Hatalmi harcos, szerelembe eső, történelmi, saját ügyért küzdő.

Vlad Dracul nagyon ragaszkodik a hatalmához, és a gyerekeibe is beleneveli, hogy Havasalföld a minden. A házasságából született lány, Lada, aki egy igazi vadóc, nagyon meg is tanulja a leckét. Amikor menekülniük kell, és a törököknél lelnek menedéket, szövetséget, a lánynak akkor is a hazatérés és a harc jár az eszében. Ahogy azonban itt nő fel az öccsével, ez a világ is megkísérti őket. Lada harcos lesz, nem szép és nem engedelmes, de a szultán fia, Mehmed így is szereti őt, amit a lány elkezd viszonozni. Öccse, Radu is a herceg rabjává válik, és a nővérével igyekeznek védeni, hogy megélhesse, mire szultán lesz belőle. Ám egy ponton mindenkinek el kell döntenie, hova húzza a szíve és milyen áldozatra készek ezért.

Hát… nem ezt vártam. Egyszerre jobb is, meg rosszabb is, mint az előzetes elvárásom. Szerencsére nem egy tucat, történelmi köntösbe öltöztetett romantikus ifjúsági, de nem is az a történelmi kaland, ami az oldalakhoz szegezne.

A történet egyszerre táplálkozik a történelmi múltból és alternatív verzió is. Mehmed alakja, akinél többet merített a történelemből. Még utána is olvastam a szultánnak, bár rémlett, hogy Roger Crowley-nál már olvastam róla többet. Itt van az élete célja, a leendő utóda is már, szépen megalapozza a szerző, amiért Mehmed kora egyik nagy alakja lesz.
Igen, a köntös romantikusabb, hiszen a Lada iránti szerelme is meghatározó nála, de ez csak fikció, az ifjúsági rész. Engem jobban érdekelt, ami a valóságban gyökerezik: miért akarta annyira Konstantinápolyt, a fiai születése, ahogy duplán kerül a szultáni székbe, mert elsőre még a testvére a helyére tud lépni.
Ha már a valóság – magyar szemmel van egy alak a történetben, akit furcsa ennyire más szemüveggel nézni. Hunyadi János – nálunk abszolút hős, a nagy törökverő. Az itt is benne van, mennyire nagy hazafi és hadvezér, Lada már gyerekként felismerni, hogy mekkora ember – de gyűlöli, hiszen Ladának Havasalföld az első, míg Hunyadi használná őket a terveihez. Azt meg gondolom nem kell magyaráznom, hogy a törököknél sem baráti serleget ürítenek a neve hallatán. Vagyis, Hunyadi a regény szempontjából ellenség.

Sajnálatomra a regény nagyja ifjúsági, és Lada a központi alak. Ő és a testvére is egy-egy divatos klisét testesítenek meg. Lada a hősnő, aki erős és önálló, aki nem várja a herceget, hanem maga vívja a harcait. Vad, erőszakos teremtés, akit egyszerre lehetett példának látni, de sajnálni is. Visszautasítja a szerelme lánykérését is. Ő tehát a maga útját járja, és nagyon messze van a Disney hercegnőktől. De mennyire boldog így? Úgy éreztem, az ő alakja már átesett a ló másik oldalára. Ok, én se díjazom, ha egy női karakter annyira képes, hogy a pasi lábai elé hullik, de Lada meg a női felét tagadja meg.
Radu a szinte kötelező LMBTQ mellékalak. Sok tekintetben ő inkább szimpatikus, mint a testvére. Jobb szíve van, és ő az okosabb. Gyerekkoruktól kezdve ő tervez és stratéga, nem fejjel megy a falnak. Gyengédebb, érzelmesebb – ha Lada fiús, ő meg egy feminin férfi lesz, ami nem zárja ki, hogy a végére harcossá is érik, aki csatába lovagol, gyilkol és remekül vív.

A történet alapvetően a szultán udvarában az intrikákat követi le. Megy a harc, hogy ki legyen a következő szultán. Mivel Trónok harcán edződtem, messze volt ez az ingerküszöbömtől. Ármánykodnak, közben van egy-egy csata is. Mozgalmas, van cselekménye a kötetnek, csak éppen másban ugyanez ifjúsági tompítás nélkül is megvan. Pl. a kisgyermek féltestvér meggyilkolása, hogy ne legyen belőle trónkövetelő – legutóbb éppen A hódító feleségében olvastam, ahogy így végeztek Nagy Sándor öccsével. Itt mindig ott van mellette, hogy Mehmed mennyire hajt Lada szerelmére, vagy Radu mennyire szenved attól, hogy a neme miatt ő nem kerülhet olyan közel a barátjukhoz, mint a nővére.

Amit érdekesnek találtam, ahogy a más kultúrákat ütközteti a szerző, akár még egy karakteren belül is. Mehmed örökösként, majd szultánként is kötelességként szembesül azzal, hogy háreme van, amit látogatnia is illik, és gyerekeket kell nemzenie. Ahogy Mehmed ezt puszta feladatnak tekinti, Ladának meg fáj – ahogy ezt a témát próbálják megbeszélni, azt már szinte viccesnek találtam. Volt abban valami önellentmondás, de pont attól hihető, ahogy a lány besértődik azon, hogy miközben ő nem hajlandó lefeküdni se a fiúval, így a gyereke anyja se lehet, az fáj neki és féltékeny, hogy kötelességből Mehmed mással összehozza az örökösét. Tudom, ez nem poén, nem is úgy van megírva, de az egész helyzet abszurditását Lada oldaláról mókásnak találtam.

A történelmi részek, az intrikák tetszettek benne – pont az nem jött be annyira, ami miatt az a zsánere, ami. Lada és az ifjúsági elemek kevésbé kötöttek le, a szerelmi szál se tetszett. Viszont, a folytatás jobban érdekel, hiszen tudom, hogy Mehmed megindul Konstantinápoly ellen, és Lada is szimpatikusabb lesz nekem, ha szerelmi tépelődés helyett nekiáll rendet tenni Havasalföldön.

White: Lada Dracul: Egy sötét lélek - Mint YA: 65% pluszt ad neki a történelmi keret és a valóságdarabok, de nagyon megcsinált.

Szubjektíven: 50% a hősnőt nem szerettem, és érezni, hogy YA tipikusra lett írva a nagyja.

Alternatív világos, zombis, antihősös.

Deadpool 2 millió dolláros bevetésre indul. Egy biológiai fegyver alapanyagát kell begyűjtenie az A.I.M. részére, amire a Hidra is feni a fogát. A Vadföld tele van dinókkal, veszélyes elemekkel és egyetlen segítsége a szexi tudós, dr. Betty, aki nagyon nem vevő Deadpool udvarlására. Amikor kiderül, hogy az alapanyag egy másik dimenzió Deadpooljának feje, aki elkapta a zombivírust, a zsoldosban feltámad a túlélési ösztön - nem kellene zombivírussal háborúzni! A fejet haza kell juttatni, így egy dimenzióváltó kaland indul zombi T-Rexszel, vadnyugati hangulattal és sok-sok Deadpoollal.

Kedvenc elvetemült antihősöm újabb kalandjával ismerkedtem meg. Bár sikerült a Deadpool osztag összefüggő történeteit teljesen fordított sorrendben elolvasnom, így is szórakoztató volt. Még az sem zavart, hogy most voltak olyan előzmények itt, amelyekre visszautalnak később, és már ismertem a történetet.

Mondjuk, egy hasonló képregényvilágban megszokott a sok utalás. Ebben a kötetben is vannak olyan képregényekre utalások - elsősorban egy zombis sorozatra - amelyet nem ismerek ugyan, de a megértést nem gátolta.

A cselekmény folyamatosan mozgásban van, és akció központú. Deadpool erőssége nem a taktika, hanem a dolgok közepébe vágás, és akció közben mindig átlátja, éppen mi kell a megmeneküléshez. Változatos ellenfelek vonulnak fel nagyon változatos helyszíneken - ahol aztán lőnek, kardoznak, verekszenek, robbantanak stb. Menekülnek űrhajóval, légballonnal, a lábukon, állatokon... van itt minden.

Van pár visszatérő karakter is, mint az A.I.M. akcióvezetője, aki egy ponton már inkább humoros mellékalakká válik, aki visszatérően Deadpool útjába áll. Ami az elején vicces volt, egy ponton túl már untatott: ha valaki kétszer elárul, meg kellene lepnie, hogy megteszi harmadszor is? Na ugye, hogy nem.

Az univerzumok azonban ötletesek, mások és egyediek. Ahogy a különböző Wilsonok is. A rajzaik stílusában is meg vannak különböztetve, ami nem mindig tetszett. Vadföldet megszokta a szemem, azt szerettem is. Wilson őrnagy világa viszont darabosnak tűnt nekem, és az őrnagy vs. Pool verekedését kifejezetten rossz volt látni. Kb. olyan érzet volt, mint amikor kamaszkoromban lefagyott a Mortal Kombat. (Pedig ötlet ebben a világban is volt, ahogy humor is - Wilson őrnagy sapkáján nem csak Deadpool derült jót, én is.)

Ha már a grafika. A fentieket leszámítva összességében tetszett, de a képregény szexizmusa azért egy ponton már zavart, nem sikerült humorral feloldani sem. Mert az elején visszatérő poén, hogy dr. Betty biodíszlet is, akin a férfiember legelteti a szemét, de a zombivilág...

Mégis, milyen elvetemült nőszemély megy ki zombikkal harcolni pólóban meg bugyiban? A zombi harap, és akkor te is zombi leszel. Még egy idióta is rájön, hogy a kezeslábas a minimum, és próbálsz valami kevlárt vagy páncélt is begyűjteni, hogy ne tudják átharapni a ruhád. De dr. Veronica vonul bugyiban... Nem csak nőként háborít fel, de minimális túlélési ösztönnel rendelkező emberi lényként is.

De a kötet izgalmas, szórakoztató, és Wade szállítja az egysoros poénokat is. Kobakot se kell félteni, és pl. az a visszatérő elem, ahogy a zombikat rá akarja venni, hogy szokjanak le a húsról, azt morbidnak, de viccesnek találtam végig.

Összességében tetszett - csak az a bugyis tudós vs. zombik ne lett volna.

Gischler: Deadpool: Zsémbes zsoldos - Mint képregény: 90% sok akció, a szereplőhöz illő humor és ötletes világok sora végig.

Szubjektíven: 75% a poénokat szerettem, az alternatív világokat is, de a szexizmusát nem.

Kutyusok minden mennyiségben!

Vagyis inkább 5 borítóról. Mely regényekről/kutyás könyvekről is van szó?

Megoldás: Tovább!

Zenés, sztáréletet bemutató, botrányos, vallomásos.

Érdekes műfaj az önéletrajz. Hogy döntöd el, mikor érdemes megírni? Nem kicsit olyan, hogyha leírod az addigi életed, mintha arra készülnél, hogy ezzel vége? Már nem teszel semmi olyasmit, amit érdemes lenne elmondani rólad később?
Elton John 2019-ben írta meg a sajátját, de nála azért más ok is volt. Lezárás – az aktív zenész életnek, koncertekkel és fellépésekkel véget vetett, hogy a családjával lehessen. Így ez neki lezárás, az aktív zenész Elton Johné. Az meg plusz hozzá, hogy a Rocketman sikere miatt jól el is lehetett adni.

A történet lineárisan van elmesélve. Elton John a gyerekkoránál kezdi, majd halad a karrierjén végig, eljutva arra a pontig, hogy jön valami, ami fontosabb lett, mint a zene. Beszél arról, hogy a szülei hogyan veszekedtek egymással, és mennyire nehéz személyiség volt mindkettő, mit örökölt meg belőlük. Mesél arról, milyen volt a konzervatórium, de hogy érdekelte jobban a rock és hogyan indult a karrierje. A szexualitása felfedezése, az egyre nagyobb zenei siker, majd a féktelen bulik. Ugyanakkor majd az is, ahogy vissza kellett indulnia a normalitás felé. Hogyan vesztett el olyan barátokat, mint Gianni Versace vagy Lady Di.

Az önéletrajzok sikerének egyik titka lehet, ha valaki érezhetően őszinte. Ha nem egy képet akar neked eladni magáról, hanem tényleg magát adja. Elton John kötete kitárulkozó, és őszintének hat.
Szembenézés és nem fél a tabutémáktól. Azt ugyanolyan természetesen mondja el, hogyan kapta rajta az apja maszturbálás után és okozott szexuális traumát neki, mint később a drog mámorát vagy a leskelődés iránti hajlamát – mert élte a vad rocksztár életet, de szívesebben nézte az orgiákat, mint vett részt bennük.
Azért nem annyira szabados a könyv, hogy rá kellene sütni a 18-as karikát, és nem is erotikus történet, de ugyanúgy kezeli az intimebb vagy botrányosabb témákat is, mint a zenei díjakat vagy hatásokat. Ez az, amiért érdemes elolvasni. Hiteles.

Hosszú, nagyon sikeres pálya van a zenész mögött, és ez nagyon zenei könyv is. Nem szakmáznak, nem kell akkordokat megtanulnunk vagy szaknyelvet megérteni, de itt vannak, kik voltak rá hatással és a munka folyamata. Ugyan jobban élveztem volna, ha a dalok eredetéről több is belekerül, ha vannak jó sztorik, de inkább az van kiemelve, mi lett sikeres, mibe mennyi munka van és a meglepetések. Mint Az oroszlánkirály, amiről maga Elton sem gondolta, hogy akkorát fog szólni.
A zene sztárok szintjén is jelen van, hiszen Elton nagyon sokakat ismer. Amit nem kaptam meg a saját dalai kapcsán történetekben, a zenésztársakkal kapcsolatban megvan. Kevés vonással is érzékletesen festi le az embereket, és megmutatja, ő milyennek ismerte meg Madonnát, Lady Gagát, Elvist vagy éppen Freddie Mercury-t. De ez csak egy szűk névsor, nagyon sokan itt vannak a lapokon, és nem egyszer volt is olyan érzésem, hogy akit érdemes a zenei életben ismerni, Elton ismerte. Pl. Eminem is a listán van – azért Elton Johnról szerintem kevesen asszociálunk Eminemre.

Ha már a hírességek, ketten vannak, akik nagyon kiemelkednek a többiek közül. Talán, mert hozzájuk tragédia is kötődik. Versace és Lady Di. Az utolsó királynőben nem is olyan régen olvastam arról, hogyan énekelt Elton a temetésén. Láttam a felvételt is. Most elolvashattam, ő hogyan élte meg. Szívszorító, maradjunk annyiban. Még inkább az, ahogy Gianni Versacéről emlékezik. Ahogy már említettem, jó a karakterek megragadásában, és a divatikon alakját annyira emberire, egyedivé és szerethetővé tette, hogy nem csak a Versacét, de az embert is tudjuk vele gyászolni.

Tehát, jó történetek sora és rengeteg zene. Ehhez hozzájön, hogy mennyire olvastatja Elton John – vagy szellemírója – stílusa is. Önironikus, van humora és nagyon egyedi. A kötet erőteljesen előadói, mintha nem is leírt szöveg lenne, hanem élőszóban előadás, egy nagy monológ. Olvastatta is magát, és nem egyszer kaptam azon magam, hogy az egyik képen nagyon vigyorgok – pl. a királynő, amint pofozkodik – utána pár oldallal meg a könnyeim törölgetem – búcsú lady Di-től.

Személyes élményként meg azért adott, mert hiába láttam a Rocketmant és azért az nyitott az Elton Johnról őrzött képemen, azért nekem ő az a popzenész maradt, aki Az oroszlánkirály zenéjét jegyzi. Elton, mint rocksztár? Igen, most már azt tudom mondani, hogy igen. A kötet után egyértelmű, hogy nem csak popsztár, rocksztár is.

John: Én - Mint életrajz: 90% zenei előismeret nem árt hozzá, de tabuk nélkül bemutat mindent.

Szubjektíven: 85% őszintének hittem, szerettem a stílusát és sok jó történet van benne.

Cím: Nine Elms réme

Szerző: Robert Bryndza – a másik sorozata magyarul is olvasható. Most kapunk még egy nyomozónőt tőle.

Műfaj: krimi

Cselekmény: Kate fiatal nyomozó volt, akinek egy sorozatgyilkos ügye meghozta az ismertséget, sikert – majd a hatalmas bukást. Megszégyenülve, egy kis egyetem oktatójaként 15 évvel később megint rivaldafénybe kerül, amikor az egykori kannibál gyilkos rajongója befejezné mestere munkáját, vagyis célba veszi Kate-et, aki zseniális asszisztensével a nyomában jár.

Várható megjelenés: nyár eleje, jelenleg június 1-i dátuma van.

Miért várós?

• Bryndza másik sorozatát is szerettem.
• Kannibál sorozatgyilkos – Hannibal Lecter óta ez csalogató egy thrillerben.
• A zseniális asszisztens figurát is bírom.
• Reménykedem, hogy feszült macska-egér játék lesz a felek között a történetben.

Kamaszos, családi, betegségekkel küzdő, szerelmes.

A Voss család nem normális első ránézésre. Az csak egy dolog, hogy egy templomban laknak. De együtt él az apa az ex- és a jelenlegi feleségével, akit még akkor szedett fel, amikor a másik nő férje volt. Ráadásul a nők neve is egyezik, mindketten Victoriák. Utah mániásan rendszerető, Honor halálos betegekkel jár, Merit meg mások trófeáit gyűjti. A kis Moby meg az anyjától semmire nem kap rendes választ, a szexre is azt mondták neki, hogy egy tévéműsor. Merit boldogtalan, de akkor tetőznek igazán a dolgok, amikor megismeri ikre pasiját, Sagant. A fiú összetéveszti Honorral, megcsókolja, és Merit életében először irigyelni kezd valamit a testvérétől. Ami elvezet odáig, hogy nem bírja már elviselni a családja titkait és agybajait, dühében valami visszafordíthatatlant tesz, de talán pont az kell a gyógyuláshoz.

Colleen Hoover egyike azoknak az ifjúsági íróknak, akik meg tudnak lepni. Mer variálnia romantikus regények kliséin, és nem éri be azzal, hogy csak szerelemről ír. Tartalmasabb.

Először is, van benne szerelmi szál, de nagy örömömre az egyike a mellékszálaknak. Az események egyik mozgatórugója, hogy Merit egyre jobban beleszeret Saganba, miközben rühelli, hogy a fiú a testvérével jár. Megvan közöttük a feszültség, és Hoover nem csak azért hozza össze őket, mert vonzódnak egymáshoz. Megvan az is, de mellette a természetükben is ott vannak azok a darabkák, amelyek megfogják egymást. Sagan művész, titokzatos, és Meritet ez vonzza. Gyűjti a fiú rajzait, és szereti, hogy máshogy látja a dolgokat. Sagan pedig mélyebbre lát a felszínnél, és elkezdi megfejteni a családot, a titkaikat. Ő is azt szereti meg a lányban, ami a felszín alatt van. A jó szívét, a különcségeit.
Itt nem a szerelem a válasz mindenre, nem az okozza a fő konfliktusokat, inkább tünet. Elindítja Meritet a lejtőn és amikor előre lép, a szerelmi boldogság ígérete a jutalom. De nem a szerelem menti meg, nem a szerelem válasz mindenre. Nem az okozza a nagy bajt, és nem is az oldja meg. Ezt díjaztam.

Amit viszont legjobban szerettem a könyvben, ahogy eljátszik a megbízhatatlan elbeszélő módszerével. Merit az elbeszélő, mindenkit az ő szemszögéből ismerünk meg a cselekménnyel együtt. Ő az, aki kórosan betegesnek tartja, ahogy a nővére halálos beteg srácokkal jár. Ő az, aki emészti magát, hogy tetszik neki a nővére barátja, Sagan, akiről különben azt gondolja, hogy Honor csalja egy haldoklóval. Ő az, aki gyűlöli a mostoha Victoriát, és mindenre kész, hogy bosszantsa a nőt, akitől szerinte nem normális, hogy képes egy házban élni a férje volt feleségével is. Merit titkokat őriz, ami mindenkit gonosszá és valahogyan beteggé tesz az ő szemében. Mi is ilyennek látjuk a családot, mert Merit ilyennek mutatja őket. Mintha ő lenne a normális pont valami nagyon beteg családi drámában.
Csakhogy – amikor Merit borítja a bilit, kiderül, hogy mennyire nem volt tisztában dolgokkal, és mennyire nem értette meg, ami és ahogy történt körötte. Vegyük csak a bátyját! Nyomorult 13 évesen kezdett rájönni, hogy meleg, és az érdekelte, jelent-e valamit neki egy lánytól egy csók. Amint megkérte Meritet egy csókra, már bánta is. Merit éveken át észre sem vette, hogy Utah próbál bocsánatot kérni tőle. Ahogy az sem esett le neki, hogy a bátyja a fiúkhoz vonzódik. De minden egyes családtagon végig lehetne így menni – a teljes történetük teljesen más, mint amit Merit tudott és gondolt.
Nekem nagyon bejött, ahogy rávilágít a szerző arra, hogy mennyire elvakítjuk magunkat és a saját igazunkat látjuk köröttünk, miközben akár teljesen más is lehet az igazság. Talán túlzás, hogy ez itt Merit minden kapcsolatára igaz lesz, de regény és így nagyobbat üt.

Tetszett, ahogy hozzá tud nyúlni Merit depressziójához. Merit nem ismeri ezt el, és mivel ő az elbeszélő, rejtheti is. De szembesítik vele, megkapjuk mi is a tüneteket első kézből és érzékenyítve leszünk. Ez egy olyan kór, amit lehet kezelni és nem stigmaként kell kezelni. Van rá megoldás, és mindenkinek a saját érdeke is, hogy ne hagyja annyiban. Mert magát is boldogtalanná teszi, nem csak a környezetére van hatással.

Érzelmileg erős könyv, színes szereplőkkel és családi titkokkal. Egészen el tudtam veszni benne, és Hoover stílusát továbbra is szeretem. Érzelmes, belülről fog meg dolgokat, de sodor is előre. Van mondanivalója, amit át is tud adni.
Van humora, de mélysége is. Azért ez a könyv könnyeket nem csalt a szemembe, de gondolkodni és mosolyogni is lehetett rajta. A családtagok életre lettek keltve, karakteresek.

Ha bele akarok kötni valamibe, abban nem vagyok biztos, hogy a menekült kérdést és a szír helyzetre érzékenyítést bele kellett tenni a könyvbe. Ha értem is, és Hoover finoman nyúl a témához, a súlyához képest elenyészik a cselekményben.

Talán a megbízhatatlan elbeszélő élménye miatt szerettem legjobban, de különben is egy emlékezetes könyv volt – örülök, hogy olvastam!

Hoover: Merit nélkül - Mint ifjúsági: 95% a megbízhatatlan elbeszélő jó példája, miközben érzékeny és érzékenyítő.

Szubjektíven: 85% a család, a konfliktusok és a szerző stílusa is tetszett. Nem klisés, meglep.

Történelmi, háborús, középkori.

Akkó a Szentföld egyik fontos városa volt, már a középkorban és az ókorban is. Elsősorban az elhelyezkedése miatt. Kiválóan alkalmas volt arra, hogy kereskedelmi állomás legyen és a keresztes háborúk bázisa is. Több kultúra határán élt, és folyamatosan mentek is a harcok a birtoklásáért. A szultánok is ostromolták korábban, be is vették, a keresztények visszaszerezték és fordítva. Háborúzott itt Oroszlánszívű Richárd és Szulejmán. A francia Lajos innen indította a keresztes háborúját, és a mongolok térnyerésekor e városnak kellett a menekültek rohamát is kiállnia. Az utolsó nagy csata Akkórt azért olyan jelentős, mert ezzel vesztették el az európai uralkodók végleg a Szentföldet. Crowley elmeséli az előzményeket, a konkrét csatát és hangsúlyozza Akkó elestének a jelentőségét.

Roger Crowley rengeteget ír az iszlám középkori terjedéséről, az akkori nagyhatalmak közti harcokról a térségben. Ebbe a sorba illeszkedik Az Elátkozott torony is, amelyben Akkó eleste a központi téma a XIII. században.

Crowley az eddigi olvasmányélményeim alapján a témájára összpontosít, és szűk fókuszba helyezi azt. Vagyis, a világtörténelemből azokat az eseményeket és személyeket fogja kiemelni, melyek a témáját érintik. Nem keresi a nagyobb összefüggéseket, hanem mindig a témáját jelentő város/eseményre nagyít rá.
Így tett ebben a kötetben is. A keresztes háborúkból, az európai uralkodók Szentfölddel kapcsolatos politikájából, a történelmi személyiségek életéből csak azt emeli ki, ami Akkóval kapcsolatos. Sajnáltam is pl., hogy az itt feltűnt személyek későbbi sorsáról nem esett szó – máshol kellett utánanéznem, hogy pl. Nyakigláb Edward későbbi sorsa mi lett. (Bár azt egy történelmi ismeretterjesztőnél mindig értékelem, ha arra késztet, hogy még olvassak a témában. Ez olyan volt.)

Ami viszont Akkó, az itt maximálisan megjelenik. A város története, kinézete, a háborúk. Kicsit becsapósnak is érzem a címet, mert nem csak az Elátkozott toronyról szól, az mindössze egy nagyon csekély része a cselekménynek. Az alcím, az Akkó eleste és a keresztes háborúk vége, ami tényleg lefedi, miről mesélt most Crowley.

Megint imponálóan gyúrja egybe az olvasmányos ismertetést és a történelmi forrásanyagokat. Nagyon sok beidézett szöveg van, melyekkel közel hozza a kort és az általa leírtakat. Ezek egy része formailag is elkülönül a kötetben és bő Név- és tárgymutató, Jegyzetek is vannak a könyvben. Olvasmányos történelemtudomány.

Lineáris időrendben halad a történetben, kiemelve az éppen város szempontjából fontos személyeket és eseményeket. Ha csak Akkót nézem, akkor logikusan és érthetően megvannak a kapcsolódási pontok, megmutatja, melyik esemény hogyan következik az előzményekből.

Van színes fotó melléklet, és helyenként a szövegben is találunk ceruzarajzos illusztrációkat, melyek szintén segítik a megértést. A vizualizációban különösen hasznosnak találtam: akármilyen jól is írja le az erőd kinézetét, a tornyok elhelyezkedését stb. egy kép önmagában helyreteszi azt, amit a fél oldal szöveg nem feltétlenül. Azt is díjaztam, hogy a képekkel mutatja meg azt, most milyen Akkó. Mi maradt meg.

Nem nevezném szórakoztató olvasmánynak, és nem is regényszerű. Nem is kell annak lennie, bár még a történelmi ismeretterjesztő kötetekben is szeretem, ha azért kicsit azok tudnak lenni. Történelmi munkának viszont alapos, érthető és elég olvasmányos is.

Crowley: Az Elátkozott torony - Mint ismeretterjesztő: 75% alapos, a témáját alaposan bemutató anyag bő forrásanyaggal.

Szubjektíven: 65% kissé sokalltam a beépített forrásanyagot, de a képek és logika tetszett.

Most fedeztem fel, hogy a legkártékonyabb börtön a saját tudatunkban van, de a kulcs a zsebünkben. Bármekkora is a szenvedésünk, bármilyen erősek a rácsok, lehetőség van kitörni, bármi tart is fogva. (Eger: Az ajándék)

Nem bizarr egy kicsit, hogy itt vagyunk bezárva a hétmilliárd hústorony egyikébe, összevissza rohangálunk egy 4,5 milliárd éve felrobbant csillag bolygóján, és lázasan vadásszuk azt, ami történetesen az utunkba kerül: a szenvedélyes szexet, a tündérmesébe illő szerelmet, a következő étkezést, a megvilágosodást, a Range Roverre való foglalót, a világbékét, a mobiltelefonperceket, a fehér léckerítéses házat, a kockahasat, a józan észt, akármit? Hát nem csoda, hogy érző lények vagyunk? (Bensen: Poggyász nélkül)

A könyv egyben társaság is. Bárhol olvashatod, különleges helyeken, mint egy amszterdami vonat, aztán hazatérve felteszed a polcra, és évekkel később, amikor ránézel, eszembe jut, milyen érzés volt fiatalon azon a vonaton ülni.
Mint egy kis sziget az időben. Ha szereted azt a könyvet, odaajándékozhatod valakinek. Vagy újra és újra felfedezheted magadnak, ami olyan, mint találkozni egy régi baráttal. (Monninger: A térkép, amely elvezet hozzád)

Scarlett mogyorószínű szeme máris könnybe lábadt; mindig is érzékenyebb volt a testvérénél.
– Tönkretette a koronámat!
– Egy igazi királynő hatalma nem a koronában rejlik, kicsikém. Hanem itt. – Anyja a szívére tette a kezét (Garber: Finale)

A tudás és az eredmény nem korfüggő. (Belle: Megtörtek)

A legtöbben azért szenvedünk, mert van valamink, amit nem akarunk, vagy akarunk valamit, amink nincs. (Eger: Az ajándék)

Álomvilágban éltünk, hímes tojásokként, egy lakkozott, aranyozott, ragyogó álomvilágban, miközben nem vettük észre, hogy a kapuinkon kívül a világ lassan elenyészik. (Gortner: A Romanov cárné)

Az èlet ,Jero, időnként patkányfogò,amelybe a macskák akadnak bele. (Linde&Tapia: A professzor naplója)

Az orvosok rendbe hozták ugyan, de az emberi test nem egy kocsi, amiben elég kicserélni egy alkatrészt, aztán már jobb is, mint új korában. (Howard: A bajkeverő)

Azt hallottad már, hogy a könyvek valójában helyek, ahová ellátogatunk, és amikor olyasvalakivel találkozunk, aki szintén olvasta a könyvet, az olyan, mintha ugyanoda utaznánk? (Monninger: A térkép, amely elvezet hozzád)

A szeretet néha furcsa dolgokra képes. (Gibney: Nincs menedék)

A világnak mindig szüksége lesz álmodozókra: akik hajlandók engedni a belső késztetésüknek, és végigmenni az alkotást leginkább elősegítő ösvényeken. A bizonytalanság és a szenvedés fényében különösképpen kritikus szükség van álmodozókra, keresgélőkre és gyógyítókra. (Bensen: Poggyász nélkül)

Nyomozós, családi titkos, traumákat elnyomó.

Lottie lesz az egyetlen az őrsön, aki hajlandó egy nő bejelentését meghallgatni. Rossz környéken él, nem veszik komolyan, hogy egy sikolyt hallott éjjel a temető felől. Lottie hisz neki, társával a helyszínre mennek, és egy éppen zajló temetésen valamire fel is figyelnek. Egy friss holttest van a sírban, egy fiatal eltűnt nőé. Az eset részletei emlékeztetnek egy évtizeddel korábbi eltűnésre, és Lottie mindkét szálon halad, miközben a magánéletében is gyűrűznek a problémák: az anyja leépülése, a nagylánya útja a gazdag majdnem apósához, a bonyolódó kapcsolata Boyddal. Lottie egyre nehezebben rejti el, hogy mivel képes a nyomást elviselni: egyre több vodkával.

Amilyennek egy női kriminek lennie kell: vannak érzelmek, és skandináv krimisen küszködő hősnő, aki különben erős személyiség is, miközben korrekten megy a nyomozás is. Izgalmak, érzelmek, és egyik sem túlírva.

Nem először veszem észre, hogy az ír krimi is hasonlít a skandinávra. Ez is.
1: A munkájában zseniális, de különben nyomorult nyomozó. Itt rögtön duplán. Lottie még mindig gyászolja a rákban elhunyt férjét, miközben alkalmi viszonya a nyomozótársával, Boyddal fejlődne, de Lottie nem akarja engedni. Megvan a harca a gyerekeivel, és az alkohollal is. Csodálom is, hogy tartja még magát, mert amikor iszik, Lottie nagyon elveszti a kontrollt, és egyre nehezebben bírja a napokat ital nélkül. Ehhez hozzájön a családja történetében egy sötét titok, és a nevelő anyja lerobbanása. A munka a szenvedélye, azt jól is csinálja, de a magánéletében küszködik.
A regényben pedig mindkettő ki is van bontva. Kicsit személyiségzavaros is, ahogy a munkában profi rendőrnő és a vodkának ellenállni nem tudó anya ugyanaz a nő.
De talán ez Lottie egyik vonzereje is. Nem hős, csak egy átlagember, aki próbál túlélni. A hibái miatt lehet vele azonosulni, a profi rendőrrel is, miközben sajnálni is lehet, és drukkolni, hogy valahogy tegye rendbe az életét, a dolgait.
Most Boyd világa is mélyebben kibomlik, és most először értem igazán meg, hogy miért kell neki annyira Lottie. Boyd borzalmasan magányos, dermesztő leírás van erről. Lottie nőként bejön neki, és a nő családja, a gyerekei ugyanannyira kellenek neki, mint maga a nő: az egy kész család, míg neki nincs mása, csak a gyötrő magánya.
2: Egy komor világkép. Vigasztalan a történet és a világának a leírása is. A szereplők tragédiákkal néznek szembe, és ahogy a borító, belülről is sok minden szürke, fájdalmas, vigasztalan.
3: Társadalmi kérdések az ügy kapcsán. Az ír cigányok elleni agresszió és rasszizmus. Itt egy nagyon komoly ügy bomlik ki belőle, ami erre vezethető vissza a családi viszályok mellett.

Egyaránt fontos a kötetben, hogy mi történik Lottie magánéletében, a családjában és a nyomozás során. Értékeltem, hogy most nem Lottie családjához kötődik a nyomozás. Ugyan a végére az a szál is visszaköszön, nincs vége annak sem, de szívesebben olvastam egy olyan ügy felderítéséről most, ami nem személyes ügye a nyomozónak.
Külön-külön egyik történet sem túl csavaros vagy izgalmas, de ahogy egymást váltják a történetben, dinamikus és érdekes lett. Lekötött, ha a magánéletről, ha az ügyről volt szó. Mondjuk, a nyomozás pöröghetett volna jobban is, de ennek a sorozatnak, ennek a kötetnek is ez a tempója, már megszoktam.

Gibney története gördülékeny, szövegében is. Könnyű olvasni, érthető, és visz előre a szöveg a belső monológokkal, párbeszédekkel és lényegre törő leírásokkal.

Tetszett ez a kötet, el fogom olvasni a következő részt is.

Gibney: Nincs menedék – Mint krimi: 85% vegyíti a női, belső drámákat egy sötét ügy kinyomásával. Jó női krimi.

Szubjektíven: 75% lekötött, bár kissé pöröghetett volna jobban is. Nagyon vigasztalan is.