Családos, szerelmes, konyhás.

San Gulio dél-olasz falu, ahol megszabott mederben zajlik az élet. A lányok férjhez mennek, gyerekeket szülnek, majd férjhez adják a lányaik. Maria Dominica eladósorba került, az anyja nagyon össze is akarja hozni a falubeli szépfiúval, Marcóval. Amit egyik fiatal sem akar: Marco inkább a lány húgához vonzódik, és legszívesebben meg sem állna Rómáig. Maria sem akar itt ragadni, és babagyárrá változni. Munkát vállal a helyi kávézóban, gyűjtöget, és ő is a szökést tervezi. A lány meg is valósítja: Rómába szökik. 1 évvel később, nagy hassal jön haza. Hogy a szégyent elkerüljék, az anyja kitalálja, hazudják, hogy Marco az apa, aki szintén Rómában élt. A fiatalok egybekelnek – Maria sokat szenved az őt megcsaló, erőszakra is hajlamos férfi mellett. Újabb szökés, ezúttal Angliába. 30 évvel később pedig egy fiatal nő érkezik a faluba, a gyökereit kutatva…

Tudom, szoktam mondani, pontosabban írni, hogy nagyon nem szeretem, amikor azzal igyekeznek eladni a könyveket, hogy a borítóra kerülnek nagy betűkkel olyan szövegek, mint az új Holtodiglan. Jobb, mint a Lány a vonaton. Thriller szerető olvasóként főleg ezek bökik a csőröm, de most sikerült egy olyanra akadnom, ami romantikus zsánerű. Az olasz Csokoládé. Miután olvastam a könyvet, közölhetem, hogy nem is hasonlít a Csokoládéra! Most komolyan, azon alapul a hasonlítás, hogy abban cukrász volt a nő, itt meg Chiara szakácskönyvet ír? Ezek azok, amik fájnak nekem.

És ki az a Chiara? Jogos, fent nem derül ki. Maria Dominica lánya, aki majd visszatér anyja szülőfalujába a gyökereit kutatni. Ő az egyik főszereplő, ha talán a kisebb is. Nem néztem ki pontosan, de nagyjából feleződik a regény. Az első rész Maria története, aki sokat csalódik és szenved, de épít magának majd egy jobb életet. Nem akarom lelőni a fordulatokat, de ez nem az a történet, amibe jön a herceg fehér lovon és a szerelem majd mindent megold. Itt a hősnő maga lesz a szerencséjének kovácsa. Chiara története már közelebb áll a romantikus mesékhez – az mindenképpen az, akiben majd a szerelmet megleli.

Ha már szerelem – még valami, ami kiakaszt. Chiara hazatérve megismerkedik az anyja húgának fiával, Paolóval. Vonzódik hozzá, de nem mer összejönni vele, mert Paolo apja az a Marco, aki az ő anyjának volt a férje, és a lány nem biztos benne, hogy nem-e testvérek. És mi volt a bajom? Ha más is az apjuk, az anyáik akkor is testvérek. Első fokon unokatestvérek! Könyörgöm, már a 19. században is pápai külön engedély kellett egy ilyen frigyhez! Ha nem is testvérek, de akkor is túl közeli rokonok! (Szerencsére végül nem Paolo a nagy Ő.)

A cselekmény különben érdekes, és vannak benne fordulatok. Van benne szerelmi szál, lelkizés, de egyik sem tolakodik túlzottan előtérbe. Egy olyan kellemes vegyes jön össze, amiben mindenki megtalálhatja a számítását. A hozzám hasonló, aki a cselekmény pörgését szereti, és az is, akinek a szerelem, hangulat, a lélek a fontos.

Jó stílusa van az írónőnek. Szórakoztató, könnyed, és megvan a sajátos humora is. Jó mesélő, akiről elhiszem, hogy szerette a karaktereit és a történetét.

Az olaszos hangulat is a kötetben van, ami szintén jó benne.

Talán nem lesz a kedvenc a könyvem, de a zsánerben ez még tetszett is.

Olaszország, szeretlek! - Mint romantikus: 75% nem tipikus szerelmes regény, összetettebb a cselekmény és jellemek.

Szubjektíven: 60% életszerűbb, van normális cselekménye, és nem is csöpög. Korrekt.

Elképzeltem, ahogy engem, mint az utolsó elvadult magyart, befognak a németek valahol az Alföldön, majd bedugnak a berlini állatkertbe, hogy aztán egy táblát akaszthassanak a ketrecemre: „Carpathus hungaricus – kihalófélben levő faj. Legfőbb ismertetőjegye: egy szerencsétlen marha, aki hisz a csodákban.” (Molnár: Tisztességtelen piaci magatartás, In: Ezerszín)

Egyenként felvette a békákat, és kivitte őket, elbúcsúzott tőlük, mindegyiket homlokon csókolva, mielőtt szabadon eresztette volna őket. Ginny minden csókra összerezzent, de Clay csak annak örült, hogy nem változtak herceggé. Ma estére már elég volt a társasági életből, és egyébként sem maradt több ragu. (Eames: A Wadon királyai)

Furcsa lény az ember. Tart az ismeretlentől, ugyanakkor minden vágya, hogy felfedezze. Aztán ez a vágy az idő múlásával lassan elnyomja a félelmet. Miért? Mert ilyen gyorsan alkalmazkodó faj vagyunk. Szerintem ebben rejlik a túlélésünk kulcsa. (Valyon: És tényleg léteznek; In: Rés a valóság szürke szövetén)

A kék szajkó villámként cikázott be a nappaliba, és egyenesen a szemközti falra akasztott hatalmas, színes pontokat ábrázoló festmény felé tartott. Amikor odaért, kíméletlenül csipkedni kezdte rajta az egyik világossárga pontot.

• Ó. te jó ég! A Damien Hirst kell neki! Végig azok a színes pöttyök izgatták! – kiáltott fel Nick csodálkozva.
• Biztos vagy benne, hogy nem a legkisebb műkritikust látjuk? (Kwan: Kőgazdag ázsiaiak)

Ámítás, hogy az ember megválaszthatja a barátait. Csakis földrajzi közelség kérdése. Az iskolai barátságok csak olyanok között köttetnek, akiknek ugyanaz az irányítószámuk, a munkahelyi barátságok pedig azok között szövődnek, akiknek történetesen egymás mellett áll a szekrényük. (Shortall: Szerelem a huszonhetedik sorban)

A háború új szörnyetegeket szült, de új képességeket nem. (Dick: Jones kezében a világ)

Orvosi, összeesküvéses, babákkal végzős.

Levente nem önszántából vált munkahelyet. Egy fővárosi kórházban dolgozott, és nem állt be a sorba, amikor szembesült az orvosi gyakorlattal. Besározták érte a nevét, és mindent elvesztett. A menyasszonya is elhagyta. Vidékre kellett lemennie, és megpróbálnia beilleszkedni. Ám itt is pontosan azt találja a szülészeten, amit már a fővárosban sem tudott elviselni. Próbál tenni valamit, de hogy lehetne a vezetőséggel és hatalommal szembeszegülni, ahol a pártvezetés az Isten? Ahol hozni kell a kötelező, jó statisztikát. De itt találkozik a makacs, csinos Zsófival is. Ahogy egyre szebben alakul a magánélete, szembe kell néznie azzal, hogy megint mindent elvennének tőle az igazság miatt. Zsófit is. Szerencséjére Zsófi apja nem olyan ártalmatlan öreg, mint amilyennek látszik.

Először is, ebben ki van javítva az, amit az Apácabordély kapcsán legjobban sérelmeztem. Ebben is van egy szerzői szöveg, melyben megismerhetjük a tényanyagot, tulajdonképpen összefoglalja benne röviden azt a szituációt a szerző, ami a regénye alapját adja. Még nyíltabban és érthetőbben is fogalmaz, mint amit a regényben bevállal. Ebben is van egy interjú, ezúttal Czeizel Endre szólalt meg, és bizonyítja a regényben szereplő események valódiságát. És, ami miatt ezt ennyire kiemeltem: ez most az UTÓHANG! Így nem rontotta el az olvasási élményem, még érdekesnek is találtam a történet után.

A történet legnagyobb erőssége egyben az is, amit a legnagyobb hibájának rovok fel. Hiteles, tényszerű, és bár regény, sokban emlékeztetett egy riportkötetre. Nem olvasmányos, hanem tényszerű, részletes, adatszerű. Egy újságcikk, vagy inkább az amerikai filmekben látott leleplező cikkek jutottak róla eszembe, nem egy regény. Vagyis, egyrészt ez nagyon jó. A hitelesség fontos. Másrészt, nekem hiányzott a regényszerűsége.

Ahogy az Apácabordély esetében, a cselekményben ezt a regényszerűséget a szerző megint egy szerelmi szállal igyekezte megteremteni. A mostani páros neve Zsófi és Levente. Csak éppen ezt a szerelmi történetet is olyan újságírós technikával kapjuk meg, hogy azzal szinte önmaga paródiájává válik.

Nekem gondom volt azzal is, hogy nagyon sokáig mesterséges, már szinte balladai homályban tartja az olvasót a szerző. Érzékelteti folyamatosan, hogy mocskos dolgok mennek a szülészeten, de nincs nyíltan kimondva semmi sem. Még amikor bírósági ügy lesz belőle, akkor sem mondják ki nyíltan, mi történt és miért. Ez sokkal átláthatóbb az utóhangból, mint magából a történetből.

Szenvedtem azzal is, hogy a szereplők nem voltak szimpatikusak. Főleg Zsófi, de a végére Levente is leírta magát nálam, ha érthető is, miért úgy dönt a végén, ahogy. A rendszer ellen lehetetlen felvenni a kesztyűt.

Ez viszont jó a könyvbe: vissza tudja adni azt a miliőt, milyen lehetett a kommunista rendszerben élni. Nekem nincs róla se emlékem, se tapasztalatom. De ez közelebb hozta hozzám, és még érthetetlenebb a számomra, hogy voltak képesek akkor élni és megalkudni az emberek. Bár, mindenki nem menekülhetett Nyugatra, ez is igaz…

Javulás tehát van, de még mindig nem tudom azt mondani, hogy tetszett.

Halálgyár - Mint orvosi krimi: 60% történelmi mag, durva csavar, de inkább interjús, mint regényszerű.

Szubjektíven: 50% rossz belegondolni a regény történetébe. Az üt, ha a szöveg gyengébb is.

Kamaszos, szerelmet hajszolós, önismeretes.

Sunny egyedül marad otthon, az anyja elutazott és a lányé a ház. Megvannak a maga tervei: egy jó londoni kirándulás a legjobb barátnőjével. Egy közös éjszaka a helyes barátjával, amikor mindketten elvesztenék a szüzességük. De a londoni kirándulás alatt Sunny meglát a telefonon egy képet: a barátja egy másik lánnyal csókolózik! Kiborul, szakítana, de Mark megnyugtatja, félreértés történt. Sunny azért le akarja ellenőrizni a dolgokat. Két, akkor megismert francia sráccal mopedre pattan, és elindul Mark után. Megismeri a fiú egy olyan oldalát, amit addig elképzelni sem tudott, és az éjjel alatt hoz pár döntést a saját sorsáról is.

Alapvetően két típusa van az ifjúsági, szerelmes regényeknek. Az egyik, ami alig több egy mesénél. Van a tökéletes lány, meg a még tökéletesebb srác, akik nagyon hamar és nagyon végzetesen szerelmesek lesznek. Ez maximum annyiban variálható, hogy a lány a helyes szomszéd lány típus, nem a legszebb a környéken. A másikban a lány rádöbben, hogy a barátja mégsem olyan remek, és a girl power nevében önállósodik. Bocs, eszembe jutott egy harmadik is. A kamaszos fájdalmas, amiben van szerelem, dráma, sok feldolgozásra váró probléma. (Általában ezt az utóbbit szeretem legjobban.)

Manning regénye a második típusba sorolható. És nekem nagyon nem tetszett. Ennek volt pár oka:

1: Sunny. Rettentően utáltam a főszereplő lányt. A szerző egyszerre akar belőle érzékeny, érzelmes lányt faragni és egy menő kamaszt, aki most belevág a nagy kalandba és az erejére talál.  A két fele nekem nem illett össze, és különben sem tetszett, ahogy belefog a Mark vadászatba. A felmosót meg most sem értem.

2: a cselekmény. Olyan, mintha lenne, de igazából nincs neki. Sunny követi a fiúja nyomait, és minden állomásnál megtud valamit. A végére meg teljesen erejére talál, és leszámol mindennel, ami már nem kell neki. De konkrétan, miket csinál? Ül a mopeden, megy egyik helyről a másikra és ennyi. Untam is.

3: a stílusa. Bár a várost leíró betétek még szinte tetszettek is, de különben nem fogott meg. A szöveg is azt adja vissza, amilyen Sunny személyisége. És mivel Sunny stílusa nem tetszett, nem szerettem őt viszontlátni a szövegben sem.

4: humor. Ami olyan, mint a cselekmény. Mintha lenne, de igazából nincsen benne. Se a helyzetekbe, se a szövegben nem találtam vicces dolgokat.

5: tanulság. Ahogy mostanában több regényben is megtaláltam, nagyon megy a női erő kérdése. Nem kell pasi! Mindent meg tudunk oldani magunk is. A szerelem is, erősen másod, ha nem harmadlagos. Ha nincs benne őszinteség, ha nincs teljes elfogadás, akkor nem ér semmit az egész. Elég fura ez egy olyan regénybe, aminek a szerelem a fő témája. Egy este alatt eljut a lány az első szex tervezésétől a nagy szakításig.

Nekem nagyon nem jött be, nem is jut eszembe, mit szerettem volna benne. Max London.

Nem is tudom, kinek lehetne a kezébe adni úgy ezt a könyvet, hogy élvezze is a történetet. Valószínűleg annak, aki éppen ki akar lépni egy kapcsolatból, és most keresi hozzá az erőt. Másnak nem nagyon tudom elképzelni.

Londonban bármi megtörténhet - Mint ifjúsági: 30% érzelmekre összpontosító, karakterközpontú, nagyon lányos kötet.

Szubjektíven: 10% mondhatni, utáltam az egészet. A történetet, a szereplőket, a stílusát.

Házasságos, múlt titkai után eredős, családi zűrös.

Mia 5 év után végre kezdi összeszedni magát. Van egy remek barátja, Will, aki komolyabbra akarja fűzni a kapcsolatukat. A kislánya, Freya gyönyörű és cserfes, az élete öröme. Jól megy a terapeuta vállalkozása. De egy nap besétál egy lány, és valami olyat mond, ami felforgatja az asszony életét. „A férje nem lett öngyilkos.” 5 éve Zach öngyilkos lett, amikor az egyik diákja eltűnt. Máig, mindenki azt mondta, Zach azért lett öngyilkos, mert előtte megölte a szeretőjét, azt a lányt. Mia összezavarodik, és próbálja kinyomozni maga az igazat az eltűnő Alison szavai után. Aki annak a lánynak volt a szobatársa, aki eltűnt. Aki egy új lehetséges elkövetőt nevez meg, Zach egyik munkatársát. De az igazság mindennél rettenetesebb, és Mia többé nem menekülhet előle.

A női thriller most nagyon megy. Vannak ugyan nagy sikerszerzők, mint Paula Hawkins, de egyre több az olyan női szerző, aki korrekten hoz egy magasabb szintet. Ebbe a kategóriába tenném bele Kathryn Croft írónőt is, akinek ez rövid időn belül a negyedik nálunk megjelent könyve, és ebben már reklámozzák az ötödiket is.

A kötet kifejezetten azokat a témákat tartalmazza, melyek a női thrillerek sajátjai. Szerepel benne egy nő, aki a férje piszkos múltja után veti magát. Van benne egy lány, aki a családon belüli erőszak elől menekül. Nem direkt, de van benne utalás szexuális zaklatásra. És az is megvan, ahogy a gyenge nők erejükre találnak.

Croft feldobja az ismerős paneleket azzal, hogy egy történeten belül többet mesél el. Alapvetően két idősíkon vezeti az eseményeket. Egyszer, a fő vonalon Mia próbálja kideríteni, mi történt a férjével és még most is a feldolgozással küzd. Hiába van ott mellette egy tökéletes új pár, nem mer igazán belebonyolódni a kapcsolatba. Gyászol, zaklatott és még mindig hiányzik neki a férje. Másrészt, Josie 5 évvel korábban egyetemista volt. Menekült az anyja elől, miközben az öccsét meg akarta menteni a családtól. A kedvenc tanára Zach volt, akibe kezdett beleszeretni is. De Zach a családját szerette, a lánynak csak baráti segítséget tudott felajánlani. A végére a két történet összeér.

Az egyik legjobb benne, ahogy az igazság mindkét idősíkot átértékeli. Logikus, érthető a szerzőnő megoldása, miközben meglepő is. De hogy milyen érzéseket keltett bennem… nem jókat. Én úgy éreztem, nincs igazság és sajnáltam a történet vesztesét. (De azt nem mesélem el, ki is az.)

Ezzel eljutunk a másik ponthoz, ami nekem negatív érzés volt. A karakterek: egyszerűen nem tudtam megszeretni őket. Mia rengeteget szenved és nyavalyog, ami engem ki szokott borítani. Most is így volt. Alison instabil, megbízhatatlan. Will túl jó, hogy igazi legyen. Josie megszállottsága is zavart, ha ő szerethetőbb is azok után, amiket túlélt. Zach… róla nem mesélek, az spoileres lenne.

Stílusában Croft hozza azt a szintet, amit a korábbi regényeiben is. Olvasmányos, érzelmes, de nem túlzottan. Feszültséget, érzelmeket is át tud adni. Más stílusú az a rész, aminek Mia a középpontja, és más, amelyben Josie van a középpontba. Ez is egy piros pont.

Nem ez a kedvenc könyvem a szerzőtől, de korrekt. A zsánerben kifejezetten jó.

Csendes hazugságok - Mint thriller: 80% női, a családon belüli témákkal, sok lelkizéssel. Csavaros, jól elmesélt.

Szubjektíven: 70% a vége ütős. Átértékel mindent. De a karaktereket nem szerettem.

Háborús, misztikus, szerelmes, hétköznapi, másvilági.

Az idősek otthonában két kisöreg összejön, és belevetik maguk az élet élvezésébe. Miranda azt szeretné, ha egyszer felolvasnák neki a Miranda jogokat, de ehhez valahogy le kellene csukatni magukat. (Miranda joga) Kovács Lajos megszállott BKV ellenőr, aki szívvel-lélekkel a munkájának él, de egy kilépett kolléga visszaélése mélyen megrázza. (A szolgálat) Egy 40-es pszichiáter vidéken lesz a problémás gyerekek segítője. Nagy kihívást jelent neki a kis Lacika, akit elvettek csavargó szüleitől. Amikor Lacika befogadó családját brutálisan lemészárolják, a férfi kénytelen ráébredni egy rejtett világ létére, szörnyekkel telve. (A járási démonológus emlékiratai) Egy nő és egy férfi is hazaír, a családnak. Az egyik Dachau foglya, a másik a frontot igyekszik túlélni. (Levelek a pokolból)

Már meséltem a Magyar Irodalmi Ház tavaly indult novellás sorozatáról, amit még mindig örömmel üdvözlök. Most a 2018-as köteten száguldottam át – sokkal gyorsabban, mint a 2017-esen. Történhetett azért így, mert sokkal erősebb a válogatás.

Ebben nagyon kevés olyan novella van, ami ne tetszett volna. Rövidek, frappánsak, ügyesen vannak csavarra kihegyezve. Van, amelyik szinte egyperces novella, és így tud nagyon ütni. Nagy a színesség zsánerben, témában, szinte minden van ebben – talán sci-fi nem, de a fantasy irányába vannak kirándulások. Nagyon bírtam a magyar Supernatural történetet egy vidéki gyereksegítő főszereplésével, simán olvasnám az ő naplóit tovább is. De háborús történetből is került bele ütős, de szép és szomorú szerelmes történet is akad. De sorolhatnám hosszan a zsánereket, a címbeli Ezerszín ilyen tekintetben megvalósul.

Mégis, pont a cím kelt bennem egy kis hiányérzetet. A tavalyi kötet, a Születés minden darabja valamiképpen születésről szólt. De mit takar az Ezerszín? Nagyon szerettem volna egy koncepciót lelni minden mögött, de egyszerűen nem leltem. És mivel nagyon szeretem a struktúrákat, meg a logikus felépítést, ennek hiányában bennem maradt a tüske.

Karakterábrázolásról bármelyik kiemelt történet kapcsán beszélhetnénk. Széles a skála: van, ahol szinte arctalanok a szereplők, nem is tudunk meg róluk semmit, csak annyit, hogy meghaltak végül. Nem is kell több, mert a példázat így is ül – a halál, mint menekülés és jövőkép. Szívfacsaró, és nekem elgondolkoztató is volt. A halál, mint menedék – ez a gondolat egyelőre távoli tőlem, így ezen a történeten elmélkedhettem. Máshol viszont erőteljes figurák születtek, akiknek a további sorsát is szívesen elolvasnám.

Az egyik novella filozofikus, a másik karakterközpontú, de vannak pörgősek, cselekményben dúsak is közöttük. A változatosság e téren is gyönyörködtetett. Többön észrevettem idén, hogy erősen emlékekből táplálkoznak. Így még az is érdekes vizsgálati szempont lehet, hogy a fikciós vagy a valós alapú történet jön be jobban. Most tudott tetszeni mindkettő.

Ami nekem nehezen megy le, de mivel korunk irodalmi témája, rendszeresen felbukkan, ebben a kötetben is, az írásról való írás. Ezt nem is akarom túlragozni. Engem egyszerűen nem köt le, hogy szenved, vagy éppen örül a sorainak a szerző, én a történetet akarom, amit világra hozott.

Összességében szerettem ezt a kötetet, remélem lesz 2019-es kötet is!

Ezerszín - Mint novellás kötet: 80% változatos, van szórakoztató és gondolkoztató, de a koncepció?

Szubjektíven: 90% jobban tetszett, mint a 2017-es. Színesebb, populárisabb, szórakoztató.

A múlt héten elég sok minden kijött, nézzük a heti várólistát:

- Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

- Patrick  Melrose 1. kötet

- A megkövült égből

- Visszatérő végzet

Most nem vagyunk elkényeztetve, és mondanom se kell, a Visszatérő végzet mennyi ideje csúszik. Ha ezen felül valami még beesne, hét közben jelzem.

Vagyonos, előítéletes, kavarós, szerelmes, luxus világos.

Rachel Chu komolyan megdolgozott a helyéért: egyedülálló anyja mindig a legjobb iskolákba járatta, bármilyen nehéz is volt előteremteni rá a pénzt. Rachel már doktori fokozattal bíró közgazdász, aki New Yorkban tanít az egyetemen. Itt ismerte meg a történész professzor Nicholast, akivel már 2 éve stabil párost alkotnak. Michael most elhívja a nőt magával Ázsiába, haza, hogy egy barátja esküvőjén legyen a párja, és bemutassa a családjának. Rachel döbbenten szembesül vele, hogy Nicholas az egyik leggazdagabb kínai család sarja, minden rokona dúsgazdag, és kinézik maguk közül a szegény lányt. Nyíltan ármánykodnak ellene, nem is beszélve a dúsgazdag szépségekről, akik maguknak akarják a szerelmét. Pedig a felszín alatt mindenkinek vannak mocskos titkai…

Szkeptikusan álltam a regényhez. Ugyan voltak ajánlások, hogy kiváló nyári szórakoztató olvasmány, de kicsit mindig nehezen rázódok bele az ázsiai történetekbe. A nevek gyilkosak, máig kísért, ahogy a Battle Royale kötetem mellett jegyzeteltem, hogy mégis ki-kicsoda.

Ehhez képest nagyon jól szórakoztam a regényen! Tényleg, aki egy szórakoztató, könnyed, de azért egyáltalán nem buta strandkönyvre vágyik, tudom neki ajánlani én is!

Még csak a nevek miatt se kell aggódni. Eléggé ledöbbentem rajta, hogy nemesi, kínai családokba mindenkinek angol neve van. (Mármint kereszt, mert azért a vezetéknevek Leong, meg hasonlók.) Astrid, Eleanor, Alistair, Kitty – mintha csak egy angolszász regény szereplői lennének, pedig ebben a kötetben mindenki kínai.

De, ami ennél sokkal fontosabb, nagyon jó a regény története. Látszólag egy szerelmi történet, amiben Nicholas lassan eljut oda, hogy megkérje a barátnője kezét. De egyáltalán nem a romantikán van a hangsúly! Az egész kötetben egy olyan jelenet jut a párnak, amit esetleg nyálasnak neveznék. Ez a kötet arról szól, hogy a gazdagok hogyan akarják szétszedni kettejüket! (Kevés szimpatizánsuk is akad, azért.) Az idősebbek rafináltan, a fiatal szépségek sokkal nyersebb módokon törnek a pár egységére.

Mellette más szereplők sorsát is követhetjük, akik között akadnak kifejezetten szimpatikusak is. Mint Nicholas unokatestvére, a gyönyörű Astrid, aki rangon alul ment férjhez, és most kezdi látni, milyen nehézségekkel kell szembenéznie neki, és a férjének is.

De az ármányok és játszmák mellett még valamit nagyon tud ez a regény. Bemutat egy világot, amit különben elképzelni sem tudnánk. Ebben a történetben Rachel személyét leszámítva mindenki olyan gazdag, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak. Iszonyat sokat olvashatunk luxus márkákról, dizájner ruhákról és ékszerekről, birtokokról, nyaralásokról, műtárgyakról akár. Itt kinézik, akinek nincs magángépe…

Van a regénynek humora. Egyetlen vicces jelenetet elmesélek: a vagyonos férjre hajtó Kitty összegabalyodik egy gazdag örökössel, mire a család vallásos tagja bekattan, és törni-zúzni kezd a lakásba, és ördögűzés gyanánt haragszik mindenre, amit kicsit is pogánynak lát. Az öreglányok meg bevásárló szatyrokba rejtik a műtárgyakat, igyekezve ellógni velük…

Az egész ráadásul kap egy ironikus felhangot is, gondolkoztat az ilyen extrém gazdagságról.

Lesz folytatása is, én már alig várom!

Kőgazdag ázsiaiak - Mint strandkönyv: 100% szórakoztató, humorosan, ironikusan megírva. Minőségien bulváros.

Szubjektíven: 100% tetszettek a karakterek, a gazdagok ármányai és a luxus világ külsőségei.

Háború utáni, hites, bolygókat meghódítós.

A világháborút követően a világ sokat változott. Az uralkodó politikai rendszer mindenki szabadságát és egyenlőségét biztosítja, de hinni olyasmiben lehet, amit bizonyítani is lehet. Hamar felismerik, hogy a jövőmondó Jones veszélyt jelent rájuk. A férfit lecsuknák, de sajnálatos módon sorra beigazolódnak a jóslatai. Népszerű lesz, egyre több a követője, ami a világ változásához fog vezetni. Egy kis tudós csoport még Jones hatalomra jutása előtt befejezné a kutatásuk: embriókat módosítottak, neveltek felnőtteket, akik háborús fertőzötteknek hiszik maguk. Valójában a vénuszi életre készítették fel őket, ahova indulniuk kell, mielőtt Jones megakadályozná őket.

Rendszeresen írok arról, hogy mennyire igyekszek a sci-fi műfajába is megtalálni magam és a kedvenceim. Philip K. Dick az egyik szerző, akinek nagyon igyekszem megszeretni a regényeit is, hiszen a novellái a kedvenceim között vannak. A regényei azonban… nem annyira. Azokat nem érzem annyira ütősnek.

A Jones kezében a világ még az a szint, ami még mindig nem köt le a novellák szintjén, de tetszett és érdekesnek találtam. Mondjuk, jellemző módon, nekem nem a fő szál tetszett, nem a címben is megjelenő Jones volt a legérdekesebb számomra.

A regény egy része már szinte kalandregényes: ahogy a burában nevelt mutánsok a Vénuszra mennek, és ott elkezdenek életet építeni maguknak. Mint egy modern Robinson, csak éppen ők ott vannak egymásnak, nem magányos a küldetés. 8-an vannak, abból 6-an úgy, hogy párokat is tudjanak alkotni. Ugyan fenntartásaim vannak egy ebből a helyzetből kiinduló populáció genetikai változatosságáról, mert már a második ott születő generációban minden leendő pár első fokon unokatestvér, de nem is az érdekes benne. Hanem, ahogy az addig bezárt, szenvedő emberkék tevékeny, okos dolgokat csinálnak. Nagyon élveztem, ahogy a helyi állatokat elkezdték befogni és rájönni, hogyan dolgozhatnak velük.

A hangsúly azonban a földi eseményeken van, és az emberek tömegein, akik hinni akarnak Jones hatalmában és jóslataiban. Ahogy a világ újra a vesztébe rohan, elég egyetlen karizmatikus vezér, akiben hisznek. A háború nem csak témában jelenik meg, de ilyen formában visszaköszön a cselekményben is. Gondoljunk csak arra, hány ember kellett, hogy Németország náci legyen! (Hitler a semmiből épített birodalmat.)

Valahogy az egésznek az volt a kicsengése, hogy az emberiség nem békére termett, ismétli a hibáit, és valami nagyon nagy változásnak kell történnie, hogy megszakadjon az ördögi kör. Szembe lehet állítani a normális emberek és a módosítottak társadalmát: nem véletlen, hogy a normálisok között is lesz olyan, aki a földi lét helyett inkább próbát tesz a Vénuszon.

Dick stílusa egyszerre felelnek a sci-fi követelményeknek és a szórakozni vágyó olvasók igényeinek. Hiteles, tudományosan hitelesnek hat, lényegre törő, alapos, miközben elég színes és olvasmányos is.

Most jöttem rá, hogy az időkezelése mire emlékeztet Jones kapcsán. Az a karakter a jelenben él, de egy évvel későbbi emlékekkel együtt. Az Érkezésbe volt hasonló problematika.

A nagy elmék találkozása: Dick is hasonló eredményre jut, mint Chiang évekkel később.

Jones kezében a világ - Mint sci-fi: 80% elgondolkoztató, másvilági, mégis a mindenkori emberi természetről szól.

Szubjektíven: 65% fele történet tetszett, a másik annyira nem. Agyalós, elmélkedős sci-fi.

Ahogy a filmek esetében, most a regényeknél sem szándékozom túl sokat mesélni az aktuális kivesézett könyvről. Ami különben Wolitzer Útközben című regénye.

Nem is nagyon tudok róla sokat mesélni, mert a lényeg az, ahogy egy nő feláldozza magát a férjéért, majd rádöbben, hogy már sok volt, legyen vége! De mégsem tud szabadulni a hazugságok hálójából.

A történet különben nagyon keveri az idősíkokat, az emlékezés technikán alapul. Joan és Joe ülnek a gépen, és a nőnek ahogy jönnek a gondolatai, úgy ismerjük meg a múltjuk. Én most időrendet csináltam, nem a regény sorrendjét követem:

• Joan 19 éves egyetemista, aki a könnyű kreditért iratkozik be kreatív írásra. De idén új tanáruk van, egy 26-27 év körüli helyes fiatalember. Vonzódnak egymáshoz, a lánynak jól sikerülnek az írásai, Joe biztatja, hogy komolyan gondolkodjon el az íráson. Elhívja, legyen babysitter a pár hónapos kislánya mellett. Így ismeri meg Joan a feleséget is, aki hozzá képest szürke és átlagos. Mikor Joe legközelebb hívja, már csak ketten vannak, és szeretők lesznek.
• Joe elhagyja érte a feleségét, összeköltöznek. Majd meg is házasodnak. Joe az előző kapcsolatból származó lányával nem tartja a kapcsolatot. Joan szül neki két lányt, majd egy fiút is. Sokáig David volt a család büszkesége, a kimagaslóan intelligens fiú, de ahogy kamaszodni kezdett, zűrös lett – nincs benne semmilyen becsvágy, és szereti a drogot. Az apjával nagyon el is idegenedtek egymástól.
• Joe nagyon befutott, sikeres író lett. Első regénye, a Dió arról szól, hogyan hagyta el Joan miatt az első nejét. De azt senki nem tudja, hogy Joe csak az ötletet adja a könyveihez. Az első Diót ő maga írta meg, Joan megkapta véleményezésre. Nagyon belekötött. Joe megkérte, írja át. Utána majd Joan kiadhatja a saját munkáit, de ez hadd legyen az övé! Joan nagyon átírta, kiadták, és maguk is meglepődtek, mekkora siker lett. Innentől kezdve Joe nem akarta átadni a diadalt: ő mindig ötleteket hozott, Joan meg regényeket írt belőlük, amelyek elismert íróvá tették: a férjét.
• Joe a házasságuk alatt mindig hazajött, de mindig az számított, amit ő akart. Folyamatosan szeretői voltak. Hanyagolta a gyerekeket. De kényelmes élet volt, Joan benne ragadt.
• Joe most különösen öntelt, megkapja a Helsinki-díjat. (A Nobel előszobája, ha arra Joe nem is esélyes.) Arra utaznak a feleségével. A gyerekeit nem engedte jönni – Joan magában már ki meri mondani, azért, mert senkivel nem akart foglalkozni, csak magával. Ünnepeltetni akarja magát. (Daviddel is ezért romlott meg a kapcsolat közel 20 éve. A nagyon okos kamasz rájött, hogy az anyja az igazi író a családban, de ők ketten tagadták.)
• Egy újságíró van a nyomukban, aki utal rá, hogy sejti, az igazi író Joan, és nem Joe. A nő már eljut arra a szintre, hogy be is vallja. Válna, kitálalna, vagy ha erről nem is beszélne, csinálna valamit a saját neve alatt.
• Összevesznek a férjével, Joe szívrohamot kap, meghal. Joan pedig visszazáródik: a világ abban a tudatban fog lenni, hogy Joe volt az író, és őrzi majd az emlékét.

Igazából, a regény zsánerében nézve jól van megírva. Jó a szerkesztésre, remekül sejteti a titkot, de egészen a végéig nem fedi fel. Korrekt a stílusa. Mégis, nem tetszett teljesen.

Mert bizony én pár dolgon fennakadtam:

• Miért nem vállalja magát Joan? Ok, hogy sokáig könnyebb volt érvényesülni férfi íróként. De maga Joan jegyzi meg a férjének, hogy a világ változott. Még jobban zavart ez a kérdés, miután Joe meghal. Miért választja a nő a szabadság helyett az örök rabságot? Joe egyáltalán nem érdemelte meg, amit addig is tett érte. Most meg pláne nem. Ez az önfeláldozás nekem érthetetlen.
• Miért lesz egy zseni érdektelen drogos?

Film is készült belőle. Majd meg is nézem, érdekel, mit hoztak ki belőle.