Világot mentő, baráti társaságos, természetfeletti lényes, tiltott szerelmes.

A kard megsemmisült, a vészhelyzet elhárítva, de mindennek komoly ára volt. Julian elvesztette a húgát, és majdnem belepusztul a traumába. Magnus segítségét kéri, hogy legalább másik tragédiát ne idézzen elő azzal, hogy Emmába szerelmes. Magnus képes eltompítani az érzéseit, de ezzel Julian is változik – ridegebb, embertelenebb lesz. Emma nem örül a helyzetnek, de nincs ideje tenni ellene. Az árnyvadászok között felemelkedik egy veszélyes csoport, és őket utasítják, hogy menjenek Tündérföldre. Ott szembesülnek azzal, milyen halálos fegyverre tett szert a tündérek királya, milyen csapdába esett Jace és Clary. Miközben otthon a kistestvérek a húguk feltámasztásán ügyködnek, Emma és Julian egy másik világba is ellátogatnak, hogy visszaszerezzék a Gonosz Fortélyokat és megakadályozzanak egy újabb háborút.

Az első döbbenet, hogy ez a könyv egy többszáz oldalas monstrum. Kis túlzással a trilógia zárlata önmagában akkora, mint az előző két rész együtt. Nem mondhatnám, hogy nagyon olvasásra csábítana – ok, a megszállott rajongók ennek örültek, én annyira nem.

Ugyan tudom üdvözölni, hogy Clare még mindig képes kézben tartani a teremtményeit, és már 3+1 trilógiát vezet ezzel tovább, de kezd ez sok lenni. Engem már zavar, hogy nem tudja elengedni a szereplőit. Persze, egy-egy megjegyzésnek én is tudok örülni, mi van a korábbi kedvencekkel, de most olyan melléktörténeteket kap mindenki, hogy más abból írna külön regényt, Clare pedig igyekszik ezeket egy történeten belül kezelni. Egyszerűen monumentális – nekem a kevesebb már több lenne.

Írom mindezt úgy, hogy a Gonosz fortélyok főszereplőit nem kedveltem meg, és szívesebben olvasnék továbbra is a régi hősökről. Julian és Emma világa túlzottan akörül forog, hogy tiltott a szerelmük. Halálos veszélyek közé sétálnak be, vannak kalandjaik, mégis azt éreztem most is a legfontosabb kérdésnek, hogyan lesz nekik happy end, ha a szabályok miatt nem lehetnek szerelmes pár. Plusz, azt is röhejesnek érzem, hogy pl. a tündéres küldetés előtt többen sajnálják őket, hogy gyerekként ilyen veszélyes helyre kell menniük, de a szerelmük teljesen úgy van kezelve, mint az életre szóló, nagy és végzetes örök szerelem. Egyszer gyerekek, utána meg ez? Valahogy ellent mond egymásnak.

Pedig a történetben vannak nagy ötletek, am másik világot kifejezetten annak találtam, ahol máshogy alakult Sebastian háborúja, ahol Clary bukott el és a bátyja nyert. A szerzőnek van érzéke a drámai jelenetekhez is, az is üt, amikor Sebastian szembesül azzal, hogy a másik világban hogyan halt meg, melyek voltak az utolsó szavai.

Még mindig van a történetben humor, és ha csak egy-egy jól sikerült kalandot és szituációt nézek, még tetszik ez a sztori. Csak éppen a sok jó mellé jut még több más, aminek nem hiszem, hogy itt lett volna a helye.

Érdekes téma az is, mennyire liberális Clare világa. Az elején még nagy szó volt, hogy Alex felvállalja, hogy a férfiakhoz vonzódik. Az árnyvadászok erkölcsi világa zárt, nagyon nehezen engednek be bármilyen változást, ez is okozza mágikus szinten gyakran a konfliktust. Ehhez képest most már van nemváltó karakterünk, de olyan szerelmi párosunk is, ami igazából hármas. (Az is, jött a semmiből? Mikor szerettek ezek egymásba? Most, hirtelen, jó furcsán.) Semmi bajom a másság elfogadásával, de itt is azt érzem, átestünk a ló másik felére. Túl sok, pláne, egy ilyen zárt rendszerben, mint az árnyvadászoké.

Egy történetszálat Clare most zárt, de jóval többet nyitott. A másik Jace, Ash, Kit, Julian öccse, Tessa következő gyerekéről nem is beszélve. Már meglestem, ezen felül Clare ír Tessa és Will gyerekeiről, trilógiát. Ahogy Magnus is saját trilógiát kap. Bőség zavara…

Clare: Éjsötét Királynő - Mint YA fantasy: 45% tágítja az univerzumot, sok ötlete van, de ezért szinte kezelhetetlen is.

Szubjektíven: 30% túl sok szereplő és mellékszál, a főhős untat és már túl nyitott ez a világ.

Robb: Halálos szertartás

A fekete boszorkánykör nem volt több átverésnél, de az alapítók közül a nő elkezdte komolyan venni. A társa, Alban erre elkezdte likvidálni az elemeket. A végén Eve is majdnem áldozatul esik, de Jaime még időben figyelmeztetni tudja a férjét, és megmentik.

Cole: Égsötét

A halhatatlanok összefognak, és a királyuk tetteiért az egész vrekener népet büntetik. Sky Hall ledől, a varázsló királynő kölcsönveszi Lanthe erejét, és a bátyja halálával királlyá lett Thronost kényszeríti, hogy felejtse el a feleségét. A túlélő vrekenerek elmennek új hazát keresni, Lanthe viszont képtelen beletörődni, hogy elvesztette a férjét - akitől ráadásul terhes. Utána megy, és a szerelem elég lesz, hogy legyőzze a mágiát és emlékezzen magukra. Együtt keresnek a népüknek új otthont.

Christie: Halál a Níluson

Simon jobb életre vágyott, mint amit anyagilag megengedhetett magának. Így amikor Linnet el akarta csábítani, megszületett a terv. Elveszi, a nászúton megöli, és a pénzzel és a szerelmével élhet majd boldogan. Csak Poirot mindenre rájön. A férfira mindneképpen halál várna - a szerelme így agyonlövi, amikor elvinnék a rendőrök.

Új életet kezdő, családi, közösségbe illeszkedő, szőlőbirtokos.

Oaks elhatározta magát, hogy az életét átköltözteti a Balaton mellé. Ehhez azonban fel kell számolni mindent, ami Kanadához kötötte. Az alkalmazottai megkönnyítik neki: a helyettese felmond, és érkezik egy meglepően jó ajánlat a cégre. Így már megvan az anyagi bázis, amivel a kúriát megint széppé lehet varázsolni. A feleségével átmennek, és megindul a hajsza a szakemberek után. Hiszen még azt sem egyszerű eldönteni, kit érdemes pl. megbízni a tetőzet rendbe hozatalával. Közben a szőlőt is fel kell mérni és gondozni. Itt minőségi bor készülhet, és a férfi feltett szándéka, hogy ismertté teszi a márkájukat. Közben a párja könyvet ír a váltásról, melyhez kiadót is sikerül találnia. Hogy ne legyen annyira egyszerű a helyzet, Oaks apja is hazavágyik, és a férfi hajlik is rá, hogy hazavigye idős édesapját, akinek a betegségén is segíthet, ha a fiatalsága helyszínére visszatér. Arról már nem is beszélve, hogy a helyiek ellen is bevethető, mint titkos fegyver…

Sorozatnál mindig fontos szerintem tisztázni, mennyire kell ismerni a korábban történteket. Vagyis, van-e értelme elolvasni jelen esetben a Szerelmem, Balatont, ha valaki nem olvasta az Édesvízi mediterránt? Itt nem jelent gondot.

Tulajdonképpen olyan az alaphelyzet, hogy mindent megkapunk kicsiben, amiről az előző rész szólt. Abban hozza meg Oaks a döntést, hogy elfoglalja az örökségét és szőlősgazda lesz a Balatonnál. Itt pedig megkezdődik mindennek a kivitelezése, vagyis semmilyen cselekményről nincs az olvasó lemaradva.

Ez a rész még jobb is azzal, hogy nem csak mereng a hős és ismerkedik a környékbeli emberekkel, hanem tevékenyen lefoglalja magát. Megkezdődik a költözés, az építkezés, a családi kapcsolatok újjáélesztése. Itt nem csak hangulatok és beszélgetések vannak, hanem cselekmény is. Most sem egy körömrágóan izgalmas regény a végeredmény, de legalább van már tartalom is az életképek mögött.

A szereplők is mondhatni, újra be lesznek mutatva. Aki már szerepelt az első részben, most is megkapja ugyanazt az alapozást, mint korábban. Most több szerephez is jutnak, így ebből alaposabban is meg lehet őket ismerni.

De most is, ami a kötetet eladja a hangulata. Még mindig egy impresszionista festmény jut róla eszembe. Nem konkrétan egy eseményt akar ábrázolni, hanem egy életérzést és hangulatot. A balatoni mediterránt, ami a sorozat nevévé is vált. Ezt éreztem benne, átélhetővé tette a szöveg, és ez megadja azt a pluszt, amiért nem akadok ki azon, hogy tulajdonképpen a felújítási munkálatokon és az első szüreten túl nincs más a regényben. Ahogy éreznek az emberek, ahogy alakul a közösség, ahogy Oaks, a neje és az idős apja otthont építenek itt, amilyen ez a világ, arról szól ez a rész.

Most azért sem panaszkodom, hogy alig van jelen a Balaton. Most itt van visszatérő vizuális elemként, és valóban jól érzékelteti, örök emlékeztető, hol játszódik a cselekmény. Azt különösen élveztem, hogy különféle időjárási viszonyok között jelenik meg a tó. Szinte képeslap effektusom lett, és hozta szépen vissza az emlékképeim a Balatonról. Igazi, nagy viharban még ugyan nem láttam, de a regény után ahhoz is kedvet kaptam. (Tudom, éledni kezdett bennem a katasztrófa turista, akinek nagy álma egy kitörő vulkánt látni lehetőleg úgy, hogy ne haljak ott.)

Határozottan jobb élmény volt ezt a kötetet olvasni, még akkor is, ha a cselekmény most sem izmos. Ha helyenként irritál a szöveg – ahogy a feleségét pl. Oaks a nőmnek hívja, attól falnak tudnék futni. De van haladás, és a borító most is szép.

Viszlát, Oaks, jöhet majd a sorozat 3. része is!

Tóth: Szerelmem, Balaton – Mint humoros: 50% impresszionista hatások, sajátos szókincs, hangulatos is, de a sztori…

Szubjektíven: 50% a történetet még mindig kevesellem, de már van egy hangulat, ami ok.

Családi titkos, nyári szünetes, gyerekes.

Kornél egy öreg, kőmajmokkal díszített tömbházban lakik az édesanyjával. Sok mindent szeretne, de az asztmája miatt nem lehet. Még focizni sem tud a fiúkkal, mert elfullad. A nyári napokat az egyik lakó ide látogató unokája (Iza) dobja fel, akinek van egy elmélete. Mely szerint minden itt lakó mágikus menekült, akikre vadásznak. Az emeleten lakó mogorva bácsi sárkány, ő maga gyíkká tud változni, és valami Kornél családjában is kell, hogy legyen. A fiú kérdezősködni kezd az anyjától, aki elérkezettnek látja az időt, hogy meséljen Kornél apjáról, aki pár évvel korábban komoly bajba keveredett. Miközben Kornél egyre közelebb kerül a családi titok megoldásához és az apjához, kiderül, évekkel korábban hogyan nyaralt egy Gyuri nevű fiú itt a nagyszüleinél, és lett belőle garabonciás.

Alapvetően szeretem a gyerekkönyveket. Nagyon sok kalandos, humoros és ártalmatlan történet van köztük, amelyek mindig kikapcsolnak. Percy Jackson, Harry Potter, Hanga és Várkony, a Budapest Rádió, Csukás István könyvei elvisznek egy olyan világba, ahol simán csak szeretek lenni.

Azonban néha előfordul, hogy sokkal többet érzek egy történet mögött, mint ami meg lett belőle írva. Számomra ilyen élmény volt Tasnádi és a kőmajmok. Gyerekkönyv, a gyerekek szemszögéből van megírva, és az ad neki egy plusz bájt, hogy a gyerek mit fog fel a felnőttek komoly tragédiáiból. Csak éppen felnőtt fejjel már jobban mozgatja az agyam a szülők története, Gyuri életútja, ami itt csak a sorok között bújik meg.

Láttuk rosszcsont gyerekként, ahol megkapja az ítéletet. Vannak benne nagy lehetőségek, de komolyan el is tévelyedhet. A jelenből az derül ki tulajdonképpen, hogy valósult ez meg. A gyógyszerfüggőség, a felépülés, a küzdelme, hogy valahogy része maradhasson a fia életének. Ez volt az a történet, ami érdekelt és mozgatta az agyam ebben a regényben. De ez az a történet, ami csak a háttérben bontakozik ki, melyről úgy kell összeszedni az információkat. Hiszen a főszerepben Kornél van, aki egy mesés nyomozásba kezd bele, aztán a megoldás nagyon is reális lesz, az apja személye.

Tetszett, ahogy Tasnádi folyamatosan azon a határon tud maradni, ahol a mese és a valós magyarázat is elfogadható a történetre. Kinek melyik tetszik jobban – felnőtt fejjel nekem jobban bejön a reális magyarázat, de könnyen el tudom képzelni, hogy a fiatal olvasók, az igazi célközönség inkább a mesét választja. Remek, hogy a könyv erre teret ad nekik. Már szinte a mágikus realizmus, ami itt megjelent.

Ha a konkrét cselekményt nézem, és amilyen kis kalandjai vannak a gyerekeknek, akkor egy hétköznapi, egyszerű történetet találok csak. Ez a fantázia burok dobja fel. Az nincs rajta Gyuri gyerekkori történetén, nem is tudott annyira megfogni, mint Kornél idősíkja.

A szerkezet két idősíkon halad lineárisan, hogy egy magyarázatban összeérjenek. Amikor a jelenben is ott van a felnőtt Gyuri, akkor az ő személye fog egybe mindent. De, ahogy már említettem, mégsem őt éreztem a főszereplőnek, hanem Kornélt.

Jó abban a szerző, hogy pár vonással is emlékezetessé tegye a mellékszereplőit. Ha később visszagondolok erre a történetre, nagy eséllyel jobban megmarad az emlékezetembe a masszőr/jósnő szomszéd néni és az ex-sárkány Dragomán bácsi, mint pl. Kornél anyja.

Van benne humor, de csak finoman a sorok között. Nem igazán arra van ez a könyv, hogy nevessünk rajta, de a gyerekkalandoknak megvan a maguk bája.

Tanulságokat sem fogok kihámozni belőle. Legszívesebben azt mondanám ki, hogy a mesék és a gyermeki hit szebbé teszi a dolgokat, de ez nem igazán tanulság.

Van film is belőle, a regény hatására meg is néztem. Konklúzió: olvassátok inkább a könyvet!

Tasnádi: A kőmajmok háza - Mint gyerekkönyv: 70% kalandos, már szinte mágikus realista, miközben a családról mesél.

Szubjektíven: 75% a mese és a valóság keveredését nagyon bírtam, de Gyuri kalandjait nem.

Mi a közös az alábbi regényekben?

• Kepnes: Te
• Niven: Veled minden hely ragyogó
• Smith: Csecsebecsék
• Coben: Az idegen
• Malerman: Madarak a dobozban

Segítő szó: (Mozgókép)

Megoldás: Tovább!

Nyomozós, szerelmi háromszöges, nyaralós.

Poirot egy kis kikapcsolódásra vágyik, így egy egyiptomi utazáson vesz részt. Sikerül egy érdekes társasággal összeakadnia. Ezen az úton van nászúton a milliomos örökösnő, Linnet jóképű, de vagyontalan férjével, Simonnal. A férfi nem olyan régen még Linnet jó barátnőjének a párja volt, aki szintén eljött erre az útra, ami az ő álomnászútja volt, és fenyegetőzik. Poirot érzi a közelgő tragédiát, de nem tud hatni Jacqueline-re. Egy reggel Linnet már csak holt, golyóval a fejében. Miközben Poirot megfejti, ki a gyilkos és miért, az utasok más-más titkait is felderíti és párokat is összehoz. Miért olyan mogorva Rosalie? Milyen baljós ügybe keveredett Tim? Kit választ a szerény, józan Cornelia férjének? Poirot minden szálat elvarr, legyen az bűnügyi vagy más természetű.

Örülök neki, hogy Sherlock Holmes után Poirot is felkerült a moziban is megjelenő detektívek közé. Kenneth Branagh korrekt feldolgozások készít, és mer kicsit hozzá is nyúlni a klasszikusokhoz. Az Orient Expressz után így befut ez a történet is – azért nem bírom ki, hogy a sorrendre ne tegyek megjegyzést. Ennek a végén említi Poirot, hogy az Orienttel fog hazafelé utazni…

De, amit ki akartam mindezekből hozni, hogy talán hamarosan itt a premier, előtte még el lehet olvasni az eredetit. Milyen is a Halál a Níluson?

Benne van az, ami Agatha Christie esszenciája. A legfontosabb, hogy ügyesen félrevezet, ki a gyilkos. Az a trükk, hogy a nyilvánvaló az igazság, de olyan terelések vannak, hogy pont rájuk nem lehet gyanakodni. Természetesen Poirot majd mindent megfejt, de addig lefolyik még némi víz a Níluson.

Az angolszász krimik hagyományait követve Poirot ebben a történetben is beszélgetésekből hámozza ki az igazságot. Fogja a tényeket, és azokkal kiszűri a hazugságokat. Az egyik részlet pedig vezet a másikhoz, miközben nem felejti el azt sem, hogy a miért is fontos kérdés. Nem is nyugszik, amíg erre nem tud választ adni.

Tipikus abban, hogy az előkelőbb angolok közé vezet el a történet. A meggyilkolt hősnő milliomos, szép is, az elit tagja. A hajó utasai között is olyanok szerepelnek, mint egy hírneves írónő a lányával vagy egy álruhás arisztokrata. Sajátos ízt ad a sztorinak, hogy ennyire angol és előkelő annak ellenére, hogy Poirot pl. belga és vannak amerikai karakterek is. Az összkép akkor is nagyon angol!

Amit pedig nagyon szerettem benne, hogy melléktörténetekkel és titkokkal dobja fel a fő ügyet a szerző. Most nagyon hosszú a felvezetés, kb. a könyv feléig el kell jutni, hogy egyáltalán megtörténjen a gyilkosság. Ez nem is tetszett igazán, de értem azt is, mi volt az értelme. Sok utas van, Christie mindenkit bemutat, hiszen mindenkinek van egy olyan titka, amit majd Poirot a kellő lélektani pillanatban leleplezhet és szórakoztatja vele az olvasóit. Ezeket pedig szerettem, most jobban is, mint Linnet meggyilkolásának esetét. A kedvenceim meg is nevezem: van itt egy hobbi ékszertolvajunk, meg egy lány, aki nagyon igyekszik az anyja szenvedélybetegségét titkolni. Ők, és ahogy Poirot összehozza őket, a kedvenc szálam a sztoriban. (Nevet direkt nem írok, ennyi meglepetést hagyok.)

De visszatérve arra, miért nem fogott meg annyira a fő ügy, maga a gyilkosság a Níluson. Linnet karaktere miatt, azt hiszem. Nem sajnáltam a nőt. Nem azért, mert látszólag mindene megvolt a küllemtől, ízlésen át a vagyonig. Az zavart, hogy gátlástalanul megszerzett bármit, amit csak megkívánt, de közben játszotta az ártatlan naivát. Nem volt az!

Összegezve, a krimi pont olyan, ahogy Agatha Christie írni szokta, és ez nem a legismertebb történetei közé tartozik. Szerettem a mellékszálait, de a gyilkost sajnáltam.

Christie: Halál a Níluson - Mint krimi: 75% korrekten felépített angol úri krimi, kis romantikával és sok mellékszállal.

Szubjektíven: 70% a mellékszálakat jobban élveztem a fő történetnél, és lassan is indult.

Cím: A nagy pénzrablás - A Professzor naplója

Szerző: Montse Linde és Ivan Tapia. Magyarul most ismerkedünk velük, de az jó jel, hogy Tapia sikeres szabadulószoba könyveket jegyez kicsiknek és nagyoknak is.

Műfaj: kalandregény, rejtvénykönyv

Cselekmény: A Professzor gyerekként nem kevés időt töltött kórházakban. Jero ott lett a barátja, és rejtvényekkel, origamival kötötte le a gyereket. A Pénzverde kirablása után Jero levelet kap, benne egy origami madár, egy maszk, egy levél és egy lakattal lezárt doboz van benne többek között. Sergio elrejtett neki egy részt a zsákmányból. De vajon képes lesz megtalálni?

Várható megjelenés: ha a COVID nem kavar be, karácsony előttre kijön magyarul is.

Miért várós?

• Bírom a szabadulószoba rejtvényeket is, ez valami hasonló lesz.
• Rejtélyes regény - érdekel, hogy néz ki kivitelben.
• A sorozatot szerettem, így nekem érdekessé teszik a háttérinfók és a fotók is.

Átkot megtörő, mágikus, kalandos.

A legősibb boszorkány, minden sárkányok anyja, Cilonda gyűlöli az emberiséget. Bántja, hogy az Öregisten többre becsüli őket, mint akár a fenti, akár a lenti világ lényeit. Bosszúból örök telet és fagyot szabadít a világra, és várja, hogy az emberek kipusztuljanak. A számításait egy gyermek születése húzhatja keresztül: még egy táltos született a világra, erősebb a korábbiaknál, neki van esélye megtörni az átkot. Mi több, a táltossá váláshoz azt a sárkányt kell legyőznie, aki Cilonda legkülönösebb gyermeke. Illujankasz, aki nem szereti a világát, szívesebben élne az emberek között. Ő lehet, hogy nem küzdene teljes erejéből a táltos ellen. Cilonda így a tanulóévei alatt vadászik a gyermekre, és tesz meg mindent, hogy az átka változatlan maradjon.

Valahol szomorú, hogy mennyire hagyjuk feledésbe merülni a saját kulturális örökségünket. Hiszen a magyar írók között is bőven akad olyan, aki sárkányokról, görög mondavilágból táplálkozó sorozatot ír, és a táltosok, világfa, csodaszarvas megmarad a történelem könyvek elején. Szigeti Kovács Viktor története azért lett számomra elsősorban emlékezetes, mert azt eleveníti meg, ami egyszer nagyon magyar volt, csak már elfelejtettük.

A történetben sámánok, Világfa, sárkányok, táltosok, boszorkányok és az Öregisten szerepel. Nekem pár dolgot helyre is tett a fejemben. A csodaszarvas ismerős Hunor és Magor történetéből, de ki tudja, hogyan keletkezett és miért csoda az a szarvas? A világfát is hallottam már, de elképzelni nem tudtam, hogyan nézhetett ki. Vagy, sámánok és táltosok. Mégis, mi köztük a különbség? Ebből a regényből mindenre fény derül, és szórakoztatóan átadta ezeket az ismereteket.

(Azért törtem a fejem, táltos akad-e magyar fantasyban még. Beugrott a Gergő-sorozat és a Borbíró Boriban Attila is táltos. Azoknak a megértéséhez is kaptam innen pluszt.)

De, mindezen a kulturális kérdéskörön túl ez egy szerethető mese fantasy is. Van a hős, akinek három próbát kell kiállnia, hogy megmenthesse a világot. Ő az abszolút jó megtestesítője, aki nem bukik el, és ha a gonosz néha felül is tud rajta kerekedni, olyan hű segítői vannak, hogy még az ördögöket is kiűzik megszállt testéből.

Nagyon könnyen, kicsit más hangnemmel akár horroros regény is lehetne, de megmaradt gyerekbarátnak és mesésnek. A szörnyű részletek nincsnek úgy kiemelve, hogy ráérjünk rádöbbenni, mennyire súlyos dolgok is vannak a cselekményben. Az elevenen megsütéstől kezdve az ördögűzésen át vannak benne véres finomságok, ravaszan tálalva…

Meséhez illően humor is akad benne. Az kifejezetten mosolygós, ahogy Cilonda próbálja az ördögöket az emberekre uszítani, de táltosunknak megvan az ellenszere ellenük, és ártalmatlan lényekké teszi őket. De Cilonda és Illujankasz kapcsolata is simán nevezhető lenne a mosolygós anya – fiú kapcsolatok közé.

Azt, ami nem tetszett, kicsit nehezebb megfogalmazni. Annyira benne van, hogy valami epikus és nagy történet legyen, de nem lesz az. Végig megmarad kicsinek, mesének. Szerettem így is, nem kell mindent túlírni, de azért motoszkál bennem, hogy sok minden nagyon hamar lezajlik, és átszaladunk évek történetén. (Nem csak akkor, amikor a világfán járnak, és az ottani egy nap a földi síkon egy évnek felel meg.) Azt meg inkább hagyjuk, hogy a szerelmi szál belebegtetése mennyire nem kellett volna. Egyik sem – az öreg mentor és felesége kapcsolata ugyanannyira nem kellett, mint az ördögveréstől megmentett Ilona és a táltosfiú vonzalma. Ha kezdtek volna vele valamit… de így csak egy megkezdett szál, aminek nincs megnyugtató vége. Igen, az ilyenek zavarni szoktak.

Ám sokkal több minden tetszett benne, és nagyon értékeltem a mitológiai hátterét is.

Szigeti Kovács: A táltos - Mint fantasy: 80% magyar mondavilágból építkező, mesés és szerethető történet.

Szubjektíven: 78% meseregénynek olvastam, és szerettem a mélyről ismerős elemeit.