Szerelmes, csábítós, egymásba veszős.

Ian az egyetem királya: pokolian jóképű és gazdag is, olyan testtel, hogy a lányok szabályosan a lába elé vetik maguk. Ian alaposan ki is élvezi a helyzetét. Mellette legjobb barátjával vállalkozást vezet: önbizalomhiányos lányoknak segítenek összejönni a kiszemelt sráccal. Ian komoly szabályokat is hozott, hogy a magánélet és a munka ne keveredjen. Csak éppen besétál az életébe a röplabdázó, stréber, fiús Blake, aki valamit megmozgat benne már a kezdetektől. Amikor pedig a fiús ruhák helyett lányos holmik kerülnek a bombázóvá alakuló lányra, akire a kiszemelt kosaras is szemet vet, Ian a legnagyobb szabályát készül felrúgni: ügyféllel soha ne jöjj össze! A lány megtartásához azonban nem elég a külső, a fiúnak meg kell nyílnia élete töréspontjáról is, ami sokkal nehezebb feladat, mint eddig bármi.

Még csak három regényt olvastam Rachel van Dyken írónőtől – magyarul különben ennyi jelent meg tőle – de már észrevettem pár sémát. Ami jó, ha ez bejön az olvasónak, kevésbé, ha szeretne új fordulatokat is a szerzőtől, nem csak ugyanazt olvasni kicsit másképpen.

Ki is pontoztam ezeket, hiszen az Egyetlen 1-2 és a Szárnysegéd Bt. első része is közös az alábbiakban:

1: a főszereplő srác mesebelien tökéletes. Magas, sportos, természetesen görög istenhez foghatóan jóképű, és gazdag is. Amit általában titkol, nem a pénzével akar barátokat nyerni. Valamely területen kiemelkedő: háromból kettő sztársportoló volt, a harmadik popsztár. A lányok nyomultak rájuk, éltek is a lehetőségekkel, míg be nem sétált a nagy Ő. Aki miatt a vadászó oroszlánból doromboló házimacska lett. A Szárnysegéd Bt. második részének leendő hőse, Lex is pont ilyen. Csak nála a valamiben szuper, az esze lesz. Tökéletes kinézete mellett számítógépes zseni. Honnan tudom? Ő Ian legjobb haverja, már itt fontos mellékszereplő.

2: a hősnő a gyönyörű naiva szegényebb családból, akinek időbe telik kinyílni. Ártatlan, kedves, jó tanuló, csak nem tudja használni a külsejét. A szuper srác mellett azonban dögös csaj is lesz, akiért többen is tepernek. De a főszereplő veszi el a szüzességét, és egy félreértés után jön a nagy szerelem, eddig háromból kettő jegygyűrűt is kapott, és szerintem e sorozat folytatásában Blake ujjára is felkerül a méregdrága gyémánt.

3: egy betegség tragédiája hozza a drámát. Eddig volt súlyos balesetbe megtört első nagy szerelem, komoly szívbetegség és rák. Ian is kapott egy testi – lelki traumát. Az NFL legígéretesebb újonca hősiesen félrelökött egy kisfiút egy autó elől, így viszont őt csapták el. A lába szétment, máig fáj neki, de az igazi seb a foci elvesztése volt.

4: a kínokra a probléma: a szerelem. Tulajdonképpen Ian irigylésre méltó életet él, mindene megvan. Mégsem boldog. Majd jön Blake, és minden a helyére kerül.

Lehetne újabb pont, hogy pontosan betartja a romantikus zsáner szerkezetét, de ez annyira tipikus, hogy feleslegesnek látom kiírni. Egymást megismerő, vonzódó szereplők nehezen összejönnek, boldogok, félreértés miatt szakítás, majd nagy gesztussal békülés és happy end.

Akár ki is akaszthatna, amiért ennyire mese és tipikus, de van Dyken stílusa olvastatja. Az Egyetlen drámai hangnemet kapott, ez flörtös, szexis lett, minimális drámai felhanggal.

El voltam vele, de nekem a dráma jobban fekszik – az Egyetlen két részét jobban szerettem.

A csábítás szabályai - Mint new adult: 60% tökéletes szereplők, humoros hangnem. A szerelem a középpontja.

Szubjektíven: 50% az elején még viccesnek találtam, de aztán túl szerelmes lett. Hol a dráma?

Balesetes, bosszúállós, fenyegetett, testvéres.

Alison a 30-as évei első felében járó tanárnő, aki művészeti órákat ad az egyetemen. Súlyos bűntudat gyötri, így mindig keresi a lehetőséget, hogy segítsen másokon. Amikor a közeli börtönbe keresnek festészet tanárt, megpályázza és el is nyeri az állást. De fenyegető üzenetek jönnek, mintha valaki ismerné a múltja titkát. Pedig most kezdene jövője lenni: végre szerelmes, szereti az állását. De a múlt és egy családi titok utoléri. Kitty egy intézetben él. Egy balesetben agysérülést szenvedett, tolókocsiba került, és beszélni sem képes. Felfogja maga körül a dolgokat, de értelmi szintje megállt a kamasz éveinél és az emlékei is elvesztek. Valami borzalom les rá, egy idős látogató látványa rendszeresen felzaklatja. Menekül egy fiúhoz, akitől védelmet remél, de pont ezzel kerül olyan helyzetbe, hogy a múlt előtörjön.

Jane Corry előző könyvét nagyon tudtam szeretni. Meglepő volt és ötletes, amiben még a szereplőket se utáltam. (Igen, nálam nem ritka, hogy valakit kiszúrok, és nagyon megutálok. Nem is ritkán azt, akinek drukkolnom kellene.) Így vártam az újabb regényét is, hátha.

És korrekt thriller lett, ami elszórakoztatott, ha nem is annyira, mint a Férjem felesége. Ez kevésbé eredeti, több a máshonnan ismerős panel, de azért még benne van az a szikra, amiért tetszett az előző Jane Corry regény is.

A cselekmény szerencsére pörög, és inkább történet központú a cselekmény, mint karakter. Mindkét ágon zajlanak az események, kisebbek és nagyobbak, melyek majd két tetőponton csúcsosodnak ki. Látszólag Alison szálán vannak a nagyobb események, mint a fenyegető levelek és egy szerelem szárba szökkenése, de Kitty oldalán is akadnak nehéz helyzetek. Meglepő, mennyire szemérmesen kezeli ezeket az írónő. Ok, nem akartam szex regényt olvasni, a Férjem felesége se lepedő akrobatikát kínált, de azért jelezhette volna pár helyen jobban, hogy a szereplők között szexuális kapcsolat is létesült. Most egy kis spoiler jön, fehérből kell kiemelni: ugyanúgy meglepődtem Kitty terhességén, mint maga a lány. Az lejött, hogy Johnny járni akar vele, de egészen a babáig szó nem volt róla, hogy le is fekszik a lánnyal. De egy nemi erőszak jelenet, vagy a szerelmével összebújás is csak jelzés értékű – ezt meg is engedi a történet, itt nem a szex a lényeg.

A végére megindul a csavar halmozás, egy ponton soknak is éreztem. Alison, és Kitty szálán is van egy nagy pillanat, ami kihat a másik életére is. Majd mindezt megfejelve még az utóhangba is kapunk egy olyan vallomást, ami jó sok mindent átértékel korábbról. Bár szórakoztató volt így is, nagyon kicsit bennem van a kisördög, hogy a kevesebb több lett volna ebben az esetben.

Bár a cselekmény kapja a hangsúlyok nagyját, Corry szépen hozza a karakterek lelki útját is. A cselekményre reagálnak, éreznek, feldolgoznak. Így soha nem éreztem úgy, hogy a lelkizés elvinne a történetből, csak megadta a szereplők látásmódját. Tetszett, hogy mennyire elkülönül stílusban is Alison és Kitty része, akik nagyon különböző figurák is. Alison a felnőtt, a sebzett, míg Kitty a betegsége miatt gyermeki maradt.

Corry jó mesélő, és még akkor is magával tud sodorni, ha szinte kötelezőnek éreztem egy-egy csavart. Amit ide tett a végére – lassan erre a típusra is ki kell találnom egy becenevet.

Vértestvérek - Mint thriller: 85% fordulatos. Cselekményben, érzelmekben gazdag, izgalmas karakterekkel.

Szubjektíven: 75% tetszett, csak az előző regénye csavarosabb volt. A csavar nagyon ült.

Romantikus, trónért harcolós, uralkodós, kosztümös.

Matilda, a flamand hercegnő kamaszlányként szeret bele az angolszász vendégükbe. Brihtric azonban nem megfelelő férj, apja hamar szétzúzza a lány reményeit, és a normann herceget, Vilmost mutatja be a lányának, mint leendő férjét. A lány eleinte ellenkezne, nagyon nem tetszik neki a férfi fattyú származása, de aztán felméri, ez a férfi a társa lesz, és királynévé teszi idővel. Ha a szívét nem is tudja nekiadni, a társa lehet. Így pápai beleegyezés nélkül is, Vilmos hercegnéje lesz. Miközben boldog házasok, sorra születnek a gyermekek, férje egyre terjeszkedik, biztonságot teremt nekik, és a szemét folyamatosan Angliára veti. Matilda a társa minden törekvésbe, és mikor a férje súlyosan megbetegszik, arra is rádöbben, mindig ő volt a szerelem is – már az angol trón se érdekli, csak őt kapja vissza!

Az első kötet óta erre a részre vártam. Amilyen képet festettek Vilmosról a norvég és az angol király jelölt, minimum egy szarvas ördögnek kellett volna lennie. Nem is csoda, hogy végig arra voltam kíváncsi, milyennek rajzolja meg őt Joanna Courtney.

Most, hogy olvastam, már azt tudom mondani, nekem ez a pár, ez a király és ez a regény tetszett legjobban a trilógiából. Jó volt eddig is, de határozottan ez a korona az egészen, és nem csak azért, mert 1066-ban Vilmos lesz a diadalmas nyertes.

Újra a nőé az elsődleges fókusz, leginkább Matilda nyomában jár a cselekmény. Ő az, akinek kicsit a fejébe és érzelmeibe is bebocsátást enged a szerző. Ugyan akad egy-egy fejezet, amelyben más kerül a fókuszba – pl. Matilda unokatestvére, Judith, aki az előző kötetekből megismert Torr felesége lett – de mindig hozzá térünk vissza.

Kifejezetten érdekes, ahogy Courtney megírja, hogy Matilda saját magával szemben mennyire elvakult volt, miközben királynéként remekül helytállt. Volt a fejében egy romantikus kép a szerelemről, saját magáról, és bárki is akarta szembesíteni az igazsággal, egyszerűen nem hitte el. Hogy a szerelemnek nem kell nyálas, rózsaszín ködnek lennie, hogy ő maga sem egy ártatlan virágszál, hanem ugyanolyan törekvő, uralkodó jellem, mint a férje.

Onnantól, hogy erre ráébred, lesz szerelmesebb a kötet, mert ott van egy váltás – már kimutatja a férjének, hogy szereti. Helyesek együtt, és bár minden párosa a trilógiának jól működött házaspárként, nekem ők tűntek a legstabilabb párnak. Talán azért is, mert Harald és Harold kétnejűek voltak, míg Matilda és Vilmos csak egymásért és a trónért élt.

A romantikus vonalon túl, megint, nagyon szerettem a királyi udvar bemutatását. Vilmos mellé Courtney rajzolt egy bajtársakkal teli normann udvart, akik tűzben és vérben váltak barátokká. Mindenki megkapja a maga történetét, miközben merényleteket, háborúkat kell túlélni, és ebben az udvarban a politikai ármánykodás is nagyon ment kifelé.

Tetszett, ahogy mélyülnek a karakterek. A mellékalakok jobbára csak romantikus papírfigurák, de Matilda és Vilmos nagyon jól fel van építve. Nekem bejött a férfi kegyetlen vonásokkal dúsítva – már értem, miért tűnt a többi udvarban hidegnek és számítónak, miközben mindez csak egy eszköz volt, jobb jellem és szív volt benne, mint a többségben.

Egyszerre éreztem ezt a kötetet a leginkább romantikus történelmi mesének, miközben hitelesnek is. Talán, mert Courtney felkészült a korból is, és jó mesélő. Tetszett!

A hódító királyné - Mint történelmi: 85% erős karakterek, hiteles keret. Olvasmányos stílusban, korrekt zárlat.

Szubjektíven: 90% a kedvencem a sorozatba. Ezeket a szereplőket szerettem legjobban meg.

Na, ott van Thor – folytatta. – Ő a mennydörgés vagy a vihar istene, ugye? Szép mese, tényleg, aranyos. Pont egy Marvel-sztoriba való. Amúgy Hollywood szőkéi az igazi isteni ajándékok, Chris Hemsworth-ért odaadnám fele nem létező királyságomat… De tudod, mi a jó azokban a szuperhősös filmekben? Hogy filmek. Mesék. (Papp: Bolyongó)

Nos, vannak világok, melyek a fájdalom törésvonalára épültek, és rémálmok emelték őket. Ne keseregj, amikor ezek a világok elesnek. Inkább dühöngj, amiért már a megépülésükkor kárhozottak voltak. (Jemisin: A megkövült égbolt)

Hugo annyira gazdag volt, hogy muszáj volt valamilyen luxust megengednie magának. A vadászatot választotta. Ennyi erővel tarthatott volna versenylovakat vagy vehetett volna egy jachtot, de a lovaktól félt, a hajóktól meg tengeribeteg lett, ha csak rájuk nézett. Nem mintha kedvelte volna a vadászatot. Hugo pocsék lövő volt, és szívből ellenezte ártatlan vadak kilövését. (Haushofer: A fal)

El kell tévedni. Mit mondok mindig? El. Kell. Tévedni. Magadban. Aztán majd lehet visszamenni. (Papp: Bolyongó)

Ha az emberi faj többsége disznó is, olykor mégis egymásra talál egy kan meg egy koca, és a nászukból egy Leonardo születik. (Hunter: Egy közeli ismerős)

Most akkor ez egy mese lesz? Nem, meséről szó sincs… Rólunk nem szólnak tündérmesék. (Seeber: A mostoha)

Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan valami apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani feladvány, amely sehol nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele. (Shaffer & Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság)

• Az az ócskaság nyolc centi vastag plexiüvegből készült. Az átmérője túl nagy a megnek, nem tudja bekapni. Ha engem kérdezel, nagyobb biztonságban leszek abban, mint ti itt a fedélzeten – mondta nevetve Maggie.
• Ez aztán marhára vigasztaló. (Alten: Meg, az őscápa)

(…) azóta az Alkonyat-filmeknek köszönhetően fellendült arrafelé a turizmus, de mindenkit biztosíthatok arról, hogy a mi menzánkra egy Edward Cullen sem lejtett be. (Madison: Lenn, a nyúl üregében)

Kalandos, cápa fogós, küzdős.

Jonas Taylor élete 10 éve gyökeresen megváltozott. A világ egyik legjobb merülőhajó pilótájából számkivetett lett, aki a mélytengeri lényeket kutatja. A fő témája a megalodon, a fehér cápa őse, a kréta kor tengereinek királya. Jonas hiszi, hogy az óceánok mélyén túlélhetett az állat. Amikor egy japán kutatócég mélytengeri bójái tönkremennek, a férfitól kérnek segítséget. Jonas velük visszamerészkedik a vízbe, ha nevetnek is azon, hogy szerinte 10 éve azért kapott pánikot odalent, mert egy meg támadt volna nekik. Ám a fenéken újra szembe kell néznie a rémálmával, mi több, a búvárokat menteni akaró csapat véletlenül a felszíni vizekbe húzza a nőstény megát, aki a vizek uraként megkezdi rémuralmát. Ki lesz képes megállítani?

Pozitív csalódás volt a regény. Roppant tartottam attól, hogy gagyi lesz a története. Mégis, miért lenne az emberre veszélyes a mega? Minek vadászna egyesével emberekre, mint a nagy fehér, ha tulajdonképpen egy ember fogpiszkálónak is kicsi lenne neki? Nem praktikus élelemforrás számára a fajunk, maximum tömegével, ha a hajóval együtt nyeli be őket.

Így számomra pozitív csalódás volt, hogy nem elsősorban embereket akar enni a drága. A bálnáknak megy neki, ami valljuk be, inkább óriáscápa fogára való falat. És az, hogy ezzel a bálnák vonulása változik, a halászatból is élő országok katasztrófa elé néznek, sokkal hihetőbb ok a meg vadászatára, mint az, hogy véletlenül benyel pár embert is.

Mert, azért a trash vonal is benne van. Egyszer kimegy egy strandra, ahol szörfös tízórait szeretne magához venni. Plusz, azt sem díjazza a dinókat is túlélt hal, ha valaki szemtelenkedik vele. Így a filmes, kifejezetten irritáló nőszemély, egyben Jonas csalfa neje, hiába próbálkozik cápaketreccel és filmezéssel, meg kitalálja, hogyan törje be a plexit és szerezzen magának délutáni csemegét. (Maggie tuti nem látta a Cápát, mert akkor tudta volna, hogy a cápaketrec messze nem egy életbiztosítás.)

Igen, mesés az egész, de annyira azért komolyan veszi magát, hogy ne a Sharknado szintjére kerüljön. Van egy tudományos magyarázat, amit akár el is fogadhatunk. Regényben szán rá bőven időt a szerző, hogy megértesse, hogy maradhatott észrevétlen évezredeken át egy ekkora hal. Ahogy említettem, a bálnavadász szál még tetszett is. Ugyan jót szórakoztam azon, amikor az ellenszenves szereplőket – elsősorban Maggie – megette, de az emberellenes tevékenysége inkább a kalandregény vonalba illik.

Mert Jonas és a japánok kalandjai futnak párhuzamosan, akiknek arra van egy terve, hogy kapják el a halat. A sereg, jó szókásához híven kilőné, Jonas meg betenné egy állatkertbe. Nem is kicsit a Jurassic World jutott eszembe, amelybe volt egy mega és egy nagy kajálás. Ami különben ebbe a regénybe is előforduló jelenet. A bevezetőben a T. Rex kerül szembe egy megával, és kitalálhatjátok, ki esz meg kit.

A regény nagyon filmszerű, és szórakoztató is. Amennyiben a cápa pusztít történetet bírjátok hozzám hasonlóan. Mert az emberi karakterek nagyon klisések, mondhatni, mesések. A történetbe is érezni egy nagy mese faktort. De kalandos, izgalmas, és szolidan véres is.

A regény tehát tetszett, most már jöhet a Jason Statham film is!

Meg, az őscápa - Mint kalandregény: 75% korrekt, és próbál komolyan vehető lenni. Hangsúly: a cselekmény.

Szubjektíven: 80% jobb, mint vártam. Ha néhol mese is, összességében tetszett.

Túlélős, összeomlós, rögeszmés.

Robert Laing a nővére unszolására, a válása után vesz meg egy lakást a toronyházba, és költözik be. Valamilyen feszültségek mindig is lappangtak a lakók között, de az épület nyújtotta luxus sokáig ellensúlyozta ezeket. Volt saját éttermük, bevásárlóközpontjuk, uszodájuk is. Ám amikor az épület megtelik, az utolsó szabad lakás is elkel, valami megváltozik. Eleinte csak apró meghibásodások nehezítik az életet: az áramkimaradások, lift elakadások. De ez pont elég, hogy a lent lakók kikeljenek magukból, és lassan az épület kettészakad. Lent és fent háborúzik egymással, és Laing pont középtájon lakik. Az épület tervezője, Royal legfelül igyekszik megtartani hatalmát. A dokumentumfilmes Wilder pedig a káoszban azt veszi a fejébe, hogy a csúcsra mászik.

Már fejtegettem, hogy egy-egy író igyekszik a könnyedebb műfajt is szépirodalmi szintre emelni. A Metropolis ezt igyekszik megmutatni egyik nem rég indult sorozatában, és mivel a Sokszavú poszáta tetszett, más kötetet is beszereztem a sorozatból.

A Toronyház jól illik a koncepcióba: miközben van egy sci-fi alap is benne, tulajdonképpen a modern társadalmak bukásának parabolájaként is fel lehet fogni. Így egyszerre lehet szórakoztató irodalomként kezelni, de akár mélyebb tartalmakra is vadászni benne.

A szórakoztató ágat az egyszerűbb megtalálni benni, hiszen csak hagyni kell, hogy az események sodorjanak magukkal. A felvezetés után gyorsan jönnek a figyelmeztető jelek, majd az egyre nagyobb káosz. Zavargás, gyilkosság, nemi erőszak, nagyon széles a paletta.

A szerkezet is kedvez a szórakoztató ágnak. Három férfi történetét lehet nyomon követni, akik mind máshol állnak a hierarchiában. Mind másként élik meg a kialakuló helyzetet, és ennek megfelelően a sorsuk is más lesz. Ezzel, és a regény végével kapcsolatban vannak ugyan fenntartásaim – én nem díjaztam a történet végét, de őszintén, nem is tudom, milyen befejezéssel lettem volna elégedett. A torony felgyújtásával és a teljes pusztulással? De ha ezt leviszem parabola szintre, ez azt jelentené, hogy a társadalmi berendezkedésünk felett is kimondom a halálos ítéletet. Azért ennyire nem vagyok borúlátó.

És ezzel rá is térhetünk arra, amiért igazán érdekes volt a könyv. Mert lehet úgy is olvasni, hogy a toronyház a társadalmi hierarchia. A tetején vannak a gazdagok, akik észre sem veszik, mi mindent megkapnak, hogyan taposnak a lentebb élőkön. Valahol természetesnek is éreztem, hogy eljön a töréspont, ahogy valami zavar támad az épületben. Ahogy a lent levők pohara betelik, és elkezdenek visszacsapni. Ahogy az elfojtott düh kitör.

Nekem tulajdonképpen arról szólt a regény, hogy mennyire kényes a társadalmi rendszerünk. Nincs benne igazság, és ha az alul levők megindulnak, az egész szerkezetnek annyi. Van mindenki kezében hatalom, bár lehet, hogy minél lejjebb állunk, annál többen kellünk, hogy az igazunknak erőt adjunk.

Sajnos a szerző stílusa nem igazán tetszett, hiányoltam a szerethető karaktereket is.

Ha nem említettem volna, a kötet azért is érdekes lehet, mert Ballard egyéb regényeihez hasonlóan ez is filmre kerül. Egész jó szereposztással, ha igazak a pletykák. És ahogy írni szoktam: először a regény, utána lehet nézni a filmet is!

Toronyház - Mint sci-fi: 65% elgondolkoztató, erőteljes parabola. Világépítős regény, kevés szereplővel.

Szubjektíven: 40% nem szerettem a szereplőket, és a káosz se volt akkora, amit vártam.

+1: Alten: Meg, az őscápa – leginkább azért, mert a film most jött a mozikba, és még az is lehet, hogy jó lesz. Szerintem meg először ismerjük meg az eredetit, ami jelen esetben a regény, aztán jöhet a filmélmény. Kutatók felfedeznek a mélyben egy megalodont, aki pusztításba kezd a világban, ami nincs felkészülve rá.

5: Benchley: A fehér cápa – itt is inkább filmes indítékaim vannak, mint regényes. Spielberg nagyon jól adaptálta, annyira, hogy jobban szeretem a filmet, mint a regényt. Nem bírom megemészteni, hogy ebben nincs benne az a bizonyos monológ a USS Indianapolis végzetéről! De korrekt regény, a cápa természeti lény, aki nem annyira démoni lény, mint a gazdasági érdek, ami ellen oly sokáig tehetetlen a rendőrfőnök. Hiszen mit tehet egy ember, amikor a fürdőszezon közepén megjelenik egy éhes, nagy fehér cápa?

4: Boone: Kirajzás – hirtelen rengeteg pók tűnik fel, és agresszívak. Nagyok, támadnak, az embereknek annyi, ha pár tudós és katona nem talál megoldást. Jól megírt, pörgős, amelyben fontosak az emberi sorsok is, nem csak a pókok pusztítása. Egy baja van – nagyon éreztem a végén, hogy ez csak az első felvonás, de egyelőre a folytatás nincs sehol.

3: Herbert: Patkányok – eleinte csak érthetetlen halálesetek voltak, elszórtan. Állati támadások, de milyenek? Majd özönleni kezdtek. Okosak, sokkal nagyobbak az átlagos patkányoknál és az emberhús nagyon ízlik nekik. Megindul az ellentámadás is, de az embereknek komolyan meg kell küzdeni minden visszafoglalt területért. Ebben erőteljes a horror zsáner is, de szórakoztató mellette. Van szimpatikus, fiatal hőse, és sok-sok durva, idegtépő jelenete.

2:Crichton: Jurassic Park – senkinek nem kell bemutatnom. Egy milliárdos a klónozás segítségével újfajta vidámparkot talál ki, benne igazi dinókkal. De egy kis ipari kémkedés elég, hogy elszabaduljon a pokol, és a parkban ragadtak az életükért fussanak. Crichton stílusában még a tudományos részét is elhinnénk, és a cselekmény is igazán pörgős.

1: Schatzing: Raj - ebben pedig a víz, óceánok mélye lázad fel az ember, és minden lényt be is vetnek. A cápák, delfinek, bálnák is támadnak, miközben komoly biológiai és földtani hadviselés is kezdődik. Egy tudóscsapatnak kell megoldást találnia, mielőtt örökre búcsúzni kellene a természetes vizektől. Izgalmas, érdekes, komoly kutatások előzték meg az élettani részét. Az egyik kedvencem.

Egyelőre ennyi, de további tippek nincsenek kizárva!

Gyászolós, gyilkost keresős, titkokra fényderülős.

Nora vidékre igyekszik, a nővérét akarja meglátogatni. Ám ami Rachel házában fogadja, maga a téboly. A nővérét meggyilkolták, és Nora elveszti a lába alól a talajt. Még kamaszként Rachelt megtámadták, majdnem halálra verték, akkor sem lett meg a tettes. Nora most is úgy érzi, a rendőrség tehetetlen, maga ered a lehetséges gyanúsítottak nyomában. Mi van, ha az egykori támadó tért vissza? De miközben a múltban keresgél, rá kell jönnie, hogy sok mindent nem tudott a testvéréről. Olyan dolgok is felszínre kerülnek, ami miatt ő maga kerül a gyanúsítottak listájára. Hiszen Rachel gyakran kikötött foglalt férfiak mellett, ez alól a húga párja sem volt kivétel…

Erősen hajlok rá, hogy a kánikulára fogjam, miért nem tetszett nekem ez a könyv. Nehezemre esett magam beleélnem Nora helyzetébe, miközben a milliónyi fok kiszívta minden erőm. Lehet, hogy máshogy kellett volna hozzáállnom? Bár, ha annyira jó lett volna, akkor a meleg se tudott volna ennyire elnyomni. De mindegy is, most a melegre fogom.

Mert igazából a maga dolgát jól megcsinálja a regény. Thriller, női témákkal, bonyolult kapcsolatokkal, a női zsánernek megfelelően összetett és sebzett karakterekkel, a végéről a csavar sem maradt le. Teljesen korrekt, ha a női thrillerek világába kell behelyezni.

Két dolog foghat meg nagyon a történetben:

• Nora lelki összeomlása, gyászfolyamata és a rögeszméje.
• a kapcsolati rendszer a szereplők között.

Nora nem egy könnyű karakter. Első ránézésre csak egy gyászoló nő, de elég szélsőségesen reagál a történtekre. Belemegy őrültségekbe is, és a flashback elemekből az is kiderül, hogy messze nem egy szentről van szó. A gyarlósága miatt lehet azonosulni is vele, sokkal érdekesebb így, mintha tökéletes volna. Hitelesebb. Egy ponton nekem simán belefért volna, ha ő a gyilkos. Berry hamar elfújja ezt a gyanút, de azért addig működött, amíg az a fejezet tartott. Sajnálom is, hogy gyorsan vége lett.

A kapcsolati háló meg rendkívül összetett, és sok szálat rejtegetnek is belőle. Ahogy Nora egyre mélyebbre merül a testvére világába, úgy fedezi fel, kihez mi kötötte igazán, és a saját kapcsolatukban is sok mindent át kell értékelnie.

Kifejezetten tetszett, amikor olyan helyzetbe került, amikor logikusan utálnia kellett volna a testvérét. De hogy haragudjon egy halottra? Nem véletlenül kerül olyan idegi káoszba, mint amibe beleesik. Gyászol, fáj neki, és közben sorra fel kell dolgoznia a kikerülő titkokat is.

Inkább lelki oldalról van közelítve, mint krimisen. Ugyan Nora a gyilkos nyomába ered, de a nyomozása leginkább konspiráció, és a módszere a megszállottság. Nem azért lesz érdekes ez a kötet, mert van egy brutális gyilkosság, és az elkövetőt keresik, hanem a hullámvasút miatt, amit Nora bejár.

A stílusa tipikusan a női thrillerekre jellemző. E/1 elbeszélő, sok érzelemmel, de szerencsére nem nyavalygósan, ami a halálom lenne.

Talán majd adok neki még egy esélyt, amikor nem érzem úgy, hogy még a vérem is felforrva csordogál az ereimbe. Mert most nem kötött le.

A nővérem nevében - Mint thriller: 80% női, érzelmekkel, és a gyász – megszállottság elegyével. Pszichésen erős.

Szubjektíven: 50% jól van megírva, de nem sikerült beleélnem magam. Nem kötött le.

Szerelmes, háborús, önmagukra találós.

Kestrel a tundrára kerül, ahol rabszolgamunkát kell végeznie. A többiekkel együtt őt is drogozzák, hogy ne pusztuljon bele a körülményekbe. Szökni akar, erre még komolyabb büntetést kap – már csak abban reménykedhet, hogy Arin érte jön. Arin háborút igyekszik nyerni, és elfeledkezni Kestrel árulásáról. Így késve hallgatja meg a hírt, melyből rájön, minden Kestrel hazugsága volt. A lány, aki szereti. A lány, aki áruló lett érte. A lány, aki neki se mondhatta el, mit tett érte és most a halálnál rosszabb a sorsa. Senkire nem hallgatva siet a megmentésére – de a lány, akit talál, már nem a szerelme. Kestrel megtört, az agyát kimosták, senkire, még a szerelmükre és önmagára se emlékszik. Ahogy Kestrel kezd jobban lenni, ahogy visszatalálnak egymáshoz, arra is rá kell jönniük, ezt a háborút együtt nyerhetik meg.

A nyertes trilógia kellemes meglepetés volt pár éve, aminek szerencsére nem kellett sokat várni az egymást követő részeire sem. A csókkal véget ért a sorozat, és elengedhetjük a hősöket a megérdemelt sorsukba.

Mert Marie Rutkoski zárja a szálakat, és megnyugtatóan elvarrja mindenki történetét. Mivel ifjúsági regény, talán nem számít spoilernek, ha annyit leírok, hogy meghal, akinek meg kell. A szerelmes párok eljutnak a rózsaszín és boldog közös életbe. Még a politikai szálak is megkapják a maguk zárlatát. Még örülni is tudok ennek, mert bár szerettem a sorozatot, nem lennék vevő egy újabb trilógiára, kierőszakolva az elsőből. (Igen, ifjúságiba ez divat. Gondoljatok csak a Párválasztó sorozatra, vagy az Útvesztő előzményregényeire.)

A nyertes csókja talán a trilógia leginkább YA kötete. Sokkal szerelmesebb és érzelmesebb, mint az első, amiben elvileg egymásba szeretnek a főszereplők. Itt érnek igazi szerelmessé, és itt lesznek hitelesek is egymással, egymás mellett. Itt megvan az ív, mit szeretnek egymásba, és több a kapcsolatuk egy mesénél. Így nem is zavart, hogy a szokásos intrikák helyett a szerelmi szál dominált, mert tudtam nekik drukkolni, és nem nyálasan volt érzelmes.

A regény zárására azért azt is megkaptam, amit szerettem ebben a sorozatban: jöttek a trükkök, jöttek az akciós jelenetek és a pörgős cselekmény. Csatajelenet, halálos kártya, tiltott szerelem – nagyon kész, ahogy a császár fia pont abba szeret bele, akibe. (Igen, jól sejted, nincs spoiler, ki neki az igazi.)

A karaktereket még mindig igyekszik jobban megmutatni a szerzőnő. Arin is kap egy izgalmas, új szálat – eddig nem volt ez az istenes vonulat, de tetszett, ahogyan haladt, és ami lett belőle. Kestrel pedig, talán durván hangzik, de a legjobb dolog volt, ami történhetett vele, hogy az emlékei kitörlődtek. A lány tele volt hazugságokkal és megtévesztésekkel. Azzal, hogy most kapott egy tiszta lapot, úgy találhatta meg magát és adhatta a szívét Arinnak, hogy abban már nem volt semmi tettetés vagy hazugság. Kapott egy esélyt, hogy legalább a magánéletében kitörjön a játszmákból.

Bár szerelmes, majd drámai a hangnem, azért egy kis humort is kaptunk. Roshar hozza mindig a könnyedséget, ha Rutkoski neki is olyan sztorit ad, hogy érezzük, mennyi fájdalom rejtőzik az udvari bolond álarca mögött.

Szerettem ezt a sorozatot, szerintem teljesen szerethető a zárlata is. Tetszett.

A nyertes csókja - Mint YA fantasy: 85% a sorozat legérzelmesebb kötete, kevesebb csavarral. Korrekt zárás.

Szubjektíven: 80% drukkoltam a párosnak, és a végére a cseles cselekményt is megkaptam.