Reacher készül elhagyni a várost: a helyiek figyelmeztették. Mivel segített nekik, a Duncan-fiú feleségén, ezt meg fogják torolni rajta. Dorothy mégis befogadja a farmjára. Reacher hamar rájön, a nő az, akitől a Duncanek mindig több pénzt kérnek a szállításért, akit máig büntetnek.

Dorothy el is meséli neki a történetét, Reacher nem nyugszik, míg nem mondja el. Dorothy és a férje itt éltek a lányukkal. A kislány eltűnt, máig nem tudják, mi történt vele. A Duncan-fiú korábban sündörgött körötte, biztosak voltak benne, hogy ő tett vele valamit. Rendőrségi feljelentés is született, nyomozás indult. Nem találtak semmit, és a Duncanek bosszúból ellehetetlenítették a családot. A férje egy ponton túl nem bírta tovább, öngyilkos lett. Ő pedig azóta is fizet, amiért fel merte a családot jelenteni. Reacher rákérdez, biztosan tudni akarja-e, mi történt a lányával. Ő kinyomozza neki, de előfordulhat, olyasmi derül ki, amit nem akart tudni. Dorothy tudni akarja.

Így Reacher nem megy el, hanem módszeresen nyomozni kezd a család után. A Duncanek vagyona túl nagy, hogy csak a mezőgazdasági termények fuvarozásából származzon. Reacher rájön, valami illegálisat is visznek. Most éppen szállítás közepén vannak, azért is akarják őt annyira eltüntetni a képből. A maffiózó megbízónak is azt mondják, Reacher miatt csúszik a szállítás. Így a férfinak már nem csak a Duncanek fizette verőemberek ellen kell küzdenie, de profi bérgyilkos is a nyomába ered.

Valami nem stimmel a fiú múltjával sem. Mintha anyja sem lett volna, egyszer csak feltűnt a Duncan-birtokon gyerekkorában. Reacher ezen a vonalon is elindul, végül a férfi feleségétől kapja meg a kirakós utolsó darabját. Nem egy született Duncan, csak befogadták és sajátként felnevelte apa és fia.

Az elhagyatott farmon, ahova soha nem megy senki, a bizonyítékok is előkerülnek. A Duncan biznisz része az emberkereskedelem is, Ázsiából hoznak át szerencsétlen fiatal lányokat, anyákat, gyerekeket, akiket aztán az olaszok befognak Vegasban. A koreai árva, akit Dorothy és férje a sajátjaként nevelt, könnyű célpont volt. Ő volt az első áldozat, aztán a Duncan-kölyök rendszeresen ölt a szállítmányból.

Reacher és Dorothy igazságot tesznek, a Duncan-család általuk kihal, a rendőrség meg eltakaríthatja a maradékot. Reacher pedig indul tovább, hogy beszéljen a nővel élőben is, akinek annyira tetszett a hangja neki.

Szellemes, embereken segítős, szerelembe esős.

Charlotte végtelenül kimerült. Az utóbbi években teljesen kiürült, elvesztette minden fontos kapcsolatát, úgy érzi, tovább már nem bírja. Egy szörnyű baleset óta látja a szellemeket, segít nekik, amiért a szülei elűzték. Úgy dönt, ő maga is csatlakozik a holtakhoz. Egy szellem állítja meg: Ike katona volt, aki Irakban hunyt el. Nem tud továbblépni, aggódik a testvére miatt, aki önpusztító lett Ike elvesztése miatt. Alkut kötnek: a szülővárosában Ike segít a lánynak beilleszkedni és életet építeni, cserébe Charlotte vigyáz George-ra. Rá is fér a fiatalemberre: drogozik, rossz emberekkel jár össze. Char pincérnő lesz az éttermében, és igyekszik visszahúzni George-ot, akivel sok közös vonásuk van. Lassan egymásba is szeretnek, a lány otthont talál itt. De a szíve egy része Ike felé húz, és már nem akar a képességét titkolva élni. George képes lehet mindezt elfogadni?

Előszeretettel szedem össze, egy-egy történet mire emlékeztet pontosan. Ebben a szellemeket látós témában is bőven lenne olyasmi, amit emlegethetnék. Leginkább a Szellemekkel suttogó idéződött most fel bennem, nem is annyira a cselekmény, hanem a hangulat miatt. A szellemek segítséget akarnak, nem gonoszak, az egésznek van egy segítő, pozitív hangulata.

De a Lélekvesztők nem igényli, hogy másokhoz mérjem. Talán vannak hasonló történetek, de ebben akad bőven annyi plusz, hogy inkább ez legyen az, amit más regények kapcsán emlegetek, és nem fordítva.

A cselekmény kényelmes tempójú, de nem lassú. Pont eltalálta az író az iramot: bele enged merülni az eseményekbe, amelyek olyan tempóban követik egymást, hogy unalmas sem lesz egy percre sem. Mindig jön egy fordulat, vagy valami emlékezetes esemény.

A cselekmény több zsánert kever: akad benne szerelmi szál – egy egészen egyedi szerelmi háromszöget bont ki, ami egy-egy ponton sokszög is lesz 2 másik karakterrel. Van benne dráma – a halált feldolgozni soha nem egyszerű. Van benne természetfeletti elem és egy kis krimi is elfér benne. A természetfeletti és a szerelem dominál, de a többi jól megszínezi.

Szerettem a kötetben, ahogy az életet meg tudják élni a szereplők, ahogy nekünk mutatva van. Ahol ott a halál és a fájdalom, de ez is része a csomagnak. Fáj nekik, sebzettek a hátrahagyottak, de ettől nem rosszabbak. Nekik is jár a boldogság, lehet szép életük és a gyász után ott az elfogadás. Sok érzelem van benne: egyes pontokon nevettet, máshol fájdalmas, de az élet mindig érték benne.

Végre, sikerül összeraknom! Szervesen a halálról szól, de mégis az élet szeretete és értéke hatja át az egész kötetet. Tetszett, hogy amit magunkkal viszünk, amely szálat soha nem vágjuk el, a szereteté.

A szereplők pillanatok alatt hozzám nőttek. Ike, George és Char is nagyon szerethetőek. Ike ugyan túl jó, hogy igaz legyen, de a másik kettő – akik különben nagyon össze is passzolnak – sokkal emberibb, kétségekkel és hibákkal. Szerettem, hogy ketten többek lehetnek maguknál.

Az, ahogy a humor és a dráma megszínezi a szerelmi szálat, nekem olvashatóvá tette a szentimentálisabb részeit is. Volt ellenpont – így tudott tetszeni a regény ilyen oldala is.

Nagy pozitív csalódás volt ez a kötet, a zsánerben lett általa egy új kedvencem.

Toler: Lélekvesztők - Mint romantikus: 100% érdekes és érzelmes, de nem szélsőségesen. Jól elmesélt, tartalmas.

Szubjektíven: 95% megszerettem a szereplőit, nevettem és szomorkodtam velük, nem nyálas.

Kamaszos, szerelmes, világváltós, játszmás.

Juliette új szerepben kell, hogy helyt álljon. Most ő a főparancsnok, ennek minden terhével. Az egész szektor jóléte rajta múlik, és a lány valóban egy jobb világot képzel az embereknek. Háborúra készült, harcolni tud, de azzal kell szembenéznie, hogy nem az erejét kell használnia. Papírmunka sokasága, diplomáciai trükkök sorát kellene bevetnie, noha semmilyen alapja nincs hozzá. Warner a támasza, de a fiú is küszködik. Túl sok titkot őriz még mindig, a szociopata maszk levevése sem megy egyszerűen. Főleg, mert nem akar szembenézni azzal, hogy gyűlölte, mégis gyászolja az apját. Amikor a főparancsnokok gyermekei elkezdenek látogatóba jönni, a titkok lassan mindennek az elemésztésével fenyegetnek. Ez egy más háború, mint amire készen állnak.

Egyszer volt, hol nem volt, egy trilógia. Ami egyszerre szólt arról, hogy az ember felfedezze magában az erőt, kiálljon és ne csak magát, de a világot is megmentse. Hogy a látszólag szörnyeteg maszkja mögött felfedezze a nyomorult embert, akit szeretettel meg lehet váltani a pokolból, amiben élnie kell.

Most pedig van egy sorozat, amit ebből a lezárt, egész történetből kellene leágaztatni. Mert egy percre nem tudom azt hinni, hogy Mafi a nagy mesélhetnék és egy remek folytatás ötlete miatt tért vissza ebbe az univerzumba. Sokkal inkább a disztópia, YA zsáner divatba kerülése adhatott egy újabb lendületet rókanyúzásra.

Erőszakkal kell felnyitni a lezárt szálakat, tökéletesen véglegesített kapcsolatokat kell konfliktusokkal feltölteni, amit nem volt jó érzés olvasni. Warner és Juliette megszenvedtek azért, hogy együtt legyenek. Nem sima szerelem az övék, mert támaszok is egymásnak. Mafi ezt kell, hogy felrúgja. Sajnos, nem mondhatni, hogy jó ötlettel. Warner őriz titkokat, Juliette kap egy rejtélyes múltat, amiről eddig szó sem lehetett – vagyis, balhézzanak a nagy semmin. Most komolyan, azon kell besértődni, hogy egy 20 éves fiatalembernek, aki a világuk vezetőjének a fia volt, nem Juliette az első barátnője? Mégis, mit gondolt, zárdában élt fiú létére?

Ennél már csak az rosszabb, ahogy Juliette karakterfejlődését is semmibe veszi az új szál miatt. Juliette megtalálta a saját erejét, önbizalommal vértezte fel magát. Megdöntött egy egész politikai rendszert, és a szerelmi életét is rendbe tudta szedni. Most pedig megint ott tartunk, hogy megkérdőjelezi magát, bizonytalankodik és visszavedlik a régi énjébe.

Egyedül Warner, akinek tényleg olyan konfliktusai vannak, ami nem ennyire mű. Már eleve az, hogy gyász és gyűlölet keveredik benne. Ahogy szembe kell néznie azzal, mennyit változott a személyisége. Miket kellett tennie a túlélésért.

A stílusa maradt az, ami olvastatja. Még akkor is, amikor az agyamra megy Juliette önsajnálata és nyavalygása, akkor is élvezetes tud maradni. Más Juliette és Warner stílusa, ami szintén jó pont. Warner stílusa jobban bejött nekem, de a célközönségnek – kamasz lányok, jobban fogják bírni Juliette érzelmi hullámvasútját is.

Bár visszasírom az eredeti trilógiát, az sokkal jobban sikerült ennél, annyira érdekel a szereplők sorsa, hogy jövők vissza a következő részre is.

Mafi: Ne hazudj – Mint disztópia: 60% erős az érzelmi vonala, abszolút karakterközpontú. Világa még szűkös.

Szubjektíven: 50% nem fájt olvasni, de nem tudott beszippantani. Hiányérzetem van!

A szerző keresi a könyvét!

(Friss megjelenések, a könnyítés végett.)

1: Gwenda Bond

2: Adrian McKinty

3: Réti László

4: EL James

5: Edgar Cantero

A: A lánc

B: Mister

C:  Gyanakvó elmék

D: Kotnyeles kölykök

E: Európa halála

Megoldás: Tovább!

Kamaszos, önmagát felvállalós, szerelmes, útkeresős.

Alex és Lilla testvérek. Alex a különc, aki még a családjában is keresi a helyét. Lilla az elkényeztetett kedvenc, aki mindent megkap, amit csak szeretne. Az iskola legjobb partija, Patrik elvesztette az anyját, az apja számára a fia csak teher. Patrik Alexben találja meg azt a támaszt, aki miatt mégis él tovább. Látszólag jól elvan, tele van pénzzel, tapadnak rá a lányok, de mindig Alex az, akihez visszatér. Lilla pedig kiszemeli magának a fiút, noha pontosan érzi, hogy testvére és barátja között ez a viszony több barátságnál. Ám nem vállalják fel az érzéseik, és Lilla így kap egy esélyt. A felnőtté válás első lépéseit, egyetemválasztást, a szülőkkel és magukkal való szembenézést a szerelmi háromszögük teszi még nehezebbé.

Még azon is gondolkodom, hova kellene besorolnom. Vannak ifjúsági elemei és sok olyan témát feszeget, ami a felnövő generáció sajátja. Ugyanakkor a szerelmi témája komplexebb, mint amit egy ilyen regényben megszokhattunk. A New Adult irányba is majdnem elmegy, de szerencsére annyira nem erotikus, hogy tökéletesen illeszkedjen abba a vonalba. Maradunk az ifjúságinál, az a sablon talán jobban passzol.

A történet nem kalandregényesen pörög, de azért vannak benne tényleges események is. Az ifjúsági zsánernek megfelelően a történések tekintetében is azoknak a belső átélése a lényeg. Egy példát mesélek is konkrétan: Patrik külföldre megy továbbtanulni. Nem azt fogjuk nagyítóval megkapni, hogy konkrétan mit csinál az egyetemen, milyen kapcsolatai és viszonyai lesznek. Ezeket minimálisan említi csak a szerző. De azt alaposan körbejárja, hogyan érzi ott magát. Hogy épít valami saját életet magának, miközben folyamatosan benne van a hiány is, azért, akit otthon hagyott.

Három kiemelt szereplő van, és Róbert Katalin mindhármat alaposan felépíti, mélyíti folyamatosan. Nagyon mások, és eltérő konfliktusokkal kell megküzdeniük. Egyértelműen nem szimpatizáltan senkivel sem, nem lett kedvencem. Lilla nagyon elkényeztetett, makacs és neki rá kell ébrednie, hogy nem minden úgy alakul, ahogy ő szeretné. A szülei kis hercegnője cipőből kell kinőnie – plusz ráébrednie, hogy a rajongás/birtoklási vágy nem egyenlő a szerelemmel. Alex magát kell, hogy felvállalja. Egyértelmű, hogy homoszexuális, de ezt magának sem ismeri be. Végig kell járnia az utat egy párkapcsolattal, Patrikkal szembenézéssel, hogy felvállalja, mit és kit akar igazán. Patrik az apja miatt hasonlik meg magával is. Ő az, akinek a személyével a legtöbb szubjektív bajom volt. Az, amit Alex jelent neki, mélyebb a szerelemnél. De akkor miért él olyan életet, mint egy playboy? Lehet, hogy ez a saját naivitásom, de ha valaki olyan szinten van oda egy másik emberért, mint ő, akkor nem a hűség lenne az alap?

Konfliktusok a szülőkkel, az önazonosság megtalálása és megerősödése, ez mind a regény témája. Szerelmi konfliktusba helyezve, az ifjúsági korosztálynak is olvashatóan.

Nyelvében is érezni, hogy nekik készült. Minden szereplő saját hangot kap, könnyen olvasható, szórakoztató szöveg, amiben a komolyabb hangnem is beleilleszkedik.

Nem tetszett minden szerelmi szál, a karaktereknek is vannak számomra idegesítő vonásaik, de a zsánerében tartalmas könyv ez. Több, mint egy ifjúsági szerelmi háromszög.

Róbert: Szívből, színből igazán – Válassz engem! - Mint ifjúsági: 85% szerelemközpontú, de fejlődésregény is. Olvasmányos, érzelmes.

Szubjektíven: 70% még emésztem kicsit. Intelligens, de több minden nem tetszett benne.

Cím: Halálakták

Szerző: Christopher Farnsworth – nálunk ez lesz az első megjelenő kötete.

Műfaj: thriller

Cselekmény: John átkos képesség birtokosa. Képes mások gondolatait meghallani. A CIA csiszolta tökéletesre, de már a magánszektorban dolgozik. A legújabb megbízását a technikai zseni milliárdostól kapja, aki egykori és szintén zseniális alkalmazottját akarja megvizsgáltatni. Sloan meg van győződve róla, hogy Eli ellopta az egyik ötletét – ezt kellene Johnnak bizonyítania. Mikor lebukik, az életéért kell futnia az oldalán Sloan asszisztensével. Valaki vadászik rájuk, és a túlélésük John képességein múlik.

Várható megjelenés: talán még idén jön magyarul is.

Miért várós?

• Nagyon jól hangzik a fülszöveg.
• Az egyik legizgalmasabb képesség szerintem a gondolatolvasás.
• Pörgősnek tűnik.
• A zseni karaktereket nagyon bírom, ebben lesz kettő is kapásból.
• Vajon lesz szerelmi szál John és az asszisztens lány között?

Világháborús, tengeri ütközetes, úriemberes.

Az Admiral Graf Spee a német flotta egyik legütőképesebb hajója – egyike a tiltások ellenére, titokban készült hadihajóknak. A Führer számít is rá, hogy miközben a kontinensen a villámháború tarolja le a népeket, a vízen az e típusú hajók nehezítik meg az ellenfeleik életét. Langsdorff kapitány a háború hírére bonthatja ki a feladatát tartalmazó borítékot: tengeri farkasként kell az angolok teherhajóira vetnie magát, és az utánpótlás elvágásával segíteni a háborút. Jó hajója, fiatal és lelkes legénysége van, akikkel bele is vágnak a nagy kalandba. Sorra süllyesztik el a tankhajókat, rejtőzködnek az angol flotta elől, miközben Langsdorff végig ember is marad, aki tisztelettel bánik az ellenfeleivel, vigyáz az embereire és sűrűn gondol a családjára, akikhez haza akar térni, büszke németként és katonaként.

Egy kis dedukció, amit a világhatalommá váló USA propagandájának is köszönhetünk. A nácik németek voltak. A nácik gonoszok, ördögiek. Vagyis, a németek is gonosz ördögök. Elég csak a klasszikus, amerikai nagy háborús filmekre gondolni, melyben a hős amerikaiak felveszik a harcot a gonosz náci németekkel.

Az utóbbi években azonban igyekszik a világ ezzel a szemlélettel szakítani. A kedvenc példám szintén filmes: A homok alatt. De ez a szemlélet, mely nem akar fekete-fehér képet festeni, amely a Birodalom más megközelítését is meg meri tenni, legyűrűzik a regények közé is. Buta példa, de még Danielle Steel is írt olyan regényt, amelyben a hazaszerető német katona jó ember volt, messze nem náci démon, csak a hazáját akarta szolgálni.

Ebbe a sorba illeszkedik Izolde Johannsen regénye is, aki kedvelt témáját dolgozza fel: a hadi hajózást a II. VH alatt. Kiemel egy hajót, és annak a sorsát, a legénység életét és csatáit követhetjük végig. Számomra teljesen új a hadi hajózás világa: kétlem, hogy a The last ship hiteles tényeket adott volna a kezembe, A tengeralattjáró talán többet.

Most azonban kaptam technikai alapokat, hadi technikát és stratégiát, akciókat, és ami sokkal izgalmasabb volt számomra, lélektant is. De maradjunk kicsit a csatáknál! A cím roppant találó, valóban kalózkodásra hasonlít, amit s Graf Spee a tengeren csinált. Megvolt a módszer, amit újra és újra alkalmaztak. Elsőre érdekes volt. Másodjára ismerős. Azonban a harmadik hajó becserkészése és sorsa, majd a többi ugyanolyan menete, eluntatott. Hiába más hajók ellen mentek, annyira egyezett minden, hogy gyorsan vesztettem el az érdeklődésem.

Kellett a változás, hogy visszatérjen az olvasási kedvem – ahogy megszakadt a rutin, és változott a történet, újra le tudott kötni a cselekmény. Már nem ismétlésnek éreztem.

Működtek a drámai tetőpontok, ha pont olyanok is voltak, amit vártam. A csata hevében nem volt idő az olvasónak sem az elveszett, szimpatikus karakterek sorsán szomorkodni, de már ott megjegyeztem magamban, majd a temetésen megkapjuk az érzelmi letaglózást. Pontosan az is történt. Tudat alatt kicsit birizgál, hogy úgy érzem, az a nem is titkolt cél, hogy megsirassam a halottakat. Általában rühellem, ha kiérzem egy történetből, hogy milyen érzelmi nyomást akarnak rám erőszakolni, itt talán kicsit jobban viseltem ezt a szokottnál. Talán, mert szimpatizáltam azokkal, akiket gyászolnom kellett a többi szereplővel, és így nem éreztem akkora kényszernek, hogy sajnáljam őket.

Azon még merengek, mennyire tetszett, hogy sok mindent lehetett előre látni és voltak elég kemény előre utalások. Ok, most lehetne azt mondani, hogy mivel megtörtént események az alap, mindent lehetett előre tudni. De ahogy már említettem, most ismerkedem a tengeri hadszíntérrel a VH időszakában, így nekem nem voltak előismereteim. Nem tudtam, mi lesz a hajó sorsa vagy a legénységé. Direkt kerültem is olvasás alatt, hogy valamire rábukkanjak véletlenül. Ignoráltam minden anyagot, ami súghatott volna – még a borítót és fülszöveget is. Kivéve, amit maga a regény szövege tett elém. Spoiler nélkül ezt nem lehet jobban kifejteni, így az egyik legfeltűnőbbet igyekszem nem teljesen direkt elmondani. Langsdorff tesz egy megállapítást általánosságban egy hajó és kapitánya sorsáról. Amiből pontosan lehet sejteni, hogy mi lesz a következő lépése. Pont azt is fogja tenni.

Hiányoltam helyenként, hogy meglepődhessek. Szeretem a logikát, itt megvannak szépen az ívek is, aminek az egyik felem komolyan örül is. De azért a másik részem, ő akart volna valamit, legalább egyvalamit, amin igazán csodálkozhattam volna.

Erény a regény hitelessége és pontossága, agyilag tudtam is értékelni. De érzelmileg kellett volna nekem még valami. Egy rejtély, egy meglepetés, egy csavar, valami. Egy másfajta, talán kalandregényesebb feszültség.

Ha már a hiányérzeteim veszem sorba. Először most keserű, aztán mondok édeset kísérőnek is. Ez nagyon férfias regény. Eleve háborúzó férfiakról szól, akik össze vannak zárva egy hajón. Ugyan nagyon le tud kötni a csoportdinamika, és azt is érdekesnek találtam, miben tér el Langsdorff és Dau (az ellátóhajó kapitánya) vezetési stílusa, ez hogy mutatkozik meg a legénység hangulatában és munkamoráljában, de furcsa, hogy ennyire nincsenek nők a történetben. A hajón, persze, nem lehetnek, de szívesen olvastam volna több háttértörténetet. Langsdorff családi életéből kaptunk pár kockát, láttuk a családtagjai körében a kihajózás előtt, és ezek hozták őt hozzám közelebb. A kiemelt szereplők hátteréről, családjáról is olvastam volna szívesen többet.

Erről jut eszembe – kivel mi lett később? Legalább a kiemelt karakterek esetében szívesen vettem volna egy utóhangban vagy jegyzetben. Volt, akiről került be még életrajzi összefoglaló. Mivel a kapitány a kiemelt karakter, róla meg is kapunk minden fontosat. Hasonló, bár kisebb terjedelemben a főbb szereplők további sorsa is érdekelt volna. Jelen kötetben konkrétan Ascher, akinek a további története mozgatja az agyam.

De ígértem cukrot a keserű mellé. A regény karakterei nagyon működtek nálam. Abszolút átjött a fiatalok lelkesedése, a különféle emberek értékrendje és az egymás közti viszonyaik.

Langsdorff kapitány külön is megérdemli, hogy kiemeljem. Ő a megtestesítője annak a tendenciának, amit fentebb a filmek kapcsán már jeleztem. Ő egy hagyományos értelemben nemes jellem. Hazaszerető, családcentrikus, tele kötelességtudattal és tehetséges hajós is. Ő abszolút példakép a regényben, annak ellenére, hogy német. Ő nem egy megszállott náci – ő egy katona, aki becsülettel szolgál. Aki a hazáját, Németországot és a családját szereti, nem a pártot és a Führert. Aki kalózkodik parancsra, de ízig-vérig úriember. A regényben egykori foglyai meg is fogalmazzák, más helyzetben nagyon jó barátok is lehettek volna.

Érdekes a regény nézőpontja is. Ez a hajó, ez a kapitány van a középpontban. Mindent látunk, ami velük kapcsolatos, ami velük történik. De a szélesebb történések, az európai hadszíntéren történtek, a német vagy szövetséges vezetés, az anyaországban történtek – a köröttük levő világ ki van zárva az eseményekből. Abszolút övék a fókusz.

Érdekes, emberi történet, nem csak a VH után érdeklődőknek izgalmas regény.

Johannsen & Marble: A birodalmi kalóz – Mint történelmi: 85% hiteles, érezni a beletett munkát és kutatásokat, de regényes is.

Szubjektíven: 75% új élmény volt a tengeri háború. Hatottak rám az érzelmi csúcsok is.

Családos, misztikus kulcsos, támadásokat kivédős, rejtélyes.

A Locke család továbbra sem lel békét. Bode az egyetlen, aki a kulcsokat még játékként tudja felfogni, és a többiek igyekeznek megvédeni attól a felfedezéstől, hogy valaki konkrétan az életükre tör. Merénylet rengeteg akad: egyre újabb kulcsok kerülnek elő, és mindent be is kell vetniük, hogy felvehessék a harcot az életre kelt árnyakkal és válogatott rémekkel. Közben mindenki küzd a személyes démonaival is: Kinsey a félelmei nélkül ön- és közveszélyes kezd lenni, akit a barátai is elhagynak sorra. Tyler az iskola rosszlányát igyekszik megmenteni, miközben még mindig kínozza a bűntudat, amiért az apját nem sikerült. Az anyjuk egyre jobban szétesik, már mindennapos, hogy az alkoholhoz nyúl és Tyler igyekszik őt is segíteni, de lassan már elfogy az ereje. Nem is sejtik, hogy az ellenségük milyen közel van hozzájuk…

Ha van most sorozat, amit nagyon várok, az a Netflix Locke & Key sorozata lesz. Erre a képregényre kezdek nagyon rákattanni, és egyre jobban érdekel, hogy fog élőszereplősen kinézni.

Már csak azért is, mert amit a képregény egyetlen nehezen emészthető részének tartok, az a grafika. Pontosabban, az emberábrázolások. Egész egyszerűen nem tetszenek az arcok, a testek is furák. Az első kötethez képest jobban szoktam most már, de még mindig fura a szememnek. Noha nagyon jól tudom, hogy mennyire irreleváns a szép képregény grafika utáni vágyam. Ennek megvan ráadásul a maga stílusa, sok minden tetszik nekem is, de az arcok… az akkor is fájó pontom. Majd a sorozat ezt megoldja. (Feltéve, ha helyes színészek lesznek benne, de ezen előre nem aggodalmaskodom.)

A cselekmény nagyon pörög, sok minden történik ebben a részben is. Minden Locke gyerek megkapja a maga kalandjait, miközben Zach/Lucas is egyre sütögeti a pecsenyéjét. Ami nekem fura volt, hogy milyen montázsban kapjuk most a kulcsok megtalálását és a harcokat. Amilyen hangsúlyos volt az első kulcsok megtalálása, és ráérezni arra, hogyan működnek, most valósággal ránk vannak ömlesztve. Jól is jön a kötetben az összefoglaló, mert már számon sem lehet tartani, milyen kulcs van meg, kinél van és mire való.

Egyre közelebb kerülünk a titkokhoz is. A múltban történtekhez, Lucas céljaihoz, az egész rejtélyhez. De természetesen még bőven van megválaszolatlan kérdés, így kapunk is, de várhatunk továbbra is. Hill nagyon okosan építi a cselekményt, folyamatosan fent tudja tartani az érdeklődésem – nem csak a cselekménnyel, az okosan adagolt kérdésekkel és válaszokkal is. (Egyre jobban sajnálom is, hogy ebből a sztoriból nem írt regényt. Falnám azt is.)

De azért is olyan jó ez a sorozat, mert minden természetfeletti elem, a kalandok és a körítés mögött ott van egy igazi dráma is. Egy család tragédiája, akik mind megszenvedik, amit elvesztettek. Az alkoholizmus, az önpusztítás és önvádak – ezek a történet igazi rémei, nem a szörnyek, amelyeket Lucas mozgásba hoz. Ahogy a karakterek fejlődnek, reagálnak, emberibb és megragadóbb, mint a különben nagyon jó misztikus vonal.

Ha nem említettem volna korábban, ezt bizony sorba kell olvasni! Senki ne akarjon a 2. kötettel beugrani az eseményekbe. Sokkal jobb az elejétől, Hill építi ezt a sztorit. Várom is a folytatást, ha meglett, majd visszatérünk a Locke családhoz és a kulcsokhoz.

Hill: Kulcs a zárját 2. - Mint képregény: 95% történet remek, horror, misztikus, mozgalmas, emberi. Ötletes a rajz is.

Szubjektíven: 90% a sztorit nagyon imádom, de az emberi alakok rajzával még barátkozom.

A seregben Reacher megtanulta a szokásos elsősegélynyújtó módszereket – mesterséges lélegeztetést, erőteljes nyomás a mellkason percenként nyolcvanszor –, viszont a maga részéről ahhoz az aranyszabályhoz tartotta magát, hogy soha ne élesszünk újra egy olyan fickót, aki épp az imént akart lelőni. Ebben a kérdésben meglehetősen hajthatatlan volt. (Child: Megérte meghalni)

– Csak hároméves. Álmodik. Bárcsak mi is átaludhatnánk a borzalmakat. Könnyebb lenne úgy. 
– Alszunk majd. A végén mind alszunk majd. Addig marad a küzdelem. (Johannsen: A pontlövész)

• Sajnálom. Ez szívás.
• Lehetne rosszabb is.
• Lehetne jobb is.
• Az mindig lehetne.
• Wow! Mennyire pozitív vagy! (West: Szerelembe zárva)

 A madarak énekelnek vihar után. Az emberek miért nem tudnak ugyanúgy örülni a napsütésnek, ami nekik jut? (Higgins Clark: A szemem mindig rajtad tartom)

Már semmi sem lesz ugyanaz, Antoinette. A világ, amelyben éltünk, gyökeresen kifordult önmagából. Túlélünk, talán ez a legjobb szó rá. Oly mindegy, milyen a ruha vagy a frizura, amikor a túlélésért megy a harc. (Johannsen: A pontlövész)

A hold babonás helyet foglalt el a város lelkében. Ősidők óta Bizánc szimbóluménak számított, ahogy a Hagia Szophia rézkupolája fölé emelkedett, és csillogott az Aranyszarv-öböl nyugodt vízén és a Boszporusz fölött. Akár egy aranypénz, amelyet az ázsiai hegyekből ástak elő estéről estére, apadása és dagadása kifejezte Konstantinápoly ódonságát és az idő vég nélküli ismétlődő körforgását, amelyben a város létezett – maga volt a változékonyság, az időtlenség és a baljósság. (Crowley: 1453)

• Maga orvos, esküt tett. Kötelességei vannak.
• Veszélyes lehet.
• Reggel felkelni az ágyból, az is veszélyes.
• Maga teljesen őrült, tudja?
• Én inkább úgy gondolom, lelkiismeretes. (Child: Megérte meghalni)

Csajszi, a fiúk olyanok, mint az aranyhalak. Rövid memória. Sosem tudod meg, hogy akkor fontos voltál-e, és higgy nekem, nem is érdekes. Már csak az az érdekes, hogy most mi a fontos neki. (Róbert: 6 hét a világ)

Tudod, amikor meghallottam, hogy újból előjöttek a régi elnevezések, herceg, báró, gróf, eltűnődtem azon, vajon a történelem nem olyan-e, mint a nadrág? Lehet rövid vagy hosszú, lábra simuló vagy bő szárú, de akkor is két szára van! (Johannsen: A pontlövész)

Egyszer egy boltban járt, ahol kiállították azokat a szőnyegeket. Elsétált az egyik mögé, amely kampókról lógott le a mennyezetről. A hátoldalát nézve megdöbbent, mert szálak zavarba ejtő sokaságát látta, amelyek sehová sem vezettek. Az egyik oldalon csodálatos szépség, a másikon teljes diszharmónia, bár mindkettő ugyanannak a tervnek a része. Ekkor világossá vált számára az üzenet: Ebben az életben csak a szőnyeg fonákját látjuk. Nem tudjuk, hogy elmondhatatlan nehézségeink hogyan és miért képezik egy szépséges minta részét. Ezért olyan fontos a hit. (Higgins Clark: A szemem mindig rajtad tartom)