Egy ideig a nappaliban mászkáltam, és igyekeztem kiötölni valami fegyvert, amivel előnyhöz juthatok. Ortega erősebb, gyorsabb és sokkal tapasztaltabb nálam, ráadásul jobban ellenáll a sérüléseknek, mint én. Hogy a francba választhatnék ki olyan fegyvert, ami felér ezzel? Feltehetően, ha a párbaj átmenne egy pizzaevő versenybe, lenne esélyem, de kételkedem benne, hogy a Pizza Spress Éhes férfi fantázianévre elkeresztelt különlegessége szerepelne az engedélyezett fegyverek listáján. (Butcher: Halotti lepel)

A szeretet a ragasztó. Ha ügyesen használják, szinte bármit helyre lehet vele hozni. (Roberts: Biztos menedék)

– Hogyan kapta a kardját?
Ép kezével oldalra nyúlt az ágyra, ahol ott feküdt a kard, és megpihentette tenyerét a markolatán.
– Esparacchius. Michael adta.
– Ugyan mióta mászkál Michael Oroszországban?
– Nem az a Michael – helyesbített Szanja. Ujjával felfelé bökött. – Hanem akit Mihályként is ismernek.
Egy percig csak meredtem rá, majd kiböktem:
– Tehát egy arkangyal átadott magának egy szent kardot, azt mondta, hogy menjen, és harcoljon a gonosz erőkkel, és valahogy mégis ateista maradt. Így érti?
Szanja mogorvasága visszatért.
– Nem találja ezt rendkívüli hülyeségnek? (Butcher: Halotti lepel)

Elmúlt a népmesei varázsod – közöltem vele. – Hacsak paraszt mivoltodat nem tekintem annak. (Gaura: Vámpírok múzsája)

De most, ha valaki megtalál a problémáival, azt gondolom: „Hagyd abba a nyavalygást, és csinálj már valamit!” (Holleeder: Júdás)

Az embernek minden óráját úgy kell megélni, mintha az lenne az utolsó – mondta –, és minden napot úgy, mintha halhatatlan lenne. (Quinn: A vikomt, aki engem szeretett)

De ha más nem, már az is jó, hogy a sok rossz dolog olyan sokkal jobbá teszi azt, ami jó. (Ragan: A pók fogságában)

Az érdemes célokat ritkán lehet gyorsan elérni. (Butcher: Halotti lepel)

Családi, jobb sorsért küzdő, egymást kereső.

A fiatal családanya, Mavis két kislánnyal marad egyedül a II. VH-t követően. Férje, Don az életét vesztette egy bevetésen. Az életébe lépő Jimmy erőszakos, sem a kislányok, sem Mavis anyja nem szeretik. A nő azonban teherbe esik, és minden áron újra családban akar élni, egy férjjel az oldalán. Csak akkor hajlandó ezt Jimmy megadni neki, ha a család a sajátja lesz – vagyis, Don és Mavis kislányait nem tűri meg. A nagymama megpróbálja átvenni a nevelésük, de egy baleset miatt erre képtelen lesz. A nehéz szülés után Mavis ereje is elfogy a férfi ellenében, aki így eléri, hogy Rita és Rosie árvaházba kerüljön. A kislányok csak haza akarnak menni, és a felügyelőnőnek nincs türelme hozzájuk. Elintézi, hogy ausztrál társintézményük vegye át a lányok nevelését. A kórházból hazatérő nagymama hiába keresi őket, hazugságot kap csak. A lányok pedig igyekeznek túlélni egy teljesen új világban, ahol szétválasztják őket és újabb borzalmakkal kell szembenézniük.

Ez a regény asszonyok és lányok, anyák és lányaik története. Három generáció küzdelmeinek regénye, melynek végére már a 4. generáció első képviselője is megszületik. Van benne sok dráma, szenvedések, történelmi képek és mégis, erő is. A remény, hogy túl lehet élni, és előbb-utóbb mindenki megkapja, amit érdemel.

A cselekmény viszonylag lassan halad, de ez olvasás közben fel sem tűnik. Talán nem történnek benne gyorsan vagy lendületesen az események, de ezt sok lelki és egyéb részlettel ellensúlyozza a szerző. Minden egyes mozzanatot több szereplő szemszögéből átélve is látunk. Pl. párhuzamosan meséli el a kislányok félelmeit és rettegését, amikor felteszik őket az ausztrál hajóra, miközben olvashatjuk azt is, hogy a nagyanyjuk éppen ekkor mennyire a nyomukra igyekszik akadni, és milyen lelki kínokat okoz neki, amit kiderít – vagy inkább írjam azt, amit hazudnak neki az árvaházban?

A szenvedés különben is a regény egyik állandó eleme. Sok szinten és módon van jelen. Eleve, Mavis, aki gyászolja a férjét. Majd az élete Jimmy mellett, aki az érveknél jobban szereti az öklét használni, és a kocsma jelenti számára a kikapcsolódást. Akármi éri, mindenért a nejét okolja, aki szép lassan kikészül mellette, és teljesen meg lesz félemlítve. A kislányok, akik úgy érezhetik, hogy az anyjuk kidobta őket. Akiket az árvaházban megaláznak és változatos módokon kínoznak.

Nem egyszer éreztem úgy, hogy ez a sok szenvedés már túl sok. Ennél rosszabb nem lehet már. A szerző mindig rám tudott cáfolni: de, lehet ennél sokkal rosszabb is. Azt nem állítom, hogy thriller rajongóként nem tudnék nehezebb sorsot és több szenvedést elképzelni, mégsem egy szadista sorozatgyilkos foglyaiként kötnek ki a lányok, de azért így is rettenet, amin keresztül kell menniük. Valóban ilyen embertelen tudott lenni az a kor? El tudom hinni, és borzongok tőle. Volt itt testi és lelki fenyítés, szexuális zaklatás, fizikai erőszak…

Amitől mégsem rossz a könyv, hogy nem a fájdalomban tobzódik. Mindig inkább a túlélés lesz a fontos, ahogy találnak valamit, amibe bele lehet kapaszkodni. Ahogy a lányát elvesztett idős asszony az utolsó megmaradt unokája nevelésében talál egyszerre erőt és feladatot a folytatáshoz. Ahogy a magára hagyó, szenvedő kislány egy szeretett emlékbe kapaszkodik. A végére pedig a szerző mindenkit eljuttat egy olyan pontra, ahol békét találhat. Többen a boldogságot is megtalálják, és minden szenvedés ellenére pozitív képpel tud zárni Costeloe.

A történelem az, ami kevés benne. Csak névleges, ahogy a helyszín is. Közel a regény fele Ausztráliában játszódik, de ez pl. abszolút észre sem vehető. Távoli hely, ennyi csak a lényeg.

A nők portréja, az egymás közti kapcsolataik nagyon összetettek, és emlékezetesek.

Nem egy olyan könyv, amit szórakoztató olvasni, de attól még érdemes.

Costeloe: Eldobott gyerekek - Mint családregény: 70% megrázó, de erőt adó történet is. Karakterközpontú, hangulatos.

Szubjektíven: 75% a női alakok érzékletesek, többek sorsáért is tudtam szurkolni. Érdekes.

5: Weeks: Fényhozó – sorozat – a Prizma a leghatalmasabb színmágus a világon, minden színmágia ura és a rend őrzője. De belőle csak egy lehet. Amikor egy testvérpár mindkét tagja prizmának született, elkerülhetetlen volt a háború. De már hosszú évek óta béke honol, ha ez a béke súlyos titkokra is épült. Felbukkan azonban egy fiú, és vele a titkok is kezdenek felszínre kerülni. Elkerülhetetlennek tűnik egy újabb háború és ármányok sorozata a hatalomért.

4: Chakraborty: Bronzváros – Nahri szegénynek született, és küzdenie kellet az életben maradásért. Csalásokból, a varázslat tettetéséből tartotta fenn magát. Ám az élete a feje tetejére áll, amikor megidéz egy dzsinn harcost, aki magával viszi a dzsinnek városába. Ott is az életéért kell küzdenie: egy kihaltnak hitt dzsinn család sarjaként rajta is áll, sikerül-e megdönteni a jelenlegi rendszert és valami egyenlőbbet létrehozni helyette.

1: Sanderson: Ködszerzet – ezer éve, hogy az Uralkodó zsarnoksága tart és minden ember élete az ő játéka. Ám most először megjelenik valaki, aki képes küzdeni ellene és zseniális tervet sző a megdöntésére. Kelsier imádott felesége halála után, megtörten egy bányában felfedezi magában a ködszerzetek erejét, és az ellenállás vezérévé válik. Nem sejtheti, hogy az általa felkarolt, fiatal ködszerzet lány hogyan változtatja majd meg a világ sorsát.

1: Tolkien: A Gyűrűk ura – a hobbitok nem harcosok. Békés, földművelő apró lények. Most azonban hatalmas ünnepségre készülnek, Bilbó születésnapjára. Ő kihasználja az alkalmat, hogy varázsgyűrűjét unokaöccsére hagyva újabb kalandra induljon a tündékhez. Az a gyűrű viszont több, mint aminek látszik. A Gonosz eszköze az uralomhoz. El kell pusztítani, vagy eljön a sötétség kora. Tündék, törpék, emberek és hobbitok fognak össze egy küldetésre, melynek végére visszatérhet az igaz király és a gonosz hatalmát megtörik.

1: Gemmell: Rigante – ciklus: a rigante büszke és nemes harcos nép. Connavar nem uralkodónak született, de értelmi és fizikai képességei, egy jó házasság magasra emelik. Bár sok mindent fel kell áldoznia, népe igaz vezérévé és védelmezőjévé válik. Egyetlen és megtagadott fia mélyről küzdi fel magát, hogy a helyére léphessen. Az utódaikra még kegyetlenebb harc vár: nem csak a népük szabadságáért kell majd harcolniuk, de egyenesen istenek és a végzet játékát kell túlélniük.

Nyomozós, vámpírok közép beépülő, mágikus.

Borbíró Borbála, a barátainak Bori különös szakmát választott magának. Bölcsész diplomáival nem tudott mit kezdeni, így kötött ki a vámpírokat kutató intézetnél, ahol forradalmasította a vámpírok vérének begyűjtését. Annyira jó a szakmában, hogy rendszeresen részt vehet az Államokban konferenciákon is. Épp egy ilyenen van jelen, amikor szembesülnie kell az új valósággal: az intézet bezár, munka nélkül marad. Amerikában lenne hely a számára, de ő szeretne otthon maradni. Amikor a titkos szolgálatos Attila állásajánlattal keresi meg, először kineveti az ötletet: hogyan is épülhetne be az ő hírnevével az IQ vámpírok közé? De a lehetőség megmozgatja a fantáziáját, belevág. Hamarosan egy mágikus nyomozás közepén találja magát, ahol többek között az élete és az ország békéje a tét.

Vajon Stoker sejthette, mit szabadít el, amikor megírta a Draculát? Valahogy nem tudom elképzelni, hogy akár rémálmaiban felmerült volna benne átlag Bella és napfényben csillogó Edward románca. Ami biztos, hogy a vámpírok beépültek a fantasztikus irodalomba és filmvilágba, és már jó sok alfajuk létezik benne.

Magyar vámpírok is akadnak, és itt nem Báthory Erzsébetre gondoltam. Jobb történetek és rosszabbak, ahogy lenni szokott. A Drakulics elvtárs rémes élmény volt, szerencsére Borbíró Borbála kellemesebb emlékeket hagyott maga után.

A történet hosszas felvezetést kapott, de ennek is megvolt a maga funkciója. Miközben kevesebb esemény történik, mert Bori részt vesz egy amerikai konferencián, megismerjük a szereplőket és ennek a regényvilágnak a szabályait. Mennyiben más, mint amiben élünk? Az nem mond sokat, hogy vannak természetfeletti lények benne. Viszont azzal, hogy Bori az itteni kollégáknak elmagyarázza, hogyan nyerhetett Magyarországon a vámpírok támogatta párt, milyen körülmények között dolgozik, képbe kerülünk.

Így mire megkapja a beépülés feladatát, és képbe lép Attila, már ismerjük a környezetet és a társadalmat. Megvan a biztos alap, amire a kalandosabb és izgalmasabb cselekmény rá tud épülni. Gyorsulnak az események, változatosabb lesz a cselekmény, de mindenre elég idő van hagyva. Cselekményközpontú, fordulatos történet bontakozik ki, aminek biztos világ van a hátterében.

Gaura Ágnes olyan szereplőkkel tölti meg ezt a világot, akikre könnyeden vissza tudunk emlékezni később is. Bori belevaló hősnő, merész és kreatív, de nem tévedhetetlen. Vannak rossz döntései, nem egy szupernő, és ettől csak jobban kedveltem. Munkamániás, a szerelmi életében vannak komoly ballépései, de így emberi.

Aki még nagyon megfogott, róla spoiler nélkül nem nagyon tudok mesélni. Így beérem annyival, hogy Gaura több ponton újraértelmezte általa a történelmet, amit nagy élvezettel olvastam. Ilyen karaktert ennyire színesen és érdekesen Moore „Te szent kék!” -ében olvastam utoljára.

Milyen pipáink is vannak eddig? Érdekes és izgalmas cselekmény. Jól felépített világ. Emlékezetes hősök. Jár még egy azért is, mert nagyon bejött az írónő stílusa. Sodró, és olyan a humora, amire nagyon rá lehet kapni. Novellákat már olvastam tőle, így tudtam, mire számítsak – talán túl nagyok voltak az elvárásaim, amit lehetetlen is lett volna megugrani, de a végére már nagyon élveztem a történetet pusztán a szövegezése miatt is.

Magvas mondanivalót nem akarok belőle kikaparni, ez egy szórakoztató regény. De azért a sorok között érdemes figyelni. Amikor pl. arról van szó, miért nyerhetett a vámpír párt választást. Ott tisztán benne van a társadalomkritika.

Jó sorozatnyitány, én olvasom tovább is Bori kalandjait. Vagyis, még mesélek! Folyt.köv.

Gaura: Vámpírok múzsája – Mint fantasy: 85% jól kidolgozott világa, egyedi szereplői és emlékezetes írói stílusa van.

Szubjektíven: 75% a novellák után kicsit többet vártam, de a végére már szerettem.

• Metropolis: Az alkimista lányának különleges esete - fantasy
• Agave: Gaiman díszdoboz gyűjtemény (Óceán az út végén, Anansi fiúk, A temető könyve) - fantasy
• Szukits: Nagy Marvel regénysorozat: Hangya - Természetes ellenségek - akció, sci-fi

Április

13. Tudor: A Krétaember - thriller 3

      Donnelly: Egy sötét mese - meseregény 5

14. Örkény: Glória - Macskajáték - szépirodalom 3,5

15. Roberts: Biztos menedék - női krimi 4

16. Butcher: Halotti lepel - fantasy 5

17. Ragan: A pók fogságában - thriller 3

18. Holleeder: Júdás - memoár 1,5

      Andrews: Manmon - disztópia 4

19. Stone: Találkozások - YA 1,5

      Quinn: A vikomt, aki engem szeretett - történelmi romantikus 3

Ezzel vége a hétnek, a húsvétnak, és lassan a hónapnak is.

Nősülős, szerelmes, kosztümös.

Anthony Bridgerton elsőszülött gyermeke volt egy olyan párnak, akik rajongásig szerették egymást és gyermekeiket, ha ez a korban nem is megszokott az ő rangjukban. Anthony rajongott is az apjáért, aki túl fiatalon veszett oda egy méhcsípés miatt, aki a legkisebb gyermekét már megszületni sem láthatta. Anthony vette át a családfő szerepét, és hordozta magában a tudatot, hogy ő sem él majd tovább, mint az apja, akihez soha nem érhet fel. Nőcsábász hírében áll 29 éves korára, és tudatosul benne, hogy már csak pár éve van, meg kellene nősülnie és örököst nemzenie még a vég előtt. A kiszemeltje a gyönyörű elsőbálozó, Edwina. Ahhoz azonban, hogy a lány ne utasítsa vissza, meg kell nyernie magának a szintén elsőbálozó, pár évvel idősebb és kevésbé szép nővér, Kate beleegyezését is. Anthony azt veszi észre magán, hogy felvillanyozza a pimasz és okos Kate, aki vonzani is kezdi. Elég egy félreértés, hogy vele találja magát jegyességben. Mi lesz ebből?

Nincs azzal semmi baj, ha egy regény pontosan azt nyújtja, amit a zsánerétől vár egy olvasó. A szerző biztos lehet benne, ha kosztümös romantikával szerezte a rajongóit, az lenne a meglepetés, ha a következő munkájában a nagy bálok helyett mondjuk egy Hasfelmetsző Jack megszállott nemes kezdene le vadászni az elsőbálozók között, véres jelenetekben olvashatnánk a zsigerelésekről és kínzásokról, közben a jegyesét így elvesztett herceg a nyomába ered a halott menyasszony szépséges húgával, aki mindig is jobban tetszett neki, mint a nővére, akit érdekből kellett eljegyeznie… ok, leállítom magam. A helyzet az, hogy nekem a sorozatgyilkosos, véres vonal jobban bejön. De a kosztümös romantikában az a korrekt, amit Quinn is képvisel.

A szereplői előkelőek, a viktoriánus kor körül élnek, és a történetben ennek meg is jelennek a külsőségei. A bálok, a ruhák, a háztartások vezetése, az etikett. Quinn rutinosan használja ezeket, valószínűleg azon kevesek közé tartozom, akiket azért irritál, hogy a történelem ennyire csak díszlet. Az nagyon az agyamra ment, hogy a regény alatt nem derült ki számomra, mikor is járunk. Ki a király/királynő? Viktoriánus regény, vagy időben valamivel később vagyunk? A történetben nincs jelentősége, de akkor is.

A cselekmény kellemesen halad előre, és a kor stílusának megfelelően vannak benne kis kalandok, flörtök, események. Akinek ez bejön, nagyon élvezhette. Engem kevésbé dobott fel a piknikezés, a kerti beszélgetések, a családi sportesemény, meg az ilyesmik. A nagy könyv szerint a szereplők megismerkednek, egyszerre vonzódnak és taszítják egymást, majd mélyülni kezd a szerelem és szenvedély. Annyira szerettem volna valami fordulatot, valami meglepetést… ehhez képest annyit kaptam, hogy egy méh hogyan tud hatékony házasság közvetítő lenni. Amúgy az a jelenet valahol röhejes…

A szereplők azon a vékony határon lépkednek, ami a nyálregényes tökély és az emberibb között feszül. Van egy-egy tulajdonságuk, ami miatt nem teljesen tökéletesek, de különben azok. Kate nem annyira szép, mint Edwina. De különben okos, rátermett, előkelő hölgy. Anthony rossz hírrel bír, de jóképű, gazdag, nagylelkű, remek ember. Még az is csak ad hozzá, hogy az apja elvesztése óta van egy kényszerképzete a korai haláláról. Annyira nem tökély, hogy utáljam őket érte, de nekem a szívemhez se nőttek. (Ez fakad a romantikus regény kiszámíthatóságából is, nem a karakterek hibája.)

Bár egy jókora családregény nem első része, tökéletesen lehetett érteni így is. Gondolom, minden rész más családtag boldog házasságáig tart, és egymás regényeiben feltűnnek majd, mint boldog házasok.

Zsánerében teljesen korrekt. Az én agybajom, hogy az a sorozatgyilkosos ötlet jobban bejön.

Quinn: A vikomt, aki engem szeretett – Mint történelmi romantikus: 70% zsáner elemeit variálja, szimpatikus hősöket teremt.

Szubjektíven: 45% kissé untatott, vártam valami fordulatot, de az nem érkezett meg.

Kamaszos, titkokat megtartó, bántalmazást elrejtő.

Sang 15 éves, amikor a családja új városba költözik. Eddig magántanuló volt, de most középiskolába kell járnia. Vannak olyan titkai, amelyeket mindenki elől rejtenie kell, amelyek megkeserítik az életét. Szabadulni akar, így egy este elindul, hogy világgá menjen. Azonban összetalálkozik az egyik szomszéd fiúval, akivel jól elbeszélgetnek. A fiú bemutatja a baráti körének is, és Sang életében először úgy érzi, tartozik valahova. A fiúk figyelmesek vele, helyesek és miattuk talán érdemes lenne megpróbálnia maradni, és túlélnie az otthon rejtőző árnyakat is. A fiuknak is megvannak a titkai, és az iskolában talán közelebb kerülhet ahhoz is, hogy beavassák és teljes jogú tagja legyen a társaságnak.

Az egyik legbosszantóbb egy regényben, amikor elolvasol minimum 200 oldalt, aztán úgy teszed le a könyvet, hogy alig kaptál valamit. Nem sok minden történt, úgy is fogalmazhatnék, hogy a semminél éppen valamivel több, és a szereplőkről se mondtak el sok mindent. Akkor mégis mi volt a regény értelme?

A Találkozások egy sorozat bevezető kötete, de annyira igaz rá a fenti kitétel, hogy előre félek tőle, mégis milyen hosszúra tervezhette a szerző az Akadémiát. Mert ha ennyi esemény kerül csak bele egy-egy részbe, akkor ez egy brazil szappanoperával fog vetekedni. És ha ennyire kevés a feszültség és izgalom, nem is lesz olyan sok része, mert már sokkal előbb lelép minden olvasó, a senkinek meg nem adnak ki egy sorozatot.

Szeretném azt írni, hogy legalább a lehetőséget látom a regényben, de most sokkal markánsabban érzem azt, amiért nem működött ez a történet. A legnagyobb bajom, hogy tulajdonképpen semmi nem jellemzi: se nem cselekményközpontú, a karakterekről sem tudat sok mindent, és a regény világa még ezeknél is szegényesebb. Egyáltalán melyik korban járunk, milyenek a viszonyok? Nem tudni.

Az egyetlen, amit a szerző alapoz, a rejtélyek. Sang anyja keménykezű és szadista módszerekkel neveli a lányát. Jól pofon is csapott, amikor egyszer csak kiosztott egy büntetést egy nagyon semmilyen ügy miatt. Addig még csak utalás sem volt arra, hogy Sang azért akart szökni a regény elején, mert az anyja nem éppen mintaanya. De ilyen mindkét lányával? A férje tudja? Egyáltalán, honnan jön ez? Volt egy jelenet, és nem mentünk bele jobban.

A fiuk titkolóznak, de miről? A kötet végén egyetlen mondat hangzik el erről, és egy beszélgetés, amit Sang nem hall a tanárok között. Ők nem azok, akiknek látszanak. De ahelyett, hogy a kíváncsiságom keltették volna fel, csak irritált ez a nagy titok, ami nem is lesz annyira nagy. Inkább röhejes, előre érzem.

Az is olyan beteges, ahogy az összes fiú Sang megszállottja kezd lenni. Miért szemelik ki ennyire maguknak? Megismerik a kedvenceit, kényeztetik. Minden srác túl jó is, hogy igazi legyen. Ha sci-fi lenne a zsáner, azt hinném, hogy testrablók, akik a tökéletes inkubátort keresik, akivel kihordathatják mutáns utódaikat. De itt biztosan nem ez lesz. Van itt különben szexi izmos sráctól kezdve szexi kockáig minden, de ennél többet nem tudunk meg róluk. Mindegyik kap egy eltérő tulajdonságot a többiektől, amúgy meg annyit tudunk róluk, hogy vonzóak. Egynek a nevét nem jegyeztem meg, és az is irritált, ahogy Sang éppen ahhoz vonzódik, aki a közelében van. Lenne legalább következetes…

Nem tudtam meg eleget senkiről, hogy megkedveljem. Ami dráma van, pl. Sang családjában, annyira nincs kibontva, hogy elveszik a súlya a különben semmilyen események között. Nem fogott meg a szöveg sem, az is nagyon semmilyen.

Összefoglalva van egy rejtélyekkel teli alap, ami inkább idegesített, mint lekötött. Nincs szimpatikus szereplő, untam a cselekményt is. Ez nem nekem való regény, ez volt a biztos.

Stone: Találkozások – Mint YA: 40% sok a kérdés, miközben a cselekmény éppen elindul. A szereplők vázlatosak.

Szubjektíven: 15% nem találtam szimpatikus szereplőt, és irritált, hogy alig történik valami.

A 16 éves Simone két legjobb barátnőjével ment a plázába. Rávették, hogy mozduljon már ki kicsit. Igen, a barátja dobta, és egy másik lánnyal van, aki egy Barbie babára emlékeztet, de ezért nem kell a lánynak remetének állnia! Simone a filmet sem bírta végig a moziban, mert az exe és az új barátnője pont erre ültek be. A WC-be ment ki, és hallotta meg a lövöldözést. Hívta a rendőrséget.

A 19 éves Reed a plázában dolgozott, és próbálta kitalálni, mit kezdjen az életével. Támogatnia kell a családját, de ő mit szeretne? Amikor kitört a lövöldözés, biztos helyre mentett egy kisfiút, és ő is hívta a rendőrséget.

A kiérkező rendőrnő lőtte le a helyieket gyilkoló kamaszfiút, de addigra már közel 100 halott és még több sebesült volt. A telefonálókat és a nőt is hősnek tekintette a közvélemény, ők nem érezték annak magukat. Reed eldöntötte, hogy rendőr lesz belőle, és a nő lett a mentora. Simone viszont megzuhant, és amikor egyetemre ment, gyűlölte a szakját és egyéjszakás kalandokkal próbált felejteni. A barátnője és a nagyanyja igyekzett segíteni, hogy visszataláljon a művészethez és magához. A szobrászat mentette meg. Firenzébe tanult, és kezdett egyre sikeresebb lenni.

A merénylőnek azonban volt egy húga, aki őket vádolta, hogy a bátyja nem tudta végrehajtani a tervét és élve hazajönni. Bosszút akart. Kivárt, és elkezdte levadászni a túlélőket, a bátyja ellen fellépőket. A nyomozóvá váló Reed felfigyel a történésekre és próbál rájönni, ki áll mögöttük. Amikor ő kerül sorra, meg is lövik, de túlélik.

Pont azon a szigeten kezdi meg a felépülést, ahol Simone nagyanyja él. Összebarátkoznak, és amikor Simone látogatóba jön, a két ember között azonnali a vonzalom. Simone azonban nehezen enged bárkit is az intim zónájába, Reed azonban türelmes.

Miközben a pár egymásba szeret és összejönnek, Patricia már rájuk vadászik. Álcában érkezik a szigetre, és végezni akar velük. Csapdát állít, de Reed már a szeretett nőt is védi. Patricia lesz az, aki nem ússza meg élve.

A végén, pár hónappal később felavatják az emlékhelyet a szoborral, amit Simone készített. A családja már összebékült, ő is a húgával, aki az első babát várja a férjétől. Reed is kész nősülni és családot alapítani, amiben már Simone is partner.

Jobb életért küzdő, álomvilágos, elnyomottként élő.

A jövő világában az anyagi helyzet meghatározza, ki milyen magas lehet. A szegényeknek kisállatnyi méret jut, akiket simán megölhetnek a patkányok és kismacskák, vagy a nagyobbak eltiporhatják őket. A gazdagok viszont akár toronyház méretűként is élhetik az életüket. Az egyiknek mindent szabad, a másikat mindenért meghurcolják és büntetik. Warner és Prayer egy jómódú kisfiú megbotlása miatt elvesztették az apjuk és az otthonuk, egy macska megnyomorította az anyjuk. Valahogy feljebb kell jutniuk a ranglétrán, és a legegyszerűbbnek az tűnik, ha a lány szerez egy gazdag férjet, aki segítene a családján is. Ám bárhogy próbálkoznak, nem jutnak előre, csak további sérelmek jutnak nekik. Warner végül a képességét kezdi el használni, de gonoszul. Az emberek egy helyen egyenlőek: álmukban. Ugyanabban az álomvilágban járnak ilyenkor, és akinek nagy a fantáziája, alakíthatja a világot. Warner az egyik legjobb ebben, de most szépség helyett poklot készül teremteni.

Disztópia. Az első, ami nagy hatással volt rám, Orwell és az Állatfarm. Majd megérkezett az Éhezők viadala és a YA kisajátította a zsánert. Többet szerettem azokból is, panaszkodni biztos nem fogok amiatt, hogy több sanyarú jövőképet láttunk, amit kamaszok igyekeztek megjavítani. Még most sem léptünk ezen túl teljesen, de azért bukkannak fel olyan történetek is, amelyek mernek más úton haladni, mint Katniss.

A Manmon is valami más. Már eleve az ötlet formabontó, hogy az emberek a vagyonuk mérete alapján kapnak fizikai méretet. Mégis, milyen technológia lenne képes rendszeresen nagyítani és csökkenteni az embereket? De ez a legkevesebb. Hogy tudna létezni egy ilyen társadalom, hogy élnének egymás mellett az emberek, ha mindenki másféle méretű? Van norma, vagy hogy lehet elképzelni egyáltalán egy várost?

Andrews ezekbe a kérdésekbe nem megy bele részletesen, itt-ott vannak erre utaló részek. Vagyis, nekem a világépítés lehetett volna cseppet alaposabb, mert maradtak kérdéseim, de azért az alapok ki voltak dolgozva.

Ami tökéletesen benne volt, hogy minél kisebb vagy, a jogaid annál könnyebben elnyomhatóak. Egy fiú eltipor egy üveget, ami másnak az otthona volt, és megöl egy emberi lényt. Egy férjet és apát. Kap érte valamit? Semmit. A családtól még csak bocsánatot sem kér senki, pedig jogosan kérnének kártérítést. Bezzeg, ha a kisember pl. fegyvert mer a kezébe fogni, már mehet évekre börtönbe és hasonlók. Iszonyat kegyetlen világot rajzolt meg a szerző, olyan epizódokkal amelyek alkalmasak lennének rémálomnak is. Érdekel valakit, hogy kb. 2-3 méteres férfiak hogyan molesztálnak szexuálisan patkány méretű lányokat? Engem nem érdekelt, de most van pár rettenetes kép róla az agyamba, amit nagyon kitörölnék.

Ha már álmok. A regénynek van egy másik színtere is, ami egyszerre a fantasy felé mutat, de ami nagyon emberi is. Az álmokban itt úgy járnak, mintha valós hely lenne. Itt látszik, mit tesz az ilyen világ a jó lelkekkel is. Hiszen Warner teremtő volt, aki idilli álmokat tudott adni másoknak. Amikor azonban túl sok pofont kap a világban, elkezd poklot építeni és nagyon messze el is megy. Rossz vagyok attól, hogy nem tudtam elítélni ezért? Hogy abszolút át tudtam érezni, mit tett, amikor hatalom került a kezébe és bosszút állhatott?

De ez disztópia. Ahol nincs happy end. Amilyen a világ, olyan lesz Warner sorsa is. Nem is tettem le jó szájízzel a könyvet, pedig agyilag tudom, hogy ennek csak így lehetett vége. Az egész társadalom úgy volt berendezkedve, ahogy, azt egy ember képtelen megváltoztatni.

Minden mögött pedig ott van a mi valóságunk realitása. Nem kell belemennem, hogy a vagyon halmozása és a pénz ereje hogyan hatja át a világunkat, azt hiszem.

Nem szórakoztam jól, szenvedtem ezzel a regénnyel. De úgy vélem, itt ez volt a cél.

Andrews: Manmon - Mint disztópia: 75% elgondolkoztató, bár kissé abszurd világ. Súlyos, drámai cselekmény.

Szubjektíven: 60% miközben remek metafora korunkra, roppant depresszív olvasmány is.