Ahogy a filmek esetében, most a regényeknél sem szándékozom túl sokat mesélni az aktuális kivesézett könyvről. Ami különben Wolitzer Útközben című regénye.

Nem is nagyon tudok róla sokat mesélni, mert a lényeg az, ahogy egy nő feláldozza magát a férjéért, majd rádöbben, hogy már sok volt, legyen vége! De mégsem tud szabadulni a hazugságok hálójából.

A történet különben nagyon keveri az idősíkokat, az emlékezés technikán alapul. Joan és Joe ülnek a gépen, és a nőnek ahogy jönnek a gondolatai, úgy ismerjük meg a múltjuk. Én most időrendet csináltam, nem a regény sorrendjét követem:

• Joan 19 éves egyetemista, aki a könnyű kreditért iratkozik be kreatív írásra. De idén új tanáruk van, egy 26-27 év körüli helyes fiatalember. Vonzódnak egymáshoz, a lánynak jól sikerülnek az írásai, Joe biztatja, hogy komolyan gondolkodjon el az íráson. Elhívja, legyen babysitter a pár hónapos kislánya mellett. Így ismeri meg Joan a feleséget is, aki hozzá képest szürke és átlagos. Mikor Joe legközelebb hívja, már csak ketten vannak, és szeretők lesznek.
• Joe elhagyja érte a feleségét, összeköltöznek. Majd meg is házasodnak. Joe az előző kapcsolatból származó lányával nem tartja a kapcsolatot. Joan szül neki két lányt, majd egy fiút is. Sokáig David volt a család büszkesége, a kimagaslóan intelligens fiú, de ahogy kamaszodni kezdett, zűrös lett – nincs benne semmilyen becsvágy, és szereti a drogot. Az apjával nagyon el is idegenedtek egymástól.
• Joe nagyon befutott, sikeres író lett. Első regénye, a Dió arról szól, hogyan hagyta el Joan miatt az első nejét. De azt senki nem tudja, hogy Joe csak az ötletet adja a könyveihez. Az első Diót ő maga írta meg, Joan megkapta véleményezésre. Nagyon belekötött. Joe megkérte, írja át. Utána majd Joan kiadhatja a saját munkáit, de ez hadd legyen az övé! Joan nagyon átírta, kiadták, és maguk is meglepődtek, mekkora siker lett. Innentől kezdve Joe nem akarta átadni a diadalt: ő mindig ötleteket hozott, Joan meg regényeket írt belőlük, amelyek elismert íróvá tették: a férjét.
• Joe a házasságuk alatt mindig hazajött, de mindig az számított, amit ő akart. Folyamatosan szeretői voltak. Hanyagolta a gyerekeket. De kényelmes élet volt, Joan benne ragadt.
• Joe most különösen öntelt, megkapja a Helsinki-díjat. (A Nobel előszobája, ha arra Joe nem is esélyes.) Arra utaznak a feleségével. A gyerekeit nem engedte jönni – Joan magában már ki meri mondani, azért, mert senkivel nem akart foglalkozni, csak magával. Ünnepeltetni akarja magát. (Daviddel is ezért romlott meg a kapcsolat közel 20 éve. A nagyon okos kamasz rájött, hogy az anyja az igazi író a családban, de ők ketten tagadták.)
• Egy újságíró van a nyomukban, aki utal rá, hogy sejti, az igazi író Joan, és nem Joe. A nő már eljut arra a szintre, hogy be is vallja. Válna, kitálalna, vagy ha erről nem is beszélne, csinálna valamit a saját neve alatt.
• Összevesznek a férjével, Joe szívrohamot kap, meghal. Joan pedig visszazáródik: a világ abban a tudatban fog lenni, hogy Joe volt az író, és őrzi majd az emlékét.

Igazából, a regény zsánerében nézve jól van megírva. Jó a szerkesztésre, remekül sejteti a titkot, de egészen a végéig nem fedi fel. Korrekt a stílusa. Mégis, nem tetszett teljesen.

Mert bizony én pár dolgon fennakadtam:

• Miért nem vállalja magát Joan? Ok, hogy sokáig könnyebb volt érvényesülni férfi íróként. De maga Joan jegyzi meg a férjének, hogy a világ változott. Még jobban zavart ez a kérdés, miután Joe meghal. Miért választja a nő a szabadság helyett az örök rabságot? Joe egyáltalán nem érdemelte meg, amit addig is tett érte. Most meg pláne nem. Ez az önfeláldozás nekem érthetetlen.
• Miért lesz egy zseni érdektelen drogos?

Film is készült belőle. Majd meg is nézem, érdekel, mit hoztak ki belőle.

Baráti társaságos, bíróságon ügyeskedős, diplomagyáras.

Négy barát ugyanarra az egyetemre jár, a jó reklám miatt vágtak bele a jogi képzésbe. Vedd fel a diákhitelt, jár! Szerezz diplomát, lesz jó állásod, és könnyen visszafizeted a tartozásod! Mark, Todd, Gordy és Zola utolsó évesek, és szembesülnek vele, hogy itt bárki diplomát szerezhet, állása nem lesz vele, és közel negyedmilliós adósságuk gyűlt össze a félévek alatt. Gordy, aki a gyógyszereivel is leállt, felállított egy elméletet, egy milliárdos hogy szerez kemény százmilliókat a diplomagyárakkal évente, miközben a csőbe húzott fiatalok tönkremennek. Az elkeseredett fiú öngyilkos lesz, a barátai otthagyják az egyetemet, és zugügyvédnek állnak diploma és kamarai tagság nélkül. Hamarosan azonban a törvény a nyomukban jár, és mindent elveszíthetnek.

A jogi krimik alfájaként szoktam emlegetni John Grisham több regényét is. Itt a legújabb, a Kakas bár. És azt kell mondanom, egyre jobban érzem, hogy mennyire kiábrándult az egész rendszerből a szerző. Ha trükkökkel is, de a korábbi Grisham könyvekben valamiféle igazságszolgáltatás, győzelem történt. Most meg ott tartunk, hogy minden korrupt, a jófiúk elbuknak, és sötét a jelen rajza.

Ezzel be is lőttem, mi vár az olvasókra a Kakas bárban. Egy olyan korrupt rendszer, ami a gazdagokat még gazdagabbá teszi, és a jók tönkremennek. Ha boldogulni akarnak, nekik maguknak is csalóknak kell lenniük, vagy végezhetnek magukkal. Boldog nem is lehet lenni ettől a kötettől, csak meg lehet állapítani, hogy a jogi rendszer is korrupt, rosszul működik, és az átlagos emberek szívnak.

Mert az nagyon durva, ahogy hamis iratokkal ez a hármas hónapokig gond nélkül dolgozik a bíróságon. Hibáznak, néha komolyan is, ügyeskednek, és tudtak így boldogulni, adómentesen több ezer dollárt kerestek.

Grisham jól megírta, érdekes és a maga módján szórakoztató is, csak éppen utáltam folyamatosan arra gondolni a történet alatt, hogy még egy rendszer, ami ennyire rosszul működik. Még egy helyszín, ahol szembesítenek, hogy ügyeskedj, vagy nem jutsz sehova.

A karakterekkel is az volt a legfőbb bajom, hogy azonosulnak teljesen ezzel a világképpel és nem tudok jó emberekként gondolni rájuk, noha elvileg ők a hősök. Különösen Zola ment az agyamra, aki kapott egy komoly szálat etiópiai illegális bevándorló családjának kitoloncolásáról. Azt aláírom, hogy egy újabb, durva, korrupt rendszer működik, de mégis mit vártak illegális bevándorlóként? 25 év alatt nem bírtak papírokat szerezni maguknak? Miért nem csináltak valamit a maguk érdekében?

A stílus a szokott Grisham történeteké. Nem olyan mesélős, szárazabb, komolyabb, helyet kap benne a jogi szakzsargon. De jól elmesélt, gondosan kitalált a történet, hiteles az egész.

De a történet jól beindul, és kifejezetten szerettem, amikor hamis ügyvédekként ügyeket szereztek és igyekeztek dolgozni. (Jellemző, ott is Zola ment az agyamra, aki igazából semmit nem csinált, csak lógott, míg a fiúk dolgoztak. Nem is értem, a végén miért harmadolták el vele a pénzük. Az a csaj konkrétan semmit nem tett bele a közösbe!)

Összefoglalva, a történet sötét, de érdekes. Zolát utáltam, a jogi ügyek tetszettek.

A Kakas bár - Mint tárgyalótermi krimi: 60% távolabb áll a zsánertől, kissé száraz a szövege, de beindul.

Szubjektíven: 50% volt, akit nagyon utáltam benne – de az átveréses részek tetszettek.

Romantikus, párokat összehozós, repülős.

Cora legutóbbi, rosszul végződött kapcsolata után keresi a helyét a világban. Kapóra jön neki, amikor a Heathrow korlátozást vezet be a csekkolásra, így csak információs pulton keresztül juthatnak az utasok a helyükre. Cora is olyan lány lesz, aki ellenőrzi az utasokat, és elhelyezi őket a gépen. Arra használja ezt az állást, hogy minél több szingli embert hozzon össze. Kérdezgeti az utasokat, lenyomozza őket, és akikről úgy gondolja, illenek egymáshoz, egymás melletti helyet kapnak a huszonhetedik sorban. Barátnője, az utaskísérő Nancy a gépen igyekszik összehozni a kiszemelteket. Indítanak el szép szerelmeket, de nagy baklövéseik is vannak, miközben a barátságuk is veszélybe kerül. Arról nem is beszélve, hogy a nagyon nehezen párosítható Aiden egyre jobban tetszik Corának…

Már csak magamnak kellene megfejtenem, minek is próbálkoztam ezzel a regénnyel. Nagyon nem a zsánerem ez a pozitív, nagyon rózsaszín, szerelmes kis történet. Mosolyogni akartam egy jót, valami strandkönyveset szerettem volna. Hát ez nem az lett. Ez a romantikus regény, amire utólag sajnálom a rá szánt időmet.

Igaz, akinek a zsáner bejön, nekik nem annyira rossz a helyzet. Mert ha csak azt nézem, milyen volt romantikus regénynek a kötet, akkor egy erősebb átlagos jelző jut neki.

A cselekmény tipikus, nagyon lehet sejteni, hogy a nagyon jó pasi, akit nem sikerül összehozni senkivel, a végén Cora mellett köt ki, aki meg nagyon hangsúlyozza az elején, hogy csak össze akarja hozni a párokat, ő maga már leszámolt a szerelemmel. De van bennük valami ártatlan kedvesség, játékosság, amire vevő lehet, akinek kell a romantika, de nem az a nyálasan csöpögő, vagy szexuálisan túlfűtött fajta.

Az még valamennyire nekem is tetszett, ahogy a kiszemelt emberkék kezdeni próbáltak egymással valamit a huszonhetedik sorban ülve. Mondjuk, rám jellemző módon, sokkal jobban tetszettek azok a történetek, amelyeknek nem szerelem, hanem katasztrófa lett a vége. Ahogy a belga srác meg a svéd lány egymásnak esett… ott volt humor is, az tetszett. (A nyugdíjas páros nyálas egymásra találása, mondanom se kell, nem jött be.)

A szereplők tipikusan lányregénybe illőek. Cora helyes is, kedves is, csak magát becsüli le. Aiden egy álompasi, ráadásul orvos is. Túl jó, hogy igaz legyen – hiszen regényszereplő, hogy is lenne igazi… Színesebb karakterek az utasok között akadnak, bár bevallom, nem az a jellemző tendencia. Mindenki kedves, helyes, ha a mellette levővel nem is jön ki.

A stílusa is, legfeljebb átlagosnak tudom minősíteni. Nincs benne semmi, ami kiemelné az átlagból. Gördülékeny, romantikus regényes, de semmi olyan nincs, amivel más vagy jobb lenne, mint a tucatnyi hasonló kötet.

Ha még valamit keresnék, de nem találok benne, az értelmes mondandó is a listámon lenne. Szórakoztató regényben nem ragaszkodom tanulsághoz, de ez nem volt annyira szórakoztató, hogy megbocsássam neki a súlytalanságát. Igazából miről szól? Cora nem menekülhet a világ elől, döntéseket kell hoznia, bármennyire nem akar. Ennyi, maximum.

Összességében ez a romantikus zsánerben az átlag regények sorát erősíti, amit egyszer el lehet olvasni, van egy-egy jó jelenete is, de maradandó élménynek nagyon nem nevezhető.

Szerelem a huszonhetedik sorban - Mint romantikus: 60% aranyos alapötlet és szereplők, a párok történetei színesítik a fő szálat.

Szubjektíven: 40% nem szerettem a főszereplőt. Gyakran untam a történetet. Nem tetszett.

Kémkedős, akciós, apát keresős, harcossá érős.

Gwendolyn Bloom az apja munkája miatt sokat kénytelen utazni és költözni. Ez jár olyan előnyökkel, mint 5 nyelv folyékony ismerete, de rendszeresen küzdenie kell egy-egy új iskolában a beilleszkedésért. Most is, ő az új lány, akit előszeretettel piszkálnak a többiek. Az iskolai gondok azonban rögtön lényegtelenné válnak, amikor az apja egy kiküldetésről nem jön haza. Eltűnt. A kormány ugyan segítséget ígér, és Gwen a nagynénjéhez költözhetne, de nem bízik benne, hogy így visszakapja az apját. Megszökik, és Párizsban kémnek képzik ki apja társai ajánlásával, majd Berlinbe elindul az apja nyomait követve. Emberkereskedelem, pénzügyi machinációk vezetik egészen Prágáig, a nagyfőnökig. A 17 éves lány az életével játszik, egyre veszélyesebb helyzetekbe kerül, de soha nem téveszti szem elől a célját.

Zsánerek között mozogni egy köteten belül is lehet okosan. Scott Bergstrom is ezt teszi, aki gyökeresen tud váltani a Kegyetlenség első fejezetei között. Meg is lepett vele, mert a fülszöveg alapján az első fejezeteket nem is értettem, hogyan kerültek a kötetbe.

Egy ifjúsági regény alapból indulunk, annak minden tipikus jellemzőjével. Egyrészt, van egy csinos, okos fiatal lány, akit mégis piszkál a környezete. A külseje, a családi állapota, a tudása – az iskola kegyetlen tud lenni, és rajta sok támadási felületet találnak a milliomos csemeték. Könnyű együttérezni vele. Majd jön egy kis szerelmi szál kezdemény is, egy másik diákkal, aki szintén a kiközösítettek tagja. Terrence színesbőrű, és ez ebben a környezetben elég is. Gwen lesz a barátja, és ha maradnánk ebben a zsánerben, biztos vagyok benne, hogy a végére belőlük pár lenne.

De Bergstrom egyetlen húzással mindent megváltoztat. Gwen apja eltűnik, és a lány rádöbben, az apja a CIA kéme volt. Nagyon gyorsan már ott tartunk, hogy mindent hátrahagy, és Párizsban egy egykori Moszad ügynöknő képzi ki.

Innentől kezdve a történet teljesen más szinten és tempóban mozog. Az ifjúsági regényekre jellemző, és az elején itt is meglevő személyes hang helyett a cselekmény fog pörögni. Izgalmas, feszült végig, amelyben Gwen nyomoz és beépül, az apja nyomába ered. Bepillantunk vele a nyomorból prostitúcióba menekült lányok életébe, a szervezetbe, mely kihasználja őket. Gwen barátkozik, adatokat szerez és lop, folyamatosan a kés hegyén táncol. Van, ahol a külsejét kell bevetnie, máskor a Yael tanította küzdősporti tudását kell bevetnie.

Kalandos, akciós az egész, kifejezetten szórakoztató. Miközben egy-egy ponton elgondolkoztat. Nagyon durva, ahogy a lányok az őket kihasználó, bántalmazó futtatójuk védik, mert szabadság nincs, és utána úgyis lenne más, aki bántja őket. Ő legalább az ismerős rossz. Mégis, mennyire rossz ez a világ, ha az emberek ennyire reménytelenek lehetnek?

Ami nem tetszett, hogy nekem nem volt hiteles, ahogy Gwen átalakult ezzé a kegyetlen kémnővé. Profikat megszégyenítően épít kapcsolatokat, épül be egy bűnszervezetbe – 17 évesen, szó szerint az iskolapadból kiesve?

A szerző azt jól leképezi, hogy tanul meg kegyetlennek lenni, de hogy ennyire jól boldoguljon ebben a világban, azt nem tudtam elhinni.

De izgalmas, szórakoztató, aki akcióregényt keres, neki ideális lesz.

Kegyetlenség - Mint akcióregény: 80% pörgős, tele van feszült helyzetekkel, és a narráció is olvastatja.

Szubjektíven: 70% érdekes is volt, le is kötött, Gwen is szimpatikus volt. De eléggé mesés.

Házasságos, karrieres, kapcsolatos, feláldozós.

Joan és Joe repülőgépen ülnek, Helsinki az úti cél. Joe sikeres író, aki most végre egy nagyobb díjat is megkap – azt mennek átvenni. Az út alatt Joan elhatározza, elhagyja végre a férjét, aki mellett az életét leélte. Végiggondolja, hogyan ismerkedtek meg és lett viszonyuk – Joe a lány egyetemi tanára volt. Elvált érte, összeházasodtak, közös gyerekeik születtek. Joan nevelte őket, mindig ott volt a férje mellett. Feladta a saját karrierjét, családanyává vált a kedvéért. Kitartott mellette, bár jól tudja, milyen gyakran és sokakkal csalták meg. Kitartott, amikor a fiuk elidegenedett az apjától, és tele lett vádakkal. Hazudott érte, mindent eltűrt, de most valami elpattan benne. Mert van még egy titok, egy mindennél súlyosabb, amire a házasságuk épült, és amiből már elege van az asszonynak.

Filmek, regények, mozgalmak foglalkoznak most azzal, hogy még mindig nem valósult meg a nemek közti egyenlőség. A férfiak világában élünk – ez most annyira divattéma, hogy a szórakoztató iparból is öntik ránk az ilyen műveket. Nem is régen írtam a Hatalomról, ami ennek az egyik legjobb példája. Vagy ott a Szolgálólány meséje, amit sokszor emlegetek, ami az egyik zászlóshajó – talán lassan arról is fogok mesélni kicsit többet.

De most maradjunk az Útközben mellett, ami szintén ebbe a témakörbe tartozik, ha nem is mutat olyan ijesztő víziókat, mint a fent említett két kötet.

Attól, hogy Joan nem egy disztópia lakója, az ő elnyomása és önfeláldozása ugyanolyan kegyetlen. A szerző is rafináltan juttat el minket erre a rádöbbenésre: távolról indít, bemutatja az életüket, és a végére ki is mondja, amit addig csak sejtet. Meg is fogalmazza, hogy a férfiaknak könnyebb boldogulni, őket tekintik igazi írónak is, ők kapják a díjakat és az elismeréseket. (Ha belegondoltok, ma is áll ez az állítás. Bár a szórakoztató irodalomban szerintem több a nő, vagy legalábbis nekem gyakrabban sikerül női szerzőtől olvasni. A komoly irodalom továbbra is a férfiak játszótere, és a Pulitzer, a Nobel, de a Nebula és a Hugo se nagyon szokott nő kezében kikötni.)

Joan az egész életét a férjének és a férje karrierjének áldozta. Bár látszólag boldog anya és feleség, minden fejezettel hullik le a tökéletes látszat máza. És mi minden egyes illúzió végével merenghetünk, miért tűrte a nő mindezt, miért olyan a világ, hogy egy ilyen házasság kell, legyen a jó és a szépnek hazudott?

A történet alapvetően karakterközpontú, amit egyre jobban mélyít a szerző. Joan és Joe karaktere a két legerősebb. Esendő emberek, hitelesek és teljesen elképzelhető az egész történet, ami velük megesik. De mellékalakokban is sikerül erőteljes figurákat alkotnia a szerzőnk: az első feleség Carol, vagy a zseniális, de tönkrement és problémás David.

Tetszett a címe is, hiszen utal a cselekményre. Egy házaspár, akik repülőn utaznak. Ugyanakkor átvitt értelemben is útközben vannak, az életük útján, amit most Joan újra végiggondol és kész a végére irányt váltani. És út közben van a világ is, ahol lassan, talán változnak a dolgok.

Azért ez az utóbbi erősen kérdőjeles. Nekem nem reménnyel teli, inkább negatív volt a vége.

Jut eszembe: ebből is kész a film. Ahogy említettem, ez most releváns és divattéma is.

Útközben - Mint kortárs: 75% olvasmányos, de igényes szöveg. Elgondolkoztató történet, jó karakterek.

Szubjektíven: 55% a női sors divattéma, el is gondolkoztat a kötet. Bosszantott a vége.

Nem tudom, mire lesz nálunk (Fumax, benned reménykedem), de az USA-ban tavaly jött ki. Az egyik kedvenc fantasy regényem szerzője McClellan, és az új sorozata is a lőpormágusok világában játszódik, ahova szívesen térnék vissza.

Egyelőre sokat nem tudok mesélni róla. Fatrasta fiatal állam, aminek sok mindennel kell megküzdenie. Lesznek új szereplők, mint a kém Michel Barvis, és régi ismerősök, mint Vlora. (Két köteten át nagyon utáltam a csajt, érdekel is, McClellan meg tudja-e kedveltetni velem.)

Szóval, egyelőre csak kérdőjelek vannak, de szívesen találnék választ a kérdéseimre!

Kalandos, lányt megmentős, harcos, barátos, mágikus.

Clay leszámolt már egykori, kalandor életével. A városi őrség tagja lett, megnősült, egy 9 éves kislány édesapja. A jövőképe kimerül egy fogadó nyitásában és a lánya iskoláztatásában. Ám egykori bajtársa, Gábriel segítséget kérve keresi fel: a lánya, Rose zsoldosnak állt, és a Horda által körülvett Kasztia várában ragadt. Ha nem mennek segíteni, biztos a vég. Az út is pokoli, át a Wadon sűrűjén, de a Horda sem könnyű ellenfél: a Wadon legrémesebb szörnyei álltak össze az emberi világ ellen. Clay vele tart, és igyekeznek összeszedni az egykori, legendás csapatot: Matrick, aki elhízott király lett állandóan megcsalatva a királyné által. Moog varázsló, aki furcsább, mint valaha. A tökéletes gyilkos, Ganelon, akit kővé változtattak büntetésből. A megöregedett hősök életre kelthetik saját legendájuk?

Jó értelemben többször is meglepett ez a kötet, és már nem is csodálom, hogy mennyire szerette a kritika is. Nekem is tetszett, ha a fülszöveg elsőre bele is zavart kicsit.

Mert ez egy epikus kaland, egy fantasy mese, aminek van egy sajátos nyelvi – vagy talán fordítói – leleménye is. Ugyanis rendre olyan kifejezések röpködnek, ami miatt elsőre én komolyan elgondolkodtam, hogy nem-e egy nagyon fura stílus mixszel van dolgom. Ugyanis, összeáll a banda, akik elindulnak még egy turnéra. Komolyan megfordult a fejemben, hogy ez a banda valami különös zsoldos és rock banda mix, egyik világban a gitárt, a másikban a szörnyeket zúzzák? De szerencsére semmi ilyesmiről nincs szó, epikus kalandos fantasy, csak éppen végigvisz a szövegen egy ilyen banda – turné szlenget. Ami különben még tetszett is, miután megnyugodtam, hogy nincs itt semmilyen rock banda.

Ha már nyelvezet: a főszereplő kemény harcosok, akik félig hősök, félig szociopaták, félig csibészek. Ennek megfelelően az elején durvább is a beszédmódjuk, mint amit jól esik olvasni, de aztán a kötet hangulatába illeszkedve remekül működött, és sokkal több lesz a humor és ötlet, mint az elemek, melyeknek durvasága a karakterekből fakad.

Ha már szereplők: karakterek, jellegzetesek és kellően összetettek. Az ötösben sokféle alak van, akik mind szerethetőek egy irányból. A kiemelt karakter meg a legjobb ember közöttük, így a szimpátia is gyorsan épülhet az olvasó részéről.

A cselekmény ötletes, kalandos és humoros is. Eames már az elején berántja az olvasót, aztán folyamatosan bent is tartja fejezetről fejezetre az izgalmas vészhelyzetekkel, humoros helyzetekkel, vagy éppen a nagy, drámai pillanatokkal. Lesz itt egy különös szerelem történetétől elkezdve nagy, epikus csatán át a legendák magját felfedő tündérmeséig minden. Összecsapnak kardok, taktikák, öklök és mágia is.

Ehhez hozzájön, hogy szíve is van a történetnek. Egy apa megy megmenteni a lányát, és az egykori barátok melléállnak, ha mindenki nagyon jól is tudja, hogy ez egy öngyilkos küldetés. Az egészet áthagyja a barátságuk kedélyessége, és az a szeretet, amit egymás, vagy a családjuk felé éreznek.

A humora meg… akad benne minden. Fekete is – nagyon kész, ahogy visszaemlékeznek, hogy minden bárd kihalt mellettük. Erre most szereznek egy zombit, aki eleve hulla…

Jó a világa, jók a karakterek, és egyszerre izgalmas és vicces is. Ha lesz folytatás, kérem!

A Wadon királyai - Mint fantasy: 90% jó karakterek, egyszerre humoros és izgalmas cselekmény, izgalmas világ.

Szubjektíven: 95% a rock szleng elsőre fura, de aztán faltam végig. Nevettem, izgultam.

Szerelmes, trónért harcolós, politikai, családos.

Edyth egy gróf leányaként született a középkori Angliában. Mikor a gróf sérelmezi, hogy helyette egy érdemtelen ifjú kapja a kinevezést, felbosszantja a királyt, és a család száműzetésben találja magát. A walesi királyi udvar fogadja be őket, ahol a karizmatikus harcos, Griffin az úr. Bár a férfi jóval idősebb a lánynál, Edyth és Griffin nagyon vonzódnak egymáshoz, amiből házasság is lesz. Griffin politikája idővel háborúhoz vezet, és az a Harold végez a seregeikkel, akinek a párja Edyth legjobb barátnője. A férfi ki is menti innen az asszonyt a gyermekeivel, hazatérhetnek Angliába. Ahol egy kérdés foglalkoztat mindenkit: Edward halála után kire száll a trón? A helyi urak Harold fejére tennék a koronát, oldalán Edyth királynéval. A nő is el tudja képzelni így, de ezzel nem árulja el barátnőjét?

Joanna Courtney története úgy igazán érdekes, ha együtt látjuk a teljes kompozíciót. Hiszen a témája 1066, amikor három király vetélkedett Anglia trónjáért. (Jó, az egyik akkor még nem volt király, csak herceg.) Courtney mindhármuk történetét megírta egy trilógiában, de nem a férfiak szemszögéből. A feleségeik történetén át meséli el a politikai helyzetet, és mutatja be a szereplőket.

Ugyan még csak az első részt végeztem ki, ez a walesi királyné története, de már előre várom, hogyan érnek majd össze a szálak. Mert az a szereplő, aki itt mellékalak, pl. a másik királyi udvar tagja, a másik történetbe előre léphet. Bízom benne, hogy kifejezetten izgalmas lesz, ahogy megmutatja majd, hogy ugyanazt a helyzetet hogyan értékelte az angliai, a normann és a norvég királyi pár, akiknek a sorsa 1066-ban dőlt el.

Tetszett az is, ahogy női oldalról ábrázolja az eseményeket. A hatalmi játszmákban, a tervezgetésekben ott lehetett a királyné is, ő éppen csak a háborúba nem megy. Így csatajelenetek nincsenek, de a történelmi kor és helyzet tökéletesen bemutatható.

Így lehet romantikus regény is, mert a férfi szereplőkkel ellentétben ezek a nők, a walesi királyné mindenképpen sokat foglalkoznak érzelmekkel, szerelemmel. Edyth első házassága abszolút szerelmi – de szerencsére Courtney nem nyálasan írja meg, itt is inkább a kor jellege dominál, a társadalmi szokások, mint a nagy érzelmek.

A regény második felében egy olyan szerelmi háromszöget mutat be, amely szintén a kor sajátja. Már a kereszténység a vezető vallási ág, nősülnek a nemesek a római úton, ahogy a regényben nevezik. De még élnek a pogány szokások is, akik fogadalmat tettek egymásnak, és ennyi. Ez szült olyan helyzeteket, hogy egy férfinak egyszerre volt pogány szokás szerinti és római módi felesége is. Ilyen helyzetbe kerül Edyth is – akinek ráadásul a pogány szokás szerinti feleség a legjobb barátnője. Érzelmileg alaposan kifejti a szerző, miért és hogyan nehéz ez az érintett asszonyoknak.

Vagyis, ez romantikus regény is, karakterközpontúan, alaposan bemutatva a szereplők érzéseit is, de egyben történelmi is. Szokásokban, hangulatában, még politikában is ott van benne a korszak, sokkal fontosabb a történelem benne, mint azokban a románcokban, ahol a kor csak egy háttér, ami előtt a pár egymásba szeret.

A koncepció nagyon tetszik, Edyth története is érdekes volt, folytatása következik!

A walesi királyné - Mint történelmi romantikus: 70% az alapötlet erős, elég hiteles a korrajz, a szerelem nem a fő.

Szubjektíven: 80% bár volt érzelem is, jól megfogta a történelmi kort. Bejön a koncepció is.

Más világos, kamaszos, gyászolós, feladatos.

Mackenzie egy különleges képesség birtokosa, melyet az apjától örökölt. Képes olvasni a tárgyakban, emberekben is. Ez képessé teszi, hogy Őrző legyen. Mert a halál után egy testmás az Archívumba kerül, melyből a Könyvtárosok az élet képeit képesek kiolvasni. De időnként egy-egy Történet (test) öntudatra ébred, és megpróbál visszajutni az emberek világába. Ilyenkor jönnek az Őrzők, akik visszavezetik őket a helyükre. Mac is ilyen Őrzővé válik, de kisöccse halála óta állandó kétség és fájdalom gyötri. Két fiú tűnik fel, akik a maguk módján talán segíthetnek: Wes, egy másik Őrző és Owen, aki felébredt Történetként bolyong a Sikátorban, ami az Archívum és az élők világa közötti átmenet helye. De Owen nem zavarodott, emberi, és Mac miatta reménykedik, hogy visszakaphatná az öccsét.

Tudtok olyan szerzőt mondani, akinek egyidejűleg több kiadó is ad könyvét? Nehezítsük azzal, hogy nem magyar szerzőbe kell gondolkodni! Agatha Christie, George R. R. Martin neve ugrik be, aztán elakadok. Olyan lenne bőven, hogy egyik kiadótól átkerült másikhoz, de hogy egyik könyve itt, másik amott jelenik meg… az ritka.

Most itt egy ilyen fehér holló: Victoria Schwab jelen van a Fumax, a Ventus Libro és a Főnix kínálatában is. És még csak azt sem tudom mondani, hogy nagyon más stílusba tartoznának a kötetei. A fantasy a domináns műfaja, amit más zsánerrel kever.

Az archívum is fantasy, de mellette ifjúsági regény is.

Tetszett benne, hogy egyszerre tudja a tipikus zsáner jegyeket felmutatni, miközben nagyon eredeti ötletei is vannak. Nem egy szokványos fantasy elemekkel operáló lánymese.

A cselekmény nem igazán pörgős, itt még jobban dominál a világépítés. Pont azért, mert olyan eredeti világot talált ki, meg kell ismertetnie vele. A fogalmakkal, az egyedi kifejezésekkel. A Történetek, az Archívum, az Őrzők, a Könyvtárosok, és még sorolhatnám. Látszólag mindnek ismerjük a jelentését, de Schwab ad nekik egy új értelmet is, és sajátos szlenget alakít ki. Hamar bele lehet rázódni, és nagyon jó hangulatot teremt.

Mire a világot megismertette, elkezdi az eseményeket is pörgetni. Az egyszerűnek tűnő Történet vadászatokat egyre nehezebbek váltják fel, lesz egy titkos összeesküvés is, vagyis unatkozni se fog rajta senki.

Az ifjúsági vonalat három ponton lehet nagyon tetten érni, mindhárom Mac jelleme miatt. Az egyik, a gyásza az öccse miatt. Ahogy megéli, ahogy meggondolatlanul a megoldást keresi, kifejezetten a hősnő korához illő. A második, a szerelmi szál. Nem nyálas, van benne csavar, és egy olyan háromszög, amiben az is nagy kérdés, ki kit ver át. Kifejezetten tudtam értékelni, hogy nem Mac és Wes hatalmas szerelmének krónikáját kaptam, ez sokkal árnyaltabb. Végül, Mac útkeresése. Hiszen azzal is küzd, hogy milyen élete van, milyet szeretne, hol van ő a történetben. Ezek tipikusan olyan kérdések, mely a korosztály sajátja, csak itt kis természetfeletti tematikával lett feldobva.

Hogy azt se hallgassam el mi zavart, nem kerek még a történet. Sok-sok kérdés nyitva maradt, és ettől folytonos hiányérzetem volt. Mintha logikailag rések lennének benne.

De létezik folytatása, talán azzal együtt jobb lesz az összkép!

Az archívum - Mint ifjúsági fantasy: 75% érzelmileg beleélhető, érdekes világ, nem szokványos szerelem.

Szubjektíven: 65% érdekes volt, ötletes, de nekem nagyon sok kérdésem maradt. Kezdő kötet.

Tudományos kérdéses, ufós, fejlődős, jövőbeli.

A férfi a családjával síelni ment. Korábban remek síelő volt, de mióta családja van, veszélyes pályákon nem kockáztat. Egy itt megismert férfi ad neki egy szemüveget, mely feldobja a könnyű pályát is, de az események nem várt fordulatot vesznek. (Síkaland) Nem értették, az irodalomba szerelmes fiatalember miért szaporodásbiológusnak tanult. Nem tudhatták, hogy éppen az irodalom utáni szenvedélye hozta erre a pályára. Titkon újrateremtette József Attilát, négyszer is. (A lélek mérnöke) Katonának képezték ki, idegen lényekkel harcolt. Mindig tudta, egyszer halni is így fog. Most pedig eljött a nagy csata ideje. (Utazó helyőrség)

Kínlódni szoktam azzal, hogy egy antológia néha annyira vegyes felvágott, hogy míg egyes történeteket imádok benne, mások nagyon nem találják el az ízlésem. Ritka, ha olyan kötet akad a kezembe, amibe nem tudok rábökni egy történetre se, hogy az nagyon nem kellett volna. De vannak azért ilyenek is.

A Rés a valóság szürke szövetén is nagyon közel esik ehhez a kategóriához, pedig nem egy könnyen emészthető zsánerbe mozog. Sci-fi, ráadásul azzal a koncepcióval, hogy a mai tudomány egy-egy elméletét, kérdését dolgozza fel minden történet. Vagyis, volt számomra kockázati tényező: nagyon elvont, nagyon tudományos, esetleg érthetetlen a számomra.

Ehhez képest azt vettem észre, hogy remekül szórakoztam. Volt egy olyan feldolgozása a Schrödinger macskájának, hogy aki eddig nem értette a tételt, most megértheti. Volt szó klónozásról, idegen civilizációkról, mesterséges intelligenciáról, Istenről, az elmekutatásról, és minden egyes novellából ide húzhatnám a maga témáját. Tetszett, hogy tényleg olyan problémák, ötletek vannak benne, melyek nem is elképzelhetetlenek.

Ehhez hozzájön az is, hogy a történetek nagyja, miközben kipipálja a fent leírt tudományos kérdést, kalandos és mozgalmas cselekménnyel is rendelkezik. Nem jellemző a kötetre a filozófiai, elmélkedős novella, amely nem is hiányzott nekem. Így élvezhettem kalandokat, érdekes felvetéseket, anélkül, hogy egy-egy témába tudományos mélységekig merülnöm kellett volna. Játékosan tanított, elgondolkoztatott, nem várt el tőlem komoly fizikai előismereteket, amelyek szintén könnyítették a befogadást.

Díjaztam azt is, ahogy a többség ki van hegyezve egy csavarra. Bűn lenne ezeket lelőnöm, így csak annyit mondok, gyakran nem is arról olvasunk, amit gondolunk. A végén csavar egyet úgy több szerző, hogy minden korábbi elméletünket kicsavarja. És ez jó móka.

Érdekelne, kinek melyik történet mond majd a legtöbbet. Bennem az maradt meg nagyon, amelyben az irodalomrajongó újrateremti József Attilát, és kénytelen arra a következtetésre jutni, hogy a művészi zseninek kell a szenvedés is. Úgy értelmezi Petőfit, József Attilát, ahogy nekem még nem jutott eszembe – főleg Petőfit. De van benne valami.

Gyakran maga a szöveg is tetszett. Ahhoz képest, hogy minden történet más szerző tollából született, van egy egységes hangulata és miliője a kötetnek. A szerkesztő a munkájáért megérdemel egy vállon verést minimum, mert könnyen váltottam a történetek között, nem vesztem sem el a kötetben, nem untam bele sem.

Határozottan tetszett nekem ez az antológia, biztos lesz, amit majd újraolvasok belőle.

Mint sci-fi: 90% változatos, kalandos, és elgondolkodtató. A koncepció megoldásai ötletesek.

Szubjektíven: 95% nagyon bejött, ahogy továbbgondolták a tudományt. A csattanók ütnek.