Testvéres, új otthont építő, szerelmet találó, életutat választó.

A férfi hajós ember volt, aki általában csak annyi időt töltött otthon, hogy teherbe ejtse a feleségét, aztán újra ment a tengerre. Már idősödik, amikor az Államokban kész letelepedni. Megvesz egy éttermet és a családját is áthozatja. A felesége, a három életben maradt és felnőtt lánya nagyon nem akarnak jönni, de nincs választásuk. A házaspár nekilát az éttermet felújítani és üzemeltetni – az elzárkózó lányok is kénytelenek idővel belátni, hogy az életben maradásuk egyetlen esélye az étterem. Lassan kimerészkednek, és ahogy az apjuk meghal, a városban is boldogulniuk kell. Victoria, aki hátrahagyott szerelmét siratja, az étteremben dolgozik és hozzámegy az egyik beszállítóhoz – az esküvőn fedezve fel, hogy a férje fia a neki való férfi. Mona állást vállal, új arculatot talál ki az étteremnek, és próbálja eldönteni, rábízhatja-e a szívét az életébe lépő árusra. Luz a színpadról álmodik, de a sztársághoz vezető út egyáltalán nem könnyű.

Az Öltések közt az időt nagyon szerettem, így mindig várom, hogy ugyanazt a varázst hozza az írónő egy kötete, de nem akar összejönni. Most sem sikerült.

Pedig a történet nem indult rosszul. Az tudott volna érdekelni, hogy a lányok miképpen futtatják fel az éttermet, hogy válnak amerikai lányokká. Egy klasszikus, amerikai álom történet jól esett volna.
Ehhez képest a lányok történetei mások. Mi több, a háromból kettő még csak szimpatikus se lett. Victoria kifejezetten zavart azzal, hogy a könyv felében egy olyan férfi után búsul, akiről mindenki, még ő is tudta, hogy csak kihasználja és akkor keresi, ha nincs jobb dolga. Majd jön egy szerelmi háromszög a férjével és a mostohafiával. Szintén nem egy épületes történet. Az ő története annyira szerelmi szálakból meg bánkódásból állt, hogy nem tudott lekötni. Luz a színpadi álmaival – ez lehetett volna érdekes is, de amint képbe kerülnek a férfiak, ez a szál is elvesztett. Onnantól már nem az volt a lényeg, hogy mit tud a lány, hanem kinek a szereposztó díványára hajlandó ledőlni.
Mona volt az egyetlen, akinek a története mindkét oldalról tetszett. Ő kapott olyan szerelmi szálat, amin hol mosolyogtam, hol morogtam kicsit, de el tudtam fogadni és normális pár lettek a végső választottjával. (Más is volt, aki csapta neki a szelet.) Ő volt az, aki igyekezett beilleszkedni, jobbítani az életükön és küzdött az étteremért is, miközben más állása is volt és otthon is odatette magát. Vele kaptuk a legszélesebb képet New Yorkról, ő ismer meg szélesebb réteget és a személyisége is neki a legszimpatikusabb.

A lányok történetei felváltva követik egymást, ez mozgásban tartja a sztorit. Csak éppen nagyon lassan haladunk így is, minden kis esemény sok-sok oldalon van részletezve és olyan körmondatok vannak a szövegben, hogy elfáradt a szemem, mire végigértem egyen. Nem volt így könnyű vagy élvezetes olvasni, nekem a kevesebb most több lett volna.

Ehhez kapcsolódik, hogy nem szerettem a regény időkezelését sem. Egy-egy pillanatba fejezetekig benne ragadunk, máskor meg olyan időugrások vannak, hogy kapkodtam a fejem mi és mikor történt. Mondjuk, Mona első munkanapja nagyon hosszan le van írva, még a hazaút is több oldalnyi, szinte egy egész fejezet. Victoria esetében meg egyik percben a hátrahagyott kedvesért epekedik, a következőben meg férjhez megy. Mi történt közben?

Nagyon vastag könyv, ahhoz képest nem sok minden történt benne.

Próbáltam szeretni, Monát és a történetét úgy ahogy sikerült is, a többit sajnos nem.

Duenas: A Kapitány lányai - Mint családregény: 50% van benne ötlet, hangulatos. Az időkezelés és cselekmény nehézkes.

Szubjektíven: 45% a testvérek közül egy lett szimpatikus, és nagyon túlírt az egész kötet.

Különítményes, világot mentő, küldetést teljesítő.

A Titkos Bosszúállók továbbra is igyekeznek menteni a világot minden veszélytől. Nincs könnyű dolgok, mert mindig akad egy olyan őrült tudós, akinek világpusztító fegyvere rossz kezekben mindennek véget vethetne, a világnak is. Egy alkalommal egy angol, teleportálásra képes ügynök hoz hírt egy ilyen szerkezetről. Még a Bosszúállóknak is felfordul a gyomra, amikor meglátják, milyen gyár működött teljes titokban. Hadseregekkel, robotokkal küzdenek, máskor az időben kell utazniuk, és olyan kis változásokat véghez vinni csak, ami éppen egy tragikus végkimenetelt módosít, de az időben szinte észrevehetetlen.

Elsőre kicsit megijedtem attól, hogy egy ciklus része, és nálunk a legtöbb része nem kapható. Aztán, ahogy olvasni kezdtem, rájöttem, hogy nincs szükség előismeretre. Maximum annyira, hogy tudja, ki Amerika Kapitány, a Bestia vagy éppen az Özvegy. De ezeket a Marvel filmekből is össze lehet szedni.

A képregény nem egy történetet mesél el, inkább olyan, mint egy sorozat. A Titkos Bosszúállók több bevetése van benne. Mindig van egy ellenség vagy egy vészhelyzet, amit gyorsan kezelni kell és ők bevetésre indulnak. Visszatérő elem a harc, egy kifejezetten akciókkal teli képregényről van szó.
Ebben a tekintetben jó is, hogy sok szereplőt mozgatnak. Mindenkinek megvan a maga harci stílusa, ami nem csak a verekedést jelenti, hanem a stratégiát is, ahogy egy helyzetet kezel. Mivel az egyes akciókra mások indulnak, így mindig változatos tud lenni, ki hogyan áll neki a megoldásnak. (Bírtam is, hogy minden epizód elején van egy kis összefoglaló, hogy az adott részben kik az aktív küldetésben részt vevő Bosszúállók.) Ez adja el, mert maga egy-egy kaland annyira rövid és olyan visszatérő elemei vannak – általában kötelező valami nagy összecsapás és harc -, hogy a szereplők miatt tűnhet csak többnek.

A kedvenc történetem különben az, amelyben az Özvegy a főszereplő. Ebben az időutazás lesz az eszköz, amivel Natasha megmenti a többieket. Több idősík, részletekből összeálló végső csavar, sok szereplő és sok akció. De igazából észjáték is, mert több idősíkban kell csak éppen egy akkora kis dolgot variálni, hogy abba senki ne köthessen bele. Natasha nem fegyverrel mentheti meg a csapatát, a részletek finom összehangolásával.
De, ha valami közös pontot akarnék találni a történetekben, egy motívum van, amit többször észrevettem. Steve Rogers most egy titkos szervezet vezetője, és bizony nem egyszer szembesül vele, hogy ez milyen áldozatokkal és nehéz döntésekkel jár. Nem egyszer van egy-egy fájdalmas megjegyzése, ami erre utal vissza. Ezzel is alá van húzva, mennyire más Titkos, mint sima Bosszúállónak lenni. Rajta van a felelősség, hogy a beszervezett emberek biztonságban legyenek, hogy titkos csatornákon szervezze a dolgokat, és neki fáj személyesen, ha valakit mégis elvesztenek.

A történetek jók, a karakterek nem túl árnyaltak, de hősök, akikről szívesen olvastam. Sokan egyedi humorérzékkel bírnak, így jobb beszólások is akadnak.

Amivel küszködöm, az a grafika. Egy-egy történet másképpen néz ki, ez még tetszett is. Csak éppen… nem is tudom, mi lenne a jó jelző. Darabos? Gépies? Túl szögletes? Én a szépen rajzolt képregényeket szeretem. Ez nem csúnya, csak éppen messze van attól, ami szerintem szép.

Ellis: Küldetést végrehajtani. Észrevétlen maradni. Világot megmenteni. - Mint képregény: 75% mozgalmas, rövid történetek gyűjteménye, mások és mégis egy séma.

Szubjektíven: 65% a grafika nem nyerte el a tetszésem, de a történetek között akad több jó is.

Melyikük a kakukktojás, és miért?

• Albus Perselus Potter (Harry Potter és az elátkozott gyermek)
• Wren Natsworthy (Pokoli gépezetek)
• Gabriel, Lord St. Vincent (Ördöngős tavasz)
• Rose (Véres Rózsa)
• Will Herondale (Az angyal)

Megoldás: Tovább!

Nyugdíjas klubos, nyomozós, rendőröket kijátszó, titkokat őrző.

Joyce felnevelte a lányát, elvesztette a párját, megöregedett. Kinézett egy kellemes öregek otthonát és bevonul békésen eltölteni a maradék idejét. Nem is kicsit lepi meg, amikor Elizabeth, egy másik bentlakó titokzatos múlttal, egy bűnügyi kérdéssel találja meg. Hamarosan kiderül, hogy pár öregnek elég sajátos hobbija van: megoldatlan bűnügyeket oldanak meg. Az asszony csatlakozik, rákap a dolog ízére, mire egy friss ügybe is belecsöppennek. Az otthonban történik gyilkosság – itt a remek alkalom, hogy a gyakorlatban is kipróbálják, mire képesek! Ha kell, megvezetik a rendőröket, bevonják a rokonokat és egy egész élet minden trükkjét bevetik. Lesz pár meglepetés, és arra is fény derül, hogy nekik maguknak is vannak titkaik.

Nem gondoltam volna, hogy pont ez a regény lesz számomra ennyire megosztó. Jó ajánlások, a kiadó is szerette, kint nagy siker, jön a film… Krimi, humor – elvileg minden adott, hogy szeressem. Ehhez képest olvastam, és mint egy hullámvasút. Hol tetszett, hol nagyon nem bírtam és még most sem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy tetszett nekem vagy sem.

Az alapötlet tulajdonképpen aranyos és van is benne ráció. A nyugdíjasok ráérnek, a saját területükön már egy életnyi tapasztalatuk van és fel is dobja a napjaikat, ahogy nyomozgatnak. Itt külön élveztem, ahogy a karaktereket Osman egy-egy kis jellemzővel egyedivé teszi. Az egyiknek a piperkőc öltözködése, a másik soha nem fél megemelni a hangját és belemenni egy vitába.

Vagyis, a szereplőket összességében szerettem. Nem hősök, nem rosszak vagy jók, inkább a humoros elemet éreztem ki belőlük akkor is, ha éppen valami tragédia miatt akár drámai is lehetett volna. Pl. a nyomozó, aki azzal biztatja magát, gyilkosokat csuk le, csak van olyan nő, aki szerint ez szexi. Vagy Elizabeth, aki rejti a világ elől, a férje milyen leépülésen megy keresztül. Kis részleteiben, a rejtőzésben ott a humor, miközben ez micsoda fájdalom…
A kedvencem különben Elizabeth lett, benne bőven látok fantáziát. Egykor kém lehetett, vagy valami nagyon hasonló. Most is minden lében kanál, átlátja a dolgokat, tud nyomást fejteni, értelmezni és felhasználni az információkat. Jó szíve van, és meg tudja érteni az embereket. Ahogy a bűnösökhöz is áll – nagyon kész pl. amikor a végén elköszön haldokló barátnőjétől, aki már szenilisen fecsegte ki a párjának, hogy ölt egykor és ezzel beindított nem egy baljós eseményt. Nem a törvény, inkább az igazságosság, ami szerint ő gondolkodik, illett is hozzá.
Joyce, aki az egyik narrátor, kevésbé fogott meg. Ő számomra csak a műkedvelő nyomozó, egy kedves öreg néni és nem látok benne többet. Ahogy folyton sütöget is… ok, értem, nyugdíjas öreg, de akkor is…

De akkor az, ami miatt gondban vagyok. Maga a krimi és az ügy nem nyerte el a tetszésem. Én untam, ahogy ez a csapat nyomoz. Nem szerettem azt sem, ahogy sok mindenről kiderül, hogy külön ügy és nem is egy megfejtést kapunk a végére. Izgalom, feszültség, ilyesmi nekem nem volt benne.

Ez inkább egy kedélyes krimi, és a hangulata tényleg jó végig. Csak éppen egy krimiben nem ezt a kedélyességet keresem, ami itt megvan. A kis humor, a kis csipkelődések, ahogy ezek a nyugdíjasok élvezik az egész helyzetet…

Egyelőre maradok annál, hogy nem tudom. Van, ami tetszett, más kevésbé. Majd a második résznél eldöntöm, hogy állunk egymással.

Osman: A csütörtöki nyomozóklub - Mint krimi: 65% nagyon hangulatos, angol humort bőven villant, de a krimi lassan halad.

Szubjektíven: 50% egyes szereplőket bírtam, néha a humora is megfogott, de az ügyet untam.

Cím: Survive the Night

Szerző: Riley Sager - pár éve berobbant thriller szerző, eddig bejönnek a regényei. Néhol nyomozós, néhol misztikus, és nagyon tudja csavarni az eseményeket.

Műfaj: thriller, horror

Cselekmény: két fiatalember indul egy autóval hazafelé. Mindkettőnek megvan a maga oka: az egyik beteg apját megy ápolni, a másik a bűntudat és gyász elől menekül, mert a legjobb barátja halott. A kollégiumi sorozatgyilkos harmadik áldozata lett. Ahogy az utat szelik, Charlie gyanítani kezdi, hogy az útitársa nem az, akinek mondja magát. Nem stimmel a története a beteg apjáról sem. Lehet, hogy a sorozatgyilkossal kocsikázik hazafelé? Csak élje túl az éjszakát valahogy...

Zárt tér, pszichés játszma, sorozatgyilkos és ki tudja, mi az igazság - nekem már tetszik is.

Várható megjelenés: Sager idén adta ki, ez a legutóbbi regénye. A magyar megjelenésről még nem láttam hírt, de nagyon-nagyon remélem, hogy a Lettero ezzel is megörveztet majd minket.

Háborúra készülő, mágikus, fegyvert készítő, jóslatos.

Bremen nem azt az utat követte, amit a druidák maguknak választottak. Visszavonultak, a mágiát igyekeztek elfelejteni is, csak minimálisan alkalmazni. Bremen viszont hitt abban, hogy a tudásukat nem csak őrizni, de gyakorolniuk is kell. Száműzetésében is e szerint élt, és kutatta a feltűnő árnyakat. Egyre biztosabb benne, hogy a mágiában rossz útra tévedt Brona, az egykori druida, a Boszorkánymester nem pusztult el. Megerősödött, és készül lecsapni. Ember társával figyelmeztetni akarja a druidákat, de nem hallgatnak rá. Bremen kevés társat talál csak, és rájuk vár a nagy feladat. Fel kell készülniük a kitörő háborúra, és addig létre kell hozniuk a fegyvert, mellyel meg lehet ölni a Boszorkánymestert. Azt is meg kell találni, aki forgatni tudja majd e kardot. Áldozatok, véres összecsapások vezetnek el a csatatérre, ahol szembenéznek egymással.

A sorozatok előzményköteteinél sosem tudom, hogy kellene olvasnom. Először az alapsorozatot, utána az előzményeket? Vagy haladjak időrendben? Eddig úgy vettem észre, sorozata válogatja, hogyan lenne jobb.

A Shannara első királya egy önállóan teljesen jól működő történet, nem éreztem úgy, hogy olyan utalásokkal lenne tele, amihez kell későbbi ismeret. A sorozat (tévében néztem, de még nem olvastam az alapregényeket) miatt egyes nevek ismerősek voltak, és elmosolyodtam, hogy pl. így indult Allanon története.

Azon inkább fennakadtam és rontotta a kedvem, hogy nem Shannara első királyáról olvasunk, hanem az első Shannara királyról. Csak egy kis apróság, de az ilyenek szoktak tüskeként szúrni a körmöm alatt. Így már a cím belém csípett kicsit.

A történet viszont kalandos és szórakoztató. Egy epikus, nagy kaland. Még azt is el tudom nézni neki, hogy nem egyszer a Gyűrűk Urában éreztem magam. Feltűnik egy sötét erő, aki még rejtőzködik, és pl. szárnyas, lidércszerű szolgái vannak? Alakul egy szövetség ellene, több nép sarjából? Trónra kell ültetni egy királyt? Lesz bőven eltérés is, de a regény teljes első fele LotR déjá vút okozott.

Brooks rutinosan szerkeszti az eseményeket. Összehozza a csapatot, a küldetések miatt szétszedi őket, és végigolvashatjuk, ki mit tudott tenni. A végére, a nagy csatára pedig mindenki – már aki él még – összegyűlik. Vagyis, egyes elemeket leszámítva azért ez nem LotR kópia, és saját, jól működő története van.
Sok-sok és sokféle kaland van benne. Szerettem a mágikus kutatást és a varázslásokat, ahogy a csapat összeszokik. De pl. tetszett az is, hogy mi lett a druidák rejtekével és ott milyen csaták zajlottak. Izgalmas tud lenni végig.

A szereplők pont annyi mélységet kapnak, hogy ne legyenek teljesen egysíkúak. Bár a jó és rossz oldal között könnyen el lehet őket osztani, azért egy kérdés miatt mégiscsak izgalmasabbak. Hogy állnak a mágiához? Itt ez egy összetettebb kérdés, és sok mindent megindokol. Brona sem kellett volna, hogy Boszorkánykirály legyen, ha… de ez már egy más történet. A mágia áldozatot követel, nem is mindenki képes rá. Plusz, abba is bele lehet menni kicsit, hogy megront-e az erő. (A druidák ettől féltek, pedig az emberen múlik, nem az erőn.)
Itt következményei vannak a dolgoknak, és az elvakultságnak, rugalmatlanságnak ára van. Ami tanulságnak sem rossz, így azért mondanivalója is lett a fantasy történetnek.

Hatásos, kalandos, szórakoztató. Eddig tetszik Brooks sorozata. Fogom tovább olvasni.

Brooks: Shannara első királya – Mint fantasy: 70% jól felvezeti a sorozatot, izgalmas és kalandos a cselekmény, világot épít.

Szubjektíven: 75% szerettem a szereplőit, a leírt kalandokat – kár, hogy LotR érzetem is volt.

Indiános, családtörténetes, összetalálkozó.

Hamarosan megrendezésre kerül egy indián ünnepség. Itt ki lehet öltözni, a hagyományos viseletben, lesz evés-ivás, tánc, közös programok. Ahogy az ilyen rendezvényeken lenni szokott, az emberek összetalálkoznak, és sok különböző céllal érkeznek meg. Van itt egy testvérpár, akik régen elszakadtak egymástól, és a húg lett a testvére unokainak védelmezője, a pót-nagymama, aki most is kivinné a gyerekeket magával. Itt van az a lány, aki egy hasonló ünnepen fogant erőszakból, akit az anyja nem vetett el, de meg sem tartott. Van itt olyan férfi, aki már csak egy rablásban látja a menekülést az élethelyzetéből. Azonban soha nem lehet tudni, mikor szabadulnak el igazán a dolgok és mikor válik minden még rosszabbá.

Érdekes egy könyv a Sehonnai. Van egy rész benne, ami megmagyarázza a címet. Miért lettek mára sehonnai emberek az indiánok? Hogy adódik össze a földjeik elvesztése, a szegénységbe ragadtságuk, a gyökértelenségük és lesznek sehol sem otthon levő kitaszítottak. Az a pár sor, amiért megérte elolvasni a könyvet.
Mert az valami olyasmit fogalmaz meg, amit másokra is át tudunk értelmezni. Hogy a modern ember is miképpen gyökértelen, sehonnai – ha éppenséggel az indiánokkal ez többszörösen is igaz.

A történet már kevésbé kötött le, mint a cím gondolatsora. Megvan az Ütközések? Oscar-díjas film, amelyben különböző emberek és történetek találkoznak össze, és nem keveset mesélnek a rasszizmusról. Az a film jutott eszembe nem egyszer ezt olvasva, csak itt nem fekete, hanem indián életek kapcsán csinálta meg ugyanazt a szerző.

Sok-sok külön történetet mesél. Látszólag random emberek, elsősorban indiánok, akikkel éppen történik valami egy indián ünnep környékén. Lesz, akinek családi vészhelyzetet kell megoldania, van, aki rabolni készül, más csak ünnepelne a gyerekekkel. Ők ütköznek össze a cselekményben, és sorra kiderülnek, hogyan kapcsolódnak össze az életeik. Pl. az egyik szereplőről kiderül, hogy ő egy másik szereplő örökbe adott gyereke.
Ez még valahol izgalmas is, hogyan megfejtsük ezeket az összekapcsolódásokat.

A gondom inkább az, hogy külön-külön a történetek nyomasztóak és nem egy köztük lapos is. A szereplők nyomorultak, több értelemben is. A sehonnaiság mindenkit meghatároz, és egyszerűen rossz volt olvasni, hogy vannak és mit tesznek. Kilátástalannak éreztem az egészet.

A szereplőkkel is ezért azonosultam nehezen. Annyira beletörődött, szenvedő a legtöbb figura, hogy néha sikítani tudtam volna. Ha az a cél, hogy együttérzést csiholjon ki belőlem a szerző, akkor nálam nem ez a jó irány. Igen, pocsék lapokat kaptak az élettől, és folyton szívtak, de ez egyrészt így túlságosan általánosítás – azért egy-egy sikertörténet is lehetett volna, nem hiszem, hogy minden indián élete gyökértelen és ennyire szerencsétlen –, másrészt nem szeretem azokat a szereplőket, akik feladják.

Nem szerettem a kötet befejezetlenségét sem, sok maradt a nyitott kérdés. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy rögtön a zárlat után mi vár egyik-másik szereplőre, egyáltalán ráébredt-e, hogy kivel találkozott össze és az életeik hogyan hatottak egymáséra.

A stílusa sem az enyém – ha értem is, hogy az életük miképpen indokolja a nyersebb nyelvhasználatot, akkor sem szeretem.
Vagyis, tudok benne értékelni dolgokat, de összességében nem fogott meg ez a kötet.

Orange: Sehonnai – Mint kortárs: 65% érdekes a technikája, érzékletesen átadja a sehonnai nemzedék életérzését.

Szubjektíven: 40% nem fogtak meg a szereplők. Nagyon nem tetszett a cselekmény alakulása.

A gonoszság mindig ostoba és fantáziátlan. A teremtés nehéz. A rombolás, a gonoszsag mindíg könnyű és unalmad, a bűnök és kegyetlenségek egyazon listája újra és újra. (Koontz: Az éjszakai ablak)

De hát ilyen a politika. Tele van képmutatással, hamis mosolyokkal és henteskésekkel az ember hátában. (Chase: Királyi szerető)

– Ha valami baj történik – mondta Demelza –, mint ahogy most is történt velünk, attól minden veszekedés kicsinyesnek és jelentéktelennek tűnik, mintha nem lenne jogunk veszekedni. Nem kéne mindig mindenütt a barátságot keresnünk?
– Ahol lehet barátságot találni!
– Igen. De nem kéne törekednünk rá? (Graham: Demelza)

Aki gyakran emlegeti az ördögöt, az idővel hallani kezdi a szárnycsapásait. (Castillo: Szégyen)

Nem a szép keret teszi a szép képet. (Graham: Demelza)

– Hiszen itt emberek haltak meg, Ewan!
– Az emberek nagyon sok helyen meg szoktak halni. (Sager: Várj, amíg sötét lesz)

nem szabad leragadnunk a múltban. Ami történt, megtörtént, változtatni nem lehet rajta. Nem szabad hagyni, hogy az emlékek többé váljanak annál, amik. (Hendon: Korcsok)

– Ami meg a lányt illeti, kapott ruhákat, eljárt ide-oda, volt ez-az. Csak annyit kérek, amennyi elvárható: némi hálát.
– A hála nem olyasmi, amit igény szerint lehet produkálni, Lady Grayle. (Christie: Halál a Níluson; IN: Szentivánéji krimik)

Nem úgy fest, mintegy sorozatgyilkos, de persze egy falusi kisrendőr honnan is tudhatná. Végül is Kevin Spacey se nézett ki úgy, amikor levágta a szöszi fejét. (Szelle: Sebek a falon)

De ha ebben a hangulatban vesztegelsz, Ross, az olyan, mintha a fagyban ácsorognál. Ha a hidegben nem mozgunk, odaveszünk. (Graham: Demelza)

Múlttal szembenéző, bosszút álló, nyomozós, családi titkos.

Barna messze eljutott a vidéki, lepusztult gyermekkorából. Rosszul éltek, minden tekintetben. Az apja erőszakos volt, az anyjának is megvoltak a maga ügyei. Amikor a gyámügy kiskamaszként elvette a szüleitől, tulajdonképpen jót tett vele. Túlélte a nevelőintézetet, egy kedves és jobb családból származó lánynak hála le tudta tenni a drogot is, megnősült és sofőrként el is tudott helyezkedni. Tamara most babát vár, ez nem várt félelmeket szül Barna lelkében. Lehet ő jó szülő olyan példákkal, ami neki jutott? A dühkitöréseivel, amelyeket most sem tud még teljesen kordában tartani? Ebben az állapotában keresik egy vidéki rendőrőrsről: az anyját meggyilkolták. Barna leutazik, hogy mindent végleg maga mögött hagyhasson, de a szülői házban olyan titokra bukkan, amely nem engedi elmenni, nyomoznia kell, miközben egyre szaporodnak a holttestek a környéken.

Tudom, nem szép dolog egy könyvet a végéről megítélni, de most sokkban vagyok. Az utolsó pár oldalra az agyam ledobta a láncot, és nem nagyon akarom feldolgozni, amit ott olvastam. Egyszerűen… brutális és beteg.

Olvastam, hogy a szerzőt és a története hangulatiságát a skandináv krimikhez mérik, nem véletlen, hogy az Animus jelentette meg ezt és a második regényét is. Mégis, még a skandináv krimik egy-egy gyomrosához képest is kegyetlen, amit itt kaptam a nyakamba.

A cím különben szuper. Kicsit sejtelmes, de benne van a lényeg. Itt aztán tele van minden sebekkel. A főszereplőnk, Barna kiszabadult a gyerekkora poklából, állása és családja van, de a sebek ott vannak, és máig gyötrődik. A visszatérés újra felszab mindent, és mértani pontossággal le van itt képezve, hogy miket cipel és hogyan. Az a sok fájdalom és kín, elfojtás… Miközben tudtam sajnálni Barnát, nagyon magyarázza a személyiségét, amin keresztül kellett mennie. Ez még akkor is tetszett, ha különben borzadtam attól, ami kiderült, és amit olvastam.

Talán inkább thrillernek éreztem, mint kriminek. Ugyan megy a nyomozás is, de inkább az a lényeg, ahogy Barna átmegy a dolgokon. Rájön dolgokra, próbál rendbe tenni másokat, és közben a gyilkos halad előre a tervében. Van rendőrség is, de csak mellékvonalon.

Megvan a kötetnek az a baljós és sivár hangulata, amit a borító is ígér. Olyan az atmoszférája, olyan sebző és nyers, hogy nagyon nem könnyű olvasni. A trágárság nagy ellensége vagyok, itt is eldurvul közben a nyelvezet, de itt abszolút indokolt és el tudtam fogadni. Amik itt történnek, az lett volna a fura, ha nem szalad ki egy-egy cifrább kifejezés a szereplők száján. Jól meg lett ez írva, ha még emésztem is a tartalmát.

A vége… attól nem fogok tudni szabadulni. Sokkoló. Talán sok is, ami ott kiderül. Annyi szennyet és borzalmat, meg ami Barnának jut… Nem fogom leírni, még spoilerbe se, de az minden tekintetben sok(k). Hatásos, fájdalmas, de kicsit a semmiből jön, nem volt igazán előzménye. Másrészt, nem akarom elfogadni, hogy van, aki ennyire beteg.

Próbálok elszakadni a végétől, és különben belegondolni, milyen a regény, de ennek annyira erős a vége, hogy nem nagyon akar menni. Tudnék filmes példát mondani, milyen hatása volt – mivel a történetben emlegetik is azt a Fincher remekművet, talán meg is tehetném, de abban is érzek spoiler esélyt. Mert abban is benne lenne annak a sugallata, hogy mi vár ránk és Barnára a történet végére. Képes leszek leírni, de ott Brad Pitt még jobban járt, mint Barna.

Még mindig sokkolva vagyok tőle, nekem abszolút betett ez a könyv.

Szelle: Sebek a falon – Mint krimi: 70% nagyon erős hangulatú, átérezhető Barna helyzete és kínja – a vége hirtelen.

Szubjektíven: ? annyira lesokkolt, hogy nem is igazán tudom. Maradandó élmény, de nem jó.