Testvéres, családot alapító, karriert építő, más korszakbéli.

A Latimer-családban négy lány nő fel. A lelkész apa első házasságából egy ikerpár született, ám Edda és Grace születése az édesanyjuk életébe került. A gyászév letelte után Latimer lelkész elvette a házvezetőnőjét, és hamarosan újabb ikerpár született: Rika és Kitty. Bár az asszony hangsúlyozza, hogy egyformán szereti a lányokat, mégis megvan a maga kedvence: Kitty, aki különleges szépséget birtokol. Pont ő, aki félénk és nem szereti a figyelmet, miközben az anyja mindig előtérbe rángatja. A lányok összefognak, és együtt igyekeznek túlélni a családi házat, miközben különböző álmokat kergetnek. Az okos Edda orvos szeretne lenni, Grace férjhez akar menni, míg Rika nagyon nem. Kitty meg csak szeretné, ha nem a külsejét vennék észre belőle. A lányok együtt állnak neki az ápolónőképzésnek, és lassan párra, hivatásra találnak.

Krimit már olvastam a szerzőtől, de a romantikus történeteit eddig gondosan kerültem. Pont a leghíresebb, a Tövismadarak miatt – abból leszűrtem, hogy nem úgy alakítja a szereplői szerelmi életét, jellemét, ami nekem tetszene. Most tettem egy kivételt és felemás a benyomásom is.

Kicsit a Büszkeség és balítélet, amit a kezdet megidézett bennem. Egy problémás anya, a sok lánya, akik azért nem a viktoriánus korban boldogulnának. Nem Austen újrázása, ezt azért gyorsan megjegyzem. Főleg, mert nagyon más a kor és a helyszín.

Számomra érdekes volt, hogy Ausztrália a helyszín a világválság idején. McCullough igyekszik megmutatni, hogy a korban milyen volt a nők élete, milyen lehetőségek álltak előttük, mit változtatott vagy nem a válság és a benne élők. Egy sokkal kötöttebb világ volt ez, ahol ki van jelölve, mit tehet meg egy nő. A házasság, és csak bizonyos pályák állnak nyitva előttük. Az apától, majd később a férjtől függnek. Pl. asszony nem lehet ápolónő. Orvosnak akkor tanulhat, ha az apja/férje engedélyezi.

Azért is jó, hogy 4 lány van és más-más álmokkal, mert velük le tudja képezni a választható utakat. Lesz itt szerelemből házasodó szegényebb, lesz a tanulásért küzdő, vagy olyan, aki nagyon felfelé megy férjhez és más körökben kell forognia. Alapvetően minden lány esetében két téma van: a szerelmi élete és a munkavállalás. Általában mindkettőt nem lehet.

McCullough nem írt nagy szerelmi történeteket, ha van is szenvedély, elég sterilen írta meg. Nekem tetszett is így, mert inkább női regény, ami nem csak azzal foglalkozik, hogy ki kit szeret és mennyire. A szerelem a család témájának részeként van jelen, nem önálló jogon.

A lányok jellemei, a köztük levő kapcsolatok vannak mélyebben megírva. Összetartanak és segítik egymást, de ez nem jelenti azt, hogy közben nincsenek vitáik vagy nem féltékenyek. Lesz itt olyan szerelmi téma, hogy az egyik lány szeretője lesz majd a másiknak a nagy szerelme, meg hasonlók. De nem szappanoperás a történet. Nem tetszett mindenkinek a sorsa – sőt, van, ami kifejezetten zavart is. Pl. az egyik nő elvárja, hogy a férje halála után a sógora tartsa el, lakást biztosítson és járassa iskolába a gyerekeit. Simán jobban él özvegyen, mint előtte a férje fizetéséből… Az ilyeneken tudtam morogni.

McCullough nem sugallja, hogy melyik szereplőt milyennek ítéljük meg. A tetteikkel jellemzi őket, és ránk marad, milyennek találjuk őket. Ez azért is jó, mert több figura egyszerre bír példamutató tulajdonságokkal és kevésbé nemesekkel. Én pl. a házasságától elvesztettem a Grace iránti szimpátiát: szerető, de pazarló feleség lett és élhetetlennek tűnt évekig. Azt meg tudom fejlődésként felfogni, hogy a férje után a sógora tartsa el. (Még, ha a bátyja lenne, de a húga volt férje?) Nem tudok nem arra gondolni, ha a férje nem hal meg, nem kérhetne semmit, és mindenből sokkal kevesebb jut. Így meg magániskola, cseléd? Milyen alapon? Szóba se kerül, hogy dolgozna. Mindig védték, kiszolgálták – talán gonosz vagyok, de egy pofára esés kellett volna neki. Csináljon végre valamit.

A stílusa kicsit Philippa Gregory írásait juttatta eszembe, ugyanannyira távolságot tart a történetétől és a szereplőitől. De olvasmányosabb, mint Gregory.

Nem volt rossz élmény, de azért az előzetes félelmem beteljesült. A 4 lányból 3-nak nem tetszett, amire az élete jutott.

McCullough: Keserédes – Mint családregény: 75% olvasmányos és női történet, ami romantika és a kor nőinek életét is igyekszik lefedni.

Szubjektíven: 70% szórakoztató, a többféle lány ügyeivel változatos is, de az irány nem feltétlenül tetszett.

Különleges erőket kapó, kiképzős, flörtölős.

Évekkel korábban az angyali seregek és Lucifer seregei a Földön vívták háborújukat. Mágiájuk több embert is eltalált és megváltoztatott – attól függően, kinek az ereje hatott rá, angyali vagy démoni erőket kaptak. A gyermekeknek tudtak csak haladékot adni, akiknek a 18. születésnapjáig elnyomják a képességeit egy feltáró szertartásig. Brielle édesanyja halottkeltő, aki egy démonnak adta el az életét a férje életéért. Nem tudhatta, hogy a férfi pár hónapon belül autóbalesetben életét veszti és az alku nem csak rá, de az elsőszülöttjére is vonatkozik. Brielle így azzal a tudattal várja a feltárását, hogy bármi lesz is, neki egy démont kell szolgálnia. Senki nem számol azzal, hogy Brielle több arkangyal erejét is birtokolja, miközben fekete szárnyai nőnek. Az angyalok készek harcolni érte, és Brielle a Bukottak Akadémiájára járhat addig is, amíg megoldást nem találnak. Vagy, míg a kétszeresen áldott és szexi Lincoln, aki kezdettől gyűlölettel néz rá, nem végez vele.

Alapvetően szeretem az olyan regényeket, ahol a szereplők valamilyen iskolában kell, hogy túléljenek. Lehet az Vámpírakadémia, Roxfort vagy a Félvér Tábor. Ennek ellenére ezzel a regénnyel kapcsolatban azt tudom sorolni, mi minden nem tetszett benne.

Az első és legfontosabb, hogy semmilyen eredetiséget nem tudtam felfedezni benne. Nem ez az első YA fantasy, amiben angyali és démoni erők a Földön háborúznak, és az embereknek is oldalt kell választani. Ahogy az is nagyon ismerős, hogy egy nagy ünnepségen dől el, ki melyik házba/csoportba/iskolába kerül. Volt már Varázssüveg, volt, hogy a vérrel jelöltek csoportot maguknak, máshol a tanárok válogattak maguknak. A szerelmi szálba bele sem érdemes menni: a nagy Ő a regénybeli álompasi, a lány után a második legkülönlegesebb a fajtájuk között. Kezdeti ellenszenv, annál nagyobb szerelem később és Lincoln Brielle tanáraként kezdte, még Vámpírakadémia jeleneteket idéző rész is akadt benne.

Brielle maga egy klisé. A megjósolt lány, akinek majd be kell fejeznie a háborút. Mennyire tipikus, amikor abban reménykedik, hogy valami nagyon átlagos ereje legyen. Ne legyen túl erős, de ne is a leggyengébb. Csak valami, amivel láthatatlan lenne. Igaz, nagyon hamar rátalál a megváltó szerep, de az sem tetszett jobban. Egyik percről a másikra esik át egy nagyon más szerepbe, hol az átmenet?

De ezt az egész regényre el tudom mondani. Az valahol ok, hogy gyorsan zajlanak az események és pörgés van. Szeretem a cselekményközpontú történeteket. Csak itt ez kidolgozatlansággal párosul. Nem egyszer nem regény, csak egy cselekményvázlat benyomását keltette bennem. Nem véletlen az sem, hogy sok iskolás regény egy tanévet félbe szed, vagy naplószerű és ki vannak emelve a nagy napok, a többin meg jelzésszinten átsiklik. Itt viszont kapkodunk, ugrálunk és olyan változásokat pörget le Stone egy-egy fejezetben, amelyek nem az első kötetben szoktak megesni a szereplőkkel.

Mondjak valami jót is? Ifjúsági regénynek megfelelően van érzelmi oldal is írva, bele lehet merülni Brielle belső világába. Én nem élveztem, de a zsánerben ez elvárás. Könnyű különben is olvasni, egyszerű és lineáris, könnyed a cselekmény és a szöveg is.

Sokkal többet vártam a történettől, a szerző másik sorozata emlékeim szerint jobban sikerült. Ez túl ismerős, túl sok ilyen van – vagyis: számomra unalmas.

Stone: Bukottak Akadémiája: Első év – Mint YA fantasy: 45% tucatáru. A szerelmi szála, a világa, a hősnője és a prófécia is, ráadásul összecsapottan megírva.

Szubjektíven: 40% már nagyon a 12 egy tucat, amit unok és ez nagyon összedobott is.

Misztikus háborús, halálközeli, szörnyes.

Szörnyek várnak arra, hogy átjuthassanak a fátylon, ami elválasztja őket az élők birodalmától. Minden elpusztítanának, az emberekből áldozatok és rabszolgák lennének. A nekromanták képesek használni az erejüket, és a rendjük kész arra, hogy kaput nyisson számukra. Az útjukban mindössze egy maroknyi Virrasztó áll – olyan feltámasztott harcosok, akik egy-egy mágikus tárgy segítségével képesek a szörnyeket visszaküldeni és elvenni a nekromanták erejét. A vezetőjük Bernardette, aki mágikus kaszájával és hű társával, Hollóval megállíthatatlannak tűnik. Ám most feltűnik egy régen elveszettnek hitt könyv és a nekromanták újult erővel csapnak le, rafinált csapdát állítva a Virrasztóknak.

Egy újabb képregény, aminek sajnálhatom, hogy egyelőre nincs folytatása. De szívesen megnézném filmen, vagy sorozatként is – mindegy, hogy animálva vagy élőszereplősen. Egyelőre azonban legfeljebb a képregényt olvashatom újra.

Friss olvasás, így nagy a lelkesedésem – a borító után nem vártam, hogy ennyire rákattanok, így a szokottnál is nagyobb kedvem lenne rajongói levelet írni. Nem akarok hibákat keresni benne… inkább elmesélném, mit szerettem benne.

Az első benyomásom felemás volt. Nem pont olyanok voltak a rajzai, amire egyből azt mondom, hogy szép és tetszik nekem. Igaz, csak pár lap kellett, hogy már ne legyenek ilyen esztétikai gondjaim. Felismertem egy-egy arckifejezést a Harleen lapjairól és nem csak a szereplőket szerettem meg, hanem azt az egyedi külsőt is, amit Sejic kitalált nekik. Azt még tartom, hogy a borító lehetett volna szebb is, de nem a külcsín, a belbecs a fontos.

A történet nagyon hamar szippantott be. Jó húzás, hogy in medias res, egy a Virrasztók közé csöppent lány és a társai szemén keresztül vagyunk egyre mélyebben bevezetve a történet univerzumába. Folyamatosan egyre többet tudunk meg a Virrasztókról, az ellenségekről, a képességekről és a jelen történet nagy összecsapásáról is. Miközben van fokozatosság, az egyik szereplővel együtt tanuljuk meg a szabályokat és ismerjük meg a többieket, a harcok és kalandok már kezdettől jelen vannak.

Szerettem a világát is. A Kaszás rendje vagy a másvilágról ide betörni vágyó szörnyek sem újak, de a kettő együtt jól tudott működni. Elsőre könnyű azt hinni, hogy a Virrasztók egyfajta halál karakterek, de sokkal inkább harcos törzs, mint lelkek pásztorai. Sokféle képesség, több személyiség – egy jó csapat, erős ellenfelekkel szemben.

Tetszett az is, hogy kis személyes drámákat épít be a nagy kaland köré. Sam, aki másképpen kötődik Bernie-hez, mint a többiek. Az a jelenet, amikor a két legszebb emlékét igyekszik megmenteni, és tartja őket a halál szélére sodródva is… A szülők, akik pokoli döntéseket hoznak meg a gyerekeikért. A nekromanta, aki a gyászában feláldozza magát, a szerelmét is. Minden pedig bekapcsolódik a nagy játszmába, a szörnyek áttörésének kísérletéhez, ami már-már epikussá növekszik a végére. Lehetne még folytatni is, egy történet itt véget ér, de a nagy egész még nyitva maradt.

Bőven van benne humor is. Az egyes szereplők beszólásai, a velük történtek. Talán néhol fekete ez a humor, de én nagyon jókat tudtam nevetni rajta. A Holló, vagy Sam viking szellemeinek elrontása a számítógépes kifejezésekkel. De mit lehet mondani egy olyan sztorira, ahol a feltűnő Kaszás azzal viccelődik, hogy ő a Mikulás és Rémszarvasokat keres éppen? (Ők maguk is viccelnek azzal, hogy milyen rossz vicceik vannak.)

Abszolút szórakoztató, jó forgatni és a szememnek is ok, a történet és a karakterek is tetszettek. Egy új kedvencre leltem.

Sejic: A Virrasztók – Mint képregény: 95% szórakoztató, izgalmas, epikus szereplőkkel és történésekkel, szépen megrajzolva.

Szubjektíven: 100% abszolút rákattantam. Szerettem a világát, a szereplőit, a kalandjaikat.

Fülszöveg:

1918, ​Dublinban tombol a spanyolnátha, Írországot feldúlta a háború és a járvány. A kórház szülészetén Julia Power nővérnek nincs elég embere, miközben a várandós anyákat, akik elkapták a szörnyű vírust, közös karanténba zárják. A nővér körül felbukkan két kívülálló, dr. Kathleen Lynn, aki állítólag lázadó és keresi a rendőrség, és egy fiatal önkéntes segítő, Bridie Sweeney.
A három nő három nap leforgása alatt megváltoztatja egymás életét. A szűkös, sötét szülészeti osztály lakóit a járvány megtizedeli, de a rettegéssel teli világban újszülötteknek adnak életet. Az anyák és a személyzet kifogyhatatlan gyengédséggel, emberségesen teszik a dolgukat, helyt állnak a lehetetlennel határos helyzetben.
Mindig van remény, és nincs olyan szörnyűség, amiből ne lenne kiút – üzeni nyomban klasszikussá vált új regényével Emma Donoghue.

Szerintem:

Szerelmi háromszöges, családi, gyerekkori traumával együtt élő.

Elle középkorú asszony, egy szerető férjjel és három gyerekkel. A nyarat tóparton töltik, egy baráti családdal a szomszédban. Jonas Elle gyerekkori barátja, de kimondatlanul sokkal több feszül közöttük, amit mindkettejük párja érzékel is. Álmos este, Elle kimegy, Jonas utána indul, és elkezdik azt a viszonyt, amit kamaszként is kezdtek volna, ha nincs Elle mostohabátyja, amit tett, és amit ők tettek vele. Az asszonynak most szembe kell néznie mindennel: a múltjával, a jelenével, a Peterhez és Jonashoz fűződő érzelmeivel. Bár érzi, mit kellene és mit fog tenni, mégis halasztja a döntést. Van, amikor túl sok a titok és a szerelem nem éri meg, amit fel kellene érte adni.

A címe még szinte romantikusnak is tűnik. Az már nehezebb kérdés, miért ez a történet kapta. A regény végéig el kell jutni, hogy Elle egy hasonlattal megvilágítsa. Ha nagyon egyszerűsíteni akarnám, az élet is egy papírpalota. Könnyűnek tűnik és sérülékenynek, de jól össze van rakva, és ami éri, túléli: kiszárad, ragasztható, állni fog.

De azt is bele tudom látni, hogy a nyári lak is egy papírpalota, szó szerint. A dráma pedig itt zajlik, ha a nagy vihar és a konfliktusok már meg is történtek.

De akkor nézzük a cselekményt! A jelen eléggé sivár, ha a tényleges cselekményt nézem. Elle és Jonas viszonyt kezdenek, van pár légyott és a nő szinte folyamatos gyötrődése. Mindkettő érzelmi állapota egyenes: szeretik egymást, és Jonas bármire kész is lenne, amit Elle kitalál nekik. Ha azt kérni, pakolnának, és maguk mögött hagyná az egész addigi életüket. Elle gyökerei azonban mélyebbek: neki gyerekei vannak, és Peter sem kényszerházasság volt. Nem az a nagy szerelem, de egy biztos pont és a férje részéről nagy szerelem is. Elle ki is mondja, már az elején, véget vet az egésznek és összetöri Jonas szívét, csak még erőt kell gyűjtenie, hogy megtegye.

Nem is ez a viszony, a jelenük az érdekes – hanem a hogyan jutottak ide. Az van hosszabban is megírva, és Elle gyerekkorától kezdve jutunk el a drámai tetőpontig. A családi viszonyok, az öröklődő minták a nőknél a családban, Elle kínzója és az abból fakadó történések.

Nagyon nem egy boldog történet – szinte olyan, mint egy katasztrófafilm. Azért nézed, mert tudod, hogy jön valami borzalmas, és látni fogod, mi és kit hogyan pusztít el.

Meghasonlottnak éreztem, amit a szerző összehozott. Egyrészt, a történetben érthetőnek tűnik, miért választja Elle a titkolózást. Ott vannak az érzései, amelyekben nem lehet logikát keresni. félelem, és annak a tudata, hogy ha beszélni kezd, megbélyegzik. Ő az áldozat, de ha kimondja, elismeri, akkor szánni fogják vagy rosszabb. Így inkább hallgat. (Családi minták is bejönnek – volt már, aki eltűrte a gyereke szexuális zaklatását, csak tartsák el.)

Kívülállóként viszont háborogtam, és nagyon utáltam, amit a gyerek csinál. Néma engedélyt ad a zaklatáshoz. Ez attól még erőszak, de akkora struccpolitika, hogy nem értem, mégis, mit várt? Ha úgy tesz, mintha nem történne semmi, akkor nem is történik? Nyilvánvaló, hogy a fiú egyre messzebb el fog menni – ki is fejti, hogy mi a végjáték és Elle kísérletet sem tesz az önvédelemre. Még akkor sem, amikor már neki is nyilvánvaló, hogy a fiú pontosan tudja, mit próbál csinálni, és kihasználja.

Elle és Jonas között ott van a múlt titka, amit csak ők ismernek, egy örök kötelék. Olyan, amit a párjukkal nem oszthatnak meg. Mellette ott van Jonas régi rajongása, ami kamaszként kihunyhatott volna, de azzal, hogy tiltott lett és elszakadtak egymástól, a jelenben tör fel. Valahol logikus az egész, de fájdalmas és bűnből fakad, rossz is volt olvasni.

Lélektanban erős a könyv, rengeteg érzéssel lett megírva. Alapos, belemerülő kötet és érzékeny témákat – gyerekbántalmazás, gyilkosság – dolgoz fel érzékkel. Csak én folyamatosan háborogtam Elle döntései ellen: a jelenben, a múltban is rosszul lépett szerintem. A házasságtörőket különben is rühellem, és nagyon nem tudok megbékélni azzal, ahogy belesodorta magát az áldozat szerepbe.

Látok benne értéket, de nagyon nem az a regény, amit én élvezni tudok.

Cowley Heller: Papírpalota – Mint női: 70% kényes témák finoman megírva, mély érzések több szereplő életútján át.

Szubjektíven: 30% utáltam a hősnőt és a döntéseit, az egész alaphelyzet kiakaszt. Értékelem, de rühellem is egyben.

A dolgok sohasem tökéletesek, de megpróbáljuk a legtöbbet kihozni belőlük. Belesüppedhetsz az önsajnálatba, vagy felülemelkedhetsz rajta. Miért nem választod a felülemelkedést mostantól kezdve?

Ezt hívják életnek, barátom. A jót, a rosszat és a csúfat. De ne hagyd, hogy az utóbbi kettő beárnyékolja az elsőt, mert az első az igazán fontos. Ha azt elevenen tartod, bármivel szembenézhetsz. Ez a nagy igazság.

Régi ügyet újra nyomozó, kémes, kisvárosi.

Amos a kislánya születésnapjára visszautazik a kisvárosba, ahol családos emberként élt és dolgozott. A temetőben nem várt látogató tör rá: Meryl Hawkins volt az első gyilkos, akit Decker és akkori társa börtönbe juttatott. Meryl éveket töltött bent, és már végső stádiumú rákos, így kegyeleti okokból kiengedték. Arra kéri Deckert, vegye elő az esetet, nézze át újra, és tisztázza a  nevét. Decker beszél a volt társával, és valóban pár részlet, ami túl szép volt már akkor is, hogy igaz legyen, de kezdő rendőrként ezt még nem látta. Amikor Meryl gyilkosság áldozata lesz, már biztos benne, hogy a férfi csak bűnbak volt. Megkezdi a nyomozást, régi sebeket tép fel, miközben az FBI várja vissza és számolnia kell azzal, ha ellenszegülve ezt az ügyet folytatja, véget érhet a tanácsadói alkalmazása.

Milyen is a soron következő Amos Decker-regény? Nem a legizgalmasabb a sorozatban, de nem is a leggyengébb. Kis csavarral a szokott színeket kapjuk.

Azon regények közé tartozik, amelyekben van személyes érintettsége Amos Deckernek. A teljesen új nyomozásokat jobban szeretem, de ezekben használhatja teljesen Amos különleges agyműködését a szerző. Hiszen neki a 10 évesnél régebbi ügy ugyanúgy a fejében van, mint amikor először dolgozott rajta. A tökéletes memóriája megőrizte az embereket, amiket mondtak, ahogy kinéztek. Ezt most össze lehet vetni és olyasmiket észrevenni az eltérések miatt, amit akkoriban nem láttak meg. Nem egy ilyen rész van, szerettem is őket.

Mivel már egy sorozat 5. kötetéről van szó, könnyen lehet visszatérő szereplőket is játékba hozni. Baldacci él is a lehetőséggel: mivel a csapat másik ügyön dolgozik, Decker maga mellé kapja a régi társát és érkezik majd segíteni Melvin Mars – a 2. kötet megmentésre váró szereplője, aki Decker barátja lett és rendszeresen visszatér a sorozatba. Elég eszes, sportos és pénze is bőven van – biztos bázis Decker mellett.

Épít is rá Baldacci, hogy a két férfi kiegészítse egymást. Decker tele van fájdalmakkal, különcségekkel, míg Melvin nagyon magára talált, simulékony és a társaság közepe tud lenni. A legtöbb kötetben van egy szereplő, akinek az a dolga, hogy Decker különös szokásait enyhítse és a kommunikációt gördülékenyebbé tegye – ez most Melvin.

Maga az ügy fokozatosan bonyolódik. Egyszerű helyzetből indul ki, a szereplők egyike sem olyan, hogy valami összetett ügyre gondoljon az ember. Ugyan az kérdés, miért pont Meryl lett a bűnbak, de Decker sem sejti előre, milyen messze nyúlnak a szálak. A kis vidéki eset a történetben aztán éles kanyarral már nemzetbiztonságot érintő kérdéssé válik, és a szerző tudja is fokozni folyamatosan a feszültséget. Veszélyhelyzet a jelenben, gyilkossági kísérlet a szereplők ellen, mellékszereplők meggyilkolása, messzire mutató összeesküvés. Meglepetések vannak, és Baldacci egyszerre helyezi a történetet a magas politikába és teszi nagyon személyessé is. Hiszen egyszerre lesz a történetben egy nemzetközi kémsztori, ugyanakkor meg egy nagyon személyes bosszú is.

Meglepően sok a történetben a valamilyen nagy nyomorúsággal küszködő karakter. Decker számára a családja meggyilkolása egy soha el nem múló, örök trauma, ami a memóriája miatt ugyanúgy fáj most is. Mitzi, a meggyilkolt és gyilkosként elítélt Meryl lánya drogfüggőséggel küszködött. Az anyja halálos beteg volt, súlyos fájdalmakkal és szintén téma volt a gyógyszer. A régi társa, Mary meg fiatalon kénytelen szembenézni egy olyan betegséggel, ami majd magától fosztja meg.

Mégis, Baldacci a hangnemet megtartja pozitívnak. Igen, szenvedtek és fognak is még, de kitartanak és harcolnak. Vannak remények, eszmék – amiért kiálnak, mindenkor.

Jó tempójú krimi, csavarokkal. A karakterépítés kevesebb, de egyensúly van: minimális karakterfejlődés is akadt, és az új olvasóknak felépíti újfent, ki milyen ember. Sok párbeszéd, kevesebb, de a lényeget kiemelő leírás. A sok szenvedés miatt az érzelmeknek is van szerepe, de azért messze van egy lélektani történettől.

Hogy ismételjem magam: nem a legjobb Decker-regény, de nem is a legrosszabb.

Baldacci: Megváltás – Mint krimi: 75% a sorozat tipikus elemeit használja, bonyolítja a cselekményt és akad némi jellemfejlődés is.

Szubjektíven: 70% jó a csavar, most kis gúnyos mosolyom is van attól, ahogy a hidegháborút visszahozza és az oroszok a rosszak.

A költészet az egyik legcsodálatosabb árnyék, amelyet a civilizáció az időre vet – jelentette ki.

[…] ha egyszer hátat fordítasz valaminek, többé nincs jogod úgy viselkedni, mintha a tiéd lenne.

Új szerepbe beletanuló, űrbéli, puccsot végrehajtó.

Harrow a Császár felesküdött embere lett, de ezzel nem szűntek meg a gondjai. Egyre biztosabb benne, hogy megőrült – hangokat hall többek között –, és a beavatási szertársa sem sikerült tökéletesen. Sebezhető, és valaki ki is használná ezt, többször az életére törnek. Gideon utódja se nem lelkes, se nem hozzáértő mellette – inkább csak a látszat kedvéért áll úrnője mellé, mintha valóban a védelmezője lehetne. Ahogy egyre jobban megismeri a császárt és a körötte levőket, egy olyan játszmában találja magát, amely már sokkal többről szól, mint új életet lehelni a bolygójába. A tét már minden élet, mely a Császárhoz van kötve és a világuk fennmaradása.

Mivel nekem annyira nem tetszett, kicsit ránéztem a kritikáira, mennyire vagyok egyedül a fanyalgásommal. Találtam olyan jelzőket, hogy attól csak nőtt a döbbenetem: volt, aki csodásan barokknak írta le a könyvet. Én meg gondolkoztam, ugyanazt olvastuk?

Az első, ami nagyon messze lökött, a narráció. Az egyes szám első és harmadik személyben elbeszélt történetek a megszokottak, nagyon ritka, ha ettől eltérőre akadok. Ebben viszont gyakran váltunk E/2-re és ez rémesen zavart. Folyamatosan kizökkentett, és másként szólított meg, mint amikor a szerző kiszól a könyvből. Nagyon nem élveztem, és nem jobban elképzelni tudtam az eseményeket, hanem éppen ellenkezőleg. A végére ugyan megvan a magyarázat, és akkor már érthető az ilyen fajta narráció, de addig kínszenvedés volt.

A második, hogy hiányzott nekem az a biztos keret, amit az első részben a vetélkedés jelentett a Császár köréhez tartozásért. Harrow bent van, Gideon halott és nem érteni, most mire és hogyan megy ki a játék. Harrow emlékei is sérültek, magának hagyott levelekből próbál okoskodni és nem láttam át, mi lenne a célja. A Sír kinyitása, a benne fekvő ébresztése? Nem hiszem, még akkor sem, ha Harrow szerelmes az ott fekvő nőbe. (Az megint egy nagyon érthetetlen rész volt, hogy lehetne szerelmes egy holtan heverő nőbe? Ok, a herceg és Csipkerózsika is valami hasonló sztorit kapott, de az mégiscsak mese.)

Harmadszor. Alig van cselekmény, és a császári udvar intrikái is annyira a felszín alatt zajlanak, hogy olvasóként én csak ’a lassan haladunk, de nem tudni hova’ irányt éreztem. A végére válik ez izgalmasabbá és érthetővé, de addig szintén csak szenvedtem vele. Mintha Harrow csak kóvályogna a cselekményben, miközben egy elég nagy merénylet áll össze körötte, amiben neki minimális szerepet szánnak.

Negyedszer: általában szeretem, amikor egy regényben zsánerek keverednek. Itt viszont nehezen fért össze a fejemben, hogyan akar ez a sztori egyszerre sci-fi és fantasy is lenni. A jövőben játszódik, valami posztapokaliptikus eseményt sejtek a Császár és az első szentjei történetében, de ez homályban marad. Valahogy abból a disztópiából alakult ki a jelenjük mágia felhasználásával, ami továbbra is jelen van. Egy ponton viszont már azt éreztem ki, hogy ez a mágia bizonyos esetekben inkább tudomány, vagy az is volt mögötte. A szentek és a Császár úgy beszélnek DNS-ről meg hasonlókról, hogy mai tudósoknak is elmennének. Egyszerűen képzavaros nekem, ahogy mai biológus tudósok mágiával alkotnak.

Végül, de nem utolsó sorban nem volt a történetben számomra szimpatikus szereplő. Sokaknak a célját se értem, a múlt egy nagy rejtély, amiből lassan tudunk meg bármit is. Nem ragozom tovább, nem volt a fogamra való.

Muir: Harrow, a Kilencedik – Mint fantasy/sci-fi: 45% világot épít, sok rejtéllyel – érezni, hogy még nagyobb sorozattá lesz írva.

Szubjektíven: 15% irritált a narráció, nem szerettem a szereplőket és a történet is furcsa.

Kamaszos, szerelmes, bűnténybe keveredő, zűröket megoldó.

A lányok a rendőrség látókörébe kerültek: rosszkor voltak rossz helyen, és a gyanúsítottjukkal valaki végzett, így a gyilkos még mindig szabadlábon van. A filmvetítéskor kitalált terveket sorra valósítja meg, és egyre kevesebb az ötlet, ki lehet a titokzatos igazságtevő gyilkos. Be kell látniuk, hogy hiába a sok probléma, azért egy-egy ellenségük halált nem érdemelt ki. Különben is megvan a maguk baja: Caitlin választott a két fivér közül, de ez nem jelenti, hogy Jeremy nem féltékeny a bátyjára, akivel a lánynak a foci mindig közös pont lesz. Mackenzie bejutott a vágyott iskolába, de szembe kell néznie a barátja árulásával. Lehet, hogy egy új srác lenne a megoldás? Ava a mostohaanyja miatt szenved, míg Julie a felfedett családi helyzete és a lakásuk miatt válik céltáblává.

Shepard nem egy kötetéből készült sorozat, bár igazság szerint csak a Pretty Little Liars tudott befutni. Ez is olyan sorozata, amiből elindult a sorozat, még PLL szereplőt is adtak hozzá, de így sem tudott túlélni.

Miért emlegetem a sorozatot? Mert ez a történet jobban működött az eredeti változatban. A Jó kislányok sokkal szórakoztatóbb olvasmány, mint amilyen a belőle készült sorozat lett. Azt végig sem bírtam nézni, ezt viszont könnyen végig tudtam olvasni.

A titok egyik nyitja, hogy több főszereplő van, váltogatja a nézőpontokat és nagyon változatos tud lenni, kinek milyen élethelyzetet kell kezelnie. A szerelem majdnem mindenkinél jelen van, és nem ugyanaz a szituáció ismétlődik. 1-1 nem is lenne elég egy regény témájának, de összeadódnak és így már szórakoztató tud lenni. Még akkor is, ha elég nagy klisék is előfordulnak benne. Mackenzie története a legjobb baráttal, akivel titokban egymásba szerelmesek, vagy Caitlin szerelmi háromszöge se tetszett. Valahogy azt éreztem ki belőlük, hogy van egy szereplő, akiért mindenki odavan – vagy a kiszemelt biztosan – ő meg szenved és nehezíti magának az életét. Lépjen tovább, harcoljon a kiszemeltélt, de ne az idő oldja meg a helyzetet, azt nem szeretem.

Az viszont tetszett, hogy nem csak a szerelem a konfliktus. Van egy elég komoly része, ami a bullying témáját dolgozza fel. Különösen tragikus tud lenni attól, hogy nem maga Julie az, aki támadási felületet hagy, hanem az anyja miatt válik a lány célponttá. (Kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek, ez remekül látszik itt.)

A másik, hogy bűnügyek vannak és rejtély. Igazi kriminek nem mondanám, mert a lányokat a magánéleti kérdések jobban lekötik, minimális nyomozást végeznek, és nem is értenek hozzá. Viszont, személyesen érinti őket az eset, és nem csak mellettük zajlanak az események, benne vannak ők is. Van feszültség, és ez érdekesebb helyzet, mint a szerelmi kínjaik.

A megoldás… nálam kicsit hirtelenebb, mint amit elviselek. Vissza kellene olvasni annak a bizonyos szereplőnek a jeleneteit, hogy mennyire olyan, mint amit a Hatodik érzék óta ismerünk. (Pl. csak egy emberrel beszél-e, mikor van jelen, meg hasonlók.) Meglepő, egy kis plusz poént is kapunk, de nem éreztem előkészítettnek. Én jobban szeretem, amikor el vannak szórva a kis kenyérmorzsák a megfejtés felé, és nem a semmiből jön egy ilyen húzás.

A stílus, a karakterábrázolás és a konfliktusok nagyja is tini regénnyé teszi. Érzelmekre koncentrál, nincs túl sok leírás, inkább a párbeszédek és a belső közvetítése a mérvadó.

Jól olvasható, korrekt zárás, ha nem is pont a fogamra való.

Shepard: Jó kislányok – Mint YA thriller: 65% kamasz témákról, szerelemről érzéssel ír, a thriller sokkal elhanyagoltabb és hirtelen a megoldása.

Szubjektíven: 60% a stílusa elvitte, szórakoztató, pedig a sok szerelmi nyűg nem tetszett.