire önzetlen és önfeláldozó tud lenni. Én nem tudnék. Egyrészt, miért van mindenki annyira oda a lányért? Beteges, ahogy Tim és John is szajkózzák, hogy Savannah boldogsága az első és mindketten feláldoznák magukat érte. A lány még csak nem is látja, mit meg nem tesznek érte.

Amit különben nem bírtam megállni, arra rákerestem, a filmet hogyan fejezték be. A regény vége ugyanis… messze nem szokványos. Már menet közben éreztem, hogy ez lesz, vannak rá utalások. Végig tudjuk azt is, hogy nem maradtak együtt, Savannah másnak a felesége lett. John ezzel bizonyítja, a lehető legönzetlenebb módon, hogy mennyire szereti a nőt. A saját boldogságát, örökségét és a jövőjét adja fel, hogy Savannah boldog legyen. Keserédes, szintén jellemző a szerzőre. A film viszont módosít – ott John és Savannah kapnak majd még egy esélyt, ha azt nem is látjuk, hogy élni tudnak-e vele.

Egyes darabkák, pl. az apa aspergeres tünetei tetszettek, de összességében a regénnyel nem voltam megbékélve. A túl jó szereplők, az érzelmek teljes uralkodása a cselekmény felett annyira nem szokott tetszeni. Most sem.

Sparks: Kedvesem – Mint romantikus: 70% behoz komolyabb traumákat is, érzékenyít, miközben a szerelem önzetlenségét ünnepeli.

Szubjektíven: 40% túl jónak érzem a szereplőket, a regény végét sem tudom elhinni. Érzelgős is.

Ki döntött kurvára úgy, hogy a politika hazugságról és eltitkolásról szól? És arról, hogy az ember olyasvalakinek tetteti magát, aki nem ő maga.

Szerelembe eső, politikához kötődő, saját identitásért kiálló.

Alex Claremont-Diaz az első amerikai női elnök fia, a Fehér Házban él és maga is politikusnak készül. Mivel éppen az anyja újraválasztási kampányának közepén járnak, nagyon nem jön jól, hogy Alex egy rendezvényen szinte összeverekedett az angol herceggel, Henryvel. A botrány elkerülése végett a két fiatalembernek el kell játszania, hogy jó barátok és Alex Angliába utazik. A közös programok és hétvége alatt rá kell jönniük, hogy lehetnének valóban barátok és sok közös van bennük. Később is rendszeresen írnak egymásnak, és ha bármi gond van, a másikat keresik meg. Alex mégis ledöbben, amikor a közös szilveszter alkalmával régi barátnőjével csókolózik és Henry sértetten elrohan. Utánamegy, és Henry megcsókolja. A herceg titokban meleg, tetszik neki Alex – de mit kezd mindezzel az amerikai fiú? Ha viszonozza is Henry vonzalmát, milyen jövője lehet egy ilyen párosításnak?

Akkora a hype a kötet körül, hogy amikor megkaptam, gyorsan elolvastam én is, hogy értsem, miért szerették olyan sokan. A rövid válaszom: nem tudom.

Kétféleképpen tudom értelmezni. Egyrészt, nézhetem simán, mint szerelmi történet. Ez az, amiképpen jobban tetszett. Nem csak egy vonzalom van kifejtve, hanem egy olyan kapcsolat, aminek története van. Évekkel korábbi az ismertség, előbb voltak ellenségek, mint barátok, majd szerelmesek. Megmutatja a szerző, hogy érzelmileg hogyan passzol össze Henry és Alex. Mellette van szó a testi oldaláról is a kapcsolatuknak, de azért nem szélsőségesen megy el a szex felé a regény.

Viszont, bennem felötlött, hogy mégis milyen megoldás, ahogy Alex járni kezd Henryvel? Korábban csak barátnői voltak, szívtiprónak is számított, és ő nem csak megjátszotta, mint Henry, aki csak férfiakhoz vonzódik. Majd jön egy csók, és hirtelen rádöbben, hogy biszexuális? Vagy csak Henry tetszik neki? Mert végig volt egy olyan érzésem, ha nem lenne Henry, különben lányokkal járna, eszébe sem jutna egy egynemű kapcsolat. Túl kényelmesnek érzem, hogy egy csók hatására változik a szexuális irányultsága. Azért szerintem az nem annyira likvid, hogy 21 évesen csak úgy rájön, hogy hoppá, nekem azzal sincs bajom, ha a párom pasi. Eddig azt olvastam, abban is hiszek, hogy a szexualitás nem választás kérdése, de itt Alex esetében olyan, mintha az lenne.

 A mellékszereplők és a különféle családi kapcsolatok viszont szépen meg vannak írva. Az különösen tetszett, hogy mennyire másként reagál a két család. Mondjuk, nem meglepő, hogy az amerikai az elfogadó, míg a konzervatív angol az elutasító… De a családtagok és barátok jellegzetes alakok, és meg lehetett jegyezni őket. Ugyan ez elsősorban Alex és Henry regénye, de legalább vannak köröttük olyan személyek, akik befolyásolják az eseményeket, és nem csak végszavaznak a fiúk szerelmi történetének.

Van humor is benne – a coming out szül poénos helyzeteket. A kedvencem Alex anyjának prezentációja, aki egy diasorral igyekezett rájönni, hogyan kezelje a fia és Henry kapcsolatát.

A másik oldal, a politika, ott viszont csak olyasmi van, amibe nagyon bele tudok kötni. Eleve az, ahogy Alexet kezelik. Mintha amerikai nemes lenne – azért az elnök fia nem ugyanaz, mint egy király fia. Mintha az ő magánélete hatással lenne hosszú távon az amerikai közéletre és külpolitikára. Egy elnök 4 évre kap kinevezést – mit számít, hogy az elnök gyereke milyen viszonyban van egy európai uralkodócsaláddal? Az a baj, ha a szülő politikájára hatással van a gyereke magánélete. Az angoloknál is, a kormány dönt, nem a királynő, pláne nem a királynő unokája. Lényegtelen, hogy ez a két fiatal ellenség vagy szerelmes. (Maximum bulvártéma, az meg nagyon nem politika.)

De ott van az is, amikor az egyik kampányban azt feszegetik, hogy Ellen megválasztott elnök lehetne-e, ha nem tökéletes szépség. Könyörgöm: huszonéves gyerekei vannak, és ő maga sem tinianya volt. Egy minimum ötvenes nő, mint tökéletes szépség? Nekem túlzásnak tűnik. Arról nem is beszélve, hogy Amerikában nem divat a fiatal elnök. Így szépen átcsúszik vágyálomba Ellen alakja: nő, viszonylag fiatal, szép, liberális és a volt férje mexikói. Aztán nézzük meg a mostani és az előző elnököt. Nem is ragozom tovább.

Összességében szerelmi történetnek némi fenntartással elment, de az elnök fia – herceg kapcsolat és a választások körüli ügyek engem inkább bosszantottak. Sokkal közelebb lehetett volna a realitáshoz, mert ez így nagyon mese.

McQuiston: Vörös, fehér és királykék – Mint new adult: 65% érzelmileg felépített, humort is felhasználó LMBTQ történet, hiteltelen politikai színezettel.

Szubjektíven: 45% a mellékszereplőket, egy-egy humoros helyzetet szerettem benne, de különben kötekedni tudok vele, főleg a beleerőszakolt politikai mese miatt.