Nyomozós, politikai ármányos, merénylős, akciós.

Jack Reacher a metrón utazva figyel fel egy nőre. Minden stimmel, amit még a seregben tanítottak neki az öngyilkos merénylőkről. Szóba elegyedik vele, és kiderül, a nőnél nem bomba, pisztoly van. Nem másokat készül bántani, a saját fejét lövi szét. A rendőrség kijön, és mire észbe kap, Reacher már kemény kormányügynökségek kihallgatottja. Mert a nő a Pentagon alkalmazottja volt. Mindenki tudni akarja, adott át információt neki? Reacher azt akarja tudni, a nő rendőr öccsével együtt, miért tette. Nyomozni kezdenek, és két történetbe botlanak, amelyek talán összeérnek: egy szenátornak induló háborús hős, és egy ukrán anya-lánya páros kutatása, melyet a halott nő elrabolt fiának szála bonyolít. A megoldás a múltban rejtőzik, és bizony sokan nem azok, akinek látszanak, és Reacher az életéért küzd már.

Valahol szeretem azt Lee Child sorozatában, hogy nagyjából előre tudom, mit fogok kapni, amikor belevágok egy újabb Reacher történetbe. Mindegyik akciódús és pörgős, mindegyik tartogat legalább egy nagy fordulatot és igyekszik más-más cselekményt kitalálni mindbe, mindig egy újabb zsánert idézve meg.

Igaz, azt viszont nem szeretem, hogy a szerelmi szálak mindig másolják egymást, már amennyire ezeket szerelmi szálaknak lehet nevezni. Már ott tartok, hogy a szereplők bemutatása közben ki tudom szúrni, kivel lesz a volt katonai nyomozónak pár éjszakás kalandja, hogy a végén a várossal együtt a nőt is maga mögött hagyja. Itt sem volt kérdés, amikor megjelent a csinos, határozott, és korban a karakterhez illő nyomozónő. Ez Reacher esete, és hajszálpontosan mindig is kap egy ilyen kalandot a szerzőtől.

A krimi rész sokkal változatosabb, és ha az eredeti megjelenést nézzük, sokkal aktuálisabb is, mint ezek az ismétlődő szerelmi szálak. Most katonai, terrorista szálat kapunk, ami nem egyszer a 24 jó pillanatait juttatta eszembe. Titkok vannak, folyamatos játszmák, és a machinációk mellett mindenféle akciók is.

Mert Reacher az a karakter, aki nem csak okos, és rájön a dolgokra, de utána rendet is tesz. Most éppen egy késsel egy halálos bújócskát követően. De emberrablás, kínzás és belezés, beépülős, verekedéses részek is felfedezhetőek a kötetben, miközben hagyományos nyomozati eszközökkel is elkezd összeállni egy történet a történet mögött.

Ezért is bírtam ezt a könyvet: megadja a kellő adrenalin löketet, de mellette okosan bonyolítja a cselekményt is, a csavarok ülnek és értelmesen vannak kitalálva.

Reacher az a figura, akinek eddig megszokhattuk. Már egészen tolerálom azt a semmit nem birtokló hozzáállást, ami az övé. Olyan ő, mint a régimódi western filmekben a pisztolyhős, aki belesétál a gondba, megoldja, aztán a naplemente nyomában ellovagol. A mentalitása is a western hősöké – ő most sem mélyül el jobban, a mellé tett nő is tipikusan Reacher oldalborda. De a rosszfiúk/lányok alakja működik, és a szenátor jelölt is kapott pár színt.

Lee Child stílusa továbbra is ötvözete a pontos akciók realitásának és a jó mesélésnek. Mivel most E/1 az elbeszélő, sokkal erősebben dominál a mesélős jelleg, ezt most kifejezetten szerettem is. Megvan a sajátos Child – Reacher humormorzsa csomag is.

Nekem tetszett, az ilyen kalandok tartanak 13 rész után is az olvasótáborban.

Elveszett holnap - Mint akció krimi: 90% a cselekmény változatos, gyors, akciókkal teli, csavaros. Izgalmas.

Szubjektíven: 90% már az elején beránt, és a fordulatokkal végig bent tart. Okos, akciódús is.

Szakítást kiheverős, önkeresés, szerelembe esős Párizsban.

Ava számára összeomlott a világ: a barátja megcsalta, az anyja megint nyaggatja, hogy modell munkát vállaljon. Egyre erősödik benne az érzés, hogy ő kevés, nem elég jó. Barátnője, Debs karácsonyra Párizsba készül – és a mostoháját ellenőrizni – és magával hívja a lányt. Ava vele tart, de már első nap összeveszik egy fotóssal. Hogy gondolta, hogy lefényképezi őt? A fotós barátja azonban szimpatikus a barátnőjének, így mégis egy bárban találják maguk. Kiderül, Julien nagyon is rendes, érzékeny férfi, aki a lány kalauzának ajánlkozik a következő napokra. Míg a várost járják, segítenek egymás gondjait megoldani, és kezdenek egymásba szeretni. De lehet ez több egy karácsonyi románcnál a szerelem városában? Még maguk sem tudják.

Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor azt mondom, Baggot ez a regénye sem tud többet, mint a görög nyaras. Egy mesebeli szerelmi történet, amiben a szereplőket némi drámai múlttal színesített az írónő, de ugyanúgy súlytalan és könnyed a történet.

Ami miatt mégsem a kisördögre hallgatok a vállamon, az a helyszín. Közhely, de Párizs nekem is az egyik kedvencem – így hogy eshetnék durván neki egy olyan regénynek, amiben a szereplők a történet nagyjában a várost járják, és rengeteg olyan helyre mennek, ahol jártam, és visszahozzák az emlékeim? Igen, nálam ez menti a kötetet. Nem a történet, nem a szereplők, egyáltalán nem Baggot stílusa. Hanem a fények városa.

Megvannak a nagy látványosságok is, mint az Eiffel torony és a Louvre, de igyekszik a szerző olyan helyszíneket is bemutatni, vagy legalább kicsit járatni ott a szereplőit, amelyek nem részei minden turista útvonalának. Ezt a részét tudtam élvezni is.

A cselekmény már bajosabb. Egyszerűen alig történik az egészben valami! Nem keveredik a főszereplő páros semmi zűrbe, de különösebben jó élmények sem érik őket. Csak szépen elsétálgatnak és nagyokat beszélgetnek.

Le is vonhatjuk a következtetést: ez bizony karakter- és nem cselekményközpontú regény! Sokkal fontosabb az, hogyan éreznek a szereplők, mit gondolnak, mint, ami történik velük. Így nem is kell meglepődni azon, hogy Debs és Didier szála annyira csökevényes, hogy csak a kötet végén derül ki, hogy egyáltalán összejöttek.

Még valami, ami zavaró lehet: hiába van pár mellékszereplő is a történetben, nem kapnak szerepet az eseményekben. Ez a történet konkrétan arról szól, hogy Julien feldolgozza a húga elvesztését, Ava elfogadja és elfogadtatja magát, miközben egymásba is szeretnek. Ha pozitívumot keresek, hogy legalább nem csöpög a regény, amíg nem fekszenek le. Utána már a nyál is folyik a lapokon, de szerencsére az csak a regény utolsó ötöde.

Érdekes, hogy sokkal aktívabb az a szereplő, aki már nem él (Lauren), mint a főszereplők melletti élők. Ez is csak azt mutatja, hogy itt bizony a lélek az első, mert a halott testvérrel van mit feldolgozni, a jó barát Didier meg csak egy lógó kellék a főszereplőn. Azért ne legyek igazságtalan, Rhoda, Ava anyja elég erőteljesen jelen van. Feldolgozandó konfliktus forrásként, és szereplőként is.

Nem lep meg, nem sok minden történik benne – de az legalább Párizsban. Egyszer kibírtam.

Egy karácsony Párizsban - Mint romantikus: 65% tipikus, bár aranyos történet, közhelyszerű tanulságokkal a végén.

Szubjektíven: 55% Párizs olvastatta nálam, de a cselekmény és szereplők nem fogtak meg.

Kalandos, tolvajos, ármányos, hatalmi harcos.

A Camorr Tövise súlyos csapást szenvedett: a tervet véghezvitték, de csak ketten élték túl. Locke legszívesebben belepusztulna a gyászba, Jean tartja benne a lelket és hozza vissza barátját az életbe. Locke olyan tervet eszel ki, amire évek kellenek, de a zsákmány nagyon kecsegtető. Egyenesen a Bűntorony kirablása a cél, ahol a csalásért is halál jár, és nincs senki, aki rablással merne próbálkozni. Locke és Jean beépülnek, minden a tervek szerint alakul, amikor a mágusok keresztülhúzzák a számításaik. Kiadják őket az arkhónnak, aki a saját céljaira használná a képességeik egy háború szításában, és ehhez megmérgezni sem rest a barátokat. Locke és Jean így egy háború közepén találják maguk, miközben próbálnak életben maradni és a rablást is összehozni.

Az Úri csirkefogó is egy olyan sorozat, aminek nagyon szerettem az első részét, de a folytatás csak nem akart megérkezni. De végre kihozta a Delta Vision, előkészületben van náluk a harmadik kötet is, így reménykedhetem, hogy nem most mesélek nektek utoljára Locke Lamora kalandjairól.

Hamar meg is nyugtatok mindenkit, ha a kettes kötet akadt először a kezetekbe: semmi gond! Nyugodtan olvashatjátok így is. A két főszereplő egyezik, de a történet teljesen a saját lábain áll. Ráértek e rész után beszerezni az elsőt, ha ahhoz van kedvetek!

Ez pedig egy kalandos, már szinte epikus fantasy, csak éppen a hősei nem olyan nemes célokért küzdenek, mint Frodo és a gyűrű szövetsége. Locke és Jean a saját boldogulását szeretné szolgálni, csak éppen mindig olyan helyzetbe keverednek, aminek majd lesznek politikai felhangjai is, és vannak annyira egyenesek (jók) a szakmájuk ellenére is, hogy a jó ügy mellett fognak kiállni, ha ennek meg is kell fizetni az árát.

Remek a világépítése. Egy egészen más világot vonultat fel Lynch, olyan városokkal és szokásokkal, hogy csak ezekkel meg lehetne tölteni egy kötetet. Minden közösségnek, városnak megvannak a maga hagyományai és szabályai, és Lynch nagyon színes, kalandos történetek sző köréjük. Az is tetszett, hogy akár a mi világunk pusztulása utáni korkánt is értelmezhető a világa: az üvegtornyok nekem nagyon a mai toronyházakat juttatják eszembe.

A karakterek is kidolgozottak és árnyaltak. Ugyan csirkefogókról, szélhámosokról mesél a szerző, de úgy teszi ezt meg, hogy egyben szimpatikusak is ezek a figurák. A saját elveik szerint élnek, és a hűség az elsődleges az életükben. Példát lehet arról venni, ahogy Locke és Jean kiállnak egymásért, áldozatokat hoznak. De az ellenfeleik, a szövetségeseik is színes figurák. Ebben a részben kifejezetten élveztem a Bűntorony urának alakját, aki elmondhatja magáról azt is, hogy kicselezte Camorr tövisét. Ami pedig nem sokaknak sikerül…

A cselekmény fordulatos, és kifejezetten szórakoztató, kalandos. A szereplők mindenféle kalandokba keverednek. Lesz itt hajócsata, szerencsejáték csalás, merénylet, szerelembe esés, véres bosszú… meg politika is. Az a rész nekem kevésbé tetszett, de teljesen érthető és logikus, miért kell a történetbe.

Az idősíkokkal is játszik kicsit a szerző, még jobban fenntartva a figyelmet.

Bejött ez a része is a sorozatnak, remélem, hamarosan mesélhetek a folytatásáról is!

A karmazsin lobogó - Mint fantasy: 85% alapos világépítés, összetett karakterek, minden fejezetre új kaland.

Szubjektíven: 70% a heist movie részek tetszettek, a politikai ármány kevésbé. Korrekt.

Szerelembe esős, eltűnt párt keresős, múltat feldolgozós.

Sarah egy hétre visszatért a szülőföldjére, és ott belebotlott Eddie-be. Azonnal vonzódnak egymáshoz, azt a hetet együtt töltik, érezve az életre szóló nagy szerelmet. Meg is egyeznek, hogy keresik egymást. De Eddie nem jelentkezik, és a nő egyre jobban fél. Mi történhetett vele? Nyomozni kezd, nem akarja elhinni, hogy Eddie direkt nem keresi. A címére leveleket ír neki, melyekben elmeséli az eddigi életét, széteső házasságát, és bevallja, mit jelent neki a férfi. Különös üzenetek jönnek vissza: felszólítják, ne keresse többé a férfit. Hogy nem az, akinek gondolja, jobb, ha elengedi. De Sarah erre képtelen. Közben elválik, és még mindig szenved attól, ami 17 éves korában történt, és örökre megváltoztatta az életét. Nem is sejti, hogy a szálak hogy kapcsolódnak össze.

A stílusváltás veszélyes szokott lenni. Az olvasó belemerül egy történetbe, ami irányt vált. Becsapva érezheti magát, és ezzel lőttek is az élményének. Szerencsére én nem így gondolkodom, kifejezetten élvezni tudom, amikor meglep a szerző és elviszi a regényt egy más irányba. (Azért nem durva váltásra kell gondolni: azért azon meglepődnék, ha pl. egy horror hirtelen szerelmes regénnyé változna.

A Hét nap szerelem is valami hasonlóval próbálkozik, ha a romantikus alaphangot meg is hagyja végig. Az eleje hamisítatlan nyálregény, nehezen is vette be a gyomrom. Miért nem jelentkezel, Eddie? Csak hét napot voltak együtt, de Sarah számára ő a nagybetűs IGAZI. Annyira mesének hangzik, annyira csöpög, hogy komoly szenvedést jelentett számomra az olvasás – nehezen viselem ezt a zsánert.

Aztán, Walsh váltani kezd. Új szálakat hoz be, és a csöpögés helyét dráma és rejtély veszi át. Már szinte egy thriller hangulatát idézi, ahogy Eddie eltűnik, Sarah meg kutat utána, egyre több feszültséggel magában. Dráma, ahogy feltárul a nő igazi múltja, ahogy egyetlen tett mindent átírt az életében.

Alapvetően karakterközpontú, és a romantikus regények szabályainak megfelelően a szerelem lesz a megoldás mindenre, de az a kis rejtély, ahogy minden összefügg a végére, azért elolvastatta velem.

Szerettem az időkezelését, a szerkesztettségét. Több idősíkkal bűvészkedik: egyszer, van a jelen, melyben Sarah nyomoz Eddie után. Van a 7 nap, amit együtt töltöttek. (Ez a legnehezebben olvasható rész nekem, itt van a vagy románc és csöpögés.) Van a közelebbi múlt, Sarah felnőtt élete. És van a 20 éve történtek szakasza. Ezeket variálja a szerző, egymásba húzza őket, így megteremti azt a mozaik érzetet, amit szeretek képpé összerakni. Itt is működött, és a végére rá lehet csodálkozni, hogy áll össze minden.

Ugyan a vége nekem túlságosan happy end, mert szerintem ennyire komoly dolgokat simán a szerelem nem tud megoldani, de azért egy tragédiánál jobb. Ahogy már említettem, a vége tipikusan a romantikus regényeké.

Ügyesek különben a terelések is – vannak levelek, melyeket az egyik szereplő ír valakinek, aki már nem él. Ügyesen elhiteti a szerző, hogy tudjuk, ki írta kinek. De lesz meglepetés!

Még én is elvoltam vele, egy ilyen románc szerintem inkább jó, mint egy sima nyálregény.

Hét nap szerelem - Mint romantikus: 80% megvan a kötelező szerelmi szál, rejtéllyel és jó szerkesztéssel javítva.

Szubjektíven: 55% az elején, a románcon nagyon szenvedtem, de a dráma és az idősíkok jók.

Múlt héten végre kijött a Schwab regény, amit nagyon vártam, így én most boldog vagyok. De nézzük, leszek-e boldogabb a héten! MIt tartogatnak nekünk a kiadók a hétre?

A Gabo romantikus dömpinget indít:

- Kleypas: Érzéketlen aranyifjú

- Lindsey: Gyönyörű vihar

Mindkettő kosztümös romantikus.

A Lettero is a kosztümös romantika terére ígér újdonságot:

-  Christie: A király kurtizánjai (ennek elég pikáns sztorija van különben. Egy francia király, aki ráunt a feleségére. ÉS négy nemesi kisasszony, testvérek, akik sorra a király szeretői lesznek. Ezek a franciák...)

A Libri viszont sci-fi kaland vonalon halad, az újabb Wild Cards kötettel készül. (Itt azért megjegyzem, ezt nem lehet biztosra venni, eddig mindig csúsztak pár hetet a beígért Wild Cards résszel, de ne legyen igazam.)

Mondanom se kell, múlt hétről is vannak csúszó megjelenések. Természetesen, ha onnan jönne valami, vagy lenne valami jó meglepetés megjelenés, hét közben jelzem, ha nem, akkor találkozunk egy hét múlva!

A héten már beígértem, hogy az Ítéletről lesz részletes és spoileres mesélés vasárnap, íme! Minden, amit tudni akarsz a legutóbb kijött Jodi Picoult könyvről anélkül, hogy el kellene olvasnod a regényt!

Megjegyzés, nem ez a legutóbb írt regénye a szerzőnek. A farkasos sokkal frissebb. Csak elég sok olyan Picoult sztori volt, amit nálunk még nem adtak ki. Ilyen az Ítélet is, ami igazából jó pár éves regénye az írónőnek, de nálunk most jelent meg.

Picoult különben a legismertebb szerzője annak a zsánernek, amit nevezhetnénk jogi és családi drámának. Minden könyvében van bírósági ügy, ami valamilyen kortárs problémakör körül forog, és családi vonatkozása is van. Vagyis, van társadalmi üzenete, aktuális, és mélyen emberi is. Már vannak epigonjai is, de egy sem olyan sikeres, mint Jodi Picoult.

Az Ítélet a nemi erőszak regénye többek között. Több szereplő életében nagyon durván jelen van a kérdéskör:

- Jack azért megy börtönbe, mert nemi erőszakkal vádolta az egyik diáklány az iskolából, ahol tanított. A börtönben ő maga van erőszak fenyegetettségnek kitéve. Kikerülve, Salem Falls lakosaként megint megvádolják. Ráadásul nem is csak egy személy. Ebből lesz a tárgyalás.

- Addie 16 volt, amikor csoportosan megerőszakolták saját iskolatársai. Ebből az erőszakból gyereke is született. Mikor Jack az életébe lép, szerelmes lesz, de mintha a nagy félelme újra lecsapna: csak nem egy erőszakolónak adta a szívét?

- Catherine, Gillian, Meg erőszakkal vádolnak.

- Gillian valóban áldozat, csak nem úgy, ahogy el akarja hitetni.

Ehhez jön hozzá az a kérdéskör, hogy az ember hajlamos ítélkezni, alap nélkül. Jack úgy lesz kiközösítve, majdnem mindenki elítéli anélkül, hogy őt is meghallgatnák, vagy tényeket keresnének.

De akkor nézzük részletesen a cselekményt!

Jack népszerű tanár egy elit középiskolában. Ráadásul gazdag is, jóképű is. Minden diáklány bele van kicsit bolondulva. Catherine is. Amikor a barátjával komolyodik a kapcsolata, a férfit kéri meg, hogy menjen el vele fogamzásgátlóért. Az apja lelkész, hozzá nem fordulhat. Jack megteszi. Amikor a lánnyal szakít a barátja, Catherine arról képzeleg, hogy Jack szereti és együtt vannak. Álmodozásait naplózza. Az apja megtalálja a tablettákkal, és feljelenti a férfit. Catherine fél tőle, nem állítja le, nem mondja el az igazat. Még az ügy tárgyalási szakaszba se ért, az iskola meneszti a férfit. Jack anyja megtagadja a fiát. Catherine a tárgyaláson kap észbe, már elmondaná az igazat, de senki nem hisz neki. Biztos szerelmes Jackbe, ezért tagad most. De annyit elér, hogy az ügyész nem akar tárgyalást. Vádalkut ajánl: ha Jack beismeri, csökkentik a vádakat visszaélésre, csak 8 hónap börtön és 10 év múlva a priuszát is törlik. Az ügyvéd rábeszéli a férfit.

A börtönben egy nagydarab erőszakoló ki is szemeli magának azonnal, de Jack tud kötni vele egy alkut: amíg a Jeopardy (USA-ban nagyon népszerű kvízshow) minden kérdésére jól válaszol, nem lesz megerőszakolva. Egy ideig megy is, de egyszer hibázik. Közli a férfival, odament hozzá, de másra nem hajlandó. Meg kell erőszakolnia, nem egyezik bele, de nem fut el. Ahol igazán számít, belül, nem tudja megtörni. A rab nem bántja végül.

Kikerülve Jack nem tudja, hová mehetne. Beül egy taxiba, csak viteti magát, amíg nem érnek Salem Fallsba. Kis lerobbant városka, itt eltűnhetne. Kiszáll itt.

Egy bisztróba sétál be, ahol kisegítőt keresnek. A tulaj, egy korabeli csinos nő fel is veszi. Ő Addie. Akinek van egy furcsasága: úgy csinál, mintha egy 10 év körüli gyerek lenne körötte. Tesz ki neki ételt, meg kerülgeti. Elmesélik, Addie kislánya 10 évesen meghalt, a nő azóta játssza, mintha még itt lenne Chloe. Jack beilleszkedik, sokat segít a bisztróban, és Addie részeges apjának is támasz tud lenni, aki végre elkezd jobban lenni. Ahogy Jack és Addie egyre közelebb kerülnek egymáshoz, szerelmesek és szeretők lesznek, Addie a teljes történetet képes lesz elmesélni a férfinak. 16 évesen osztályelső volt, újságírónak készült. Egy nap hazafelé sétált, amikor pár felsőbb éves magukhoz a focipályára hívta segíteni. Hárman leteperték, megerőszakolták. Addie nem tett feljelentést, csak az apja tudta meg, mi történt. Viszont, lett egy lánya, Chloe. Akinek nem tudta, melyik erőszakoló az apja, de nem is akarta tudni. Az övé volt, imádta. De a kislány 10 évesen rosszul lett. Mire rájöttek, mennyire komoly a helyzet, már késő volt. A kicsi meghalt, és azóta játssza, mintha még itt lenne. Tudja, hogy igazából halott, de így könnyebb. Jack is bevallaná a múltját, de mire megtehetné, az ügy kipattan, és Addie nem tudja, kinek higgyen. Jack elmegy. részegre issza magát Addie apjával.

Addie a férfinek hisz, másnak kibékülnek, de akkor Jacket letartóztatják Gillian megerőszakolásáért. Gillian egy környékbeli etyke, egy gazdag 17 éves lány. Aki állítja, éjjel az erdőben Jack részegen letámadta és megerőszakolta. Mivel már egyszer vádolták nemi erőszakkal, mindenki a lánynak hisz. Még Addie is meginog. Jack kirendelt védőt kap, Jordant. (Aki visszatérő karakter Picoult regényében, a Sorsfordítókban is ő volt az ügyvéd.) A tárgyalás megindul, és lassan kiderül az igazság, hiába mondja Gillian barátnője, Meg is, hogy vele is erőszakoskodott Jack.

Gillian és három barátnője, köztük Meg, boszorkánykört alapítottak. Aznap éjjel az erdőben boszorkányünnepet tartottak, amibe besétált a részeg Jack. Gillian, félmeztelenül el akarta csábítani, de a férfi részegen se hagyta magát. Gillian ettől dühös lett, bosszút akart állni. Mikor elmenőben egy rendőrbe futottak bele, hogy a boszorkánykör titkát megtartsák, az iskolában tanult salemi boszorkányperekből merít. Erőszakkal vádolta a férfit, akiről tudta, hogy a múltja miatt senki nem hinné el, hogy ártatlan. Meg pedig a Gillian által italukba kevert drogtól hallucinált, de miután kitisztult, az apjának bevallotta az igazat. (Igaz, a per után.)

Catherine is eljött, miután Addie felkereste. Elmesélte az igazat, hogy Jack soha nem bántotta, de a hazugsága túl nagyra nőtt, félt az apjától, nem tudta leállítani, aminek Jack itta meg a levét. De most talán segíthet.

Jacket felmentik a vádak alól.

De belátja, nem maradhat itt. Hiába ártatlan, minden ellene hozott vádban, itt már megbélyegezték. Magával hívja a szerelmét, menjenek együtt el. Elsőként az anyjához New Yorkba, ideje azt a kapcsolatot is rendbe hozni. Addie igent mond.

Mielőtt elmennek, Charlie (Meg rendőr apja) felkeresi a nőt és bocsánatot kér tőle. Ő volt az egyik, aki kamaszként megerőszakolta a nőt. Addie megbocsát.

Záró csavarként kiderül, hogy Gillian valóban erőszak áldozata. Csak nem Jack volt az elkövető. A saját apja mászott be az ágyába, miután Gillian anyja meghalt. Évek óta, most is, a lánya megrontója. Tőle származott a testnedv, amit a lányon találtak, és nem tudta a bíróság Jackhez kötni. Zárt ajtók mögött, mély titokban, tovább folyik a fertő.

Mielőtt bármi mást is véleményeznék, nekem tetszett a regény. Jól van megírva, elgondolkoztató, nem nyálasan érzelmes.

De hogy engem mennyire idegesít, amikor nem stimmelnek a számok! Ez a heppem, én mindig a szereplők korát számolom, meg idővonalat rajzolok fejben. És itt nem jönnek ki az idők! Addie 32-33 éves, mint Jack. De ha összeadjuk a számokat, nem ez jön ki! 16 volt, amikor megerőszakolták. 10 éves a lánya, amikor meghal. Ez 7 éve volt. Eddig ok, megvan a 33. De kimennek a gyerek sírjához, azon is vannak dátumok, ahogy minden fejezet elején ott van a dátum évszámmal. Aszerint Chloe, ha még élne, 20-21 éves lenne, vagyis Addie most 36-37. Tudom, nem ezeken kellene pörögnie az agyamnak, de miért nem lehet erre figyelni? Csak a síros részen kellenének pontos dátumok, és ok lenne. De nem. El van írva.

És még van kettő döntés, amit nagyon nem bírok megemészteni:

- Addie miért hagyta, hogy a tömeges megerőszakolása elsikkadjon? Miért  nem jelentette fel a fiúkat? Az apja, aki tudta, mi történt, miért nem tett valamit? Mert az még ok, hogy a kislányát tudta szeretni. Chloe nem tehetett arról, hogyan lett. De miért kellett a titok?

- Gillian, aki talpraesett, nagyszájú, menő lány, miért Jacket vádolja erőszakkal, amikor az apja zaklatja évek óta? Mert azt nem hiszem el, hogy ezt a lány önként titokban tartja és elfogadja.

Nekem az is fájt, hogy Jack nem kap semmi jóvátételt. Ártatlanul meghurcolták, és még akkor sem lesz más a helyzet, amikor Catherine mindent bevall eskü alatt.

De mint említett, bár ennyi fenntartásom van a cselekménnyel, nekem tetszett ez a regény.

Nyomozós, gyerekrablós, átverős.

Alex Cross pszichológiából doktorált, de hamar rá kellett jönnie, mivel fekete, Washingtonban nem tud praxist építeni. A rendőrséghez ment át, ahol szintén megvannak a határok, de érdemi munkát végezhet. Felesége halála óta nehezen talál magára, nagyanyja és két gyereke tartja benne a lelket. Éppen egy sorozatgyilkos nyomában jár, aki a gettó feketéi között mészárol és csonkít, amikor a felettesei egy gyerekrablási ügyre állítják rá. Egy magániskolából a matematika tanár elrabolta egy Oscar díjas színésznő lányát és a pénzügyminiszter fiát. Minél jobban megismeri a családokat, annál jobban szeretne segíteni. De a gyerekrabló könnyeden játszik velük, mindig egy lépéssel előttük jár. Míg Alex egyre közelebb kerül a vele dolgozó titkosszolgálatos ügynöknőhöz, egy összeesküvés és egy pszichopata nyomára bukkan.

Nem véletlenül ezzel a sorozattal alapozta meg a hírnevét James Patterson. Ebben teljesen benne van az, amit a műfajtól vár az ember. Izgalmas, fordulatos, jól elbeszélt – az sem véletlen, hogy film készült Alex Cross történekből, és stabil bázisú rajongótábora van a sorozatnak. Megérdemelten.

A magyar kiadás sajnos nem is kicsit hiányos. A közel 20 Alex Cross regényből nálunk 4 jelent meg: az a kettő, amelyekből filmet is csináltak, és még 1-1 a filmes kötetek előtt.

Ha sorrendbe nézzük, ez a rész a sorozat nyitánya. Rábukkantam antikváriumba, be is szereztem, nem is bántam meg.

Mert bár sokat tudtam már Cross nyomozóról, hiszen olvastam a másik 3 regényt és a filmeket is láttam, mégis ez az alap. Itt fekteti le a nyomozó személyiségét a szerző, és legalaposabban itt tárgyalja a mozgatórugóit. Hogyan került a rendőrségre, pontosan mi történt a feleségével és ez hogyan hatott a családra. Később ezekre csak utalás van, itt a teljes történet.

Cross pedig egy izgalmas karakter. Okos, jó megfigyelő, és nekem kifejezetten bejön, ahogy egyszerre gyilkossági nyomozóként és pszichológusként gondolkozik. Kicsit, mint Chris Carter sorozatában Hunter nyomozó. Alapvetően jó ember, de megvannak a gyengéi, és nagyon emberi attól, ahogy az emberi oldala kihat a nyomozására is. Amerikai krimiben ez ritkább, a skandinávoknak megy ez kifejezetten jól, de ebben a sztoriban Crossra is igaz. Egy szerelmi szál sokáig tagadásba viszi, és későn lát meg dolgokat.

A cselekmény fordulatos, izgalmas. A klasszikus nyomozati elemek, a bűnjelek kereséses és értelmezése, a kihallgatások mellett üldözések, akciók is vannak benne. Ami kiegészül Cross pszichológiai megfigyeléseivel, mondhatni, egy kis profilozás ez igazából.

A csavar nagyon ül a végén, és nem légből kapott, amit én mindig díjazok.

Cross mellett a mellékszereplők is jól formáltak, több karakter is kifejezetten bonyolult jellem lett, ha a nagyon mellékszereplők (pl. a gyerekek szülei) csak vázlatosak is.

Tetszett az elbeszélői mód is, sokat dobott a történeten. Cross fejezetei belső elbeszélőt kaptak, ő maga E/1-ben. A többieket egy mindentudó külső elbeszélő közvetíti.

Nekem kifejezetten tetszett ez a krimi, ha egyes áldozatokat nagyon sajnáltam is.

Mint krimi: 90% izgalmas, fordulatos, pörgős. Cselekménygazdag és jó a pszichés része is.

Szubjektíven: 85% lekötött, megkedveltem a szereplőit, jó a csavar. Csak Michaelt sajnáltam.

Szerelmes, problémás, kavarós.

Caleb Drake elvált, szabad ember lett, és végre nyíltan harcolhat azért, akit az óta akar, amióta csak meglátta. Olivia. Aki férjhez ment, és a férjébe se tud Caleb belekötni, sikeres és rendes ember. De összetartoznak a nővel, még ha Olivia mindig fut is előle. Most kivárja, mindent megtesz érte. Közben Leah hazugságának is utánajár – mindenki mondja, Estella tőle kell, hogy legyen. Így Caleb a szeretett nőért és a lányáért harcol, miközben átgondolja, hogyan jutottak ide. Hogy tetszett meg neki már egyetemistaként a lány, akivel mindig messze lökték egymást. Hogyan hazudott amnéziát egy új esélyért, amit Leah játszmái vettek el tőlük. És még most is, hiába szeretik egymást, hiába tesznek szörnyűségeket is egymásért, nincsenek együtt. Miért nem elég a szerelem?

Tarryn Fisher az agyamba már elkönyvelődik női bestseller szerzőnek. Ha sorozatok lennének a könyvei, ezek lennének a guilty pleasure néznivalóim. Csupa szépséges, sikeres ember, akik mégis olyan romlottak és olyan botrányokat kavarnak… így regénybe maradok annál, hogy strandkönyvek, de csajos bulváros szerelmesnek is nevezhetném.

A Tolvaj annak a sorozatnak a zárlata, amivel az írónő sikeres lett. Egy szerelmi sokszög alap háromszögének a történetei, minden rész valamelyik másik szereplőnek a szemszögéből, mindig kicsit tovább gördítve az eseményeket is. Az első még elmenne new adult kategóriába is – a kiadó különben ide teszi a sorozatot, ott egyetemisták, majd fiatal felnőttek. A másodikban már családalapítás van, komoly állások. A harmadikra eljutunk a válásokig, és a középkorhoz. Nálam ez már nem new adult.

A Tolvaj a férfi szemszög, Caleb története. Caleb, aki a legkisebb erőfeszítéssel mindig sikeres volt és a nők megvesztek érte. Őt akarta Olivia és Leah is, ahogy az előző két részből megtudtuk. És durva, de Caleb szemszöge hozzá tud tenni a történethez. Fisher tényleg egy egészen más szemszögből néz rá az eseményekre, és így átértékel sok mindent, amit eddig gondolhattunk.

Jó húzás az is, ahogy egyszerre előre és hátra is lép. Váltva megyünk előre a jelenbe, és Caleb visszaemlékezései a kezdetektől vezetnek el a jelen kezdőpontjába. Mint egy farkába harapó kígyó. A szerkezetet nagyon feldobja, és jó annak is, akinek ez az első rész, de annak is, aki olvasta a Szeress, ha hazudok is korábbi részeit is. Átvesz mindent, így tökéletesen érthető szólóban is, a folytatóknak meg egy vadiúj nézőpont.

A cselekmény már ismert része az a guilty pleasure, ami felfoghatatlan, mivel tart a lapokon. Ha belegondolok, mindenki bűnös, mocskos húzásaik vannak, és nem tudok kinek drukkolni. Mert igazából se Leah, se Caleb, se Olivia nem jó emberek. Nem olyan figurák, akik hősök lehetnének egy átlag regényben. Mintha egy történet tele lenne csupa Jockey Ewing figurával. De pont ez benne a vonzó is, mintha egy katasztrófa peregne az ember szeme előtt. Borzalmas, de nem lehet nem odanézni.

Jár a piros pont, hogy a vége is illik az egész sorozathoz. Mondhatni, mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Ami nem a nagy, rózsaszín happy end, de nem is tragédia.

Nem ez volt a kedvenc részem a sorozatból, de korrekt. Strandkönyvnek ideális.

Tolvaj - Mint strandkönyv: 70% botrányos, érzelmes, bonyolult karakterekkel, gazdagok játszmáival.

Szubjektíven: 60% nincs már az benne, ami a korábbiakban. Ez csak összefoglal és zár.

Nyomozós, templomot kirablós, szektás, klasszikusokat megidéző.

Egy író meghívja magához régi barátját, aki abban reménykedik, egy új könyvet lesz majd alkalma elolvasni. De a szöveg nagyon más, mint amit a sci-fi szerzőtől megszokott. Egy rablás a 100 évvel korábbi Kölnben, a templomban? Nem érti. Aztán megtudja a történetet, hogy egy őse most megtalált, elrejtett iratait dolgozta fel, hiszen maga Sherlock Holmes volt az, aki a kölni eseten dolgozott teljes titokban, és az ő őse volt az, aki megőrizte Watson feljegyzéseit az esetről. Amiben egy banda sátánista szertartáshoz elrabolta a kölni dóm szent ereklyéit, amiben a Holmes – Watson páros egy cirkuszba is beépült, amiben egy jezsuita atya csinos unokahúgával és a dóm iratait tanulmányozó Jones doktorral Holmes felvette a harcot a renddel, akik öltek is volna a sikerért.

Egyszer tényleg érdemes lenni utánanézni, melyik az a karakter, az a történet, ami a legtöbb feldolgozást kapta. Biztos tarolna Shakespeare is, vagy az olyan mesék, mint a Szépség és a Szörnyeteg. De az is nyilvánvalónak tűnik, hogy Sherlock Holmes is listás lenne. Írnak mindenféle Sherlock történetet napjainkban is, és filmeken is rengeteg változata él. (A gnómot bár tudnám feledni, de létezik Sherlock Gnomes is.)

A német Stefan Winges is írt Sherlock Holmes regényt, és minő meglepő módon, ő egy német kalandot talált ki neki. De legalább stílusosan tette…

Igaz, eleinte az agyamra ment az a stílus, amiben Holmes és Watson kommunikáltak egymással. Olyan mű barátságosnak tűnt, hogy azon is gondolkodtam, hogy ez paródia akar-e lenni. De ahogy megszokta a szemem és fülem, már inkább korjellegzetességnek láttam, amikor ennyivel körülményesebben és szívélyesebben beszéltek egymással az emberek.

A cselekmény kellően mozgalmas, ha szárazabban is van elbeszélve – és direkt nem az elmesélve igét használom. Mert bármennyire sajnálom is, ez nem egy élvezettel végigmesélt történet. Érezni benne, a szerző mennyire Holmes rajongó maga is, mennyire szereti a nyomozót és kalandjait, de stílusában megmarad egy realistább, szárazabb világnál, aminek megvan a maga haszna, de nem sodor magával. Hitelesebb, de nem szórakoztatóbb.

A nyomozásban benne van mindaz, amit egy Holmes történetben elvárhatunk. Hajsza, álruhák, éles megfigyelések, olyan következtetések levonása, amire csak Sherlock Holmes lehet képes. Egy-egy ponton azonban elvesztett, a fent említett szárazsága miatt. Tipikusnak, egyszerűnek éreztem, holott nem az, csak úgy van elmondva.

A karakterek között a régi ismerősök a megszokott arcuk mutatják. Az új szereplők az izgalmasabbak, de ők kevesebb vonással bírnak. Sablonosak. Ebben a történetben fontos a cselekmény és a világépítés, a szereplők nem annyira.

Amit viszont kifejezetten élveztem, az utalásai. Nagyon sok van az egyéb Sherlock Holmes karakterekre és történetekre, de akad benne valami egészen más is, ami csak a végén esett le. Komolyan kísértésbe is estem, hogy lelőjem ezt a poént. De beérem egy utalással: dr. Jones amerikai, majd hazatér Amerikába az itt megismert és megszeretett nővel, aki a felesége is lesz, és kettejüknek lesz egy Henry nevű fia, aki apjához hasonlóan a történelem szerelmese.

Nem a legjobb Sherlock adaptáció, de korrekt. És a végén az a plus poén a fiatalúrral…

A negyedik király - Mint krimi: 70% eredeti történet, sok utalással, érezhetően Sherlock Holmes rajongással teli.

Szubjektíven: 75% utalásait élveztem, a krimit kicsit száraznak találtam, stílusát erőltetettnek.

Kamaszos, távkapcsolatos, szerelmes, félreértős.

Soma és Niki nagy nehezen leküzdötték a kommunikációs zavart, és összejöttek. Két hétig ők voltak a legboldogabb kamaszok Budapesten. Akkor viszont Soma szülei kitalálták, hogy elvállalnak egy állást Dél-Afrikában. A fiuk természetesen viszik magukkal, hiába Soma minden ellenkezése. Megígérik, várják egymást, és ott a net, a skype, kapcsolatban maradnak. Miközben kezelik barátaik zűrjeit is, Flóra is támadásba lendül. Még nem tett le arról, hogy szétszakítja a párt, és ő szerzi meg Somát. Kavar fotókkal, és mintha valóban az ég is összeesküdött volna a fiatalok ellen. Félreértés követ félreértést, és megint ott tartanak, mint tavaly. De most ki veszi rá őket, hogy beszélgessenek feltételezések helyett?

A Menő könyvek tavaly kezdte el kiadni az Ellenpontok sorozatát. Ifjúsági történeteket jelentetnek meg, egy jó könyvnyomtatási ötlettel: a regény első fele az egyik karaktere, a másik a másiké, akivel valamilyen konfliktusa van. Középen pedig ott volt a történet vége, melyet az olvasónak kellett még felvágni is! Tulajdonképpen egy történet, de két szemszögből megírva, közös véggel. Nekem bejött.

Erdős Zsuzsanna könyve is azok közé tartozott, melyek elég nyitott véggel bírnak ahhoz, hogy folytatható legyen a történet. Valószínűleg fogyhatott is, mert már itt is van a folytatása. Onnan, ahol a múltkor abbamaradt.

Már a kötet kézbe vételekor kicsit csalódott voltam azért, mert ez már nem az Ellenpontok sorozat hagyományai szerint van nyomtatva. Nincs két külön regény összefűzve, és a közepét sem vághattam fel. Ha már egyszer ez a sorozat védjegye, most miért más?

Pedig a cselekményben megtartotta Erdős a kettős elbeszélőt, akiket váltogat is egymással. Egy fejezet Soma, egy fejezet Niki. Nem mindig, de elég gyakran ugyanazt a szituációt veszi végig velük, csak a saját szemszögükből. Olvasható, érthető, igazából nem kellene ezzel, hogy bajom legyen, de annyira szerettem az Ellenpontok formáját eddig…

A cselekményt nézve egy tipikus tini történet, de tényleg kamaszos és elég reális. Elhittem a szereplőket, a helyzeteket. Tetszett, ahogy az egész kommunikációjuk megjelenik. Mert írnak is, neteznek, és ez is benne van, nem csak az elbeszélés és a párbeszédek. Fel tudja dobni a szöveget, hogy nem csak a klasszikus formátumot tartalmazza, hanem helyenként felugrik egy chat, és azon futhatunk végig.

Kellenek ezek, hogy a fiatalabb olvasók is magukénak érezhessék. Nyelvileg talán kevesebb így az értéke, de jobban visszaadja az élőnyelvet. A formát leszámítva marad a köznyelvnél, úgyhogy még akár merészebb is lehetett volna. Emoji, rövidítések, miegymás. (Ha már ennyire a nyelvet nézem, azért kicsit bántotta a fülem, ahogy az angol teljesen magyarosítva lett. Simán beletettem volna angolul, csillaggal alul a magyar fordítást, akinek szüksége van rá. Nem sok ilyen rész volt benne, különben is. Brian max.)

Ugyan a problémaköre sokszor nagyon gyerekes, de benne van a kamaszos lendület. Így toleráltam akkor is, ha tulajdonképpen csak kommunikációs gondot kellett megoldani.

Ugyan nem Niki és Soma történetének folytatása érdekelt volna az eddigiek közül legjobban, azért hozta a kötelezőt és jó volt. Most reménykedhetek, hogy a „Muszáj” is folytatódjon.

Még sincs vége - Mint ifjúsági: 85% nagyon kamaszos a sztori meg a szereplők is, de pont ez volt a cél.

Szubjektíven: 70% tetszett a forma, a cselekmény egyes elemei is, de igazi dráma nincs.