Családi rejtély nyomába eredő, szerelős, űrlények elől menekülő.

Ellen Ripley megígérte a kislányának, hogy a 11. születésnapjára hazatér a küldetésből, és ezzel a munkával annyi pénzt keres, hogy nem kell többet elmennie, és részeges volt férjétől is végleg megszabadulnak. Az űrhajója azonban eltűnt, és Amanda 11. születésnapjára nem érkezett vissza az anyja. A kislány úgy nőtt fel, hogy tudni akarta, mi történt az anyjával. Úgy nőtt fel, hogy neki kellett a felnőttnek lennie, mert a nevelőapja egy állást sem tudott megtartani, mindent elivott. A tehetséges lányt 16 évesen az iskolából is kivette, így papírok nélkül a technikai zseni lány még egy rendes szerelői állást sem kaphatott meg. A Weyland-Yutani segített volna, de belőlük meg a lány nem kért. Már felnőtt nő, amikor előkerül az anyja hajójának fekete doboza. Amanda pedig elindul érte, a cég megbízásából. Az űrállomáson azonban káosz fogadja: egy rejtélyes űrlény elkezdte levadászni az embereket, és Amandában felmerül, egy ilyen lény lehetett az anyja hajójának is a végzete.

Lehet játékból is jó regényt írni. Meg lehet nézni, hogy a Witcher mivé nőtte ki magát. Az már nem is csak egy regény- és játéksorozat, hanem egy egész franchise épült köré. A regényeknek pedig semmi játék íze nem lett.

Az Alien – Izoláció is játék alapú, de sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint a fentebb emlegetett sorozat. Ugyan ígéretes új kezdetet ad az univerzumnak, de mint regény, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Ha az alapozást nézem, azzal még elégedett voltam. Érdeklődve Amanda élettörténetét, ahogy a sok nehezíti tényező hatására milyen helyzetben él most, és hogyan keresi még mindig az igazságot. Ahogy a nevelőapja folyamatosan tönkretette az esélyeit – az nagyon durva, ahogy az iskolából kivette és a lánynak kellett eltartania a részeges, sérült férfit.

Szimpatikus hősnőt kaptunk, akinek megvan a maga képessége: Amanda technikai zseni. Ösztönösen ért a gépekhez és bármit megszerel. Lélekben erős, bátor fiatal nő, aki nem ijed meg az árnyékától. Önállósodott, amint erre lehetősége lett.

Ám sajnos ő az egyetlen karakter, akit jobban megismerünk és meg lehetett kedvelni. A mellette levő többi szereplő annyira árnyékalak, hogy még az emlékeiből megjelenő anyja is élénkebb szereplő, mint bárki más a bázison. Úgy meg elég nehéz azért drukkolni, hogy ne egye meg őket az alien, hogy a nevük mellé nem társul arc vagy egy történet. Úgy is éreztem, hogy Amandát leszámítva mindenki alien csemege.

Ha már az alien. Az ugyan benne van, hogy mennyire félelmetes vadászok és szörnyetegek, de mégsem lettek ijesztőek. Talán, mert Amanda sem ijed meg, kezdettől felveszi a harcot, és nagyon hamar küldetéstudata alakul ki: küzd, hogy ezek a lények elpusztuljanak és mellette meg akarja találni az anyját. A kevés jelenetük is steril, nem volt horror érzet – noha van egy pár ember, akiknek a kivégzése helyet kapott a kötetben.

Ami viszont megvolt, és már szinte elvárás az Alien regényekbe: a Weyland-Yutani sok tekintetben nagyobb szörnyeteg, mint a xenomorf lények. Itt is az emberi életek érnek nekik a legkevesebbet, a lényeket akarják és a bevételt, amit a hadi iparban jelentene, ha ilyen lényekből lenne seregük. Korrupt, hatalmas és legyőzhetetlen – simán el tudom képzelni a folytatást, ahol Amanda és a cég egymásnak feszülnek.

Majd kiderül, folytatás lesz-e, elvileg a történetbe simán belefér. Azért remélem, ha valóban kap folytatást, nem lesz a nagy része olyan ízű, mintha x-boksz játék előtt ülnék.

DeCandido: Alien – Izoláció - Mint sci-fi: 55% egyes részei nagyon játékízűek, az alapozás (Amanda) jobban sikerült.

Szubjektíven: 50% a hősnőt és a Weyland-Yutani szemétségeit bírtam, az akciót nem.

Nyaralós, kamaszos, vagyonért küzdő.

Cady mindig is egy mesének képzelte el a családja történetét. Volt egyszer egy király, akinek három gyönyörű lánya született, akik férjhez mentek és nekik is gyermekeik születtek. Boldogok lehettek volna, de a király folytonos függésben tartotta leányait: ki szeret engem legjobban, kire hagyjam majd a királyságot? Amikor Cady 16 lesz, és beleszeret az egyik nénje párjának unokaöccsébe, aki rendszeresen velük nyaralt, a saját bőrén is tapasztalja, mit jelentenek a családi elvárások. Gat indiai származású, a nagyapjának nem elég jó, így a lányra az anyja nyomást helyez. Cady azonban már megelégelte, hogy mennek itt a dolgok. Az unokatestvéreivel és Gattel, vagyis a hazudósokkal véget akarnak vetni a családi viszálynak. 2 évvel később tér vissza az amnéziában szenvedő Cady a szigetre, hogy kiderítse, mi történt itt 2 éve nyáron és miért szakadt meg a kapcsolata Gattel, akit még mindig szeret.

Kicsit még gondolkozom azon, mennyire is tetszett nekem ez a történet. Sok minden akad benne, amiért érdemes elolvasni és van üzenete, de valahogy mégsem tudott magának igazán megnyerni. Még keresem az okokat, az egyik biztosan Cady.

De haladjunk sorban. Miért pont hazudósok? A cím szempontjából érthető, Cady, a két unokatestvére és Gat kis baráti körének volt ez a neve, de ki nem érdemelték. Rendes gyerekek voltak, messze nem egy hazudós banda. Ők nem a Pretty Little Liars. Így már itt maradt számomra egy kérdőjel: miért pont Hazudósok? Nem voltak azok.

A cselekmény igazság szerint egy nagy átverés. Úgy van megírva, mintha ez az egész egy nagy szerelem története lenne, Cady első szerelméé. Gat már korábban is megtetszett neki, és a 16. évében a fiú is felfigyel rá, és pár lesznek. A visszaemlékezésekből ki van emelve, Cady hogyan lesz egyre szerelmesebb, a kérdéses nyár is kettejükről szól. Amikor a balesete után végre visszaengedik, akkor is az a nagy kérdés a számára, a fiúval mi történt, miért nem ír neki és miért nem szereti már.

Valójában ez nem szerelmi történet. Cady és Gat tiltott szerelme adta a lánynak a lökést, de igazából arról szól, hogy a gyerekeknek elege lesz abból, hogy az örökségért küzdő anyáik miatt nekik min kell átmenniük. Minden arról szól, hogy a nagyapjuknak megfeleljenek. Legyenek jó tanulók, a megfelelő emberekkel barátkozzanak, nézzenek ki csodásan. De soha nem lehetnek elég jók, ahogy az anyáik sem, akik már ott tartanak, hogy egymásnak esnek a különféle vagyontárgyakért.

A sorok között rengeteg szó esik arról, hogy mit tesz a vagyon még a szerető testvérekkel is. Hogy válik a szeretet mérgezetté. Szó van benne a liberális rasszizmusról: a nagyapa megtűri Gatet, nyaralhat az unokáival, de ott meghúzza a határt, hogy nehogy szemet vessen az unokájára! A lánya is – együtt élhet egy indiai férfival, de hozzá már nem mehet, mert tudja, hogy az apja már azt nem viselné el. Nem tartja magát rasszistának, de ott akkor is megvan az a vonal és erre Cady most döbben rá.

Sokkal jobban tetszett volna, ha nem annyira Cady és az ő érzései, sérelmei a központ, bár egy ifjúságiban kell egy ennyire felénk megnyitott karakter, akinek minden kis lelki rezdülését megkapjuk és átélhetjük. Csak éppen túl egoista, kamaszos nekem Cady. Ez a legnagyobb bajom. Minden azért történik, mert Cady sértett, duzzog, neki hogy legyen jó.

A végén a csavarról meg annyit, hogy a Hatodik érzék megtanított a jelekre. Pipa itt is.

Nekem elrontotta, hogy érzelmesebb a kelleténél, és nagyon nem szerettem a hősnőt.

Lockhart: A hazudósok - Mint ifjúsági: 75% érzelmes, tartalmas, kellően rejtélyes is – romantikába csomagolt üzenet.

Szubjektíven: 50% bár a mondanivalója átjött, és hatott is, pont a hősnőt nem szerettem meg.

- Benyák: Képtelen történet

Max és Moira megtalálja a dobozt, amiben egy dal van - zenedoboz. Max ekkor döbben rá, hogy a gyerek a saját lánya, aki átjött a fantáziavilágba az apjáért.

Visszaemlékszik, hogy a felesége megcsalta az ügyvédjükkel, utána zárkózott el a saját maga teremtette világba. De a neje és az ügyvéd alakja is itt van: Viktória és a fenevad. Összecsapnak, és Maxék nyernek.

Majd a vonattal megérkezik az igazi Viktória, aki a férjével és a lányával akar lenni.

- Moseley: Nincs vesztenivalóm

Ashton és Anna igazán összejönnek, már a lány is ki tudja mondani, hogy szereti a férfit. Ám ekkor Cartert eljárási hiba miatt kiengedik a börtönből, és Anna nem akar még valakit elveszteni a férfi miatt. Kéri az apját, hogy helyeztesse át Ashtont, akivel szakít is.

Carter valóban eljön a lányért, megöli a testőreit és követeli vissza a lányt. Ashton a nyomukba ered, és szinte minden emberével végez Carternek, de fogságba kerül. Anna elmenne Carterre, ha megkíméli a férfit. Ashton nem adja fel, kiszabadul és ő végez Carterrel, akinek Anna még beolvashat, mennyire gyűlöli igazából. A lány haslövéssel kerül kórházba, Ashton karján is átment egy golyó. De már együtt vannak, és Tom is, Anna apja áldását adja rájuk.

Pár évvel később már házasok, az első gyerekük születik, egy fiú, akit Ashton apja után Cameronnak keresztelnek el.

Szörnyeket begyűjtő, kiskutyás, zsoldosos.

Deadpool most a SHIELD egyik zsoldosa. Olyan esetekben vetik be, amikor az ő örülete célravezetőbb lehet, mint egy osztag bevetése a terepen. Most éppen egy őrült tudós kísérletének alanyait kell összeszednie. Vagyis, Deadpool cuki kiskutyákat szed össze, néha mint Grincs, máskor mint fegyveres rabló. Csak éppen ezek a kutyusok DNS-ükben mások, és bármikor szörnyeteggé változhatnak. Lesz is pár olyan verekedés, hogy a házak sem maradnak egyben. Szerencsére Deadpool gyorsan gyógyul… De mi történik akkor, ha az egyik kutya Pókember nagynénjének a tulajdona, és a közkedvelt Pókember nem hiszi, hogy a kutya veszélyes? Vagy, ha Hulk azt veszi a fejébe, hogy Deadpool kiskutyákat gyilkol? Nem csak a kutyák miatt fájhat Wade feje…

Deadpool különleges karakter a Marvel képregényeken – de a filmekben is – világában. Az csak egy dolog, hogy antihős. Ha csak az X-Men karaktereit nézem, nem ő az egyetlen. Magneto is megérne egy misét, akit annak ellenére nem tudok rosszfiúként kezelni, hogy néha egyértelműen azt a köpenyt ölti magára. De vissza mindenki kedvenc zsoldosára!

Aki azzal egyedi, hogy lebontották vele a negyedik falat. A többi Marvel karakter gyakran bolondnak is nézi, aki össze-vissza hallucinál, mert Deadpool tisztában a saját karakter voltával, és kommunikál velünk, az olvasókkal.

Ezt megtartották a regényben is, és jól állt neki. Így olyasmikről is kifejtheti a véleményét, amire különben nem lenne tere. Itt például a gyógyulás képességéről, és hogy miért kell újraindítani egy sorozatot, ha fel akarnak támasztani egy olyan karaktert, aki az adott sorozatban már halott.

Deadpool narrációja különben is az egyik legjobb része a regénynek. Nem egy végzetesen romlott fickó, de messze nem szívbajos, és megtesz, kimond olyasmiket, ami nem a jófiúk sajátja. Antihős, de ezt már írtam is. Egyben egy nagyszájú csibész, aki mindenkibe beleköt, mindenkinek beceneveket ad, és sajátos humorral szemléli a világot. (Nehéz is lenne máshogy, amikor a kísérleteknek hála öngyógyító, de sajnos a rákos sejtjei is folyamatosan újratermelődnek, így folyamatosan gyógyul és rohad a teste egyszerre.)

A cselekmény végig pörög, és egyik őrült esemény követi a másikat. Már eleve az is kész, ahogy a kutyákat igyekszik hősünk begyűjteni – vannak közben tényleges akciók is, de én azért jobban élveztem az olyan részeket, mint amikor a Mikulásnak nézi a kisgyerek, aki elviszi megjavítani az elromlott kiskutyát.

Ehhez hozzájön, hogy a Marvel nagyágyúi közül is dobtak be a cselekménybe egyet-egyet. Itt éppen Pókember és Hulk lesz, aki tovább bonyolítja Wade kutyás akcióját. Ahogy pedig lennie kell, jön velük egy kis akció és egy kis humor is.

Talán csak a végjáték nem tetszett, amikor megtudtuk, ki és hogyan a főgonosz. Az még ebben az őrületben is túlságosan őrült húzás.

Plusz, Deadpool hangjai. Ehhez lehet jól jött volna kicsit több képregényes előismeret, mert nem tudtam mit kezdeni a hangokkal, amiket hősünk hall a fejében. Nekem feleslegesek is voltak, noha értem, hogy ők is a humort szolgálnák.

Ha valamit nem érdemes benne keresni, az a tanulság lesz. Deadpool őrült figura, aki nagyon szórakoztató is, és ez az ő igazi lényege. Szórakoztat minket.

Ráadásképpen a kutyusokat is nagyon bírom, úgyhogy ez egy kedvemre való sztori volt.

Petrucha: Deadpool: Praclik – Mint akció: 90% olvastatja Deadpool narrációja, a folyamatos történések és a humora.

Szubjektíven: 85% a vége már kicsit sok volt, de bírtam a kutyusokat és a világát is.

Új életet kezdő, sorsváltoztató, vidéki, éttermes.

Marianne német háziasszony, aki a férjével Párizsban nyaral. A hazaindulás előtt az asszonyra rátör az érzés, hogy képtelen visszatérni üres, szürke életébe. A férje mindig is csalta, gyermekük nem született, a házimunka unalmas. Öngyilkos akar lenni, de kimentik a Szajnából. A férje erre is csak annyit reagál, hogy a jegyét nem lehet cserélni, ő hazautazik, Marianne meg majd kövesse, ha kiengedték a kórházból. Az asszony azonban másfelé indul: életében egyszer látni akarja a tengert és ott befejezni. Egy kis csempét cipel magával, rajta egy idilli kisváros képével, ahol meg akar halni. Ám ott is kihúzzák a vízből, és mire észbe kap, már szakács egy küszködő étteremben, ahol a séf szerelmes a pincérnőbe, a tulajdonosnő meg egykori szerelmével rivalizál. Mindenkinek jól jön a segítség, és miközben Marianne barátokat és életet szerez, megismerkedik a sármos, idősödő festővel, aki azt a kis csempét is készítette, ami idevezette az asszonyt.

Alapvetően két érzésvilág viaskodik bennem. Az egyik szerette ezt a regényt, és képes nem foglalkozni azzal, ami a másik felem annyira idegesíti, hogy most is kitör belőlem.

Mert ebben a regényben majdnem olyan, mintha egy nyugdíjas klub mindennapjaiba nyernénk betekintést. Marianne is elmólt más 60, ahogy az új barátai, szerelme is. Ezzel még nem lenne különösebben bajom, csak éppen senki nem olyan, mint aki érezné az évei súlyát vagy lenne benne valami öreges. Egyetlen olyan szereplő van, aki öregkori elbutulással küzd, különben mindenki úgy pörög, él és szeret, mintha a harmincas éveiben járnának.

Nem is fér a fejembe, miért kellett ilyen korú szereplőket választani, amikor nem találtam értelmét annak, hogy ebben a korban járnak. Ok, azt azért elismerem, hogy két fontosabb szereplő van, akik lényegesen fiatalabbak: a séf, Jean-Rémy a harmincas évei elején jár, a pincérlány Laurine huszonéves, és nagyon gyereknek tűnnek az öregek mellett. Ők sok tekintetben olyanok, mintha kamaszok lennének.

De igazság szerint annyi olyan dolog van a regényben, ami elbűvölt és tetszett, hogy nem is érdekel már annyira, hogy miért idősek a szereplők. Egyrészt, a kötet ott indul, hogy egy idős, harminc éves házas, életunt nő véget vetne mindennek. A regény mégis az életet ünnepli, és folyamatosan fedezhetjük fel Marianne oldalán, hogy mennyi szépség, szeretet és olyan dolog van, amiért érdemes élni, és nem feladni.

Bőven kapunk humort, de csak finoman. A kedvenceim közé tartozott, ahogy nyomorult Jean-Rémy és Laurine kerülgetik egymást, és egyik se mer kezdeményezni, pedig majd belebolondulnak a helyzetbe. Egy séf, aki a szerelemtől bekattan és mindent elsóz?

Igaz, a szenvedély és a szappanopera faktor azért egyes esetekben már túlzás volt. Az étterem tulajok perlekedése, ami egy harminc éve megesett szerelmi ügy hozadéka – nem si tudom, irigyeljem, vagy sajnáljam le, hogy hagyták elmenni az életüket egymás nélkül, magányosan, miközben arra vártak, hogy majd a másik megteszi az első lépést. Nem tette, mert mindketten a másikra vártak. Az utolsó pár év együtt, öregen, kivált egy életet? Szerintem nem.

Amit viszont még nagyon szerettem, az a regény helyszíne és annak átadása. A természeti szépségen túl Bretagne történelmi és mondai öröksége is meg van írva, és annyira kellemes, misztikus és csodás hangulatot ad ennek a tájnak, hogy már mennék is felfedezni.

A pozitív élmények, a bölcsességei, az életszeretete bőven kárpótolt azért, hogy a legtöbb szereplő korához képest nagyon fiatalos és nem hiteles, hogy hatvan pluszosok.

George: Kis francia bisztró - Mint női: 90% rengeteg érzés, sok életszeretet és mély érzelmek, egy csodás vidéken.

Szubjektíven: 85% bár furcsa, hogy ennyire idősek a szereplők, a sztori lélekmelengető.

Cím: Sorshasadás

Szerző: Jennie Fields – magyarul a második regénye lesz, és zsánerében is más. Életrajz helyett egy kémes, romantikus sztori.

Műfaj: kémregény, romantikus

Cselekmény: Rosalind számára a II. világháború megbánt döntések sorát hozta el. A Manhattan terv egyetlen női atomtudósa volt, és már bánja, mit segített a világra szabadítani. Nőkét pedig viszonyba bonyolódott egy munkatárssal, Thomasszal, aki összetörte a szívét. 5 évvel később a kormány kéri a segítségét: Thomas után kellene kémkednie, aki állítólag atomtitkokkal üzletel.

Várható megjelenés: jövő év elejére van tervben a magyar kiadás.

Miért várós?

• Érdekesnek tűnik a cselekmény.
• Kíváncsi lettem a végére.
• Atombomba, morális kérdések – bírnám, ha közhelyeknél többet kihozna belőle az írónő.

Szülőt kereső, bűnügybe keveredő, saját utat járós.

Enola Holmes szabadon nőhetett fel, egy olyan anya mellett, aki nem akart a lányából kisasszonyt faragni. A lány 14. születésnapján azonban az asszonynak nyoma veszik: még az ajándékát elküldte a gyereknek, de ő maga nem került elő. A lány kénytelen a bátyjaihoz fordulni, akik meg is érkeznek Londonból és elszörnyülködnek az otthoni állapotokon: a ház lepusztult, a húguk elvadult, és nyoma sincs semminek, amire az anyjuk pénzt kért és kapott az utóbbi években. Mycroft és Sherlock Holmes nem érnek rá egy kamaszlánnyal foglalkozni, intézetbe adnák. Enola így a szökés és az anyja megkeresése mellett dönt, miközben egy rejtélybe is belebotlik. Egy 12 éves fiúcska, mellesleg leendő herceg eltűnt otthonról. Enola gyorsan megoldja az ügyet, és közben rádöbben, hogy a saját szerencséjének kovácsa akar lenni. Bőven akad ügy, amivel foglalkozhat és lehet még egy magánnyomozó Holmes.

Sherlock Holmes a nagy név, és már bőven kapott feldolgozást a története. Akad olyan, amelyben gyerekkori barátok Irene Adlerrel és a francia csibésszel, Lupin-nel. Volt, aki megírta öregkorában az utolsó, fájdalmas ügyét. Üldözött természetfelettit, modernizálták. Most pedig a családja bővült egy fővel.

Enola a húg, aki a könyvben, főleg az elején még nagyon gyerek és esetlen. Egy vadóc, bár az intelligens fajtából. Mivel 14 éves, ilyennek is kell lennie. Aki megszeppen a két híres bátyjától, és nagyon is tisztában van azzal, hogy mennyire alulképzett. De aki mer új dolgokba kezdeni, és nem ijed meg, ha a saját kezébe kell vennie az ügyeket.

A történet kifejezetten egyszerű – meg akarja találni az anyját, nem akar nevelőintézetbe vonulni, így Londonba szökik. Közben véletlenül fut bele a márki ügyébe, és gyorsan el is rendezi azt. A címmel ellentétben nagyon keveset szerepel az eset. Szétnéz a házban, megállapítja a tényeket, majd amikor ténylegesen belebotlik a gyerekbe Londonban, segít neki biztonságban visszajutni a családjához. Ennyi.

Ez inkább egy bevezető kötet, amelyben megismerjük a Holmes családot, és látjuk, Enola milyen körülmények között dönt az önállósodás és a magánnyomozói hivatás mellett.

Játékosan és humorosan van elbeszélve, könnyen követhető és a nyomtatáson is látni, hogy kisebbeknek szánták. A nagy betűk, széles sortávok is erről árulkodnak.

A lánynak hátrahagyott rejtjel is olyan, ami inkább játék, mint komoly feladvány. Gyerekként lehet, hogy nem lenne ennyire pofon egyszerű, de azért felnőtt fejjel csak mosolyogtam rajta, hogy ez nehéznek van titulálva. Magamban el is képzeltem, mit szólna hozzá a felnőtt irodalom Sherlock Holmes karaktere. Ránézne, elmosolyodna, már mondaná is a megfejtés, talán még megjegyzést is tenne rá, hogy gyerekként komolyabb rejtvényekkel szórakoztatta magát.

Kellemes a hangulata, van benne humor is, és szimpatikus a hősnő. Bár elég nagy a különbség az otthon látott Enola és az önállóan boldoguló lány között, ezen könnyen túllendültem. Azért kellett, hogy a testvérei olyan vadócnak és reménytelennek tartsák, hogy szóba se kerüljön, hogy bármelyik is magához venné.

Új nézőpontból ábrázolja a Holmes fivéreket is. Kevésbé dicső itt az alakjuk. Jobban ki van emelve, hogy férfiak – Enola női nézőpontot igyekszik képviselni. Ha nem is a film szintjén.

Mióta láttam a filmet, különben nehezen vonatkoztatok el az ott látottaktól. Kedveltem a regényt is, de a film annyival jobban tetszett, hogy az maradt meg jobban a fejemben.

Springer: Az eltűnt márki esete – Mint ifjúsági: 70% szerethető történet és hősnő, hihető kalandok és Sherlock Holmes.

Szubjektíven: 65% jobban tetszett, amíg nem láttam a filmet. Az sikerült jobban közülük.

Gyógyuló, szerelembe eső, pszichopatával szembenéző.

Anna és a barátja eltervezték, milyen nagy este lesz a lány 16. születésnapja. Egy bárban buli, majd egy előkelő hotelben az első közös éjszakájuk. Ám a lányra felfigyel egy bandavezér, és az este nagyon nem a tervek szerint alakul: Jack holtan, Anna a férfi kezei között végzi, aki hónapokig erőszakolja és kínozza. Anna végül szabadul, börtönbe juttatja kínzóját, de már nem az a lány, aki egykor volt. 19 évesen kezdi az egyetemet, és nagy esély van rá, hogy az apjából lesz az Egyesült Államok következő elnöke. A börtönből továbbra is érkeznek a szerelmes levelek, amelyeket eltitkolnak előle. Mivel meghallgatás is lesz új bizonyíték miatt, egy titkos ügynököt rendelnek mellé álruhában, aki a barátjának kell kiadja magát. Ashton évfolyamelsőként végzett az akadémián, Anna az első feladata. A gyönyörű, sebzett lány megigézi, és elhatározza, nem csak megvédi, meg is gyógyítja. A szenvedély és a szerelem azonban nem csak Anna bűntudatával, de Carter megszállottságával is meg kell birkózzon.

Nem teljes az egyezés, lehet, hogy nem is kellene ide hoznom, de nem egyszer eszembe jutott Moseley regényéről a Túl késő (Hoover). Mindkettőben van egy pszichopata bűnöző, aki iszonyatos módon bánik a nővel, akit elvileg szeret. Mindkettőben el kell menekülnie a lánynak, és megvédeni magát, amiben majd az igaz szerelem fog segíteni. Persze, magában a cselekményben is vannak különbségek: Annát elrabolják, erőszakkal tartja Carter maga mellett, de nem egy olyan jelenet van, amikor kísértetiesen hasonlít Anna viselkedése és a vele történtek arra, ami Hoover hősnőjének jutott.

Ez is fájdalmas olvasmány és nagyon lélekölő, ami a lánynak jutott. A könyv kínzó részei, amikor Anna rémálmaiból kiderül, miket is kellett hónapokig kiállnia. Van érzelmi súly, dráma és nagyon átélhető fájdalom.

Díjaztam azt is, hogy Ashton nem tud mindent varázsütésre meggyógyítani. A túlélők bűntudata, Carter fenyegetése is közöttük áll, és az egy folyamat, ahogy egymásba szeretnek és ahogy kapcsolatba kezdenek. Meg van fogva a gyógyulási folyamat, ami azért ellensúlyozza, hogy két szexi és gyönyörű fiatal szinte első látásra egymásba szeret és Ashton mennyire álompasi – türelmes, helyes, kedves, önfeláldozó.

A karakterekben amúgy is nagyon mesés – hiteltelen a szerző. A pozitív karakterei bántóan tökéletesek, míg a gonoszok eredendően démoniak. Igaz, megszerettem Anna és Ashton karakterét is, de akkor sem tudom elhallgatni, hogy a külsejükkel, képességeikkel simán lehetnének mesehősök is.

Ehhez hozzájön, hogy egy téglányi a kötet, amihez képest cselekmény nem sok akad benne. Nagyon érzelmileg magyaráz mindent, gyakran ugyanazt Ashton és Anna szemszögéből is végig követhetünk. Mivel szeretem, ha van cselekmény is, nekem ebben a formában kissé túl volt írva a regény, de akinek nagy érzelmek, viharok és lelki feszültségek kellenek, nagyon otthonosan érezheti majd magát a történetben.

Van benne erotika is, de nincs elszállva a szerző. Nem is olyan realista, hogy anatómiai részletességgel elemezgesse a főszereplők nemi életét. Ezt is tudtam díjazni, szerencsére ebben nem esett úgy túlzásba, mint az érzelmek gombolyításában és simításában.

Összességében kissé megosztónak éreztem a regényt. Szerettem a hőseit, érzelmileg is sok minden benne volt, de azért hiányzott valami pörgőbb esemény – a végére érkezett ugyan, de az már későn és csak a végén egy kicsi. Azért érdekel, mi lehet a sorozatban még.

Moseley: Nincs vesztenivalóm - Mint romantikus: 70% érzelmekben gazdag, belülről megfogott történet, pörgős véggel.

Szubjektíven: 60% lekötött, vannak szívszaggató részei, szimpatikusak a hősök, de túlírt.