Átkot megtörő, szerelmi bonyodalmas, vámpíros.

Bori élete végre jól alakul: ugyan még húzza Attila agyát, és nem írja alá a szerződést, már tudja, hogy el fogja fogadni a felkínált állást. Életében először bőven van pénze, és ház vásárlásán töri a fejét. A szerelmi élete is sínen van, Géza sok szempontból ideális a számára. Egyedül az a gond, hogy nem meri beavatni, mit csinál igazából és milyen veszélyekkel jár a szakmája. Ám arra figyel fel, hogy egyre erőteljesebb balszerencse jár a nyomában. Már nem megy a darts, csetlik-botlik. Attila nem hisz az elméletében, és különösen viselkedik. Bori csak azért is nyomozni kezd, és keresi, ki átkozhatta meg. Ahogy a balszerencse áradása nő, a rivális vámpírok fenyegetése erősödik, Bori arra is rájön, hogy Attila miért viselkedik úgy, ahogy. Így eggyel több dolog miatt főhet a feje: mit tehet egy vámpírkutató, ha megátkozta egy varázsdinasztia sarja, és a táltos főnöke megkergült egy múzsa csókjától?

Az elvárások sötét csapdája: fejben lejátszom valamit, mit akarok olvasni, aztán csalódom, ha nem azt kapom. Még, ha különben jó is a regény. Itt azt hittem, valami kalandos és mozgalmas, vámpíros kaland jön. Helyette egy magánéleti szálas, csendesebb regényt kaptam. Nem volt rossz kaland ez sem, csak mást vártam…

Most is úgy éreztem, hogy lassan indulnak be az események. Némi felvezetés nincs ellenemre, jó arra, hogy pár alapot újra felvegyen a szerző, és képbe hozza azt is, aki esetleg nem olvasta az előző részt. Van is annyi emlékeztető benne, hogy bárki be tudjon kapcsolódni, a korábbi részt olvasók pedig felidézhetnek minden korábban történt eseményt. A gond az, hogy amíg ebből a szakaszból kijutunk, és ténylegesen beindulnak a mostani események, hosszúnak tűnt.

A konfliktus most nem természetfeletti vészhelyzet, mindkét nagy kérdés Bori magánéletének a része. Az átok, ami őt sújtja, és ami ellehetetleníti lassan minden tevékenységét. Bár ez hozza be a nyomozást is, hiszen rá kell jönnie, ki rakta rá az átkot, miért és hogyan lehet megtörni. Amikor ebbe a szakaszba érünk, akkor jön be az akció, hiszen Bori nem fog a fenekén ülni, amíg valaki megmenti. Ezt valahol bírom is benne, ő egy cselekvő hősnő, aki nem szorul megmentésre, igyekszik maga intézni a dolgait.

Most kicsit a varázsló dinasztiák és médiumok világába láthatunk bele jobban, a vámpírok háttérbe kerülnek, ha egy-egy jelenetre elő is kerülnek. Ahogy korábban a történelem kapott új szemléletet általuk, most a tündérmesék néhány elemét értelmezhetjük másként. Azon jót tudtam mosolyogni, hogy nem csak Gaiman látta meg a vámpírt Hófehérkében, most Gaura is eljátszik ezzel a gondolattal. (Gaiman különben misztikusabb és sötétebb volt.)

A világépítés most is remek, és egyre jobban látjuk, hogy lehet élni egy olyan természetfeletti világban, mint amit Gaura Ágnes kitalált.

Húztam, halasztottam, de akkor a szerelmi szálról. Géza gondjait abszolút át tudtam érezni. Egy nagyon hétköznapi figura, logikus gondolkodással. Szimpatikus, kedves srác, de nem való abba az életbe, ami Borié. A lány erre még nem jött rá, és akkor a nyakába zuhan Attila gondja is, akiben a múzsa csókja elindította a szenvedélyeket. Nagyon nem szerettem, hogy ez kettejük között milyen helyzetet eredményez. Nekem tetszett az első részben, hogy csak kollégák, akik ugratják egymást, és Attilának stabil házassága van. Most viszont… Rossz vagyok attól, hogy nem tudok örülni egy Attila – Bori kettősnek?

A szerző stílusa most is olvastatja a kötetet. Van humora, erős atmoszférát teremt és sodor végig magával, még a hosszas felvezetésben is.

Vagyis, korrekt a regény, egy ponttól kifejezetten izgalmas is, csak addig el kellett jutni. Plusz, nálam nagyon ellenszenves egy Bori – Attila – Eszter háromszög.

Gaura: Átkozott balszerencse – Mint urban fantasy: 75% jól épített világ; humoros, fordulatos cselekmény; karakteres hősök.

Szubjektíven: 70% több izgalmat szerettem volna, és nagyon nem tetszett Bori szerelmi élete.

Vikinges, életért küzdő, mitikus lényekkel szembeszálló.

Kratosz maga mögött hagyta a görög istenek világát és földjét is. Kapott még egy esélyt, hogy boldog legyen. A szerelmével költözött, fiuk született. Ám Faye halálával Kratosz magára marad, már csak Atreusz maradt neki, aki felé képtelen kimutatni a szeretetét, így inkább kemény harcosnak igyekszik nevelni a fiút. Békés életük egy támadás dúlja fel, és menekülniük kell. A viking istenek eredtek a nyomukban, és Kratosz retteg tőle, hogy a múltja utoléri őket. Miközben egyre veszélyesebb szörnyetegeken és földeken vágnak keresztül, keresik a megoldást, hogyan tegyék újra biztonságossá a világukat. Nem várt segítőkre bukkannak, és miközben a világok között kalandoznak, Kratosz kénytelen a fiának is elmondani, kik ők és minek születtek. Faye utolsó kívánságát is teljesíteniük kell, és ré kell döbbenjenek, hogy nem csak Kratosz őrzött titkokat magáról.

Az átmenet a különböző ágazatok között napjainkban mindennapos. Képregényekből, regényekből, játékokból – még az olyanokból is, mint a torpedó, a Barbie vagy a Lego cégről nem is beszélve – is filmek készülnek, és a profit nevében egy-egy sikeres figura kikerül minden platformra. A képe ágyneműn, plüssben, McDonald’s menü mellé…

Nem meglepő, hogy a videójátékok is regénybeli feldolgozásokat kapnak. Napjaink játékai többnyire annyira történet központúak, hogy könnyen át lehet őket dolgozni más formátumban is. Az már más kérdés, ezek mennyire sikeresek.

A God of War játékok regényekben is léteznek, ez éppen a legutóbbi kötet. Mivel játszani nem játszottam vele, csak a regényeket olvastam, azonnal lett is egy nagy hiányérzetem. A játék 4 részes, és regény a harmadik alapján nem készült. Így félbemaradt számomra Kratosz és a görög istenek története, és elképzelni sem tudom, hogy lett belőle megint családapa. Mivel a történet önállóan is értelmezhető, ez annyira nem zavaró, csak összességében irritál, hogy valami kimaradt. (Nagy kérés lett volna egy „Ez történt eddig” fejezet?)

Ennél nagyobb baj, hogy a történet maga borzalmas. A görög mitológiával szakít, és áttér a skandináv, viking világra és istenekre. Azokat közel sem annyira ismerem, mint a görögöket, így akár még jó is lehetett volna. Kicsit többet megtudni erről a mitológiáról. Csak éppen még nekem is feltűnt, mennyire nem az eredeti alakokat és történeteket használják, csak szörnyeket és ellenfeleket dobnak oda Kratosz és fia elé.

Maga a történet kerete is kurta-furcsa. Tisztán érezni belőle, hol lehettek a játékban a mentési pontok, mikor volt egy-egy videós rész, majd következett a bunyó. Semmi bajom azzal, ha egy ilyen regény követi a játék cselekményét, de ez a szolgai másolás, amit a játék ismerete nélkül is éreztem, simán kiakasztott. Arról szól az egész, hogy egyik ellenfél után küzdenek a másik ellen, néha akad egy ügyességi feladat és annyi.

Érzelmileg nem sikerült megtölteni a regényt. Kratosz nem lett szimpatikus, és rémisztően sivár az érzelmi élete is. Semmit nem mutat ki, dünnyög magában. Harcosnak kiváló, de se férjnek, se apának nem tudom elképzelni. Egy dolgot sikerült az írónak remekül megragadnia: ahogy nyomorult Atreusz úgy érzi, bármit is csinál, az apjának csak teher és nem is szereti. Ez érzelmileg is benne volt, és át tudtam érezni. Kár, hogy az apa részéről nincs jobban benne, hogy milyen mély érzelmei vannak, csak képtelen ezeket meg is mutatni.

Hiányzott belőle a humor, vagy legalább a jó párbeszédek. Mennek egyik harcból a másikba, egy elég nagy nyitott vég felé. Azt mondanom se kell, mennyire rühelltem a történet végső meglepetését, vagyis Atreusz születésekor kapott viking nevét. (LOKI – komolyan!)

Ez a sorozat, és ez a zárlat nagyon nem jött be regényként. Maradok az Assassins Creed köteteknél – ha minden igaz, a következő azokból is vikinges lesz.

Barlog: God of War - Mint fantasy: 25% akciódús, több mitológiát felhasznál, de gyenge cselekménnyel és hőssel.

Szubjektíven: 15% kifejezetten bosszantott, ahogy most a viking mitológiát csavarták ki.

Hello, Leon!

Üdvözöllek New York városában. Hogy tetszik a Nagy Alma? Tudom, a bűnügyi statisztika borzalmas. Már téged is megtámadtak? Gyalázat! Kellene nekünk egy szuperhős, de mit tegyünk, ha a Bosszúállók csak a mozivásznon mentenek minket? Kénytelenek vagyunk beérni a rendőrökkel, akik nem éppen Tony Stark megfelelői.

Hallom, a múzeumban leszel gyakornok. Régész akarsz lenni? Tiszteletre méltó, egy komoly fiatalember. Az egyiptomi részleg állítólag kivételes. Vigyázz ám, mibe keveredsz!

Most miért nézel így rám? Nem is leskelődtem! Csak feltűnt a nyakláncod. Skarabeusz. Nem akarod elárulni, hol szerezted és mik a további terveid? Ugyan, ki hinné el nekem, hogy egy istennőtől kaptad, és ezzel oroszlánfejű, szupererős, késdobáló és tűzokádó szuperhőssé tudsz alakulni? Én csak érdeklődöm. Mi következik most?

Mert a lehetőségek végtelenek. Lehetsz Te a hős, akire a városnak szüksége van. Sztár lehetsz, vagy szerény csodatevő. Még az sem kizárt, hogy túl nagy felelősség ez egy ilyen fiatalembernek. Hiszen a régészet volt az álmod, nem a szupergonoszok és bűnbandák elleni küzdelem! A sötét oldal is csábíthat, tudom jól. Ilyen erővel ki állíthatna meg téged?

Nyugi, tényleg csak érdekel, hogyan tovább.

Te, A Szuperhős 1000 veszélyben, vajon hogy játszol?

Elsősorban gyerekeknek, de játékos kedvű felnőtteknek is.

Fejlődős, családot és közösséget építő, űrlényes.

Jodahs abban a világban született, ahol természetes, hogy óloj, oankáli és ember 5 fős csoportok alkotnak egy családot, és nemzenek közös gyermeket, konstruktot. Fiúként gondolt magára, de ahogy a fejlődése megindul, rá kell döbbennie, hogy ő valami egészen más. Belőle óloj lesz, nemtelen teremtő, aki gépes a géneket keverni és alakítani. Mivel az ilyen családokban tilos lett volna ilyen gyermeket létrehozni, a család felpakol és bevetik magukat a bolygó mélyére, nehogy végezzenek a fejlődő óloj gyermekükkel. Jodahs az erdőben emberekkel találkozik, egy testvérpárral. Jesusa és Tomas egy olyan emberi közösségből érkeztek, mely minden űrlényt elutasít, és több súlyos génhibától is szenvednek. Jodahs kapcsolatot kezd kialakítani velük, és miközben saját családot kezd építeni, egy egész közösség sorsát is sikerül megváltoztatnia. Bizonyítja, hogy a fejlődés milyen sokféle lehet.

Elsőre zavart, hogy milyen lazán kapcsolódnak egymáshoz a Xenogenezis részei. Az elsőben Lilith barátkozik meg az új családmodellel, és vázolja az új világrendet a szerző. A másodikban Lilith egy oankáli, a harmadikban pedig egy óloj gyermeke válik főszereplővé. Lilith ugyan összekapcsolja a történeteket, de annyira lazán, hogy mindegyik akár teljesen önállóan is értelmezhető. Plusz, maradnak nyitva olyan kérdések, melyekre érdekelnének a válaszok. Az emberiség sorsa a 2. részben kétfelé válik, és itt nem viszi azt a szálat tovább a szerző. Teljesen újat nyit.

Most kezdem felismerni azt, hogy nem karakterek és nem cselekményszálak folyamatában kell itt gondolkodnom. A világ a lényeg, az emberiség lehetséges fejlődése. Annak irányait mutatja be Butler, minden történetben lépve egyet. Az elsőben el kell fogadni, hogy a génkészletek keverednek, és az emberiség vegytiszta formában megszűnik. A másodikban, a nagy ellenállás miatt új út tűnik fel, lesz, aki kiharcolja, hogy az emberiség módosítás nélkül kapjon egy esélyt a létezésre. Az ebből a szempontból lényegtelen, hogy miképpen kezdenek új életet, és mi történik az ezt választó emberekkel.

Most pedig az űrlények lesznek azok, akiknek el kell fogadni, hogy a fejlődés nem feltétlenül azokon az úton fog haladni, amit kijelöltek. Az ember – oankáli – óloj utódok óloj ága nekik is új – talán rejt veszélyeket a léte, de lehetőséget is.

Ám a regény nem csak a változás teljes folyamatát nézve van megírva. Egyetlen, kiemelt szereplő van, aki szinte ifjúsági regénybe illően keresi a saját identitását és jövőjét. Jodahs összességében szimpatikus figura, jóindulattal tele, aki a képességeit jóra akarja használni, de közben a teljes életet megtapasztalná.

Ami azért zavar, bármennyire is megvan itt a genetikai körítés: ahogy a testvérpárral Jodahs megalapítja a családját, ez egy házasság lesz. Ok, Jodahs ki tudja javítani az utódokban a genetikai hibákat, de ez máris azt jelenti, hogy a testvér kapcsolatok tabujának annyi? A kötetben maguk a testvérek is idegenkednek eleinte egy ilyen frigytől, de őket meg lehet győzni. Nekem már a fajok közti keveredés is sok, de azt könnyebben megléptem. A testvérházasságok azonban ilyen verzióban sem tetszenek. (Arról nem is beszélve, hogy pl. óloj vagy oankáli testvéreivel Jodahs nem lépne ilyen kapcsolatba, akkor az embereknek miért kell? Zavar, és kiteszem a pontot.)

A tényleges cselekmény nem sok a regényben. Cserébe alapos a világ építése és a főhőse lelki világába is nagyobb betekintést nyújt a szerző. Le tudott kötni, és kellett ez a harmadik rész, hogy a nagyobb képet is meglássam a regények között.

Nekem azért elvont ez a sztori, és a cselekmény magja sem szimpatikus. Az emberiség természetéről sok mindennel egyetértek, de a festett jövőkép nagyon nem tetszett.

Butler: Hibridek – Mint sci-fi: 75% erős világépítés, egyedi kérdéseket tárgyalva, szimpatikus hőssel.

Szubjektíven: 55% egyes cselekményszálaktól komolyan idegenkedem, de korrekt regény.

Cím: Ne engedd el!

Szerző: Michel Bussi, francia thriller bestseller szerző. Magyarul ez lesz a 3. regénye.

Műfaj: thriller

Cselekmény: egy boldog házaspár, a kislányukkal egy idilli szigeten nyaral. Az asszony egyszer csak eltűnik, a férj gyanúba keveredik. Majd a gyereknek és a férfinak is nyoma veszik. Mi történt? Megindul a hajsza utánuk.

Várható megjelenés: talán még idén.

Miért várós?

• Bussi másik két regényét nagyon bírtam.
• Bejön a fülszöveg.
• Már most érdekel a rejtély megoldása. Bussi nagyon ötletes csavarokat talál ki, reményeim szerint ennek is parádés és meglepő vége lesz.
• Már láttam a magyar borítót – határozottan figyelem felkeltő.

Nyomozós, beépülős, gengszteres, múlt századi.

1929, Amerikai Egyesült Államok. A szesztilalom tart, és a bűnbandák kész iparágat hoztak létre az alkohol gyártására és forgalmazására. Mert amíg kereslet van, piac is akad. Olyan szinten behálózott már mindent a bűnözés és korrupció, hogy magas politikai szinteken is a vezető gengszterek barátai ülnek. Vannak, akik ezen változtatni akarnak, de ehhez beépített emberekre van szükség. Az újságíró Gordon Zsigmond egykor bokszoló volt, megvannak a kapcsolatai. A szakmai büszkeségét is felkeltik, így vállalja, hogy Al Capone bandájába szegődik, és bizonyítékot gyűjt a korrupcióra. Ahogy azonban lőni kezdenek, nőnek a tétek, Gordon rá kell, hogy döbbenjen, most csak magára számíthat. Véletlenül belebotlik egy puccskísérletbe, ami életveszélyt jelent. A szerettei veszélyben, segítség nincs, ő pedig az árulók nyomába ered, mielőtt mindenkit elveszít, aki fontos a számára.

A Bűnös Budapest mindent kipipált, amit magyar regény ki tud. Közönség- és szakmai siker. Kiadták más nyelveken is. Filmesítették. Annyira népszerű a karakter és a világ, hogy sorozattá tudott fejlődni. Most itt van az előzménykötet is: azt tudtuk eddig is, hogy Gordon a szakmát Amerikában kezdte. De mi történt ott vele? Miért jött haza? Itt vannak a válaszok.

Mivel előzményregény, az is nyugodtan olvashatja, akinek ez lesz az első találkozása a szerzővel és a hősével. Az előismerettel rendelkezőknek van benne pár utalás, amin tudunk mosolyogni, de igazából ez egy kerek, önálló történet, ami nem igényel előzetes tudást.

Érdekes és izgalmas a korszak, amelyben játszódik. Legendás gengszterek között mozog a főszereplő, nem véletlen, hogy éppen Al Capone szervezetébe tartozik az a banda, ahova beépül. Kondor jól vegyíti a valós és kitalált elemeket, így egy olyan szórakoztató regényt alkot meg, ami valósnak is érződik az egyéb értékei mellett. Láthatjuk a kor tipikus helyszíneit, a bárokat és illegális szeszméréseket, az alkohol szállítmányozást az éjszaka leple alatt, miközben a rendőrök fogásra lesnek. (Vagy éppen a másik bandába tartozó bűnözők, magukat rendőrnek álcázva.) Ahhoz Gordon alacsony szintre épül be, hogy pl. a politikusokkal való játszmákat átlássa, de azért így is sikerül majd olyan összeesküvésre bukkannia, amely felsőbb szinteket is érinteni fog.

A magyar szál – valahol értem, miért kellett egy Gordon Zsigmond történetbe ilyennek is lennie. De most komolyan, mennyi esély van arra, hogy az összeesküvő magyar, és aki a nyomában jár, az is az, így megérti, amikor az magyarul telefonál? De ok, tudjuk, mindenhol vannak magyarok, miért ne lehettek volna Capone társaságában is? Olvasva nem is zavart a dolog, jól be van illesztve a cselekménybe, utólag húzom csak fel kicsit a szemöldököm.

A regény különben kétarcú. Egyrészt, Gordon nyomoz, és újságíróként van jelen a cselekményben. Ez azonban eléggé háttérbe szorul, és inkább azt látjuk, ami a bandán belül történik és amihez neki is alkalmazkodnia kell. Mintha maga is szeszcsempész lenne, és így inkább egy noir bűnregényre emlékeztet, mint krimire. A regény második felére, amikor már hősünk nem álcában van, ez az arány azért változik. Gordonnak hamar át kell látnia mindent, és alkukat kötni, maga és a családja érdekében.

Valahol talán az fájt ebben a regényben, hogy mennyire komor a világa. Tudtam, hogy happy end nem lesz, nem is vártam. De sok szenvedés jut a végére, és az igazság sem olyasmi, ami kiderülhet és rendet lehetne tenni. Korrupt a rendszer, nincs olyan személy, aki képes lenne igazságot szolgáltatni. Csak az életben maradás meg nem elegendő ahhoz, hogy jól érezzem magam a történet végén.

Maga Gordon az a figura, akit már ismerünk. Lélekben ugyanaz, talán fizikailag fiatalabb.

A szesztilalom és a bűn világának ábrázolása tetszett, hangulatos a sztori, csak lélekölő is.

Kondor: A budapesti gengszter – Mint noir krimi: 75% érdekes tablót fel a szesztilalomról, a hős karakteres, a nyomozás is ok.

Szubjektíven: 60% kicsit több krimit szerettem volna, a vége is… noir belekeseredő szürke?

Háborús, harcos, szövetségeket kötő.

A Beatrix Maloney vezette Harag megkezdi a majdnem halálossá váló akciót, hogy évtizedek helyett egyetlen csapással megnyerjék a háborút. Miközben a tábornokok figyelemelterelés gyanánt mészárlásokat rendeznek az emberek lakta gyarmatbolygókon és állomásokon, a kapukat használva Beatrix a fő csapattal egyenesen a Tejútrendszer szívébe lép, hogy a Földet vegye be és törje meg az emberiséget. Az emberek a yautja szövetség segítségével elkeseredett harcot folytat minden fronton. Miközben a katonák egy rémálmot élnek a xenomorfok ellen harcolva, a tudósok más megoldást keresnek. A kapuk blokkolása ugyanúgy felmerül, mint a yautja technológia alaposabb tanulmányozása. Ami bizonyos, elég egyetlen hiba is, hogy a Harag új világrendet teremtsen.

Ilyen az, amikor a felvezetés után a szerző valóban az olvasóra szabadítja a háború kutyáit. Már ismerjük az embereket, a Harag indokait és felszereléseit, a yautja harcosokat, amennyire ez a nép képes megnyílni valaki más felé. Most pedig egymásra ereszti őket a szerző, egy élet-halál viadalra.

A kötet nagy része így akció és harccal teli. A változatosság most is megvan, több fronton vívják ezt a háborút. Vannak, ha kevesebb űrbeli csata is. Az emberek ugyanis felismerik, hogy a Harag csatahajójából kevés van, és mennyire hatékony, ha az előtt sikerül kilőni és megsemmisíteni őket, hogy elszabadulna a benne levő xenomorf sereg. Már itt jelen van a yautja haderő is, hiszen nekik van olyan fegyverzetük, amely atomtámadás nélkül is képes lyukat ütni a Harag hajóinak védelmén.

Ennél több, és horrorban erősebb elem, amikor a tábornokok a xenomorfok hadseregével nekiesnek egy bázisnak vagy gyarmatnak. Az emberek próbálhatnak védekezni, de nagyon hamar egy mészárlásra emlékeztet. Ha Lebbon nem is megy bele a szétszakadó zsigerek tengerébe, akad az is. Ahogy ember – xenomorf és yautja – xenomorf csaták is, kézi fegyverekkel és az űrlények esetében a testükkel is. Vérengzés van, akció és sok vér. Igaz, nem olyan mennyiségben, hogy undorító horror legyen, de a trilógiában most van a háború és a halálok ideje.

A taktikák és szövetségek már ismertek korábbról, így a világépítés lényegesen kevesebb. Isa Palant nem harcos, tudós. Így az ő részei tágítják kicsit az ismereteinket a más lényekről. Liliya sem a közvetlen harcokba veti bele magát, ő lesz a csali a Harag számára. Így ezen a fronton azért kis cselvetést is kapunk, nem csak a nyers erő dönti majd el a háború sorsát. Ez a legkevésbé sci-fi a trilógiában, a horror és az akció több, ahogy már írtam is. De mivel ezt a háborút vártam, ezt ígéri a cím is, elégedett voltam ezekkel az arányokkal.

A karakterek kapcsán annyi fájdalmam volt, hogy a kedvenc szereplőim meghaltak az előző kötet végén. Nem lépnek most fel olyan szereplők, akik a helyükre léphetnének. Van pár új alak, de lényegében a még életben levők sorsát követjük nyomon, akik más-más frontján vannak a háborúnak, így nagyobb képet kapva az egész akcióról.

A legérdekesebb részeknek azokat tartottam, amikor Beatrix világába nyertünk kissé nagyobb betekintést. Ahogy szó szerint megőrül, és az egykor érthető tervek és törekvések eltorzulnak. Az emberiséget rossz motivációkkal vezető Wayland-Yutani sok szempontból megérett a pusztulásra, de Beatrix már sokkal messzebb elmegy és újabb zsarnokká lenne a régi hatalmának megdöntése után. Abban meg van valami perverz, ahogy a xenomorf királynőt tartja. Soha rosszabb házi állatot…

Lebbon különben nagyon benne van az Alien és Predator világban, ezt érezni a köteteken is. Beleilleszkedik szépen mindkét filmes univerzumba, és most kifejezetten szórakoztató is volt.

Lebbon: Alien vs Predator: Armageddon – Mint sci-fi: 70% a cselekmény és a tényleges akciók a fontosak, több nézőpontból is.

Szubjektíven: 75% végre az akció megérkezett, és kitör a háború! Véresebb szórakozás.

A boldogság kulcsa az, ahogyan a világra tekintesz. Vagy örülsz, hogy a pohár félig tele van, vagy azon keseregsz, hogy félig üres. Az pedig még kevesebb embernek jut eszébe, hogy még a pohárért is hálásnak kellene lennünk, mert ha teljesen üres is, legalább van, amit megtölthetünk. (Ludányi: Nyomodban)

Nincsen különbség az emberek között. Minden ember meztelenül jön a világra, és az emberek között egyetlen mérték az emberi szív. Az embert nem lehet bőrének színével, avagy nyelvével mérni; az embert nem lehet ruhájával és ékszereivel mérni; az embert nem lehet gazdagságával avagy szegénységével mérni, egyes-egyedül szívével. Ezért a jó ember jobb, mint a rossz, és az igazság jobb, mint a hamisság, de mást nem tudok, és ez minden tudásom. (Waltari: Szinuhe)

A kívánságok nem maguktól válnak valóra. Csupán céltáblák, amelyeken az ember kijelölheti mindazt, amire vágyik. De utána saját magának kell betalálnia a célba. (Taylor: A rémálmok múzsája)

A kerékpározást nem játssza az ember, hanem megharcolja; a kerékpározás küzdelem – jelentettem ki. (Patterson: A fekete trikó)

Mert el kell jutni a mélypontra, hogy aztán észhez térjünk, nem igaz? El kell jutni a mélypontra, hogy onnan aztán elrugaszkodhassunk. (Rowell: Szív küldi)

A drága dolgok mindig meghibásodnak. (Lebbon: Alien: Invázió)

Egy régi olasz vicc szerint Krisztus biztos, hogy napolitano volt: harmincéves koráig otthon élt, abban a hitben, hogy az anyja szűz, és azzal a meggyőződéssel, hogy ő Isten (Perrottet: Ókori vakáció)

A könnyű pénz meg olyan, mint egy szelet torta. Hiába tudod, hogy bele sem szabadna kóstolnod, vagy meg kellene állnod az első falatnál, képtelen vagy letenni a villát. (Ludányi: Nyomodban)

A történetek a kapcsolat pénzneme. (Buxbaum: Remény és más csattanók)

Jennifer Bethnek: Nem lehet, hogy nem látod a lényeget? Clark Kent nem akar híres lenni. Nem akarja, hogy az emberek észrevegyék. Ha észrevennék, rájönnének, hogy ő valójában Superman szemüvegben.
Plusz, valami szerkesztőségben kell dolgoznia, hogy ő hallja először a fontos híreket. Nem engedheti meg magának, hogy a másnapi újságban olvassa el, hogy Joker támadást indított a Hold ellen.
Beth Jennifernek: Remek érvelés. Különösen olyasvalakitől, aki azt sem tudja, hogy Supermannek semmi köze Jokerhez. (Rowell: Szív küldi)

Érthető tehát, hogy minél előbbre jutottam tanulmányaimban, annál jobban éreztem, milyen keveset tudok. Minden orvos talán csak akkor válik igazi orvossá, amikor alázattal eltelten bevallja magának, hogy valójában semmit se tud. (Waltari: Szinuhe)

Nyaralós, életet meghatározó döntést hozó, ismeretterjesztő.

Tony ausztráliai fiatalember volt, de az élet messze sodorta. Amerikában telepedett le, és a munkája mellett komoly hobbija maradt az utazás. A világ eldugott sarkaiba is eljutott, de volt egy terület, amelyet messze elkerült. Az ókori kultúra nagyjait, a Földközi-tenger körött maradt emlékeket nem nézte meg. Taszította, mennyi turista jár arra, és nem akart egy lenni a sok között. Amikor Leslie, a barátnője terhes lett, hoztak pár nagy döntést. Egyrészt, összeházasodtak, másrészt a nászút egy nagy körút lett a Földközi-tenger körül, bejárva a római, a görög, egyiptomi és török emlékeket, abban a szellemben, ahogy egy ókori turista is tette volna. Miközben olyan kalandjaik voltak, mint a zuhannyal való küzdelem, vagy a lábuk lejárása, elmerültek a régmúlt idők szellemében is.

Tony Perrottet kötete nem egy szimpla memoár és útileírás. A szerző ötvözte a művében a személyes beszámolókat egy ismeretterjesztő kötet világával. Így kettős utazásra viszi az olvasókat: egyszerre a mai Földközi-tenger partvidékére és az ókorba. Utazás téren és időn át.

Ez a regény legnagyobb vonzereje. Ahogy egymás mellé teszi a múltat és jelent. Mit láthattak egykor, hogyan éltek egy más korban? Mi van ma? Még szinte úti könyvnek is lehetne ajánlani, hiszen egyaránt benne vannak a mai élmények (azért olyasmiben ne várjunk tanácsot, hol együnk, mikor menjünk fel az Akropoliszra, és hasonlók) és közben arról is többet megtudhatunk, mit nézünk meg éppen.

Magamon azt vettem észre, hogy azok a részek érdekelnek és kötnek le, amelyek olyan helyszínekről szólnak, amelyek a saját úti céljaim között is ott vannak, vagy már láttam őket magam is. Akkor mindig tudtam kötni a saját emlékeimhez is az olvasottakat. Mennyivel nagyobb élmény az épületekről, szobrokról úgy olvasni, hogy láttam is, és kapcsolom az információkat az emlékeimhez. Törökország és Egyiptom volt, amellyel szinte szenvedtem olvasás közben. Ezekben is ott voltak az infók, a már szinte anekdotaként előadott történelmi és művészeti tények és adatok, csak éppen ezek kevésbé érdekeltek. Alapból ezek a civilizációk és épületek nem mozgatják annyira az agyam – így ez szubjektív hátrányos megkülönböztetés részemről, de ez van.

Ami a kötetben már nem ennyire személyes, de nem tetszett: a jelen leírásai. Ha már az a keret, hogy nászúton vannak, és sok személyes anyagot is megoszt a szerző, miért nem ír színesebben magáról az útról, a velük történtekről? Miközben a múltról és az ókori lehetséges utazásokról rengeteget megtudtam, Tony és Leslie háttérben maradnak. Nem volt egy olyan főszereplő, akit szívesen követtem volna.

Mintha annak a csapdája lenne, hogy egyszerre memoár és ismeretterjesztő a könyv. Ha már útleírásként van megírva, akkor elvárnám, hogy jobban megismerjem az utazót is. Itt ez nem történik meg, eluralkodik az ismeretterjesztés. Azzal se lenne semmi bajom, ha nem két zsáner keveréke lenne a könyv, és nem érezném becsapva magam a keret miatt.

A stílusa különben korrekt, egészen érezni belőle, hogy mennyire rajong az ókori nagyok iránt a szerző. Szerettem azt a mentalitást, hogy egy témába ennyire beleássa magát, már szinte azt mondanám, megszállottan, és aztán elmegy mindent meg is nézni, megtapasztalni. Talán kicsit irigy is vagyok, mert ez egy idilli munka. Tulajdonképpen nyaralás, szórakozás közben is gondoskodik a megélhetéséről. Egyszerre munka és pihenés.

Ha már abban gondolkodom, mi lett volna még jó benne, az ilyen köteteket mindig fel tudja dobni némi kép melléklet. Talán nem véletlen, hogy azok a részek tetszettek jobban, amelyeket láttam magam előtt élőben is.

De összességében nem volt rossz élmény a kötet, csak lehetett volna jobb is.

Perrottet: Ókori vakáció - Mint memoár: 65% érdekes felépítés, de eléggé személytelen lett a személyes út ellenére is.

Szubjektíven: 55% sok érdekes dolog van benne, de csak akkor tetszett, ha jártam ott én is.