Dee a válásra készül. Szerelmes lett másba, és egy ideje viszonyuk is van. A szeretett férfi azonban egy alkalommal ellöki magától, és felszólítja tűnjön el. Fura kérdései voltak, hogy Dee is másként látja-e a világot. De nem, így veszélyben van mellette.

Hamarosan Jack összepakolja a családot és autóval menekülnek. Most az a szokás, hogy a rádióban bejelentik egy egyetemi oktató nevét, és a megváltozott emberek kivonulnak meggyilkolni. Hamarosan ők jönnek. Autóval vágják magukat keresztül a megvadult vidéken, kiirtott városokon.

Közben Jack rádöbben, hogy mekkorát hibázott, amikor hagyta kihűlni a házasságát. Dee vele maradt, mert a világ megőrült, és ők ketten lassan visszatalálnak egymáshoz. Miközben a két gyerekükkel egy eldugott, hegyi házban húzzák meg magukat, kibékülnek egymással. Ám innen is menekülni kell tovább, az erdőben bujkálókkal nem vehetik fel a harcot.

A fiuk is aggodalommal tölti el őket: ő látja, akik mások. Glória van köröttük. Ahogy neki is van – egy barátjánál aludt, amikor valami égi jelenség zajlott. Megnézték. Akik látták, most késztetést éreznek, hogy megöljék, aki nem. A fiú azonban még csak kisgyerek, és nem akar ölni. A szülei is hiszik, hogy nem lesz gyilkos.

Amikor elszakadnak egymástól, akkor is bíznak, hogy visszatalálnak egymáshoz és biztonságba jutnak. Végül a súlyosan sérült Dee csalja el a hordát, míg a férfi a gyerekekkel átjuthat a határon. Már éppen átérnének, amikor a fiú közli, hogy vége. Ami eddig gyilkolni késztette, már nincs. Jack rohan vissza a feleségéért – aki még él, megmenekültek.

Háborús, világ sorsát eldöntő, végzetet elfogadó.

Fallon kihasználta az utóbbi 3 évet. Hadsereget építettek, képezték a megmentetteket és már csak a megfelelő alkalom kell, hogy lecsapjanak Petra és a sötétség seregeire. Ahogy a hadjárat megindul, Duncan is hazatér. Washington ostromát New York felszabadítása követi, és egyre szorul a hurok Petra nyaka körül. Az ikrek és Fallon is tudják, a végső csata helyszíne a köveknél lesz, ahol a pajzs megtört. Ahol hármuknak kell szembenézni Petrával és erőivel. Az ikrek már oda sietnének, de Fallon még nem érzi, hogy itt lenne az idő. A várakozás, a veszteségek nehezek, ráadásul a két fiatalnak egymással is dűlőre kell jutnia. Duncan megmondta, 3 év múlva Fallonért jön vissza. Most itt van, felnőttek és a végeztük egy. Tudják, hova tartanak, de egyikük sem akar csak kényszerből a másikkal lenni.

Amikor a címben a történet vége. Nem is ragozom tovább, a diadal mindent kifejez. A kötekedő felem azért megjegyezné, hogy mindkét oldal mágiát használt, csak az egyik sötét, a másik fény mágia volt…

A cselekményen látszik, hogy Roberts nem fantasy szerző. Van egy nagy háború, csatákkal és hadi taktikázással és mágikus lényekkel, de a regényben ez számomra nem működött. Sok körítés, de nincs ott a csata, a vér és a fájdalom. Még a taktikát is olyan esetlennek érzem. Be kell vennünk Washingtont! Foglaljuk vissza New Yorkot… A regény túl nagy része koncentrál ezekre, miközben maguk a hadi események nem keltek életre. Inkább csak a csaták után a gyógyítások, gyászolások működtek.
Még a nagy összecsapás a végén, az is olyan semmilyen.
A romantika él benne igazán és Duncan – Fallon között most jön a nagy, epikus szerelem, ami magától értetődő. Egymásnak vannak rendelve és kifejezetten idegőrlő is, ahogy egy darabig még küzdenek ellene, miközben nyilvánvalóan egymást akarják. Ahhoz képest, hogy miért volt az időhúzás, a megoldás is irritált. Nem számítanak az okok, ez van és kész. Írói szemszögből ez nagyon kényelmes megoldásnak tűnik.

A világa is össze tud zavarni. Nem elég, hogy vannak szimpla emberek, meg akikben feléledt a varázs. Most kapunk sárkányt és viszi tovább a tündér – manó vonalat is. De azok emberfélék, vagy teljesen más fajok? Mivel szaporodnak egymás közt, nem éppen, de azért élesen megkülönböztetik őket mindkét oldalon. Fura…

Szimpla jó – rossz szembenállás van benne, erre épül minden konfliktus is. Mert az olyan műbalhék, mint Duncan első beszélgetése Fallon apjával, miután összejött a lánnyal, inkább humoros, mint feszült. De most komolyan: Duncan a regény álompasija, mibe kötnének bele a szülők? Túl tökéletesek egymásnak?

Vagyok annyira lány, hogy a Duncan – Fallon kettőst szerettem, és a happy end is tetszett. (Azért a jók közül is meghal egy fontos mellékszereplő, de senki nélkülözhetetlen. Hiába, Mick sorsa megpecsételődött, amint Fallon elkötelezte magát Duncan mellett. Csak a felesleges feszültséget generálta volna a jó barát, aki több akarna lenni barátnál, de nem lehet. Itt nem játszik a szerelmi háromszög, szerencsére.)

Helyenként már sok az érték ránk erőltetés is. A család, a szeretet, az összetartás és minden hasonló éltetése ez, és beszélnek is ezekről. Túl érzelmes, túl sok volt. Ugyanazokat a tanulságokat többször is megfogalmazzák, és nem egyszer nagyon érzelmesen. Még nem csúszik át szentimentalista írásba, de helyenként közel van hozzá.

Roberts különben jó mesélő – a háború és csaták, ami kifogott rajta.

Romantikus fantasy mesének elment, a szálakat is szépen elvarrja, de ha a románcot kiveszem belőle, akkor a háború nagyon lehúzza. Az nem átélhető benne.

Roberts: A mágia diadala – Mint fantasy: 50% van, de nem részletes világépítés. A romantika működik, a család túltolt.

Szubjektíven: 55% túlzottan bírom Duncan – Fallon párosát, de háborút nem sikerült írni.

Háborús, katonákat megtévesztő, misztikus, átok újjáéledő.

Harlan egy szigetről kap baljós híreket. Egykor egy boszorkány élt ott, aki gyermekeket ragadt el és lopta az erejüket, az egyszerű embereket mágikus rabszolgaságba taszította. Elpusztították, de valami megint zajlik ott. Eltűnt az összes lány és asszony. Az egykori túlélővel, a most már idősebb látóval érkezik a szigetre, ahol egy apa és fia páros vezetik el őket a boszorkány kastélyába, ahol kellemetlen meglepetés vár a párosra.

A háború senkit nem kímél. Egy külföldi orvosokból álló csapat igyekszik az áldozatokért mindent megtenni, de nekik is vigyázniuk kell minden kimondott szavukra. Egy hadúr jóindulatán függ az ellátás fenntarthatósága. Közben egy városból olyan testek kerülnek elő, melyek vámpír tevékenységre utalnak. Harlan és barátai ezért érkeznek ide, de egy egészen más fenyegetés és gonosz miatt maradnak.

Két történet kapott helyet ebben a kötetben. Mindkettő egy más arcát mutatja a sorozatnak.

A címadó egy tipikus Dampyr történet, amelyben a gonosz mágia és művelője ellen harcolnak. Van egy régi gonosz, egy új szövetséges és egy kaland a megállítására. Lineáris, egy-egy visszaemlékezéssel megszakítva.
A horror és a kaland elemeket keveri. A boszorkányok ténykedése, az áldozatok kellően sötét tónusúak. Lekötött, de hasonló dinamikával már olvastam ilyen történetet. Szinte vártam, mi történik, mert a segítő és a végjáték is déjá vu érzetet keltett bennem. Még a látnok alakja is, mondhatni, visszatérő már ebben a képregény világban.

A második történet a háborúba visz be, és kiderül belőle, hogy vannak nagyobb szörnyek a természetfeletti lényeknél. Harlan és visszatérő társai későn is lépnek színre, keveset is szerepelnek. Sokáig nem is értettem, hogy lesz ez Dampyr történet. Viszont, az üzenete miatt megérte végigolvasni, és a sok darabka a cselekményből a végére összeáll. Minden össze fog függeni, és Harlan is megkapja az ellenfelét itt, ha az nem is a szokott természetfeletti.
Ennek összetettebb a cselekménye, a szerkezete. Nézőpontokat és karaktereket vált. Még azzal is el tudtak kicsit játszani, hogy milyennek ítéljük meg egy-egy ponton a szereplőket, és milyen oldalon állnak igazából. Hiszen a zsarnok nem fedi fel magát elsőre, a doktorokkal együtt azt látjuk, hogy a milícia fenntartja a rendet és együtt kell velük működni. Fokozatosan tudjuk meg, hogy igazából miket tesznek és az orvosokra is milyen fenyegetést jelentenek.

A háborús a komorabb és reálisabban ijesztő. Bár nem folyik úgy a vér, természetfelettiben jóval szegényebb, mégis, ez az ijesztőbb horror. Nekem legalábbis hatásosabb az a gonosz, aki bárki lehetne, és nem egy természetfeletti entitás. Igen, Harlanék ebben szerepelnek kevesebbet, de ennek jobb a története.

Mélyebb az üzenete is, és nagyon át tudtam élni azt a háborúellenes hangulattal, ami benne van. Nem azt mondja, hogy minden háború rossz. Vannak harcok, amelyeket meg kell vívni, hogy az ember szabadon és emberként élhessen. De minden háborúban kellene, hogy legyen erkölcs is. Már csak abban, hogy nem az ártatlanok és a civilek kellene, hogy célkeresztbe kerüljenek. Valahol nagyon szomorú, hogy mit kell tennie a gyerekeknek az életükért.

A külcsín továbbra is a szokott. Ennél a sorozatnál már megszoktam a fekete-fehér képeket és az alakok stílusát is. Szépnek nem mondanám, de a horror miatt annyira nem is várom, hogy az legyen. Korrekt. A szereplők felismerhetők, egyediek – és megvan vizuálisan is az a sötétség és baljós aura, ami a cselekményben.

Azt nem tudom, miért ez a kettő került egymás mellé, de élveztem, hogy mennyire mások.

Ez is egy olyan sorozat, amelynek sok része elérhető magyarul. Előzmények nélkül is érthetők, élvezhetők, de azért a háborús nem árt tudni, ki kicsoda korábbról…

Boselli: A boszorkányok szigete – Mint képregény: 75% jól leképezi a Dampyr kétféle világát és a minősége is a szokott.

Szubjektíven: 70% a háborús sztori nagyobbat üt, de szerettem ezt a párosítást a kötetben.

Az alábbi szerzők mind írtak egy történelmi személyről.

Kiről?

Súgok: valakinél rettegett és borzalmas volt, egy rém. Más azt mutatta meg, hogy a propaganda hogy tette ilyenné.

A szerzők:

• Nemere István: ? magánélete
• P. Szabó Mária: Én, ?
• R. Kelényi: A grófnő árnyékában
• Popovic: Véres grófnő
• Nagy László: A rossz hírű ?ak

Megoldás: Tovább!

Mágikus, nyomozós, párként összecsiszolódó.

Magnus Bane és Alexander Lightwood friss párként igyekszik definiálni magukat. Még nekik is új a kapcsolat, és szükségük lenne egy kis kettesben töltött időre. New Yorkot, a barátokat hátrahagyva egy világ körüli útra indulnak – csak éppen a mézeshetek hamar nyomozásba kell, hogy fulladjanak. Magnus régen, viccből, alapított egy démonimádó szektát. Csak a szekta közben valóban életre kelt, és már dolgoznak egy démon Földre hozásán. Mivel Magnus az alapító, az ő felelőssége, hogy ne történhessen ez meg. Az eredeti céltól eltérve Velencében, Rómában követik a nyomokat és dolgoznak össze a célért. Közben eldől az is, hogy működőképes lesz-e az árnyvadász és a boszorkánymester kapcsolata.

Tudnék azon merengeni, hogy az Árnyvadász univerzumból nagyon nem ez az a sztori, amit el akarok olvasni. A viktoriánus szál, Jace őseivel is sokkal jobban érdekel, a jelen síkja a másik valóságból jött Jace-szel és Clary unokaöccsével pedig a legvárósabb fejezet jelenleg.

Ehhez képest ez a történet egy rajongói igényeket kielégítő, de az eseményeket előre nem mozdító epizód. Filler, ha úgy tetszik. Fog két kedvelt mellékszereplőt, és saját kalandot ad nekik, amely önmagában szórakoztató, kidomborítja miért szeretik ezt a párost, de következményekben és a történet haladásában kevés számomra.

Egyrészt, most már réginek érzem, amikor játszódik. A jelen síkjában már házasok, akik gyerekeket nevelnek együtt, ez meg az első közös nyaralás története a kapcsolatuk elejéről. Nem lehet benne fejlődés, hiszen tudjuk, mi lesz belőlük. Így feszültség sincs, hiszen tudjuk, hogy együtt maradnak és működni is fog a kapcsolat. Azt meg nagyon kétlem, hogy ezzel a kötettel szereznének új olvasót – így nem hiszem, hogy akad olyan, aki azon tudna olvasóként izgulni, hogy lesz-e nekik happy end.

A többi kalandhoz képest ez kicsinek is tűnik. Egy komolyodó szekta megállítása – inkább egy sorozat epizódrészének tűnik, nem az átívelő szálnak, amiből többet ki lehet hozni. Összesen az keltette fel az érdeklődésem, hogy a sorozattá írás során marad-e ez az idősík, vagy majd a későbbi szakaszaikból villannak fel újabb ügyek.

Pedig korrekt, az adott nyomozás kalandos. Kutakodnak, harcolnak, fontos a mágia. Még humor is van benne. Amit Clare bele szokott tenni a köteteibe, ebben is megvan. Lehet, az a gond, hogy pont ez a páros nem tartozik a kedvenceim közé, és annyira nem lelkesít, hogy most ők a főszereplők? (Ok, azok a novellák még ennyire se tetszettek, amelyekben Simon járt az akadémiára.)

Szokás szerint erős a romantikus szál, pedig itt már nincs is kérdőjel. Magnus Alecet szereti és viszont, fel is vállalták egymást. A család még emészti, de a barátok támogatók. Ami feszültség volt, már az alap trilógiában megoldódott. Itt erőltetett is, ahogy a saját bizonytalanságuk, hogy ki tudnak-e tartani a másik mellett, még megingatja őket kicsit. A végére betett idill is tipikus rajongóknak szánt jelenet. Ezt sok részlet kapcsán éreztem, és ezek taszítottak is.

Ami példaértékű, ahogy be lett ágyazva az univerzumba ez a filler. Még álca is van, hogy miért nem hallottunk a későbbi 2 trilógiában az itt leírtakról. Hozza és szerepelteti a fontos mellékszereplőket, beköszönnek a főszereplők és tele van az egész utalásokkal, amelyek a sorozatot ismerőknek mosolygós epizódok. Vajon miért jut Jace eszébe Alecnek, amikor Tessa meglátogatta őket? Meg hasonlók.

Liberális, tele van elfogadással, és ez még nincs is annyira elszállva, mint a későbbiek.

Nálam az a kategória, ami sebtapaszként működik, amíg a történet fő szálai és igazi történetei folytatódnak. Szórakoztat, de nem építkezik tovább.

Clare & Chu: A mágia vörös tekercsei – Mint YA fantasy: 70% korrekt, a szokott színvonalon érzelmek és kalandok vegyülete.

Szubjektíven: 50% nem lett karakteres. Elolvasom, szórakoztat, rajongói pillanatok, de ennyi.

Cím: Hamu

Szerző: John Cure – sok kötetes szerző, thriller és horror elemekkel teli történeteket ír, nem egyszer természetfeletti színezettel. Az angol név ellenére magyar szerző, már magyar története is van.

Műfaj: thriller

Cselekmény: a magyar származású Elek Sándor Moszkvában vezeti magyar-orosz vállalatát és neveli orosz származású nejével két kamasz gyereküket. Amikor a cég csődbe megy, az egyetlen megoldás, ha kiköltöznek a nő örökségét képező vidéki házba és önfenntartóvá válnak. A lak azonban sötét titkokat rejt: hamu és égésnyomok jelennek meg a semmiből, a látogatóik eltűnnek, majd már rajtuk is megjelennek az égési sebek.

Újfent egy tetszetős horror – thriller történetnek tűnik. Kicsit szellemházas a hangulat, de azt szeretem. Érdekel is, mi derül majd ki a dácsa múltjáról.

Várható megjelenés: ősz második felére van meghirdetve jelenleg

Rabszolgaságba senyvedő, szabadságért küzdő, erőre lelő.

A Mora legyőzése óta Aramanth élete sokkal szebb lett. Kestrel és Bowman már 15 évesek, és el kell dönteniük, hogy élik majd a saját életük. Mumpo továbbra is jó barátjuk, és titkon reméli, Kestrel egy napon a férfit is meglátja benne. Kestrel viszont érzi, hogy ő más, mint a többiek. Ő nem képes úgy szeretni, mint a többiek, mint a fivére. Éppen ezen mereng, amikor a várost a Nagymester katonái rohanják le. Mindenkit elragadnak, csak Kestrel marad hátra. A Nagymester birodalmában minden a Rend: rabszolgák lesznek, de ha teszik a dolguk és jó polgárok lesznek, felemelkedhetnek. Ira megjósolja, hogy innen menniük kell, vár rájuk az új haza és Bowman kezd rájönni, ő a Kiválasztott, aki ezért az életét kell adja. Képezi magát, hiszen benne van egyedül olyan erő, amivel a Nagymester legyőzhető. Közben Kestrel egy hercegnő kíséretébe kerül, akit a Nagymester ad férjhez majd. Sisi azonban másra vet szemet.

Aramanth titka lassan feltárul. Egyre jobban körvonalazza a szerző a háttérben megbújó jóslatot és nagyobb ügyet is. Bár ok, most tényleg a Nagymester a nagy ellenség a cím szerint.

A cselekmény bonyolultabb, mint az első köteté. Eleve az ikrek elszakadnak egymástól, és külön szálon vezeti az eseményeket Nicholson. Ez jót tesz neki, mozgalmasabb, és sokkal több mellékszereplőt is tud behozni. Vannak kalandok, tanulnivalók mindkét testvér részéről. A szálak pedig a tetőponton érnek össze, és Nicholson szépen el is varrja a szálakat, hogy ráutaljon aztán, merre felé halad majd a zárással.
Most is vannak kifejezetten emlékezetes jelenetek benne – az egyik fiú szökése után történtek egészen megrázóra sikerültek, de azért még nem lesz horror, szerintem kisebb olvasóknak se lesz ez sok. Mumpo trükkje a viadalon, vagy Sisi arcának sorsa…

Mivel eltelt a cselekményben pár év, már nagyobbak a szereplők. Ugyan az nem nagyon tetszik, hogy itt 15 évesen már komolyan nősülésen/férjhez menésen gondolkodnak, azt jól megfogja, ahogy az ikrek kamaszok és próbálják kitalálni magukat. Mindketten bátrak és hősök, csak másképpen. Nekem a csendesebb, mélyebben érző Bowman továbbra is a szimpatikusabb, de Kestrel egy belevaló hősnő.
A mellékszereplőket sikerül élettel megtölteni annak ellenére, hogy sokan éppen csak színre lépnek. Ira megint hoz kis humort, és kezd nőni a vállán a súly. Mumpo is kezd felnőni, de továbbra is a nagy szíve az erőssége. Ortiz különleges belső dilemmát kap. Sisi is attól izgalmas, amiben kettős: egyszerre egy elkényeztetett hercegnő, és van benne bátorság, erő is.

A konfliktus összecsúszik azzal, ami a regény mögött van. A szabadság – szolgaság kérdése. Akik ellenfelek, azért, mert a rendszer két pontján állnak. Akik a szabadságukat, magukat akarják harcban állnak azokkal, akik szerint ez a rend a jó és fenntartanák azt.
A durva az, hogy a Nagymester rendszere is működik. Van abban igazság, hogy az embereknek kell a vezető és az erős kéz. Annyira nem tudom elvetni az elveit, mint Bo, ha meg is értem, ő miért lesz a szabad akarat harcosa.

Továbbra is olvasmányos, és némileg egyszerű a regény. Könnyű követni, és leginkább a szöveg az, ami miatt én gyerekkönyvnek olvasom. Könnyed, egyszerű, néhol már túlzottan is dísztelennek érzem.

Szerettem benne, hogy Bowman, Kestrel és a többiek helyzetébe is bele tudtam képzelni magam. Hogy a mellékszereplők is színeket kapnak. Hogy az aktuális cselekmény mögött már megbújik egy nagyobb jóslat, Aramanth igazi titka. A borítóért viszont továbbra sem vagyok oda – elnagyolt. Küzdök azzal is, hogy nem érzem magaménak a kötet jó-rossz felállás, szerintem ebben a témában sokkal több árnyalat férne el.

Nicholson: A Nagymester foglyai – Mint gyerekkönyv: 75% nőnek a tétek, újfent van üzenete és már a szerkezete is összetettebb.

Szubjektíven: 80% emlékezetes képei és egy-egy szereplő eladta, ha az üzenet hasonló is.

Családot mentő, menekülő, újra egymásra találó.

Dee arra készül, hogy elhagyja a családját. Szerelmes lett, és Kiernan kedvéért felrúgná a házasságát. Ám egy alkalommal Kiernan furcsán viselkedik: el akarja űzni a nőt, és elmondja, valami sötét növekszik benne. Nem sokkal később Dee már a férjével és a két gyerekükkel kell, hogy meneküljön. Egyesek célpontokat jelölnek ki, akiket a megváltozott emberek levadásznak. Most ők jönnek. A hegyekbe igyekeznek, és menet közben látják, mivé lett a világ. Az emberek gyilkolnak, már a családtagoknak sincs kegyelem. A gyerekek biztonsága az első, ami újra közel hozza egymáshoz az elidegenedett házaspárt. Miközben az életükért futnak, rá kell jönniük, hogy még egy veszéllyel számolniuk kell: a 7 éves fiuk, Cole is más lett és nem tudhatják, mikor kezd tombolni ő is.

A címben már értékeltem a lényegre törését. (Ez különben az egész regényre igaz marad, nincsenek kitérők, csak a lényeg végig.) Valóban, ez erről szól. Menekülni kell és küzdeni az életben maradásért.

A cselekmény egy nagy adrenalin menet. A család menekül, és folyamatosan veszély les rájuk. Crouch még kicsit variálni is tud, mert nem csak a megbolondult emberek rejtenek veszélyt. A hideg, az élelem utánpótlás, ami a fiúban bujkál. Így annak ellenére, hogy egy nagy hajsza a történet, olvastatta magát és elég változatos is. Amikor a szereplők elszakadnak egymástól, még a váltott nézőpont is húzott előre. Bár nekem Dee nagyon nem volt szimpatikus, végig lekötött, hogy kinek sikerül túlélni és milyen borzalom vár rájuk a következő sarkon.

Mélyebb tartalmat nem látom értelmét keresni benne – szórakoztató regény, amiben a család és az összetartás az érték. De hogy különösebben kiemelne valamit? Nem.

Nem használ sok szereplőt, és őket is lényegre törően mutatja be. A főszereplő család a középpont, hozzájuk képest mindenki más csak feltűnik. Alapvetően Crouch szimpatikus embereket igyekezett megrajzolni, ha Dee azért kapott némi hátrányt is. Hiszen ő az, aki készült elhagyni a családot és a szeretőjével haladni tovább. A megváltozott világ alakította másként, és a túlélésért férj és feleség rendezik is majd a kapcsolatukat. Azt különben igaznak is érzem, hogy a vészhelyzet közel hozza az embereket.
A kedvencem különben Cole lett, mert az mozgatta leginkább az agyam, hogy ő miben lett más. Mi ellen és hogyan tud küzdeni. Erre lehetett ráépíteni, hogy mások hogyan reagálnak a gyerekre, és a saját testvére is miképpen kezd félni tőle, miközben a szülők hinni akarnak abban, hogy nem lesz szociopata gyilkos a hétéves fiúkból.

A másik gyerek, Naomi különben a sötét ló a történetben. A többiekhez képest kevesebb a szerepe és jellegtelenebb is. Egy ponton még Kiernan is részletesebb nála, noha messze nem ugyanannyit szerepelnek a regényben.

Pörgős, gyors regény. Abszolút a cselekményre kihegyezett. Hiányzott is a világépítés, a miértek. Itt csak szembesülünk a megváltozott világgal, a menekülő vagy gyilkossá lett emberekkel és nem derül ki, miért. A viselkedésváltozás kap ugyan egy indokot, de az sincs alátámasztva és magyarázva, hogy lehetett képes ezt tenni az emberekkel.

De tetszett, hogy mennyire pörgős és ahogy Crouch a vészhelyzeteket variálni tudta. A borító is bejött, ugyanúgy benne van a hangulat, mint a cím lényegre törésében. Ami nem tetszett: Dee házasságtörése, amilyen könnyen megbocsát neki Jack. Valamint, úgy érzem, a szerző adós maradt a válaszokkal, miért történt, ami.

Nem ez lesz a kedvenc kötetem a szerzőtől, de igazság szerint nem is ez kerül a listám aljára. Szórakoztató, és a célkitűzését szépen meg is valósítja.

Crouch: Menekülj – Mint thriller: 75% pörgős, tele feszültséggel – egyszerű, lineáris, borzongatva szórakoztat.

Szubjektíven: 70% Dee nagyon ellenszenves volt sokáig, és nekem hiányoznak a miértek.

– Egy zhua. Azzal lehet megfosztani a lóháton ülő ellenfelet a pajzsától.
– Úgy néz ki, mint egy gyilkos felmosónyél.
Diana elgondolkodott ezen a hasonlaton.
– Lehet, hogy a kosz is halálra váltan menekülne előle a padlón. (Bardugo: Wonder Woman A háborúhozó)

Az új általában azt jelenti, hogy valaki megpróbál pénzt csinálni valami régiből. (Brown: A káosz évei)

– Ó, jaj, boldogtalan nép. Se szegénység. Se bűnözés. Se háború. Se szeretet.
Ez már egyáltalán nem mulatságos. Az emberek topognak, csoszognak, kerülik egymás pillantását. És Ira Hath harmadszor is megszólal, még halkabban.
– Ó, jaj, boldogtalan nép. Hallom, amint a szívetek szeretet után kiált.
Aramanthban még soha senki ilyet nem mondott. Az emberek döbbent csendben hallgatják Irát. Aztán egyesével, kettesével elszállingóznak, és Ira Hath tudja, hogy igaz prófétának bizonyult, mert nem bírják elviselni a mondandóját. (Nicholson: A Szél Dalnoka)

– Lehetnénk delfinek! – vágta rá Kaylee lelkesen.
– Delfinek? Miért nem homárok, ha már itt vagyunk? – gúnyolódott Lacey.
– Azért, mert a delfin cuki! – érvelt magabiztosan Kaylee.
– De ez nem úszócsapat, ergo nem valami halról kéne elnevezni!
– A delfin nem is hal!
– Tök mindegy! Farka van, és vízben él.
– Akkor az elméleted alapján a fóka is hal? (Sakka: Édes tini élet)

– Amíg nem teszi próbára magát egy ütközetben, amíg nem néz szembe a saját halála eshetőségével, addig egy férfi sem tudhatja, milyen a természete.
– De én legalább hajlandó vagyok vállalni a megmérettetést. (Iliffe: Zeusz fia)

A háború gyanakvóvá tett mindenkit egymással szemben: most már tudják, milyen rettenetes tettekre képesek az emberek, és milyen keskeny a mezsgye, amely elválasztja a civilizáltat a vadembertől. (Rhys: Nyár a francia Riviérán)

A fájdalom emlék. Élni fogsz, küzdeni, és megtalálod a boldogságot. És az utolsó lélegzetedig emlékezni fogsz a családodra, mert a szeretet soha nem halványul el. A szeretet csillag, amelynek fénye még a halál után is hosszasan ragyog. (Brown: A káosz évei)

– Mi bajuk volt vele? Egy könyv ugyan nem bánthat senkit…
– De a könyvben lévő gondolatoktól félhetnek – jegyezte meg óvatosan Matild néni. (Fábián: A könyvárus lány)

Az emberi szem a szürkének tizenöt-tizenhat árnyalatát képes megkülönböztetni. Az ujjlenyomat-elemző számtógépes mikroprocesszor kétszázötvenhat árnyalatot tus elkülöníteni, ami ámulatra méltó teljesítmény. Ennél is csodálnivalóbb azonban az emberi szív, lélek és elme, amelyek végtelen sok érzelmi, lélektani és erkölcsi tónust ismernek, a feketénél feketébbtől a makulátlan hófehérig. A színskála két pólusával még nem találkoztam, a köztes árnyalatokkal annál többször.

Bizony mondom, az emberek nem ragaszkodnak eltökéltebben a személyiségükhöz, mint a kaméleon a színéhez. (DeMille: A tábornok lánya)

– Bagózni szabad?
– A maga tüdeje. (Gáspár: Ezüst félhold blues)

Hen is könyörgött a bocsánatomért. „A szerelemmel nem lehet szembeszállni”, mondta. De tudod, Eve, a szerelem is csak olyan, mint minden nyersanyag. Addig lehet hajlítgatni és formázni, míg azt teszi, amit akarsz. (Rhys: Nyár a francia Riviérán)

Másképp táncolsz, amikor tudod, hogy nem élsz örökké. (Bardugo: Wonder Woman A háborúhozó)