Sorozatgyilkosra vadászó, biológiai, nyomkövetős.

Doktor Theo Cray különc figura, tudja is magáról. Rendkívül intelligens, nem szociopata, de sokkal nehezebben reagál a társas ingerekre, mint embertársai. Napi ügyeit intézné, amikor rá tör a rendőrség. Minden magyarázat nélkül beviszik kihallgatásra, majd csalódottan engednék szabadon. Rákérdez, mégis, mi volt ez? Kiderült, egy volt diákját meggyilkolták az erdőben. Theo ideális gyanúsított lett volna, ha nem állat az elkövető. Theo megnézi a képeket, újra és valami kattan a fejében. Ő ismeri az állatok viselkedését, rendszerekbe gondolkozik, és látja, hogy valami nem stimmel. Saját szakállára nyomozni kezd, és mire észbe kap, már lemodellezte egy eddig árnyékban maradt sorozatgyilkos mintáját, újabb testekre bukkan, és ezzel felírta magát a gyilkos halállistájára.

Időnként jön egy krimi, amiben van egy annyira jó ötlet, hogy teljesen rá tudok kattanni. A legutóbbi időszakban ilyennek találtam Andrew Mayne regényét, aki egy biomatematikust tett meg főszereplőnek. Amivel máris okosítania kell bennünket, mert kezeket fel, ki tudja súgás nélkül, mivel dolgozik és foglalkozik egy ilyen ember! Én se tudtam eddig.

Nagyon tetszett, ahogy Theo a fejemben egy modern miss Marple figura tudott lenni. Nem karakterében, természetesen, hanem a módszerében. Ahogy Marple abból oldott meg eseteket, hogy kis közösségében megfigyelte az embereket, kiismerte a viselkedésük, és ezeket a mintákat ismerte fel a gyilkossági ügyekben is, Theo a természetről és a viselkedésről tud ilyen felismeréseket tenni. Bírtam, ahogy rendszerelméletet használ, és logikusan, tudományosan, de mégsem szárazan végzi a munkáját.

Folyamatosan jöttek az érdekes tények, amelyek jól beépültek a krimi cselekményébe. Egyet elmesélek, mert ezen most is jót mosolygok: amikor már Theo lemodellezte a gyilkos útvonalát, rájött, hogy a természetben is van egy tökéletes gyilkos, aki ilyen pályán mozog. A nagy fehér cápa. Az ilyeneket nagyon bírtam.

A szerzőnek van humora is, és néhol engedi felszínre törni. Alapvetően ennél komolyabb a hangneme, gyakran a tudományos is jó jelző lenne, de ilyenkor kifejezetten erős mesélő, aki nagy betűsen szórakoztatni tud.

Egyedi karakter a főhőse is, akiben benne van az a zseni faktor, amiért az ilyen karaktereket szeretem. Abban is van valami érdekes, ahogy szociális gondjai vannak – de ezt nehéz lenne elmagyarázni, el kell olvasni, hogy bánik az emberekkel és az igazsággal. Valahol jó lenne, ha több ilyen ember lenne. Mert vannak érzelmei, ha nehezen is mutatja ki őket, miközben végtelenül egyenes jellem.

A cselekmény nem az a kifejezetten pörgős, de okosan épül fel, van benne csavar és feszültség. A végére kifejezetten felpörög, és akkorra minden egybe van benne: a karakterek, a cselekmény, a rejtély és a biomatematika is.

Ha a mélyebb tartalmat keresem benne, lenne ötletem. Szerintem alapvetően szórakoztató regény, de az emberi természetről és ösztönökről kifejezetten tanulságos. Azért nem 100 százalékban értek azzal egyet, hogy belül mind állatok vagyunk, de valahol igaz is.

Aki a megszokottól eltérő krimit keres, ezt érdemes kipróbálnia!

A naturalista - Mint krimi: 95% egyedi megközelítés, emlékezetes szereplők, izgalmas cselekmény.

Szubjektíven: 90% nagyon bírtam a biomatematikai megközelítést, egyedi volt! Tanulságos.

Szerelmes, párkereső programos, életet rendbe tevős.

Percy James már a nevétől is ki van akadva. Az apja a Titánok harcának rajongója volt, így a lányát is a szereplők után nevezte el. De nem elégedett meg Androméda hercegnő nevével, Perseus is lett belőle. Van egy biztos állása, amit un, pályázik Londonba, de annyira menőnek akarja mutatni magát, hogy nem veszik fel. Van egy biztos barátja, Adam, aki túl jó, hogy igazi legyen, de Percy titkon unatkozik mellette. Így él a lehetőséggel, amikor egy párkereső cég jelzi, hogy megtalálták neki az igazit. Le is döbben, amikor az igazi egy nő, Flora. Jól kijönnek, barátnőnek remek lenne, Percy még győzködni is próbálja magát, hogy összejönne. De szívesebben kavarna a főnökével, vagy a helyes, új ismerősével, Milóval. Mi lesz ebből?

Alapvetően két hozzáállás között ingadozom, amikor olyan történetet olvasok, ami nagyon emlékeztet egy másikra. Attól függ, hogy melyik volt a jobb. Ha az újonnan olvasott az izgalmasabb, szórakoztatóbb, akkor nem érdekel, szeretem és jóízűen elolvasom. Ha viszont gyengébbnek érzem… akkor aztán mindent elkezdek utálni benne, és úgy szétkapom fejbe, mint amit most fogok prezentálni. Mert a Bárcsak ismernélek a rosszabb eset példája.

Mire emlékeztetett? A tökéletes pár.

Ebben is van egy tökéletesnek mondott randi alkalmazás, amely megtalálja az igazit. És, ahogy ott is, itt is azzal szembesül a karakter, hogy egészen eddig heteroszexuálisnak tartotta magát, a tökéletes találata meg azonos nemű vele. A váltás annyi, hogy Marrs ezt férfiakkal játszotta el, Woods nővel.

Ami azonban lényeges különbség, hogy Marrs meg tudta mutatni a szikrát. Ő hitelesen megrajzolta azt a vonzást, amiben erős lett a testi és a szellemi vonzalom is. Ott elhittem, hogy a szereplő tényleg képes váltani érte. Itt viszont? Annyi nekem is átjött, hogy barátnők lehetnének, de nyoma se volt szikrának vagy szerelemnek. Irritált is, ahogy Percy győzködte magát, meg színjátszott, hogy működhet a kapcsolat.

Marrs ötletes volt, Woods klisés. Annyira fájó véget talált ki a sztorinak, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak, vagy nevessek rajta. Percy belátja, hogy nem leszbikus – most komolyan nehéz kérdés ez, amikor folyamatosan férfiakhoz vonzódik az egész kötetben? – és erre meglepetésként az egyik kiszemelt férfiról kiderül, hogy Flora bátyja, és neki is tetszik Percy. Ami megint mese habbal – Percy a tipikus szomszéd lány. Kicsit telt, kicsit szerencsétlen, kicsit önbizalom hiányos. És e pasi lecseréli rá a szupermodell barátnőjét? Persze. Cate Woods álmaiban maximum.

Utáltam, ahogy a mellékszereplők kis drámáit lezárja. Vagy a semmiből bedob egy szülés utáni depressziót, vagy ellenszenvessé teszi a karaktert azzal, hogy szinte pasiként kezd viszonyulni az új barátjához. Nagyon nem ment a korábbi énjéhez.

Még nagyobb baj, hogy míg Marrs karaktereit szerettem, itt utáltam őket. Főleg Percy nem tetszett nekem, akit néhol megtéptem volna, máskor a meggyilkolásáról ábrándoztam. Elcsaphatta volna egy autó, kórházba kerül, ahol saját magát megmérgezi véletlenül…

Elvileg komédia is, de nagyon nem jött be a humora sem.

Nálam teljes mélyrepülés, inkább olvassátok el a Tökéletes párt!

Bárcsak ismernélek - Mint romantikus: 30% humorosnak szánt, de erőltetett. A karakterek is egysíkúak.

Szubjektíven: 10% nem szerettem a szereplőket, a helyzetet – a Tökéletes pár jobb.

Lassan kezdenek csörgedezni a hírek, a következő nagy szezonra milyen könyvek jönnek. Vagyis, mit tehetünk majd be a karácsonyfa alá. Az egyik kedvenc kiadóm, az Agave új sorozatba kezd, ami nálam máris várós. Ez lesz az Éjszárny.

Készítő: Ed McDonald.

Műfaj: fantasy.

Cselekmény: az Agave egyelőre nem adta ki a hivatalos fülszöveget, és nem hiszem, hogy az angol alapján akarok spoilerezni. Annyit mondok egyelőre, hogy egy posztapokaliptikus világban játszódik, ahol van egy Ryhalt nevű harcos, aki belekeveredik egy durva háborúba, akinek a vérében vészes örökség lappang, aki megismer egy titokzatos nőt, aki meg akarja őt majd váltani. Szörnyek, mágia, harc, politikai machinációk…

Megjelenés: az Agave tervezi, még idén októberre.

Miért várjuk:

• kint nagy siker, trilógiává is bővült.
• a kiadósok nagyon szeretik, és ők jó könyveket szoktak szeretni és hozni nekünk.
• szeretjük a jó fantasy regényeket!

Bár sokat nem tudok róla, a kiadó jó könyveket szokott hozni, sok kedvenc sorozatom náluk jelenik meg, én be fogom szerezni ősszel, és majd mesélek róla.

Sötét, hatalmi harcos, árulós, játszmás, akciós.

A városban változás szele közeleg. A különleges egység új vezetőt kap, és Duff nagyon meg akarja szerezni a pozíciót. Így nem szól senkinek, amikor a hírhedt motoros bandavezér és drogdíler horogra akadhat. A túlerő elsöpörné, de Macbeth és a Gárda a segítségére siet. Macbeth öl is érte. Ennek ellenére forr benne az indulat, amikor helyette Macbeth kapja meg a kinevezést. Macbeth elégedett lenne, de neje, az idősebb és hataloméhes Lady vérszemet kap. Már mindent akar, és nem győz intrikázni, hogy a férje még magasabbra jusson. A kaszinójába hívja Duncan rendőrfőnököt, és Macbethet ráveszi a gyilkosságra, amit a motoros bandavezér Swenóra akarnak kenni. Páran gyanakodnak, és Macbeth mindenkivel végezne, aki gyanús – a nevelőapját se kíméli. Páran elmenekülnek a tisztogatás elől, és egyesítve erejüket visszatérnek leszámolni a már rendőrkapitánnyá lett férfival.

Shakespeare adaptációk – érdekes, de inkább filmen ugranak be jobbak. A Kemény motorosok, a mai Hamlet sokkal keményebb környezetben. Ha Macbeth, akkor ott az amerikai House of Cards. Ami talán jobban eltér az alaptól, de a mag ugyanaz.

És most Nesbo, aki írt belőle egy skandináv krimit, erős akcióbetétekkel. Hogy eddig nem jutott eszembe, hogy mennyire illik ebbe a zsánerbe az eredetileg angolszász történet… mintha csak ebbe a kemény, komor, drámákkal teli zsánerre találták volna ki. Mondjuk, Shakespeare ráérzett erre már a reneszánszban, hiszen dán hercegétől tudjuk, hogy valami bűzlik Dániában…

Ebben a történetben meg nagyon sok minden bűzlik az erőszaktól, korrupciótól és a tragédiáktól. Kicsit noir környezet, kicsit Shakespeare – vagy inkább nagyon, és kifejezetten skandináv krimis is, csak a Nesbo változatban. Akciódúsan, csavarosan.

Imádtam, ahogy újraéledt a történet. Mert minden benne van, csak mai környezetbe. Izgalmas úgy, hogy az eredetiből nagyon tudtam, kivel mi történik majd, és hogyan hal meg. Mert itt aztán hullnak az emberek ármánytól, golyózáportól, tőrtől. Még a boszorkányokat és a varázst, átkokat is hitelesen átültette napjainkra a szerző… nagyon kész az egész. Egyszerre elégítette ki a bennem élő Shakespeare rajongót, és a szórakoztató regény rajongót is.

Van bőven akciójelenet, izgalmasan és látványosan. Kifejezetten menő, ahogy Macbeth a tőrökkel bánik. Van bőven érzelmi rész is, Nesbo építi a karaktereket, és bonyolult jellemekké faragja őket.

Tetszett, sőt, zseniális, ahogy a karakterek mély motivációit kibontja. Macbeth, aki korrumpálódik, gyilkos drogos, ugyanakkor mégse antihős. Tragikus jellem. Duff, aki tökéletesen megfogalmazza, hogy mindaz akart lenni, ami Macbeth, ezért elvett tőle dolgokat. A szerelmét is. (Nekem nagyon kattogott is az agyam, mi lett volna, ha Macbeth köt ki Meredith mellett 15 éve, és nem találkozik Ladyvel.) Aki kimondja, hogy igazából Macbeth a hős kettejük közül. Mert Macbeth kegyelmet ad, ahol Duff gyilkol. Duff vezérlője a gyűlölet, Macbeth a szerelem miatt válik gyilkossá.

És a szövege… egyes sorok az agyamba ették magukat. Méltó az eredetihez.

De maga a regény is az. Mai, izgalmas, az agyam is mozgatja, miközben Shakespeare hű is.

Macbeth - Mint skandináv akció krimi: 100% pörgő, meglepő, remek szövegezésű, újjászületett mű.

Szubjektíven: 100% a kedvenc Shakespeare drámám méltó újrázása. Komor, de imádtam.

A héten is jöttek új kötetek. Íme:

- Waters: A kis idegen

Kosztümös, rejtélyes - a cselekményről nem sokat tudni, de a Rebeccához hasonlítják, az jó kezdet.

- Wilkinson: A lány, aki visszatért

Női thriller, amiben egy kisgyerekként eltűnt lány hazamegy. Már ha valóban ő az...

Szerelmes, csábítós, egymásba veszős.

Ian az egyetem királya: pokolian jóképű és gazdag is, olyan testtel, hogy a lányok szabályosan a lába elé vetik maguk. Ian alaposan ki is élvezi a helyzetét. Mellette legjobb barátjával vállalkozást vezet: önbizalomhiányos lányoknak segítenek összejönni a kiszemelt sráccal. Ian komoly szabályokat is hozott, hogy a magánélet és a munka ne keveredjen. Csak éppen besétál az életébe a röplabdázó, stréber, fiús Blake, aki valamit megmozgat benne már a kezdetektől. Amikor pedig a fiús ruhák helyett lányos holmik kerülnek a bombázóvá alakuló lányra, akire a kiszemelt kosaras is szemet vet, Ian a legnagyobb szabályát készül felrúgni: ügyféllel soha ne jöjj össze! A lány megtartásához azonban nem elég a külső, a fiúnak meg kell nyílnia élete töréspontjáról is, ami sokkal nehezebb feladat, mint eddig bármi.

Még csak három regényt olvastam Rachel van Dyken írónőtől – magyarul különben ennyi jelent meg tőle – de már észrevettem pár sémát. Ami jó, ha ez bejön az olvasónak, kevésbé, ha szeretne új fordulatokat is a szerzőtől, nem csak ugyanazt olvasni kicsit másképpen.

Ki is pontoztam ezeket, hiszen az Egyetlen 1-2 és a Szárnysegéd Bt. első része is közös az alábbiakban:

1: a főszereplő srác mesebelien tökéletes. Magas, sportos, természetesen görög istenhez foghatóan jóképű, és gazdag is. Amit általában titkol, nem a pénzével akar barátokat nyerni. Valamely területen kiemelkedő: háromból kettő sztársportoló volt, a harmadik popsztár. A lányok nyomultak rájuk, éltek is a lehetőségekkel, míg be nem sétált a nagy Ő. Aki miatt a vadászó oroszlánból doromboló házimacska lett. A Szárnysegéd Bt. második részének leendő hőse, Lex is pont ilyen. Csak nála a valamiben szuper, az esze lesz. Tökéletes kinézete mellett számítógépes zseni. Honnan tudom? Ő Ian legjobb haverja, már itt fontos mellékszereplő.

2: a hősnő a gyönyörű naiva szegényebb családból, akinek időbe telik kinyílni. Ártatlan, kedves, jó tanuló, csak nem tudja használni a külsejét. A szuper srác mellett azonban dögös csaj is lesz, akiért többen is tepernek. De a főszereplő veszi el a szüzességét, és egy félreértés után jön a nagy szerelem, eddig háromból kettő jegygyűrűt is kapott, és szerintem e sorozat folytatásában Blake ujjára is felkerül a méregdrága gyémánt.

3: egy betegség tragédiája hozza a drámát. Eddig volt súlyos balesetbe megtört első nagy szerelem, komoly szívbetegség és rák. Ian is kapott egy testi – lelki traumát. Az NFL legígéretesebb újonca hősiesen félrelökött egy kisfiút egy autó elől, így viszont őt csapták el. A lába szétment, máig fáj neki, de az igazi seb a foci elvesztése volt.

4: a kínokra a probléma: a szerelem. Tulajdonképpen Ian irigylésre méltó életet él, mindene megvan. Mégsem boldog. Majd jön Blake, és minden a helyére kerül.

Lehetne újabb pont, hogy pontosan betartja a romantikus zsáner szerkezetét, de ez annyira tipikus, hogy feleslegesnek látom kiírni. Egymást megismerő, vonzódó szereplők nehezen összejönnek, boldogok, félreértés miatt szakítás, majd nagy gesztussal békülés és happy end.

Akár ki is akaszthatna, amiért ennyire mese és tipikus, de van Dyken stílusa olvastatja. Az Egyetlen drámai hangnemet kapott, ez flörtös, szexis lett, minimális drámai felhanggal.

El voltam vele, de nekem a dráma jobban fekszik – az Egyetlen két részét jobban szerettem.

A csábítás szabályai - Mint new adult: 60% tökéletes szereplők, humoros hangnem. A szerelem a középpontja.

Szubjektíven: 50% az elején még viccesnek találtam, de aztán túl szerelmes lett. Hol a dráma?

Balesetes, bosszúállós, fenyegetett, testvéres.

Alison a 30-as évei első felében járó tanárnő, aki művészeti órákat ad az egyetemen. Súlyos bűntudat gyötri, így mindig keresi a lehetőséget, hogy segítsen másokon. Amikor a közeli börtönbe keresnek festészet tanárt, megpályázza és el is nyeri az állást. De fenyegető üzenetek jönnek, mintha valaki ismerné a múltja titkát. Pedig most kezdene jövője lenni: végre szerelmes, szereti az állását. De a múlt és egy családi titok utoléri. Kitty egy intézetben él. Egy balesetben agysérülést szenvedett, tolókocsiba került, és beszélni sem képes. Felfogja maga körül a dolgokat, de értelmi szintje megállt a kamasz éveinél és az emlékei is elvesztek. Valami borzalom les rá, egy idős látogató látványa rendszeresen felzaklatja. Menekül egy fiúhoz, akitől védelmet remél, de pont ezzel kerül olyan helyzetbe, hogy a múlt előtörjön.

Jane Corry előző könyvét nagyon tudtam szeretni. Meglepő volt és ötletes, amiben még a szereplőket se utáltam. (Igen, nálam nem ritka, hogy valakit kiszúrok, és nagyon megutálok. Nem is ritkán azt, akinek drukkolnom kellene.) Így vártam az újabb regényét is, hátha.

És korrekt thriller lett, ami elszórakoztatott, ha nem is annyira, mint a Férjem felesége. Ez kevésbé eredeti, több a máshonnan ismerős panel, de azért még benne van az a szikra, amiért tetszett az előző Jane Corry regény is.

A cselekmény szerencsére pörög, és inkább történet központú a cselekmény, mint karakter. Mindkét ágon zajlanak az események, kisebbek és nagyobbak, melyek majd két tetőponton csúcsosodnak ki. Látszólag Alison szálán vannak a nagyobb események, mint a fenyegető levelek és egy szerelem szárba szökkenése, de Kitty oldalán is akadnak nehéz helyzetek. Meglepő, mennyire szemérmesen kezeli ezeket az írónő. Ok, nem akartam szex regényt olvasni, a Férjem felesége se lepedő akrobatikát kínált, de azért jelezhette volna pár helyen jobban, hogy a szereplők között szexuális kapcsolat is létesült. Most egy kis spoiler jön, fehérből kell kiemelni: ugyanúgy meglepődtem Kitty terhességén, mint maga a lány. Az lejött, hogy Johnny járni akar vele, de egészen a babáig szó nem volt róla, hogy le is fekszik a lánnyal. De egy nemi erőszak jelenet, vagy a szerelmével összebújás is csak jelzés értékű – ezt meg is engedi a történet, itt nem a szex a lényeg.

A végére megindul a csavar halmozás, egy ponton soknak is éreztem. Alison, és Kitty szálán is van egy nagy pillanat, ami kihat a másik életére is. Majd mindezt megfejelve még az utóhangba is kapunk egy olyan vallomást, ami jó sok mindent átértékel korábbról. Bár szórakoztató volt így is, nagyon kicsit bennem van a kisördög, hogy a kevesebb több lett volna ebben az esetben.

Bár a cselekmény kapja a hangsúlyok nagyját, Corry szépen hozza a karakterek lelki útját is. A cselekményre reagálnak, éreznek, feldolgoznak. Így soha nem éreztem úgy, hogy a lelkizés elvinne a történetből, csak megadta a szereplők látásmódját. Tetszett, hogy mennyire elkülönül stílusban is Alison és Kitty része, akik nagyon különböző figurák is. Alison a felnőtt, a sebzett, míg Kitty a betegsége miatt gyermeki maradt.

Corry jó mesélő, és még akkor is magával tud sodorni, ha szinte kötelezőnek éreztem egy-egy csavart. Amit ide tett a végére – lassan erre a típusra is ki kell találnom egy becenevet.

Vértestvérek - Mint thriller: 85% fordulatos. Cselekményben, érzelmekben gazdag, izgalmas karakterekkel.

Szubjektíven: 75% tetszett, csak az előző regénye csavarosabb volt. A csavar nagyon ült.

Romantikus, trónért harcolós, uralkodós, kosztümös.

Matilda, a flamand hercegnő kamaszlányként szeret bele az angolszász vendégükbe. Brihtric azonban nem megfelelő férj, apja hamar szétzúzza a lány reményeit, és a normann herceget, Vilmost mutatja be a lányának, mint leendő férjét. A lány eleinte ellenkezne, nagyon nem tetszik neki a férfi fattyú származása, de aztán felméri, ez a férfi a társa lesz, és királynévé teszi idővel. Ha a szívét nem is tudja nekiadni, a társa lehet. Így pápai beleegyezés nélkül is, Vilmos hercegnéje lesz. Miközben boldog házasok, sorra születnek a gyermekek, férje egyre terjeszkedik, biztonságot teremt nekik, és a szemét folyamatosan Angliára veti. Matilda a társa minden törekvésbe, és mikor a férje súlyosan megbetegszik, arra is rádöbben, mindig ő volt a szerelem is – már az angol trón se érdekli, csak őt kapja vissza!

Az első kötet óta erre a részre vártam. Amilyen képet festettek Vilmosról a norvég és az angol király jelölt, minimum egy szarvas ördögnek kellett volna lennie. Nem is csoda, hogy végig arra voltam kíváncsi, milyennek rajzolja meg őt Joanna Courtney.

Most, hogy olvastam, már azt tudom mondani, nekem ez a pár, ez a király és ez a regény tetszett legjobban a trilógiából. Jó volt eddig is, de határozottan ez a korona az egészen, és nem csak azért, mert 1066-ban Vilmos lesz a diadalmas nyertes.

Újra a nőé az elsődleges fókusz, leginkább Matilda nyomában jár a cselekmény. Ő az, akinek kicsit a fejébe és érzelmeibe is bebocsátást enged a szerző. Ugyan akad egy-egy fejezet, amelyben más kerül a fókuszba – pl. Matilda unokatestvére, Judith, aki az előző kötetekből megismert Torr felesége lett – de mindig hozzá térünk vissza.

Kifejezetten érdekes, ahogy Courtney megírja, hogy Matilda saját magával szemben mennyire elvakult volt, miközben királynéként remekül helytállt. Volt a fejében egy romantikus kép a szerelemről, saját magáról, és bárki is akarta szembesíteni az igazsággal, egyszerűen nem hitte el. Hogy a szerelemnek nem kell nyálas, rózsaszín ködnek lennie, hogy ő maga sem egy ártatlan virágszál, hanem ugyanolyan törekvő, uralkodó jellem, mint a férje.

Onnantól, hogy erre ráébred, lesz szerelmesebb a kötet, mert ott van egy váltás – már kimutatja a férjének, hogy szereti. Helyesek együtt, és bár minden párosa a trilógiának jól működött házaspárként, nekem ők tűntek a legstabilabb párnak. Talán azért is, mert Harald és Harold kétnejűek voltak, míg Matilda és Vilmos csak egymásért és a trónért élt.

A romantikus vonalon túl, megint, nagyon szerettem a királyi udvar bemutatását. Vilmos mellé Courtney rajzolt egy bajtársakkal teli normann udvart, akik tűzben és vérben váltak barátokká. Mindenki megkapja a maga történetét, miközben merényleteket, háborúkat kell túlélni, és ebben az udvarban a politikai ármánykodás is nagyon ment kifelé.

Tetszett, ahogy mélyülnek a karakterek. A mellékalakok jobbára csak romantikus papírfigurák, de Matilda és Vilmos nagyon jól fel van építve. Nekem bejött a férfi kegyetlen vonásokkal dúsítva – már értem, miért tűnt a többi udvarban hidegnek és számítónak, miközben mindez csak egy eszköz volt, jobb jellem és szív volt benne, mint a többségben.

Egyszerre éreztem ezt a kötetet a leginkább romantikus történelmi mesének, miközben hitelesnek is. Talán, mert Courtney felkészült a korból is, és jó mesélő. Tetszett!

A hódító királyné - Mint történelmi: 85% erős karakterek, hiteles keret. Olvasmányos stílusban, korrekt zárlat.

Szubjektíven: 90% a kedvencem a sorozatba. Ezeket a szereplőket szerettem legjobban meg.

Na, ott van Thor – folytatta. – Ő a mennydörgés vagy a vihar istene, ugye? Szép mese, tényleg, aranyos. Pont egy Marvel-sztoriba való. Amúgy Hollywood szőkéi az igazi isteni ajándékok, Chris Hemsworth-ért odaadnám fele nem létező királyságomat… De tudod, mi a jó azokban a szuperhősös filmekben? Hogy filmek. Mesék. (Papp: Bolyongó)

Nos, vannak világok, melyek a fájdalom törésvonalára épültek, és rémálmok emelték őket. Ne keseregj, amikor ezek a világok elesnek. Inkább dühöngj, amiért már a megépülésükkor kárhozottak voltak. (Jemisin: A megkövült égbolt)

Hugo annyira gazdag volt, hogy muszáj volt valamilyen luxust megengednie magának. A vadászatot választotta. Ennyi erővel tarthatott volna versenylovakat vagy vehetett volna egy jachtot, de a lovaktól félt, a hajóktól meg tengeribeteg lett, ha csak rájuk nézett. Nem mintha kedvelte volna a vadászatot. Hugo pocsék lövő volt, és szívből ellenezte ártatlan vadak kilövését. (Haushofer: A fal)

El kell tévedni. Mit mondok mindig? El. Kell. Tévedni. Magadban. Aztán majd lehet visszamenni. (Papp: Bolyongó)

Ha az emberi faj többsége disznó is, olykor mégis egymásra talál egy kan meg egy koca, és a nászukból egy Leonardo születik. (Hunter: Egy közeli ismerős)

Most akkor ez egy mese lesz? Nem, meséről szó sincs… Rólunk nem szólnak tündérmesék. (Seeber: A mostoha)

Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan valami apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani feladvány, amely sehol nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele. (Shaffer & Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság)

• Az az ócskaság nyolc centi vastag plexiüvegből készült. Az átmérője túl nagy a megnek, nem tudja bekapni. Ha engem kérdezel, nagyobb biztonságban leszek abban, mint ti itt a fedélzeten – mondta nevetve Maggie.
• Ez aztán marhára vigasztaló. (Alten: Meg, az őscápa)

(…) azóta az Alkonyat-filmeknek köszönhetően fellendült arrafelé a turizmus, de mindenkit biztosíthatok arról, hogy a mi menzánkra egy Edward Cullen sem lejtett be. (Madison: Lenn, a nyúl üregében)