Varázslatos, istenies, mitologikus, város mentős.

Lazlo Strange árvagyerek volt, akit egy kolostorba fogadtak be. Egy másik világról álmodott, egy elveszett különös városról, és könyvtárosként kutatott utána, írt róla. Amikor a királynő kegyeltje, Thyon alkimista náluk dolgozik, Lazlo ad neki egy ötletet. Nem sejtheti, hogy Thyon a munkáiból az elveszett Könny nyomába ered, és amikor Könny követsége érkezik, a tőle lopott tudással szerez helyet az Istenölő csapatában, Könny megmentésére. Ez Lazlo álma. Kiharcolja, hogy ő is mehessen. És Könnyben szembenéz a város sötét történetével: hat isten évszázadokig rabszolgaként tartotta őket, míg Istenölő vezetésével nem végeztek mindegyikkel. De palotájuk a város fölött lebeg, eltakarva a jövőt és napot. Nekik kellene eltüntetni onnan. Nem sejtik, hogy az istenek pár túlélő ivadéka fentről lesi őket, köztük egy lány, aki Lazlo álmaiban reményre lel, és ketten együtt új legenda kezdetét jelentik majd.

Tudom, ne akadjak fenn a magyar címeken, már megtanulhattam volna. De komolyan, miért? Ha van egy jó angol cím, miért kell azt kiforgatni? Strange itt nem a különösre utal. Nem melléknév, hanem személynév. Mint Doktor Strange esetében. Itt Lazlo Strange a főszereplő. Strange, az Álmodó (Strange the Dreamer). Bár Strange egyben egy különös álmodozó is, de akkor is… utálom, amikor úgy érzem, olyan adta a címet, aki nem olvasta a regényt, mert akkor értené az eredeti ötletet… mindegy.

Az, hogy ennyire fennakadtam a címen, mutatja, hogy a regény jó. Tetszett, beleéltem magam, és így nem vagyok elégedett egy majdnem jó, de messze nem tökéletes címmel.

A cselekmény lineáris, de több szálon vezetett. Alapból egy jól kitalált másik világban játszódik, de ahogy haladunk előre a cselekményben, még sokkal komplexebb és okosabb lesz. Könny városának saját mitológiája van, és még rengeteg megválaszolatlan kérdés, amire majd érkezik a második kötet. Így kell sorozatot alapozni. Sokat ad, de még bőven van benne lehetőség, érdekel is, Laini Taylor mit talált ki a Rémálmok múzsájában.

Varázsos képességek, istenek, és sok-sok rejtély. Miért tette a hat isten, amit? Hogyan került Lazlo kisgyerekként a kolostorba? Hogy folytatódik a történet?

Jó, akad benne tipikus szál is. Hogy Szárája és Lazlo egymásba szeretnek. Hogy Lazlo igazából kicsoda, és milyen képessége van igazából. Nagyon jellegzetes YA elemek, de jól vannak használva. És kell a jó folytatáshoz, mert pont ezek kellenek ahhoz, hogy olyan patthelyzet álljon elő a kötet végére, ami előáll.

A karakterek is sok vonásukban tipikusak, de Taylor sokakat többé is tesz, mint egy meseszereplő. Kezdve az Istenölővel, akinek olyan tragikus történetet írt Taylor, hogy komolyan örülök, hogy nem az ő istenek elleni lázadása a regény fő témája, mert az ember szíve beletörne. Vagy Thyon, aki elsőre az álomfiúnak tűnik, majd Lazlo nemezisének, hogy a végére az ő tragédiája is komplexen feltűnjön. A tipikus elemek inkább a két főszereplőt, a szerelmespárt jellemzik, akiknek kényszer, hogy YA hősök legyenek a várt jellemzőkkel.

Plusz, olvasmányos is. Jól ábrázol a szerző, egészen filmszerű.

Talán azért tetszett annyira, mert egyszerre van meg benne a jó világteremtés, a cselekmény- és karakterközpontúság is. Eddigi kedvenc regényem az írónőtől.

A különös álmodozó - Mint fantasy YA: 90% összetett világ, pörgős cselekmény, jó szereplők. Nem csak szerelmes.

Szubjektíven: 85% a világa nagyon tetszett, bírtam sok szereplőt, és igazi, jó meséje van.

Az Alexandra se nagyon hirdeti meg előre a könyveit, így néha lehet tőlük meglepetésszerűen új kötetet találni. Mint ma is.

Kathryn Hughes: A titok

Mivel elsősorban thrillereket keresek tőlük, így ez majdnem elkerülte a figyelmem. Szerintem két szálon fognak benne menni az események: adott egy nő, aki tett valamit 40 éve, és ezzel átírta a családja sorsát, és azóta is titkolózik. Meg van egy fiatalabb, aki soha nem ismerte a vér szerint szüleit. De most elő kell kerítenie őket, mert a kisfia halálos beteg.

Bár a hátoldalán nincs rajta, de arra tippelnék, donor kell a fiúnak, és a nagyszülei ezért lennének fontosak. És lehet sejteni, hogy minden bizonnyal a két nő rokon. Maximum az benne a rejtély, hogy anya-lánya, vagy nagynéni-unokahúg a rokoni szál. És minden bizonnyal valami szerelmi tragédia miatt kellett örökbe adni a kislányt.

De erre csak tippelek! Tessék kideríteni, igazam volt-e!

Kamaszos, jövőképes, droidos, virtuális, családos.

Petra tehetséges tervező diáklány, aki egy virtuális középiskola tanulója egyben. Valaki feltöri az agykomputerét, és kínozni kezdi a lányt. Felveszi fürdés közben, egyre mocskosabb dolgokat követel. Egy Gergő nevű osztálytársa kisegíti, Petra játékot ír az élményből. Ami elvezeti majd a zsarolójához és a bosszúhoz is. (Életjáték) Megtervezte az álomnőt, meg is jelent. Ám egy idő után feltűntek a hibák, és már a cserén gondolkodott. A nő azonban megelőzte – nem csak a férfi csalódott a tervezésben. (Tervezett kapcsolat) Lina beperli az anyját, amiért gyerekkori képeket osztott meg róla. Ám ami igazán fáj a lánynak, nem ez, csak az indok. Az apja halála után az anyja a férfi személyiségének halvány mását feltöltötte az otthoni rendszerre – de Szellem nem Lina apja, csak fáj a jelenléte. (Gumicukorszív)

Már tavaly is jó ötletnek tartottam a kezdeményezést, a Jelen kapcsán, hogy pályázatot írnak ki, és a pályakezdők nyertes műveit kiadják már befutott szerzők egy-egy történetével novellás kötetben. Idén is megrendezték, és a téma a jövő volt. A nyertesek és a sikerszerzők el is készítették a jövő víziót, és az eredmény a 2050.

Tartalmilag 13 történet került be a kötetbe. Ugyan nem átlagoltam ki az oldalszámokat, de érzésre 20 oldal körül van egy, némelyik rövidebb, de van olyan, ami hosszabb valamennyivel. Ami közös: a jövőbeli események.

Érdekes is, ki hogyan képzeli el a jövőt. Van olyan, amelyikben csak annyira apró különbség van a mához képest, hogy az már szinte észrevehetetlen. (Ezek nem is igazán tetszettek.) Vannak, amelyek a világ túlnépesedésének és a menekülthullámoknak a jövőjét gondolták tovább – akad jó ötlet, de Réti László Falak című thrillere messze erősebb ezeknél. Vannak, amelyekben a tudományos fejlődés hoz el egy más kort. Ez az irány kötött le legjobban, és alapvetően két ágra oszlik: a robotos történetek és a digitális valóságok. Egy időbe mondogattam, hogy az ifjúsági kalandregényeknek a disztópiák lecsengése után lehetséges új trendje lehet a digitális valóság. Ha még akkora hullámot nem is vet, mint Katniss és társai, azért jelentek meg bőven ilyen sztorik. (Ready Player One, Dashner sorozata, Erebos és még sorolhatnám.) Ami nekem a legemlékezetesebb a kötetből, ezekbe a zsánerekbe esik bele.

És azért tudnak ifjúsági sztoriként is működni ezek, mert bár megjelennek ezek a szálak, az igazi konfliktusai és a szereplői elsősorban kamaszok, fiatalok. Küzdenek az identitásukért, konfliktusaik vannak a szüleikkel – és a gondjaik, ha a környezet jövőbeli is, a ma fiataljainak is ismerősek lesznek, vagy annak, aki volt egyszer önmagát kereső fiatal.

Nagyon széles a skála, a szerelemtől kezdve a családi harcokon át a világ sorsán át mindenre akad benne példa. Nagy a változatosság a történetek nyelviségében és szerkesztettségében is: a nagyon profik mellett gyengék, mondhatni, hibásabbak is előfordulnak. De szerencsére van annyi jó, hogy az feledtetni tudja a gyengébbeket.

Rendszeresen kattog azon is ilyenkor az agyam, hogy mi ihlette meg a szerzőket. Anélkül, hogy párosítanék, nekem beugrott többek között a Westworld, a Black Mirror egy-egy része (pl. a szatíros rész) és a Philip K. Dick’s Electric Dreams ugrott be.

Összességében nekem tetszett és jól szórakoztam olvasás közben.

2050 - Mint ifjúsági: 75% szórakoztató, ötletes, de nem egyforma a színvonal. Szemezni kell!

Szubjektíven: 70% egy-egy nagyon tetszett. Főleg a cselekmény miatt. De jó ötlet, tetszett!

Kamaszos, film premier előtti, önmagával szembenézős.

Caitlin a tipikus jó kislány, aki mindenkinek igyekszik megfelelni. Singleberry gyerekként ő az egyike a 10 testvérnek, akik szüleikkel keresztény dalokat énekelnek. Még nem csókolózott, nem ivott, nincs tetoválása, nem is vezetett. Van viszont egy Heller nevű unokanővére, aki a nagy hollywoodi karrier kapujában áll. A héten lesz a filmje bemutatója, ami sztárt csinálhat belőle. Csak éppen Heller zűrös lány, alkohol és fiú gondokkal, akinek felügyeletre van szüksége, valakire, aki a bemutató előtt józanon tartja. A nagynénje Caitlint kéri meg erre, aki gyerekként még Heller legjobb barátnője volt, de egy baleset óta nem is beszélnek. Caitlin elvállalja, és mire észbe kap, egy börtöncellában vár a tárgyalásra festett hajjal, tetoválással a karján – mégis, mi siklott ennyire ki?

Mióta olvasta, hogy a szerző, Paul Rudnick, igazából forgatókönyv és színpadi író, nem regényszerző, azon kattog az agyam, milyen film lenne ebből a regényből. Így, olvasva tetszett, azon még agyalnom kell, moziba hogyan működne, és tetszene-e.

Bírtam, hogy alapvetően két olvasatát érzem a regénynek. Egyrészt, simán tudom olvasni ifjúsági regénynek. Amiben van egy unokatestvér páros, akik segítenek egymásnak. A merev, mindentől félős felszabadul, a balhés pedig újra kap egy igazi barátot, aki segít neki a nehéz pillanatokban. Egyszerre vannak benne olyan mindennapi kamasz gondok, mint az egyetem kiválasztása, vagy olyan sztárosak, mint a gyűlölködő trollok kezelése.

Rudnick végig jól egyensúlyoz azon a határon, ami a mindennapi és a sztár életbe betekintős között van. Megengedi, hogy belessünk a kulisszák mögé, és ha figyelmesen olvasunk, ott van a sorok között a szerző véleménye a sztárokról és erről a világról. Nekem nagyon tetszett, pl. amikor Heller szájába adja, hogy milyenek a színészek. De tudunk azonosulni is, mert Caitlin a másik oldalt, az utca népét jeleníti meg ebben a közegben, aki velünk együtt csodálkozik rá a kulisszák mögötti titkokra.

Tetszett a cselekményben, hogy nem romantikus ez a regény. Ez tényleg két lányról szól, akik nem is tudják, de szükségük van egymásra. Ebben a regényben nem a szerelem a válasz a kérdésekre, ha elő is kerül a fiú téma. De nem úgy, mint egy tipikus YA sztoriban.

Ugyanakkor a regényt lehet úgy is olvasni, mint a YA sztorik és filmek paródiáját. Én nagyon jót szórakoztam azon, ahogy görbe tükröt tart a siker sztoriknak, én meg rájuk ismertem. Pl. Heller egy tini sorozattal lett híres, amelyben egy világsztár modellt játszott, aki a saját nevén szinte lúzerként járt iskolába, míg modell énjéért mindenki rajongott. Ez itt az Anna Banana – mi ugrik be? Hannah Montana. Az Angyalok háborúja történetében nagyon az Angyalsors, a szerzője és a rajongás körötte, tiszta Alkonyat. De pl. a lányok ügyében ítélő bíró lányunokái a következő nevekre hallgatnak: Katniss, Bella és Hermione.

Vicces ez a könyv, még a drámai részeken is. Nekem a tini zsánert szivató poénjai tetszettek legjobban – az Angyalok háborújában az egyik karakter hobbi keramikus, aki bögrékből készít magának páncélt – de helyzetpoénok, beszólások tömkelege van benne.

Abszolút napsugaras, mosolygós könyv, tele pozitív üzenetekkel. Olvasmányos, könnyed.

Azt hiszem, adnék a mozinak is egy esélyt: a történet jó, én szerettem.

Minden a te hibád - Mint ifjúsági: 90% mókás, miközben komoly kérdéseket tárgyal. Jó karakterek, olvasmányos.

Szubjektíven: 95% díjaztam, hogy ez csajos, felnőtté válós sztori, nem nyálregény. Vicces is.

Egyszer volt, hol nem volt, egy Európa Kiadó által megjelentetett regény, amire nagyon gyorsan rákattantam. Ez volt a John Lago sorozat első része, a Nyírd ki a főnököd. Akció, humor, kis szerelmi szál, nagyon csavaros végjáték - izgalmas, de egyben okos regény is volt, amin még jókat is derültem.

Ha nagyon akarom, akkor David Baldacci és Gregg Hurwitz az a szerző, akinek a munkásságához tudnám hasonlítani, csak ez viccesebb azoknál, miközben ugyanolyan okos és akcióval teli.

És bánatom oka, hogy a folytatás csak nem akar magyarul megjelenni! 2014 óta várom a folytatást. És csak várok. Várok. Várok. Még mindig várok...

A képen látható a 2. rész, a Hostile takeover. (Ellenséges átvétel)

Ott folytatja a sztorit, ahol az első abbahagyta. Alice és John egymás gyilkolása helyett a házasságot választották. De Alice nehezen szakad el a szervezettől, ami mindkettejükből gyakornok-bérgyilkost nevelt. (A cég taktikája: a már gyerekként kiképezni kezdett, 18 éves korára profi gyilkos és okos emberkéket cégekhez építik be gyakornoknak, ahol meg kell ölniük a főnököt.) John próbál küzdeni az életéért és a házasságáért, ezért azt teszi, amit megfogadott, hogy nem fog többet: ő is visszamegy gyakornoknak.

Amennyire szerettem az első részt, nagyon adnék ennek is egy esélyt, de egyelőre nincs rá lehetőségem. De nálam nagyon várós! Talán majd egyszer...

Addig is tessék beszerezni a Nyírd ki a főnököd! A regény is jó, és talán ha többen várjuk az új részt, a közösségi akarat csodára lesz képes...

Életrajzi, festészetes, korszellemes, siker után törős.

Ernest Meissonier a Szalon kedvelt festője, aki többször is megnyerte a kiállítás nagydíját. Festményei monumentálisak, és maximálisan törekedett a hitelességre. III. Napóleon uralma alatt nem kevesebbet vállal, mint a nagy császár nagy csatáinak nagy pillanatainak megörökítése. Ezzel szemben Manet az ismeretlenségből igyekszik kitörni, és elfogadtatni a képeit. Komoly harcokat vív, hogy a szalonban állíthasson ki, ne csak az Elutasítottak Szalonjában. Ha sikerrel is jár, nincs benne köszönet: rengeteg kritika éri. Az emberek kinevetik a Fürdőzőket, amit át is keresztelnek Reggeli a szabadban címre. Az Olympia botránykép lesz, és eladhatatlan. Egy évtizednek kell eltelnie, hogy Manet megbékéljen az olyan fiatalokkal, mint Monet és együtt elindítsák az impresszionizmust.

A sikertelen művészek vigasza lehet, hogy az utókor ítélete oly gyakran nagyon más, mint a kortársaké. Az ilyen művészettörténeti sztorik érdekelnek is, így könnyeden felidézhetem Mozart személyét, aki betegen és szegényen halt meg, ma pedig ő az egyik legnagyobb klasszikus. Kafka kötelező olvasmány, életében szürke kis hivatalnokként a fióknak írt.

És igen, az impresszionisták is. Éltek, alkottak, nyomorogtak – szerintem, ha ma feltámadnának, és kicsit körülnézhetnének a világban, el sem hinnék, haláluk után mi lett a sorsuk. Rajongott mesterek, kiállításokat szentelnek nekik, nagyok lettek, akik életükben egyre csak harcoltak, és sokan soha nem érezhették a győzelmet.

Ross King egy ilyen alapra húzza fel műve alapjait. Vesz két festőt: az egyik a korszak elismert festője, akinek rajongtak az alkotásaiért, vagyonokért keltek el már életében. A másik egy kinevetett kis festő. És ma? Manet nevét még az ismeri, aki nem festészetrajongó. Meissonier nevét? Őt elfelejtettük.

Végig megvan a párhuzam a regényben – az egyik min dolgozik, hogy fogadják. A másik mibe öli a kreativitást, mit ér vele. Két életút, amelyek egy ponton találkoznak: kortársak, és mindketten festők. Ez elég ahhoz, hogy az életrajzokon túl, a festészeten túl a szerző arról is mesélhessen, hogy a művészet megítélése is mennyire változhat.

De mindezen túl a Párisz ítélete visszaad egy egész korszakot, annak minden elemével. Bár az impresszionizmus megszületése a témája, és sorra vonultatja fel az olyan alakokat, mint Monet, Whistler, Zola, Cézanne – ennél mélyebbre megy. Megragadja a korszellemet, a divatot. Bemutatja a korszak történelmét, a politikát annak viszonyrendszereivel.

King nagyon olvasmányos, miközben nagyon hiteles és felkészült is. Tények és adatok sokaságát kapjuk szórakoztatóan, miközben anekdotákat mesél, és regényszerűvé teszi az elbeszélt eseményeket. Művészettörténeti ismeretterjesztő regény, de képes feszültséget generálni, és elérni, hogy izguljunk Manet egy-egy képéért, a jó fogadtatást, még ha hozzám hasonlóan tudjuk is, hogy mi jutott neki életében.

Úgy ír festészetről, festményekről, hogy olvasás közbe muszáj megkeresni legalább neten a képeket és nézegetni, befogadni. Van ugyan festménymelléklet is a könyvbe, de sokkal többet megismerünk, mint ami oda bekerülhetett.

Alapos, okos és olvasmányos munka, de egy kis előismerettel még jobb. Elmélyíti a tudást.

Párisz ítélete - Mint dokumentumregény: 90% alapos, hiteles, és érdekesen van megírva. Előismerettel jobb.

Szubjektíven: 80% tetszett a szerkesztési ötlet, jó a képmelléklet, életre kelt egy korszakot.

Kamaszos, szerelmes, titkos, balesetet feldolgozós.

Caleb és Maggie élete ugyanazon az estén ment tönkre. Caleb részegen vezetett, elütötte a lányt, és csak később ment vissza megnézni, minek ment neki. Maggie súlyosan megsérült, örökre sánta marad, és annyi lett a sportösztöndíjának is. Caleb a fiatalkorúak javítóintézetébe került, ahonnan bő egy év múlva jöhet ki. Próbál visszailleszkedni az életébe, visszatalálni a barátnőjéhez és a csapatába, miközben Maggie bocsánatát is próbálja elnyerni. Ahogy közelednek egymáshoz, mindkettejüknek szembe kell nézni a kimondatlan igazságokkal és titkokkal az életükben. Kit szeretnek igazán, mennyire hűségesek a barátaik, és mit tesznek meg azokért, akik fontosak a számukra. Szerelembe kezdenek esni egymással, de minden összeesküdött ellenük – lehet bármi esélyük valami jobbra?

Nekem szimpatikus, hogy a Könyvmolyképző a kötetei nagyján meghagyja az eredeti címet is, de azért a magyar is rajt van. A legtöbbször nincs bajom az ő verziójukkal sem, de ez nem olyan eset. Ha nagyon akarom, bele tudom magyarázni a cselekményt a magyar címbe is. Caleb az, akinek a múlt miatt hátra kell hagynia mindazt, ami a Paradicsom lehetett volna neki. A lányt, akit szeret, a családja, mindene. De igazából az eredeti címben nem ez van benne, szerintem. Paradise a város neve, ahol a sztori játszódik. És Paradise maguk mögött hagyása, a kiűzetés ténylegesen is megtörténik, nemcsak képletesen. Talán ezért jobb az angol: az kétértelmű, a magyar nem tud az lenni.

És az is igaz, hogy a címben benne van minden. Mintha már ott le lenne lőve a poén. A regény hangulata is ilyen, komor és fájdalmas. Minden szereplő cipeli a traumáit, és a megoldások nem jönnek. Ugyan vannak boldog, reményt adó pillanatok, de ez a kötet nem a megváltásról, hanem a kiűzetésről szól.

A cselekmény is sovány, több szerepe van a karakterek érzéseinek, és annak, ahogy maguk értelmezik az események és érzéseik, mint a konkrét eseményeknek. A fő cselekményszál az este, amikor a baleset történt. Mindennek az alfája és omegája ott van – és minden arra megy ki, hogy a végére pontosan tudjuk, mi és miért történt.

Azt díjaztam, hogy szerelmes történet is, de nem erőteljesen. Díjaztam, hogy a szerelem nem győz itt le mindent, és nem lesz megoldás. Így súlya lett a drámának, és a tetteknek valóban lettek következményei. Reálisabb, fájdalmasabb és jobb is így a történet.

Még akkor is, ha vannak benne logikai hibák – bár lehet, hogy ezek az érzelmekből adódnak, ami megmagyarázza a logika hiányát. Maggie a számomra legkevésbé logikus, és a végére egészen mást éreznék reális reakciónak, mint amit majd ő tesz. De érthetetlen Leah viselkedése is, és szinte mindenkinek tudok mondani egy olyan tettét, aminek nincs értelme vagy nincs összhangban más tetteivel.

De legalább nem unalmasak a karakterek. Nem hibátlanok, nem tökéletesek sehogy sem. Ettől lehet igazán együttérezni velük, kivéve, amikor nagyon nem tudom megérteni, miért teszik, amit. Nekem bőven volt ebben a kötetben ilyen, zavart is eléggé.

De a legnagyobb bajom, hogy nem lett igazság sem. Különben nem lenne rossz, sok jó dolog akad benne, de az a fajta igazságtalanság, ami kibontakozik, nagyon nem megy le a torkomon.

Kiűzetés a Paradicsomból - Mint ifjúsági: 65% sok jó ötlet van benne, de nincs kibontva. Olvasmányos, jó szereplőkkel.

Szubjektíven: 40% utáltam, hogy nincs igazság benne. Sok szálat érzek záratlannak is.

Hello!

Ígértem, hogy felsorolás helyett jelzem, ha kiadnak egy könyvet, amit korábbra vártunk.

Akkor most jelzem: jött egy!

A Magyar Irodalmi Ház kihozta az Ezerszín című novellás gyűjteményt.

A fülszöveg alapján fantasytól kezdve abszurdig lesz benne minden jó.

Kalandos, kosztümös, romantikus, nemeseket halálból kimentős.

A Francia Köztársaság vérre szomjazik: az arisztokratáknak nincsen menekvés, az őseik bűneiért is ők fizetnek, várja őket a guillotine. De újabban sokan kicsúsznak a kezükből: feltűnt a titokzatos Vörös Pimpernel, aki ravasz álcáival és merészségével szökteti meg a nemeseket, menti őket Angliába. Chauvelin ered a nyomába, és tudja, kit használhat kémként. Lady Blakeney neves párizsi színésznő volt, Európa legokosabb asszonya, aki az egyik leggazdagabb angol nemes felesége lett. Őt zsarolja meg a bátyja életével, aki a Pimpernel embere. Marguerite, aki szenved attól, hogy a házassága egyre inkább csak látszat, mindenre kész a bátyjáért. Későn ébred rá, hogy férje látszólagos közönye és ostobasága csak látszat, mögötte maga a Pimpernel rejtőzik. Marguerite így harcba indul a szerelméért és testvéréért.

Az Atlantic Press új sorozatba kezdett, ami a Női remekírók címre lett keresztelve. Nyitókötetül megkaptuk a XX. század első felének egyik nagy közönségsikerét, a Vörös Pimpernelt. Akkoriban ponyvának lehetett olvasni, ma már könnyeden besorolom a romantikus kalandregények közé. Ha az a klasszikus érték nincs is meg benne, mint egy Jókai kötetben, de szórakoztató irodalomként működik ma is.

Amire rá kell állnia az olvasó agyának, az a nyelvezete. Nem sokban tér el, de sokkal körülíróbb, testesebb, mint amit ma olvasunk és használunk. De közben hangulatot és ízt is ad ez a történetnek – és Orczy marad a köznyelvnél. Nem használ idegen kifejezéseket, nem kell latin szótár, hogy képben maradjunk. Nekem simán adta a korszak hangulatát a nyelvezete is, ami illett a francia forradalom korabeli nemességhez, legyenek azok franciák vagy angolok.

A cselekmény a romantika stílusjegyeit hordozza: kalandos, szenvedélyes, nagy fordulatokkal és hőssé tett főszereplőkkel. A személyes kedvenceim azok a részek voltak, amikor Pimpernel álcát öltött és kicselezte a franciákat, de emellett volt benne bőven ármány, színfalak mögötti mesterkedés és a szerelmi szál is erős. De egészen másképp, mint ami ma lenne egy regényben. Bár Marguerite és Percy házasok, van köztük egy titok, és ettől olyan a viszonyuk, mintha nem is házasok, csak ismerősök lennének – a felszín alatt sok elfojtott érzelemmel. De amikor ezek ki is törnek, akkor sem kapunk nyálas jeleneteket. Mai szemmel még csak romantikusakat sem. Bár a regény ezzel nem foglalkozik, de nekem az is megfordult a fejemben, egyáltalán elhálták-e ezt a házasságot, mert tényleg úgy viselkednek sokáig, mintha nem és nem is lenne ez téma.

A szereplők a meséket idézik. A gonosz ármányos és sötét, a jók hősiesek és hibátlanok. De itt nem bántam ezt sem, valahogy benne van az egésznek a hangulatában egy népmesei, lánymesei jelleg. Eredetileg valóban egy k9s könnyed női olvasmány volt.

Nem tudom figyelmen kívül hagyni az örökséget sem, amit a regény gyakorolt a kultúrára. Tulajdonképpen az egyik archetípusa volt a többieken segítő gazdag nemesnek, aki álruhában végezte áldásos tevékenységét, a világ előtt felelőtlen világfinak álcázva magát. Orczy Emma ihlette meg a Zorro írónőjét. És ennek az archetípusnak a modern változata személyes kedvencem, Batman.

Nekem összességében tetszett, kalandos és szórakoztató – a belőle készült film is tetszett.

A Vörös Pimpernel - Mint történelmi kaland: 80% zsáner mintapéldány kalanddal, szerelemmel, ízesen elbeszélve.

Szubjektíven: 85% a filmet szerettem, a regény is tetszett. Lehetne kalandosabb, de így is OK.

Világmentős, űrháborúra készülős, taktikai.

Az emberiség már tisztában van vele, hogy nincs egyedül a világegyetemben. Mi több, egy másik faj útban van a Földre – 400 alatt ideérnek, és lerohanják a bolygót. Jelen állás szerint esély sincs a győzelemre. A helyzetet nehezíti, hogy kémek is vannak itt: a sophon láthatatlan, érzékelhetetlen, és mindent jelent. Még tervezni sem lehet, mert ők mindent kilesnek. Így az emberiség más megoldást talál ki a közös munka helyett: kineveznek négy Falképzőt, akik az emberiség minden anyagi eszközével rendelkezhetnek. Nekik kell tervet kidolgozni, amit senkivel nem oszthatnak meg, csak végrehajtják. A négyből egy van, akit korábban nem ismert senki, egy Lou Ji nevű kínai csillagász. Mindegyikük a tervébe vág, a Trisolaros figyel és merényleteket foganatosít, miközben az emberi természet is veszélyt jelent.

A sci-fi nehéz műfaj, sokkal nagyobb erőfeszítést igényel a befogadása, mint a más szórakoztató zsánereké. Ugyanakkor lehetőség van benne arra, hogy elgondolkozzunk a jövőnkről, az emberiségről, a világról. Lehet köztük kalandosabb, filozofikusabb, elvontabb és könnyebben feldolgozható is.

Az író számára is kihívás a sci-fi. Mert ebben a műfajban a világteremtés kiemelten fontos. Ha csak kicsit is megy előre az időben, vagy egy más civilizációt akar bemutatni, akkor is az alapoktól kell felépítenie mindent, a lehető legnagyobb logika mellett. Amilyen következetlenséget egy fantasy vagy romantikus regény elbír, a sci-fi nem.

Cixin Liu kínai szerző, és az ötödik sci-fi regényénél tart. Ez az ötödik, a Sötét erdő, ami egyben a Háromtest – trilógia második darabja is. Ami elvárás a zsánerrel, tökéletesen hozza is: profi a világépítésben, és olyan kérdéseket vet fel, melyek foglalkoztatják az emberiséget.

Egyedül vagyunk a világegyetemben? Cixin válasza, hogy nem. És máris egy háborús helyzetet választ, ahol az emberiség tudatába jut, hogy úton a vadász, aki végezni akar vele. Intelligensen áll a kérdéshez a szerző, és felettébb logikus is, ahogy a válaszreakciók megszületnek. A Falképzők titokzatos munkája, aminek külső szemlélőként mi is csak a külsőségeit látjuk, de egészen az adott részek tetőpontjáig nem fedi fel a szerző, mi volt a stratégia és ötlet. Az egész ismeretében akad benne érdekes is, de mind okos a maga módján.

Az pedig különösen szimpatikus, amelyik a megoldást jelenti majd. Mert az a természetet veszi alapul, az egy stratégia és nem olyan látványos erődemonstráció. Nem akció, elmélet, de nagyon működik. Tetszett a Sötét erdő metafora is, amely az egésznek lesz az alapja. (De nem mesélem el, az egyik tetőpont, amikor Lou elmagyarázza.) Bár sci-fi, és valamiért azokról nekem sötét jövőképek ugranak be, Cixin verziójában van remény és emberség.

Jó abban, ahogy az emberiség fejlődési útját megrajzolja. Nem egy vadidegen technológiát bont ki, hanem továbbgondolja a ma megoldásait. Ugyan nem a jövőbeli részek csúcsa a technika milyensége, az emberi tényező ott is fontosabb, de attól még értékeltem, amilyen politikai – technikai környezetet teremtett neki.

Olvasni viszont nem egyszerű. Komoly a regény, néhol, ijesztően tudományos nyelvezettel. A szereplők lelki világa is komor, nagy kérdésekkel birkóznak. Gondolkodni kell a regénnyel.

Korrekt a zárás is, az utolsó részek miatt tetszett a könyv. Érdekel is, hogyan akarja folytatni.

A sötét erdő - Mint sci-fi: 80% korrekt világépítés, szimpatikus üzenet, akció helyett emberi dilemmák.

Szubjektíven: 60% a vége megmentette – tetszett, amerre elment a regény és az üzenete is.