Harcos, önfelfedezős, mágikus, barátságot kötő.

Hónapok teltek el, mióta Verity élete felborult. Harker halott, és a szörnyeket már nem lehet megvenni az ő paktumával. A szörnye elszabadult, és át akarja venni a totális uralmat. Ebben segítségére van a Kate bűnéből született szörny, Alice is. Az emberek is kezdenek rájönni a megváltozott helyzetre, és menekülnek a másik oldalra. Ahol August még hallja a fejében Sunai testvérét, akinek elvette a létét, hogy védje Kate életét és a békét. Ugyanakkor be kell látnia, hogy mássá kell válnia. A szörnyre, akire a városnak szüksége van. Ő learatja, aki bűnt követ el, és ezzel szörnyeket teremt. Amikor egy új szörnyeteg tűnik fel, Kate is hazatér. Érzi, ha ez a lény akcióba lendül, súlyos gondok lesznek, és a vadásszá lett lány megállíthatja. August szeretne bízni benne, még mindig kötődnek egymáshoz, de nehezen viseli, hogy sokat változtak mindketten, és ezt Kate a képébe is meri vágni.

Az első felében még voltak ifjúsági vonások, erre a kötetre azonban már nem szívesen használom ezt a jelzőt. Sokkal sötétebb, folyik benne a vér, és minimális teret enged csak olyan témáknak, amelyek miatt ifjúságinak lehet nevezni.

Ami megmaradt: az önazonosság kérdése, ha sokkal kevesebb részben is, mint az előző kötetben. Kate már elfogadta magát, harcos lett. August is kitölt egy szerepet, ami látszólag működik is, önazonos. Kate azonban a látszat mögé néz, és ezzel szembesíti a fiút is. Miatta kell átgondolnia, hogy August valóban ez akar-e lenni. Csak éppen választása nem nagyon van, és Kate ezt nem látja be. August nem ember, bármennyire is az akart egykor lenni. Sunai, aki learatja a szörnyeket és a gonoszokat. Mi sem mutatja ezt jobban, mint amikor egyszer csókolózni próbálnak – még akkor is a lélekelvevő ereje aktiválódik.

Ha már a csók – továbbra sem szerelmes regény. Ahogy korábban, most is tudtam értékelni, hogy August és Kate elsősorban barátok, és nem romantikus érzelmek kötik őket össze. Ugyan van egy pillanatuk most, de hamar nyilvánvaló lesz, hogy ebben az irányban nem gondolkodhatnak, és meg is szakad minden gyengédebb érzelem a kötetben.

Amit viszont sokat kapunk: már harcosok mindketten, és küzdenek is. Mindkét fő karakter útjét követjük, és jócskán folyik is a vér az akciókban. A maguk módján mindketten halálosak, és más az eszköztárjuk is. August a képességét használja, Kate a fizikai képességeit és fegyvereket. Összedolgozni is jól tudnak.

Az igazán feszült küzdelmek azonban nem is a fizikai téren játszódnak, hanem a két fél egymás elleni sakkjátszmájában. Sloan hatalmat akar, és pontosan tudja, kik állnak az útjában. Ezen felül is megvannak a maga gyilkos ösztönei – eleve szörny, de ahogy pl. Kate hasonmásain a sorozatgyilkos karakterjegyei is előjönnek… Bár nem ő a leghalálosabb szörny a történetben, a legveszélyesebbek egyike mégiscsak ő lesz.

A Flynn család nagyon küzd ellene, de érdemes megnézni, hogy mennyire nem képesek a szintjén gondolkodni. Náluk még a szörnyek is emberibbek, hiába halálosabbak a képességeik, mint Sloan fizikai adottságai. Kate lesz az, aki képes igazi taktikai harcba bocsátkozni ellene, és ő kell ahhoz, hogy a játszma véget érjen.

A vége azért kicsit felemás érzést keltett bennem. Ez nem YA fantasy, nem is vártam, hogy nagy rózsaszín vége lesz. De így egy cseppet fura volt nekem, nem érzem, hogy lenne lezárás, pedig ennek a sorozatnak ez a vége.

A stílusa szokás szerint jó, nagyon olvastatja magát. Schwab kifejezetten olvasmányos, jól épít világot, figyel a karaktereire és az eseményeket is pörgeti. Könnyen bele lehetett feledkezni Verity világába is.

Nem ez az írónőtől a kedvenc sorozatom, de megérte elolvasni ezt is.

Schwab: Egy sötét duett - Mint fantasy: 75% világépítésből kitűnő, építi a karaktereit, a minimális tiniszál is sok benne.

Szubjektíven: 70% a démoni lények sora még lenyűgöz, jók a csaták, de Kate… nem bírom.

Cím: Fiúk klubja

Szerző: Erica Katz, elsőkönyves. Igazából ügyvéd is, mint a hősnője. A kötet is álnéven jelent meg.

Műfaj: thriller, tárgyalótermi

Cselekmény: Alex keményen megdolgozott a sikerért. Harvardi diplomával megkapja az álomállást, egy előkelő cégnél. Hamarosan már milliomosoknak dolgozik, magángépeken repül és egy új világ nyílik meg előtte. Nő létére a fiúk klubjába verekszi be magát. De nem minden arany, ami fénylik...

Várható megjelenés: ősszel

Miért várós?

• Tárgyalótermi regényt szívesen olvasok.
• Jók a kritikái.
• Már megvette a Netflix a jogait.
• Érdekel, mi lesz a csavar és bonyodalom.

Nyomozós, öngyilkosság hullámos, továbblépős.

Eve és Roarke összeházasodtak, és pazar nászútjuk utolsó állomásánál tartanak. Nem csak Párizsban és a földi egzotikumok között jártak, de zárásul Roarke az űrbe is felviszi a párját. Már a nászút végén járnak, amikor tragikus eset történik a fejlesztés alatt álló komplexumban: az egyik munkatárs, látszólag ok nélkül öngyilkos lett. Hazatérve Eve visszaáll a munkába, és maga mellé kéri Peabody-t, aki így megkapja az esélyt, hogy tanuljon, mentora legyen, és nyomozóvá válhasson majd. Eve első körben egy bírósági tárgyalásra viszi el, ahol szembesülnie kell azzal, hogy nem elég a bűnözőket elkapni. A bíróságon is helyt kell állni, az ügyvédekkel is megbirkózva. Majd egy újabb öngyilkosság következik, látszólag megint ok nélkül. Eve érzi, hogy valami itt nem stimmel és lehet összefüggés. Nyomozni kezd, újabb eseteket talál. Ami öngyilkosság hullámnak tűnik, lehet, hogy egy új fegyver próbája?

Mindig izgalmas, amikor egy sikerszerző belekezd valami másba, mint amivel sikeres és befutott lett. Már csak azért is merész, mert ebbe könnyen bele is lehet bukni. Ha mindenki a románcokat szereti tőle, hogy reagálnak egy krimire, egy véresebb történetre? Nora Roberts bevállalta, sikeres lett az Eve sorozat is.

Eddig ez, a negyedik rész a leginkább krimi és rendőrregény. Roberts, szerelmes regények bestseller szerzőjeként, kezdetben nagyon biztosra ment. Volt krimi szál is, olvasható annak is, de mellette dominánsan ott volt a romantika is. Eve és Roarke nagyon hamar és szenvedélyesen lettek párrá, és mindig domináns cselekményszál volt, hogy a kapcsolatuk hol tart, hogyan csiszolódnak össze. Itt is a nászúttal kezdünk, de aztán Roarke annyira visszavonul, mint eddig még nem.

Eve állandó társa a nyomozásban Peabody lesz, akit mentorál és tanítgat is. Már szinte egy klasszikus buddy felállás, csak itt nem két pasi, hanem két női rendőr van. Azért is jó így, mert lesz egy olyan karakter Eve mellett, akinek magyarázhat. Így a szerző az olvasónak beépítve át tud adni információkat – klasszikus trükk ez is. Miért is kellett Holmes mellé Watson? Ugyanezért.

Ezzel együtt Eve személyes fejlődéstörténete is jobban háttérbe szorul. A nő múltjában van egy nagy trauma, részről részre tudunk meg egyre több részletet. Most ez is háttérbe szorul, kétlem, hogy Robb valaha is teljesen felfedné a részleteket. Sokkal titokzatosabb így a hősnője, hogy a múltja és az igazi személyazonossága, a neve is ködbe vész. Megerőszakolták, bántották, a poklot megjárta, de túlélte. Eve lett belőle. Ez magyarázza, miért olyan szenvedélyes rendőr, és miért enged annyira kevés embert közel magához. Kell ez a sebzettség és fájdalom, hogy ennyire jó legyen a munkájában. Ha teljesen feloldaná a szerző, meglenne minden válasz, valami elveszne, ha a karakter egészségesebb is lenne.

Maga az ügy nem tett rám mély hatást, ezért adtam neki kevesebb pontot akkor is, ha eddig ez a legjobb krimi a sorozatban. Van, de nem súlyozott romantika. A sci-fi felejtős, kimerül annyiban, hogy a nászút egy része az űrben volt. Tudom, hogy ez volt előbb, elég régen megjelent már ez a kötet, de nem tudok szabadulni attól, hogy Koontz Jane Hawk sorozatában van egy nagyon hasonló elem. Ott is van a gonosznak egy olyan módszere, hogy öngyilkosságba hajszol embereket. A tudományos magyarázat a két regényben más, de maga a metodika és maga az ötlet, nagyon beidéződött onnan. Plusz, rühelltem a gyilkos indítékait. Lehet, az életben van ilyen, de krimiben több indítékot szeretnék egy gyilkosság mögött, mint azt, hogy megtehettem és kitesszük a pontot.

Konklúzió: a szerző egyre jobb krimiben is. A sorozatot biztosan olvasom tovább is, bár abban azért reménykedem, maguk az ügyek lesznek még jobbak is.

Robb: Mámoros halál – Mint krimi: 75% klasszikus krimi, kihallgatásokkal és nyomokkal, partner dinamikával.

Szubjektíven: 65% kriminek a legjobb eddig, de kezdek már beleunni? Lehet. Egy típus.

Új tájakat felfedező, jövővel szembenéző.

Joshua élete újabb fordulatot vett. A felesége elidegenedett tőle, és a fiát is elvitte magával. Nem értette meg, Joshua miért marad a katasztrófát elszenvedett világban, és menti az embereket, amikor a családjával is lehetne, őket is biztonságba kellene helyeznie. Lobszang is újra az életébe lép, egy újabb kéréssel. Ahogy pár éve a trollokat mentették meg, most az emberiség jövőjét kellene. Egyes gyermekek többek már, mint a szüleik. A Következők veszélyesen okosak, mellettük az átlagember olyan, mint egy majom. A vezetők félnek tőle, hogy az új nemzedék istenné vagy rabszolgatartóvá nőni ki magát, és megsemmisítenék őket. Sally az apjával indul közben új kalandra: az átlépő feltalálója a fejébe vette, hogy felmegy a Marsra és kideríteni, létezik-e a Hosszú Mars. Onnan azonban nem lesz egyszerű feladat hazajutni, nem is sikerül mindenkinek.

Van az a pont, amikor egy sorozat aktuális része nem érthető, csak ha az ember tisztában van az előzményekkel. Most érzem úgy, hogy a Hosszú Föld a 3. kötetével elérkezett erre a szintre. Nem mintha sok cselekményszál lenne, amit ne lehetne átlátni: Joshua született ugró, aki segített feltérképezni a Hosszú Földet, barátságot kötött a világ sorsát elrendező MI-vel, aki a Lobszang névre hallgat, majd segített egy háborút megakadályozni, és nem lett fajirtás sem: a trollok ugyanis kellenek az egyensúly fenntartásához. Ennyi volt 2 kötet.

Ami viszont már szövevényes, és kellenek az előzmények: a világ rendszere és működése. Meg sem próbálom elmagyarázni, hogy működik az átlépés, és milyen leheletnyi, mégis meghatározó különbségek vannak a Földek között, és hogyan vannak összeköttetve. A regényt olvasva egyszerűnek tűnik, de ahogy össze akarom foglalni, rájövök, hogy ez bonyolultabb rendszer, mint gondolnám. Most a Marssal is bővül a kör, és így már tényleg csak akkor lehet tartani a lépést, ha megvannak az előismeretek, mert folyamatosan észben kell tartani, mi a Mars és a Föld Hosszú verzióinak a sajátossága.

Talán ebből érezni, hogy a világépítésben továbbra is remek kötetről beszélünk. Bővítik még mindig az univerzumot, és a Marson azért kalandok is akadnak. Még mindig nem kalandregény szinten, de már mást is csináltak ott, nem csak beszélgettek.

Joshua szála viszont továbbra is inkább elméleti, mint eseménydús. Azt a kérdést veti fel, amit szerintem az X-Men is. Egyrészt, az ember azon jellemzőjét, hogy nem tűri a faj az eltéréseket. Ha valaki eltér az átlagtól, az üldöztetéssel fog szembesülni. Ha ráadásul fenyegetve érzi a többség miatta magát, már a kiirtás is napirendi pont lesz. Akkor is, ha az emberiség következő fejlődési szakaszáról beszélünk.

Az azért zavart egy cseppet, hogy ez ugyanaz a probléma, ami a trollok kapcsán is felmerült. Valaki más, mint mi: irtsuk ki! Az értelem vajon képes lehet az ösztönökön felülkerekedni? Még az eredmény is majdnem ugyanaz, mint a Hosszú háború végén.

A karakterek ugyanolyanok, mint eddig is. Sally esetében ez annyira nem zavart, mert nem tudok szimpatizálni a karakterrel. Joshua viszont kedvenc is lehetne, ha fejlődne, vagy több színt találnék benne. Jó ember, belevág a küldetésekbe is, de miért? Mi motiválja? Hiányzik az a lépcsőfok is, hogy abból az emberből, akinek a családja volt a legfontosabb, hogy lett az egyedül maradt Joshua? Valahol értem, nem fértek bele a cselekménybe, így letűntek a színről. Az meg nemes, hogy mások segítségéért személyes áldozatokat hoz.

Hiába, ez a világépítés továbbra sem fekszik nekem, ha könnyen is olvasom a szöveget, van húzása. Több kaland, humor, de még érzelmek is kellenének bele – nekem legalábbis.

Azért az már érdekel, mire megy ki az egész sorozat, mi lesz a végső üzenet. Még két rész van vissza, féltávon túljutottunk…

Pratchett & Baxter: A Hosszú Mars – Mint sci-fi: 60% világépítésből jeles, valamivel több a cselekmény, más viszont ismétlődik.

Szubjektíven: 40% tudtam értékelni némely marsi kalandot, de idézte a Hosszú háborút is.

A világ néha darabokra hullik, hogy a romokra új dolgok épülhessenek. (Millan: Egy angyal a szerelem küszöbén)

Anyának lenni a legnehezebb munka a világon. (Stage: Tejfogak)

Én vagyok a legjobban meglepve, hogy sikerül. Kábé spárgában állok a fal és a küszöb között, és tíz körömmel kapaszkodom oldalt a téglába.
Mire nem jó az Assassin's Creed és a hat év szertorna együtt! (Találj ki! - Mészöly Ágnes fejezetéből)

– Jaj, Mihály… Megint mit találtál ki? Nem akarok háborút! Nézni se bírom!
– Garantálom, hogy nem lesz háború! Gyors és diszkrét megoldást kínálok, ami ráadásul humánus is.
– Úgy akarod őket eltörölni a föld színéről, hogy közben humánus maradsz? Mihály, te tudsz valamit. (Millan: Egy angyal a szerelem küszöbén)

A saját magad mesterműve vagy. Mindenki az. (Ericson: Több mint víz)

Minden ember hasonló, egyesek pedig még hasonlóbbak, mint mások. (Lamprell: Találkozzunk Rómában!)

Mindenki részese egy történetnek. Inkább olyan történetnek akarunk a részesévé válni, amelyet érdemes lejegyezni, és ez azért van, mert félünk a haláltól. Nem akarunk nyomtalanul eltűnni. (Morgenstern: Csillagtalan tenger)

Az Ember semmi más élőlény érdekeivel nem törődik a saját érdekein kívül. (Orwell: Állatfarm)

Egy fillér nélkül álltam a világban. És mégsem éreztem magamat szegénynek. Az volt a gondolatom, hogy én egy ma született ember vagyok: senki és semmi. (Jókai: Egy hírhedett kalandor a XVII. századból)

Diktatúrát kiépítős, állatos, népet nyúzó.

A Major egy átlagos farm Angliában. Az állatoknak már kezd elégnek lenni abból, ahogy az emberek bánnak velük. Végig dolgozzák az életüket, kevés ételen, majd megszakadnak, levágják és eladják őket. Eljön a nap, amikor kiűzik a gazdát, és Állatfarmot alapítanak. Ahol minden állat egyenlő, és a falra rögzített szabályokkal meghatározzák, hogy élnek együtt, egyenlően elosztva a javakat és a munkát. Hamarosan azonban a disznók feltörnek – mint szellemi munkavégzők, a fizikai munkában nem vesznek részt. Mindazok, melyek korábban tiltottak voltak, nekik megengedett válik, a szabályok mindig pont akkor változnak, amikor nekik arra van szükségük. Az állatok pedig áznak-fáznak, éheznek, keményen dolgoznak, és azzal biztatják maguk, ez még mindig jobb, mint az ember szolgálatában.

A kommunizmusról sokat lehet olvasni. A tavalyi évben pláne, hiszen Csernobil kapcsán is bőven lehetett elemezni, a politikai rendszer miatt milyen bűnöket követtek el a katasztrófa előtt és után is. Orwell a modern klasszikusok között kap helyet, nem csak az Állatfarm és a kommunizmus tündérmeséje miatt. A Big Brother is az ő fejéből pattant ki, ha nála nem is olyan formában, amit a tévé művelt vele valóságshow címén. (Az már maga egy szatíra.)

Az Állatfarm azonban az a regény tőle, amit érdemes elolvasni, és rengeteg mindent ad, miközben borzaszt és szórakoztat egyszerre. Egy politikai tündérmese.

Az első zseniális húzása, hogy nem emberekről, állatokról ír. Így eladható mesének, és pl. sokkal kisebbeknek is fogyasztható, mint lenne egy komolyabb politikai regény. Le is teszteltem: a történetből készült mesét egy kiskamasszal is meg lehetett nézni és utána értelmesen elbeszélgetni róla. Azt pedig nagyon tudom díjazni, hogy ebben a formában kortalanná válik a szatíra – mint egy mese, miközben sokkal több annál.

A felnőtt én pedig azt találja elképesztőnek, ahogy a történelem tankönyvekből ismert jellemzők érthetővé és átélhetővé válnak a mesés keretnek hála. Mindaz, amit be kellett tanulni a kommunizmusról, itt jelen van, és tételesen ki lehet őket mutatni. Az olyan dolgoktól, mint a szabályok utólagos félremagyarázása a történelem meghamisításán át a személyi kultuszig. Minél idősebben olvasom, annál tisztább a kép, milyen elemek kellenek egy ilyen elnyomó rendszer működtetéséhez. Azért diktatúra tankönyvnek nem mondanám, de… nem lenne elképzelhetetlen az sem. Még a katonaság fontos szerepe is itt van – gondoljatok csak a kutyakölykökre, akiket a disznók maguk neveltek egyfajta személyes testőrségnek a saját védelmükre…

Közben elég vegyes érzéseim is voltak, mert kívülállóként nagyon le lehetne sajnálni a farm állatait, akik előtt minden jel ott van, hogy sokkal inkább rabszolgák most, mint valaha, mégis belenyugodnak, és csak szenvednek. Egy lázadást már sikeresen lebonyolítottak, voltak köztük okosabb állatok is, mégsem tettek semmit. Tűrtek, szenvedtek, álltatták maguk. Ebből az irányból simán el lehet menni a mai politika felé is: hogy érik el, hogy a tulajdonképpen elnyomott és kihasznált rétegek nem lázonganak?

A karakterei típusokat személyesítenek meg. Napóleon, nem véletlenül kapta a disznó egy olyan történelmi figura nevét, akikre sokan az egyik nagy diktátorként tekintenek. Sztálin is ott van benne, éppen csak kimondva nincsen. De ott a Bandi, a ló, aki szó szerint beledöglik a munkába, a sérült állatot meg eladják a vágóhídra… a sztahanovista mintapéldánya.

Maga a szöveg nagyon tömény és lényegre törő. Nincsenek felesleges epizódok és mellékbeszélés. Mozgalmas, megvan mindennek a szerepe. Ez is tetszik benne. Nincs túlírva.

De nagyon kíváncsi lennék, el lehet-e olvasni ezt a szatírát Észak-Koreában, vagy be van tiltva. Az Államokban kötelező – de nálunk is simán lehetne az!

Orwell: Állatfarm - Mint szatíra: 100% állatmesének eladott politikai körkép. Éles, lényegre törő, regényes.

Szubjektíven: 100% szórakoztat és borzaszt egyszerre. A tankönyvek életre keltése, remek.

5: Grann: Megfojtott virágok – kicsit krimi, de nagyon dokumentumregény is. Az alapja, hogy indiánokat ölnek meg az 1920-as években. A kormány az ilyesmit előszeretettel hagyta figyelmen kívül, de ennek a törzsnek a tagjai gazdagok voltak – olajat találtak a földjükön, és az ország leggazdagabb emberei közé tartoztak. Egy új nyomozócsoportot küldtek a felderítésre: az FBI mutathatta meg, miért is hozták létre.

4: Dronfield: A fiú, aki követte az apját Auschwitzba – Gustav és Fritz egymáshoz közel álló, zsidó apa és fia voltak a XX. század első felében. Munkatáborba kerültek, ahol egymásba kapaszkodva igyekeztek túlélni. Az apát azonban kiszemelték, és továbbküldték Auschwitzba. A szakképzett Fritz maradhatott volna a biztonságban, de az apjával akart tartani. Gustav naplói nyomán pedig regény született, melyből kiderül, mennyit számít az a pokolban is, ha van kiért küzdeni.

3: Isaacson: Steve Jobs életrajza – Jobs megosztó karakter. Egyesek zseninek tartják, mások szerint érdemtelenül jutott túl magasra. Walter Isaacson arra vállalkozott, hogy a férfi életén keresztül megmutassa, mi tette azzá Jobsot, ami. A magánéletének eseményei mellett a munkásságát is górcső alá vette, és így a század tudományos fejlődésének is képét adja. Külön érdeme, hogy a helyenként szinte tudományos témák mellett is olvasmányos maradt.

1: Alekszijevics: Csernobili ima – a tavalyi év nagy témája volt a Csernobilban történtek. Több kötet is megjelent, új kiadást kapott Alekszijevics regénye is, ami nagyon emberi oldalról mutatja meg a történteket és a katasztrófa emberekre, életekre tett hatását. Nem keres felelősöket és tudományos magyarázatokat sem ad, de elmondja, milyen volt átélni, gyászolni, belehalni. Megrázó, de meghatározó kötet.

1: Henderson: Üldözöttek és katonák – egy katonai osztag története, de a kezdetektől. A vallatóké, akik nem amerikai állampolgárnak születtek, hanem zsidó, német fiatalnak. De nekik szerencséjük volt: amikor a náci rezsim hatalomra jutott, őket még kamaszként, gyerekként ki tudták juttatni a szüleik az Államokba. Amikor pedig jött a VH, szolgálatra jelentkeztek, és a német tudásuk miatt a vallatók közé tették őket. Nagyon regényes történet: kiemel pár fiatalt, akiknek a múltjuk, a szolgálatuk, a történetük kalandregényesen pörög.

Szerelmes, titkot őrző, családot rejtő.

EJ (aki nem díjazza, ha a teljes keresztnevén szólítják, ami Evelyn) fiatal egyetemista, aki művészettörténetet tanul és lételeme az alkotás. Mellette egy bulis lány, aki hűséges rocker barátjához – míg rá nem jön, hogy a férfi csalja. Szakít, és a férfiaktól kicsit távol tartaná magát. Egy iskola melletti munkán azonban megismerkedik a leendő mérnök Fosterrel. Semmi közös nincs bennük: az egyik logikus, a másiknak az érzelmek a fontosak. Egy bulin többet isznak a kelleténél, és egy ágyban kötnek ki. Egyikük sem vágyik komoly kapcsolatra, de a szex jó, így megegyeznek, hogy barátok lesznek extrákkal. EJ maga lepődik meg legjobban, amikor ráébred, hogy egyre többet jelent neki a fiatalember. Miközben a családjával is igyekszik zöld ágra vergődni, azt is felméri, lehet-e pár a tűz és víz.

Ezzel most bajban leszek. Pont az a könyv, amit annyira semlegesnek érzek, hogy nem is tudom, miről kellene írnom. Se pozitív, se negatív irányba nem leng ki az értékelésmérőm, nekem ez a teljesen érdektelen kategória.

Az alapja pont ugyanaz a zsáner elem, amit már végzetesen unok. A szenvedélyes kezdet után megjönnek az érzelmek is, mire boldogok lennének együtt, egy ostobaságon összevesznek, és kell egy nagy gesztus, hogy kibéküljenek. Annyira jó lenne, ha sűrűbben botlanék bele olyan történetbe is, ami meg tud lepni… mert ez nem tudott.

Azt nem is tudom, arra mit kellene reagálni, amikor kiderül, hogy Foster mit titkol a családjáról. Valahol ezt vártam, pont a lelepleződés előtt volt egy olyan jelenet, ami eléggé sejteti, hogy ez lesz a fordulat. Amúgy nagyon a semmiből jön, nem voltak erre utaló nyomok. Meg, Evelyn is ugyanazt titkolja. Így tulajdonképpen egy akkora happy end alakjait rakja le a szerző, hogy mindenki nagyon boldog lehessen a végén, még a lány szülei is.

Az viszont irritál, és nagyon negatív irányba húzza Evelyn értékelését, ahogy reagál. Megsértődik, pedig ő is ugyanezt csinálta, ugyanezzel a titokkal. Más szemében a szálkát, a sajátjában a gerendát sem? Így annyira zavaró, ahogy nagy kiborulást rendez ezért. Meg is érdemelte volna, hogy Foster másként reagálja le az esetet, mint ami itt a történet vége lett.

Ami szinte tetszett a kötetben, ahogy részleteket kapunk az alkotás folyamatából, és Evelyn művészeti óráiból. Sajnos, nem eleget ahhoz, hogy dominánsan művészeti regény legyen, de arra elég, hogy egy plusz íz legyen benne. A végén egy nagy kiállítás is van, és le van írva, Evelyn mit készít arra. Az egy jó példája annak, miért romantikus ez a regény. Maradjunk annyiban, hogy én nem voltam annyira oda a szobráért, mint amilyen sikert elér majd vele. Én a közhelyet éreztem benne, de a regény tematikájába tényleg illett.

Cselekmény tulajdonképpen nem sok van benne. Karakterközpontú, és nagyon sok a beszélgetés. Itt legalább nem csak azzal tölti Foster és Evelyn az időt, hogy gyűrjék a lepedőt. (Mondjuk, így is nagyobb súlyt és részletesebb bemutatást kapott a szexuális életük, mint ami tetszett volna.)

Vannak jó felvetései, de egyen se mennek végig. Evelyn komoly konfliktusban áll, igazság szerint az egész életével. Van, amit ő akar csinálni és tudja is, mi lenne az. A családi nyomás azonban egy más irányba tereli, amitől szenved, de nem képes egyedül változtatni. Foster majd ebben is segít neki, és a végeredmény egy magabiztos, magáért kiálló Evelyn. Azt még értékelni is tudom, ahogy a nagyszájú, cserfes lány leblokkol a szülei közelében. Ettől hitelesebb. A lány az érzékletesebben megírt karakter, Foster sokkal inkább átlag jó pasi a regényben, aki a hősnő nagy szerelme lesz.

Vagyis, nincs döntés. Ha nem is untam, majdnem. Lekötött, nem is. Nem voltak szimpatikusak a szereplők, de nem is utáltam őket. Nekem ez szagtalan, íztelen volt.

Ericson: Több mint víz - Mint new adult: 60% a szerelmi tematikát családi konfliktussal vegyíti, gyorsan olvasható.

Szubjektíven: 50% nem volt hatása. Nem untam, nem is szerettem. Ahogy a szereplőket sem.