Nyomozós, misztikus, kalandos, rejtélyes.

Jeremy Grove botrányhős, gazdag ember Southampton városában. Egy nap a takarítónője bűzt érez a házban, betöri az ajtót – és a pokolba lát bele. Grove szétégett holtteste a szobában, a padlóba az ördög patája égve. Az ügy hatalmas felhajtást kap – az íróként sikertelen D’Agosta őrmesterként működik közre, de a főnöke csak apró feladatokat ad neki. Amíg fel nem bukkan az ügy iránt érdeklődő Pendergast, és régi rendőr barátját kéri fel összekötőnek. Ketten erednek Grove halálának nyomába, ami az ördög művének tűnik, nincs magyarázat, csak titkok és pletykák egy botrányos életről. Újabb megmagyarázhatatlan, öngyulladásos halál, újabb botrányhős vége. A nyomok Firenzébe vezetnek, ahol Pendergast összecsap egy ördöggel – vagy ördögi emberrel? Közben a háttérben saját családi démona is készülődik.

Lassan az egyik kedvenc krimi sorozatommá válik Preston és Child közös munkája, a Pendergast sorozat. Imádom, ahogy mindig valami misztikus, látszólag varázslatos és megmagyarázhatatlan esettel kerül szembe a nyomozó, de a végére minden logikus és hiteles magyarázatot kap! A Kénköves pokol is ilyen, tart a sorozat varázsa!

Amiben különben rengeteg krimis utalás is van klasszikus angolszász krimi, illetve thriller történetekre. Azt már fejtegettem korábban, hogy Aloysius Pendergast egy modern Sherlock Holmes, de most tisztelettel megidézik Edgar Allan Poe örökségét; A fehér ruhás nőt; de egy utalás erejéig Stephen King Ragyogása is jelen lesz. A regény természetesen ezek nélkül is érthető és kifejezetten szórakoztató, de ezek az utalások arra emlékeztetnek, hogy az irodalom velünk él. A jó történetek örökké tartanak, és tiszteleghet előttük a jelen ilyen formán.

A Kénköves pokol azért is különleges darabja a sorozatnak, mert még egy lépéssel közelebb kerülünk benne a Pendergast családhoz. Ami különben nagyon olvastatja magát: egy család, mely zseniket és őrülteket adott a világnak, néha kombinálva is. Ilyen mix a most feltűnő Diogenes Pendergast, a főhős FBI nyomozó öccse. Aki a család legzseniálisabb és egyben ördögibb tagja. Egy pszichopata zseni, aki a háttérben valami borzalmasra készül. Ezt még csak belengetik, de el is érik vele, hogy akarjam a következő részt. A sorozaton belül ez a Diogenes-trilógiának nevezett hármas első része, ütős kezdet!

A nyomozás vegyíti mindazt, amit a krimiben szeretek. Kriminalisztikai tudományok, kihallgatások, egy zseniális nyomozó megérzéseivel összekötve. A szerzők odafigyeltek, hogy a cselekmény fordulatos és pergő legyen, akciójeleneteket sem mellőzve. Bérgyilkos, hajsza, halálos csapdák, kémkedés, álruhák – van itt minden!

A csavar nagyon eltalált és meglepő, miközben logikus is. Megint kaptunk egy kifejezetten emlékezetes és zseniális ellenséget! Akinek nagyon is emberi vágyai és motivációi vannak a tettei mögött. Hiába, ha olyan zseni egy sorozat nyomozója, mint Pendergast, különleges ellenfelek is kellenek neki, hogy működjön a sorozat! Kap is ilyeneket és érkezik Diogenes is.

De a sorozat remekül mozgatja a mellékszereplőket is, akik azonosulási pontok lehetnek a zseniális főszereplők mellett. Emberi színt visznek egy nagyobb mesterjátszmába.

A regény stílusa remek: olvasmányos, realisztikus, sejtelmes, van benne humor. (Horror is.)

Azt még nem is mondtam, hogy Firenze, történelmi rejtély is volt – szeretem ezt a sorozatot!

Kénköves pokol - Mint krimi: 90% fordulatos, misztikus és reális egyszerre. Remek a karakterépítés, rejtelmes.

Szubjektíven: 95% nekem Pendergast a modern Sherlock! Okos sztori, okos hős, és rejtélyek!

Ha annyi nem is volt, mint múlt héten, azért pár akadt. Mivel van benne ígéretes is, a rövid lista:

- Az Atlantisz kör - sci-fi a Twister Mediától

- Rekviem egy halott lányért - horror az Enigmától

- Osztálykép - YA a Twister Mediától

- München - történelmi a Gabótól

- Osztozkodók - kortárs a Scolar Kiadótól

- Nindzsalány - ifjúsági a Mórától

És bár most munkanap a szombat is - tudom, nekem is fáj - nem győzöm hangsúlyozni, hogy a héten van a Könyvfesztivál! Csomó jó program és dedikálás! Alig várom, hogy vasárnap én is belevessem magam!

Szektás, szerelmes, tervezős.

Calder nem ismert más életet, mint Hector családjának tagjaként felnőni. Ők voltak a kiválasztottak, akik Hector parancsait követve elég jók lesznek, hogy túléljék az özönvizet és eljussanak az örök boldogságba, az Elysiumba. A kis Calder a földeken dolgozik, de arról álmodik, hogy bekerül a tanácsba, és jobbá teszi az emberek életét már itt a Földön. Még gyerek ő is, amikor Hector új menyasszonyt vesz maga mellé. Eden egy évvel fiatalabb, mint Calder, és gyönyörű, a testén egy anyajeggyel, ami kiválasztottá teszi. A két gyerek titkon köt barátságot, és a burokba nevelt Eden a fiútól tanul olvasni és álmodni. Ahogy kamaszodnak, a barátság mély szerelemmé mélyül, de nekik tilos együtt lenni. A szerelmük elég erős, hogy megkérdőjelezzék a beléjük nevelt dogmákat, és szökésen kezdjenek gondolkodni. De Hector nem engedheti el őket, és kegyetlen bosszúra készül a szerelmesek ellen.

Mia Sheridan nálunk a Szerelem csillagjegyében sorozattal jelenik meg a Könyvmolyképző gondozásában. Eddig nem tartottam sokra, olyan new adult, ami kimerül annyiban, hogy két szép ember egymásba szeret, és végül boldogok lesznek. Maximum annyi volt a változatosság, hogy először a testet vagy a lelket veszik el.

A Calder útja az első olyan sztori, amiben többet látok. Ezt is be tudnám nyomni a new adult kategóriába – szerelembe eső fiatalok és egy komoly dráma – de ez romantikus regényként is működik. Méghozzá egy fájdalmasan szép mese, ami ugyan klisé a köbön, de mégis van benne valami, ami többé teszi.

Talán a szekta? Biztos, hogy sokat ad hozzá az a környezet, amiben játszódik. Egyrészt, kicsit viktoriánus hangulata van tőle, mert hiába játszódik napjainkban, a szekta olyan körülmények között él, mintha egy másik században járnánk. Másrészt, egy thrilleri feszültséget is szül a helyzet, hiszen Eden a szektavezér fejének kiszemelt sokadik menyasszony. A pár felett állandó fenyegetés, hogy Hector bánthatja mindkettejüket, és a lánnyal rosszabbakat is megtehet. Még durvább lesz a kép, amikor kiszöknek, és szembesülnek azzal, a törvény hogyan áll hozzájuk. Nagyon beteg, hogy Eden Hector gyámlányaként el sem szökhet a perverz állat elől, mert a törvény viszi őt vissza hozzá…

Ez a szekta vonal is nagyon lekötött, de itt még a szerelmi rész is belefér a szép kategóriába. Néhol talán nyálas, de a helyzetükből adódóan van benne tisztaság is. Ahogy a gyerekkori játszótársak legjobb barátok, majd szerelmesek lesznek – íve van. Romantikus mesének olvastam, de olyan mesének, amit az érzelmi részeknél el tudnék fogadni hitelesnek is.

A stílusa a new adult regényeké. Olvasmányos, szórakoztató, de nagyon szentimentális is. A szerelmi részek csöpögnek vagy forrnak, a dráma túlerősített.

Most nem zavart, hogy a szereplők nagyon fekete-fehérek. Calder és Eden csak pozitív jelzőket gyűjt be: bátrak, szépek, kitartóak. Még talán okosan is, de ez ebben a mindentől elzárt helyzetben nem nagyon nyilvánulhat meg. Hector meg maga a vallási fanatikus szektavezér, akit legszívesebben elevenen ásna el az ember, aztán jól otthagyná.

Ennek most kíváncsi vagyok a folytatására is, bár van egy olyan érzésem, az Eden nyomában nem lesz olyan érdekes a szekta nélkül, mint ez a rész volt a szektával.

Calder útja - Mint romantikus: 80% tiszta érzelmek és szereplők, érdekes körülmények, szenvedélyes.

Szubjektíven: 70% ha cseppet nyálas is nekem, a szereplők szerethetőek és a szekta érdekes.

Nyomozós, összeesküvős, családi, milliomos vállalatos.

Carmine Delmonico a gyilkossági osztály vezetője, egyben szenvedélyes nyomozó, aki nem nyugszik, amíg van megoldatlan rejtély. Az a nap olyan, amilyennek nem szabadna lennie. Egy kisvárosban hogyan történhet 12 gyilkosság egyszerre? Látszólag nincs közöttük összefüggés, de Carmine ösztöne mást súg. Itt bizony egy elme talált ki egy tökéletes bűntényt, de a 12-ből ki lehetett az igazi célpont? Volt köztük milliárdos, egyszerű utcalány, egy családanya és egyetemista fiatalember is. Ahogy sorra ismeri meg az áldozatok történeteit, egy egyre hihetetlenebb történet kezd kibontakozni, amiben zsarolás és kémkedés is szerepet kap. Közben Carmine otthonában is marad megoldandó feladat: fél éves kisfiának végre nevet kellene adnia, és lánya mostohaapjának összeomlását is kezelni kellene.

Mindig örvendetes, amikor egy sorozat új része jobb, mint az előző. Itt pedig ez a helyzet alakult ki: a Túl sok a gyilkosság egy ötletes krimi lett, ami kifejezetten jól szórakoztatott!

Talán azért is, mert, ahogy a cím megsúgja, jó pár eset van, ami megoldásra vár. Nincs idő merengeni és töltelék fejezeteket beleerőszakolni a cselekménybe, mert így is sok mindennek kell belekerülnie. Meg kell ismertetnie 11 családot,11 helyzetet, amiből gyilkosság lett. Ugyan McCullough rangsorol, és nem egyforma súlyúak a nyomozások, de jó érzékkel mindig kapunk egy-egy új darabkát az összképhez, miközben egy-egy áldozatot jobban megismerünk.

Sikerül elérnie, hogy emlékezzem a különféle emberekre. Az előző regénybe belevesztem, a kórházban ki kicsoda. Itt simán követtem, melyik áldozat melyik és milyen körülmények között érte a vég. Lekötött végig, és nagyon bírtam, ahogy egy-egy esetre megoldást talált, és azt beillesztette a nagyobb képbe.

Ami teljesen új szintre vitte a regényt. A laza krimi feszültebb kémtörténetté kezdett válni, de szerencsére eléggé krimi maradt, hogy lekössön. (És ne szálljon nagyon el a hitelestől.)

Jó a történetben, hogy Carmine magánemberként is jelen van benne, és bírom a családját. Desdemona anyaként sokkal szimpatikusabb, jól állt nekik a család Sophiával kiegészülve. Most az is jól esett, hogy Carmine magánemberként boldog és jól van. A skandináv krimiknek köszönhetően annyira divatba jöttek a zseniális, de különben sebzett és boldogtalan nyomozók, hogy az életével elégedett Carmine nagyon kilóg a sorból, de ez most jó.

Mások az arányok is, mint az előző kötetben. Ott sokkal több volt a lassú rész, leírás, félrevezető karakter. Itt pörögnek az események, sokkal jobban eltalálta a karakterábrázolás és leírások arányát az igényeimhez mérten.

Olvasmányos, gyorsan pörgethető kötet, ami most szórakoztat, irodalmi mélységet szerencsére nem próbál beletenni a szerző. Így mélyebb tartalma sincs, de nem is hiányzott belőle.

Sok hatást kevert benne össze az írónő: volt szinte horror medvecsapdával, egy kis humor, vérfagyasztó üldözés úszással és babával… ez is tetszett benne. Sokféle.

Még egy része ki van adva magyarul, nagyon remélem, hogy az is ezen az úton halad tovább, akkor minden bizonnyal tetszeni fog!

Túl sok a gyilkosság - Mint krimi: 90% mozgalmas, fordulatos regény, amibe a bűnügy mellett a nyomozó is fontos.

Szubjektíven: 95% pörgős, jól kitalált ügyekkel, bírtam a szereplők motivációit és a kirakóst.

Gyilkosos, médiás, elmélkedős, falusi.

Egy bécsi pár vidékre utazik a barátokhoz egy hétvégére. Ám a kellemes szórakozást egy brutális tett zavarja meg: egy idegen elkapott három fiútestvért, 8-6 éveseket. Kivitte őket az erdőbe, és öngyilkosságra kényszerítette őket, miközben mindent kamerára vett. Faggatta őket az érzéseikről, a családjukról, és a szeretteik kegyetlen megölését ígérte, amennyiben nem ugranak le a környék legmagasabb fájáról. Csak egy fiú menekült, akinek végig kellett néznie öccsei halálát. A környék felbolydul, a rendőrség és a parasztok is nagy erőkkel keresik a férfit. Közben a tévé a felvételek leadását tervezi, ami újabb botrányhoz vezet. A baráti társaság próbálja felfogni a történteket és segíteni a maguk módján. De végül olyan meglepetésben lesz részük, amit talán soha nem fognak kiheverni.

Európai krimi – így leírva szép nagy kategória, de ha elkezdem boncolni, máris árnyaltabb a kép. Az angolszász krimi hagyományok Sherlock Holmes, Agatha Christie világába nyúlnak, amelyek máig népszerűek. A skandinávoktól kaptunk egy sötét, reménytelen és kegyetlen krimi világot, amibe levegőt venni is nehéz. A franciák olyan elgondolkoztató, már-már horrorba hajló szerzőkkel tündökölnek, mint Thilliez, Sardou vagy éppen Grange. A portugál Santos egy Brown nyomán haladó, intellektuális krimi sorozatot visz. Nálunk a populáris vonalon ott van Nemere, nála már komolyabb Réti László.

A kamerás gyilkos kapcsán azért emlegetem fel őket, mert Glavinic az új osztrák krimi nemzedék egy kiemelkedő tagja. Ami engem meg is ijeszt: nem akarom, hogy ilyen irányba menjenek el a krimik! Mert kritikai siker ide, vagy oda, én ki nem állhattam ezt a kötetet!

Kezdve azzal, hogy az egész regény az utolsó oldalra van kihegyezve. Most komolyan, el kellene olvasnom 200 oldalt egyetlen csavarért a kötet végén? Mert addig a semminél alig történik több. Nem is krimis a sztori egészen a végéig. Plusz, ez a csavar ma már nem számít eredetinek sem. Filmek, regények tucatjai vannak ugyanerre kihegyezve, csak éppen azokban más is akadt e végső felismerés mellett.

Mert mi is van ebben a regényben? Történik egy bűnügy, amitől mindenki kiakad. Nem mintha annyira brutális lenne, de mivel gyerekek szenvednek benne, más a skála. Vagy csak a horroros thriller szeretetem miatt nálam magasabban van a borzongás küszöb. Egy Carter, egy Helen Grace sztori sokkal durvább, és akkor még nem is emlegettem olyanokat, mint Hannibal Lecter vagy a Rongybaba, vagy Stephen King. Itt gyerekeket vesz rá a gyilkos, hogy ugorjanak le egy fáról.

De nem látjuk a nyomozást, csak beszélgetnek a szereplők, hogy ez milyen borzalmas! De azért nézik a tévét, meg foglalkoznak vele. Sokkal inkább éreztem ezt a társadalmunk kritikájának, mint kriminek. Ahogy a média ebből is üzletet csinál, ahogy az emberek megvetik érte, de mégis követik.

Idegesített az elbeszélő stílusa is. Eleve nehezen viseltem, hogy a narrátornak még neve sincs, de hogy a párját konzekvensen az élettársának nevezi, és ezzel őt is személyteleníti… még csak jellemezni se tudnám a karaktereket, annyira üresek!

A végéért kár volt megírni az előző kb. 200 oldalt. Kár volt elolvasni is. Nem tetszett!

A kamerás gyilkos - Mint krimi: 30% a csavar a végén lenne a poén, addig elméleti és már szinte szatirikus.

Szubjektíven: 10% nincs nyomozás, nincsenek érzelmek és a csavar is rosszul tálalt. Nem jó!

Mágikus, romantikus, vizsgás, kutatós.

Ceony békében él Emery tanítványaként, már a mestervizsgára készülve. A lehető leghamarabb le akarja tenni, két okból is: Emery iránti szerelme akkor nem lesz tiltott, együtt lehetnek végre. Valamint szabadabban kísérletezhet az anyagokkal, hiszen egyedül a lány ismeri a módját a mágiák váltásának, amit titkon próbálgat. De két kihívással is szembe kell néznie: Emery pont a szerelmük miatt nem vizsgáztathatja, így ellenlábasát, a morcos Bailey mágust kéri fel, aki minden tekintetben igyekszik megnehezíteni a lány dolgát. Prendi, a halálos metsző pedig megszökik börtönéből. Ceony képtelen kimaradni a nyomozásból, hiszen a férfi a szeretteit halálosan megfenyegette a legutóbbi találkozásukkor. A lány egyik veszélyből sétál a másikba: megéri, hogy a papírjósda képe megvalósuljon a boldog jövőről?

Ezzel a kötettel zárul Charlie N. Holmberg sorozata, a Papírmágus trilógia. Az első részt nagyon szerettem: kalandos, egyedi, romantikus, remek kis könyv volt. A második se rossz, de nem adta vissza azt az élményt, amit az első tudott. A zárás viszont megint remek lett, sajnálom is, hogy már vége, mert szívesen olvastam volna vagy 100-200 oldallal többet is.

Ok, tudom – akkor nekem lenne a legnagyobb bajom, hogy túl van írva, miért nem húzta meg kicsit Holmberg… maradjunk annyiban, hogy jó záró regény született, és ezt a sorozatot még kézbe fogom venni újraolvasás kedvéért.

Mivel trilógia zárlat, sajnos, aki eddig nem ismerkedett meg Ceony és Emery kalandjaival, kénytelen lesz beszerezni az előző részeket is! Ugyan a mágikus kaland – a hajsza, majd az összecsapás Prendivel – érthető önmagában is, és a magánéleti szál is kap annyi emlékeztető mozzanatot, hogy ki lehessen találni a korábbiakat, úgy nem az igazi a regény. Egymásra épülnek a szálak, és nagyon logikusan követik egymást a részek. Bizony, ez annak az igazi, aki ezt a kötetet az előző kettő ismeretében olvassa!

A történet alapvetően két fő konfliktussal operál: a vizsga és az utolsó gonosz varázslóval az összecsapás. Mindkettőt sikerült izgalmasra megírnia a szerzőnek, és elég sok ötlettel. A vizsga és az arra való készülés, a mágia önmagában is lenyűgöző. Egy olyan varázsvilágot talált ki Holmberg, amit jó volt elképzelni. Eddig is kaptunk ízelítőt abból, milyen csodás lehet a papírmágia, de most szélesre tárultak a kapuk, és özönlenek a jobbnál jobb varázslatok és a fejemben gyönyörű mágiák. Nagyon tudom is sajnálni, hogy egy ügyes rendező még nem szemelte ki magának a sorozatot, mert ez nagyon látványos mozi lehetne. Mivel Ceony már minden matéria mestere – kivéve a véré – nem is csak a papír, de minden anyagból kapunk ízelítőt. A tükörmágia is remek, de a kedvencem azért a papír maradt…

A varázspárbaj a kalandosabb, izgalmas is, de nekem most jobban tetszett a mágia. Ha jól emlékszem, az első részben is az nyűgözött le.

A szereplők továbbra is nagyon szimpatikusak és szerethetőek. Ők nem szuperhősök, kifejezetten emberiek, és ettől csak jobban szerettem őket. Aranyosak is együtt, nagyon drukkoltam a párosnak, hogy megvalósulhasson a papírjósda mutatta régi kép.

Holmberg jó mesélő, láttatja a sztorit. Nekem a humora is bejött, Köményt meg imádtam.

Ha valaki eredeti ifjúsági fantasyra vágyik, ezt a sorozatot szívesen ajánlom! Ötletes, jópofa.

A mestermágus - Mint ifjúsági fantasy: 90% egyedi világ, emlékezetes szereplők, ötletes történet, korrekt zárás.

Szubjektíven: 95% okosan felépített, érzelmes, de nem érzelgős, nagyon jól kitalált világgal.

Szerelmes, egymást keresős, párizsi.

Laure csak haza szeretett volna jutni, de kizárta magát a lakásából. A szomszéd panzióba kéredzkedett be estére. Reggel, amikor keltegették, döbbenten látták, hogy az éjszaka alatt rosszul lett, kómába esett. Laurent élete kifejezetten csendes, csak a szétesett házasságából született Chloe dobja fel a napjait. Ám egyszer talál egy táskát. Női táska, benne elég sok holmi. Köztük egy notesz és egy dedikált regény – Laurent könyvesboltot vezet, már ennyiből szimpatikus lesz neki a titokzatos táskatulaj. El is határozza, hogy felkutatja, miközben a kis naplóból egyre többet megtud a nőről. Lassan beleszeret, bár soha nem is találkoztak. Az út végén azonban nem az várja, amire számított. Az ő Hamupipőkéje igazából Csipkerózsa.

A francia romantikus regényekben van egy olyan plusz érzet, ami valahogy jellemzi a filmjeiket is, a történeteket. Könnyedség, báj, nem is tudom. De ott van, jellegzetes és én szeretem is. Nem nyálas, de valahogy igazi és szívmelengető.

Antoine Laurain is nyugodtan feliratkozhat ebbe a sorba, ez a regény is tartalmazza azt a pluszt, ami stílust ad a történetnek. Amitől olyan nagyon francia lesz, és nem csak azért, mert Párizsban játszódik.

Csak sajnos Laurain nem Barreau. (Mindkettő francia író, hasonló stílusban írnak, és mily meglepő! Nálunk ugyanaz a kiadójuk is.) Amit tudtam szeretni ebben a könyvben, az a fentebb fejtegetett francia plusz érzet, ami jól esik a lelkemnek. De ha ez nem lenne, csak a bajaimat tudnám elég hosszan ráadásul, sorolni.

Kezdve azzal, hogy a történet nagyon klisé. Mondhatnám archetípusnak is, csak ma már nem a cipőjüket hagyják el a lányok, hanem egy mobilt, noteszt, vagy valami hasonlót. Ez a kis jel után keresni a nőt a romantikus komédiák egyik legszeretettebb válfaja. Talán ezért is, túl sok ilyen van már, semmi nem tudott meglepni, és bizony a cselekményt untam. Eszembe juttatta többek között a Ha igaz volna című regényt, nagyon nem a filmet! A regényt, ami sokkal tartalmasabb és romantikusabb. De a Szerelem a négyzeten, az Itt vagyok, és egy-egy Barreau történet is beugrott. Sajnos, mindig a notesz maradt alul az összehasonlításban!

A szereplői nem nőttek a szívemhez. Laure nagyon meg se tudott jelenni, lévén, hogy a cselekmény nagy részét átaludta. Számomra leginkább a tragédiájával azonosult, a férje elvesztésével. De az ébredés új életet is jelent, és jön Laurent. Aki a főszereplő, de róla se tudtam meg túl sokat. Kedves, csendes – és úszik be megint az a csúnya jelző – unalmas.

Lehetett volna aranyos is, ahogy egymásra találnak, de csak hirtelennek éreztem a hosszas felvezetés után. Igazából a könyv arról szól, ahogy Laurent egy napló bejegyzései alapján lesz szerelmes. Mert igazából a kutatás a nő után, a saját élete, ezek nem jelentősek. Hanem az érzés, ami a bejegyzéseket olvasva elfogja.

Igazából azt se mondhatom, hogy rossz az író stílusa. Mert nem az. Csak a cselekmény nagyon kevés mögötte, és így a szövegének a dallama nagyon közel van az altatóhoz. Szép, kellemes, de csak monoton lüktetés a cselekmény. Duruzsolás.

Mindenből több kellett volna! Több esemény, több randi, több érzelem és szenvedély, több karaktermélyítés! Maradok Barreau regényeinél, azok tudják ezeket.

A piros notesz - Mint romantikus: 55% a stílusa friss, olvasmányos, de a történet maga egy nagy kliséhalmaz.

Szubjektíven: 20% ugyanezt Barreau sokkal jobban csinálja, kevesellettem minden részét.

Nyomozós, eltűnt személyes, titkos klubos, gyilkosos.

Nap Dumas még csak 18 volt, amikor valami kisiklott a világában. Volt egy jófej ikertestvére, egy dögös barátnője, egy kezdődő sportkarrierje. De a szép jövő helyett a gyász jött: az ikre és barátnője öngyilkosok lettek, kifeküdtek egy vonat elé. Pont ekkor eltűnt Nap szerelme, Maura is. 15 év telt el, de a férfi még most sem dolgozta fel a rejtélyt, nincsenek válaszai a mai napig. Talán ezért is lett rendőr belőle. Egyik este kollégák szállnak ki hozzá: egy rendőrgyilkosság helyszínén olyan ujjlenyomatokat találtak, melyeket még Nap töltött fel a rendszerbe. Maura nyomai. Nap ráveti magát az új nyomra. Az áldozat, Rex is az osztálytársa volt egykor. Leo baráti körébe tartozott. Kiderül, ikre és barátnője is tagja volt egy titkos klubnak – talán olyasmibe ütötték az orruk, amiért máig üldözik a még életben levőket?

Harlan Coben egyike azoknak a szerzőknek, akiket a Jaffa rendszeresen megjelentet, és ami még fontosabb, aki férfias thrillereket jegyez. Elkezdtem ezeket a fehér hollókat becsülni, mert annyira divatba jöttek a női thrillerek, hogy a változatosság már önmagában is képes gyönyörködtetni.

Ráadásul a Ne engedj el mindezen túl jó regény is lett!

A cselekmény fordulatos, okosan adagolja a rejtélyeket és a rá adott válaszokat. Alapvetően krimis jegyekre épül, de akciósabb jelenetek, összeesküvések, még a szerelmi szál sem hiányzik belőle. Coben pörgeti az eseményeket és a felismeréseket hozzá. Nem hagy unatkozni, és üres menet is alig került a kötetbe.

Az alapvető dinamikát a jelen és a múlt egymásra épülése adja. Miközben Nap a jelenben keresi a válaszokat, a múlt is megjelenik számunkra egy-egy visszaemlékezésben. A kettő adja ki, hogy mi történt igazán. Természetesen, szintén egy thriller elem: a végére lesz egy nagy csavar is. Működik is. Egyszerre logikus, de meglepő is. Nem kellett úgy éreznem, hogy előrántottak egy tettest a semmiből. (Azt nagyon tudom utálni.)

A karakterekben már könnyeden ráismerek a tipikus Coben szereplőkre. Napoleon (Nap) Dumas a jó ember, az erkölcsös nyomozó, akinek az igazság a fontos. Válaszokat akar, használja hozzá az eszét és a fizikai erejét is – egykori profi sportolóként az is van neki. Érzelmei is bőven vannak, de mégse engedi, hogy az indulatai elragadják. Van egyáltalán ennek a pasinak rossz tulajdonsága? A makacsság szerintem már inkább erény.

Maura a végzet asszonya: a nő, akit meg kell menteni, de nem teljesen elveszett. Azokban a Coben regényekben, melyek nem a Bolitar sorozat részei, ilyen nők kötnek ki végül a főszereplő mellett. Ők már esendőbbek, bűnösebbek, de hősünk ezt is szereti bennük.

Ami viszont jó, és nem lehet megunni, a történet és a karakterek mögötte, összetettsége. Nincsenek egyszerű válaszok, és a múlt történetét nem lehet megnyugtatóan lezárni. Ahogy Nap is teszi, csak túllépni lehet, lezárni nem.

Szórakoztató regény, de komoran az. Van az egészben egy szürke árnyalat, egy kis keserűség, ahogy egy tragédia beleívódik a vérbe, és nem lehet többé elfeledkezni róla. De a krimi szálak, a nyomozás, a közbeni akciók így is záporoznak és szórakoztatnak.

A jobb Coben történetek közé tartozik, tetszett! Okosabb sztori, mint elsőre tűnik…

Ne engedj el - Mint krimi: 80% fordulatos, ötletes, és karakteres szereplőket mozgat a nagy tetőpontig.

Szubjektíven: 75% jól felépített, stílusosan megírt, csak a vége keserédes egy cseppet nekem.

Mágikus, trónért harcolós, kapcsolatos.

Sikanoko beveti magát az Erdősötétbe, távol tartva magát az emberektől és a trónért folyó harcokból. Nem az fáj, hogy a maszkját képtelen levetni, és ember – szarvas közti alakba ragadt. Akihime halála törte meg, melyen az sem segít túllépni, hogy megtudja, született egy fiuk, aki még életben van. Közben Hina a rangját rejtve egy szórakoztató hajón lel menedékre, miközben a szívében az első szerelmét őrzi, akinek a fiát ő mentette meg a biztos halálból és juttatta biztonságba. Évek telnek, míg Take és Josimori már fiatalemberként visszatérnek, és Hina felfedheti magát, Erdősötét felé véve az irányt, Sikanoko megmentésére indulva. Ő az utolsó láncszem, hogy Josi a jáde trónra ülhessen. De az ősiek véréből származó gyermekek is felnőttek, és a gyermekeikkel elindul a kikuta vérvonal is.

Lian Hearn világa a nyugat-európai ízlésvilágnak elsőre furcsa lehet. Hiába használja ugyanazt a módszert, amit az epikus fantasy szerzők, érezzük a különbséget. George R. R. Martin világa olyan, mintha a középkor éledne fel, egy mágikus tündérmese elemeivel ötvözve. Hatalmas is a sikere, ez az a világ, amit magunkének érzünk a nyugati világban. A középkor a mi történelmi örökségünk a Rózsák háborújával európaiként, ahogy a tündérmesék a kulturális hagyaték részei.

Hearn receptje ugyanez, csak a japán örökséggel. A történelmi kora, amikor hadurak jártak a szigeteken, a császár ült a jáde trónon és az erdőket szellemlények népesítették be. Tényleg elég csak ennyi, hogy míg Martint nem kell bemutatnom senkinek, a Sikanoko meséje soha nem lesz olyan ismert, mint Havas Jon meg társai története.

Pedig, amint megszoktuk ennek a világnak a másságát és mitológiáját, egy szórakoztató regényt olvashatunk, ha elég komort is. Nem jellemző a happy end, sokan halnak meg, és lehetetlenül nagy áldozatokat hoznak. De olyan kis mozzanatok vannak benne, melyek másságukkal botrányosak vagy éppen szórakoztatóak.

Ezzel a kötettel Hearn ráadásul nagyobb keretbe is helyezi a mesét. Már volt egy jó vaskos sorozata – vastagabb kötetekkel, mint a Sikanoko – amelyben egy orgyilkos klánt és annak egy tagját ismerhettük meg jobban. Aki azt olvasta, az most kellemes meglepetésként megtudhatja, honnan indult a kikuta vérvonal. (De persze ez csak afféle húsvéti tojás, e nélkül is érthető és élvezhető a regény.)

Amit még szokni kell, hogy nagy időtávokat fog be rövid leírásokba. Már felnőtt egy újabb generáció, aki az elején még kisgyerek, már a saját gyerekét neveli. Valahogy sokkal nagyobb távlatokba kell gondolkozni, mint egy ember élete. Ez is olyasmi, amit a mai fejünkkel nehezen emésztünk meg. Ahogy a cselekmény túlmutat egy személy történetén, a nagyobb volumenű események évtizedek alatt öltenek formát és alakulnak.

Hearn stílusa olvasmányos, talán cseppet több leírást alkalmaz, mint amit szerettem volna. De érthető ennek is a célja: meg kell ismertetnie azt a kultúrát, melybe az események játszódnak.

Még mindig nagyon epikus az egész történet, kellenek az előző részek a megértéhez. Nagy folyamatok vannak, és az itteni események csak kis lépések a nagyobb felé.

Érdekes, szinte kuriózum a könyvpiacon, bár ne félnék előre is a végétől…

Erdősötét ura - Mint fantasy: 75% a keleti mitológia ötletes felhasználásával mesés kalandos, életműbe kötve.

Szubjektíven: 70% egy-egy szereplő története lekötött, ha a nagy kép még nem is áll össze.

• A nácik csak úgy hívják a pasast, hogy Batman.
• Világos. Baseballütő – to bat, mint ütni.
• Nem a nácit, hanem az ügyvédet.
• Nahát, ez érdekes. Vagyis jóképű, gazdag, elbűvölően elmebeteg, kockás hasa van és állati jó kocsija? (Nesbo: Vörösbegy)

• A városoknak jogukban áll megszabadulni a nemkívánatos elemektől.
• Nemkívánatosak a turisták? Mit fog ehhez szólni a Kereskedelmi Kamara? (Child: Nincs mit veszítened)

A komforthoz azért megvolt minden. Víz a falakban bőséggel, gáz a levegőben, nem is egyféle, villany pedig, akár a mesében: egyszer volt, hol nem volt. (Nyulász: Két kör borsöröcske)

Kinyitom az ujjaimat, és lenézek a téglatest alakú, kétes tárgyra. Olyan apró, és mégis mekkora hatalommal bír… Képes a jóvátételre, képes a rombolásra. Ha jobban belegondolunk, olyan, mint a hazugság. (Cleveland: Tudnom kell)

Rájöttél-e már, hogy bajaink hasonlóak a ti bajaitokhoz, hogy személyiségünk a ti személyiségetek tükröződése, igaz, leegyszerűsített formában? Szánod, szereted vagy gyűlölöd a kutyákat, csak mert saját emberi mi voltod fedezed fel bennük? Ezért élsz vissza a nevünkkel? Nem csak saját magatokat sértegetitek ezzel? (Herbert: Préda)

Ártatlan voltam. Abban az első évadban belehabarodtam mindenbe, amit megláttam. Minden pirkadat felért egy teremtéssel: felhág a fény és életet hoz magával. Meg akartam merülni benne, belebonyolódni a földbe, besegíteni a szántókon. Lehet ennél nagyobb cél? Amit előtte láttam, semmi nem tett boldogabbá. Inkább éreztem magam angyalnak, mint állatnak. (Crace: Az utolsó aratás)