Időutazós, kiutat keresős, kapcsolatos, nyomozós.

Barry Sutton kiégett rendőr, akit már csak a megoldandó rejtélyek tartanak józanul. A lánya, Meghan évekkel korábbi halála óta minden más szétesett körötte. A legújabb esete miatt kerül közelebbi kapcsolatba a Hamis emlék – szindrómával. Egy nő előtte lett öngyilkos, aki ebben szenvedett. Emlékezett egy olyan életre, melyet nem élt le, de valós emlékei voltak róla. Barry valami rosszat sejt, és elindul a nő nyomain, egyre közelebb jutva egy őrült felfedezéshez. Pár éve Helena visszautasíthatatlan ajánlatot kapott: egy milliárdos feltaláló betársulna a székébe, mellyel emberek emlékeit lehet feltérképezni és rögzíteni. Már a cél előtt döbben rá a nő, mit építettek valójában. A felfedezésük a világ végét hozhatja el, a nő ezt akarja megakadályozni. Egy emberben bízhat: Barry lesz a társa életeken és utazásokon át.

Az ilyen könyvekkel vagyok a legnagyobb bajban. Van benne egy olyan csavar, nem is az elején, de nem is a végén, ami átírja az addig olvasottakat. E nélkül érdemben nem tudok mesélni a kötetről, de ha elmesélem, az olvasási élményét teszem tönkre annak, aki ezek után szeretné kézbe venni a kötetet.

Crouch mestere az ilyen fordulatoknak, és most is egy ilyen okos könyvvel lepte meg az olvasókat. Nem is egy csavar van – a történet egy-egy pontján mindig jön egy olyan meglepetés, ami gyomrosként hat az olvasóra. Folyamatosan arra leszünk kényszerítve, hogy más szemmel nézzünk az addig megismertekre.

Szerettem, hogy a szerző nagyon logikusan építkezik. Minden kis eseménynek jelentősége lesz valamiképpen a későbbiek folyamán, így érdemes nagy figyelemmel olvasni. Crouch odafigyel a részletekre, és nagyon ötletesen csavarja az eseményeket.

A történetben egy formában megjelenik az időutazás, és Crouch ebbe a zsánerben is képes újat mutatni. Egy olyan megoldást talált ki, amellyel eddig még nem találkoztam. Logika van ebben a történetszálban is, működik a szerző ötlete erre a technikára. Imádtam, amikor rádöbbentem a szereplőkkel együtt arra, mik valójában a címet is adó hamis emlékek.

A történet tempója is egyre jobban pörög. Az elején szinte skandináv jellegű, szomorú krimi váltakozik egy tudományos kutatás Crichtont idéző történetével. A maga módján jó mindkettő, de itt még csak alapoz a szerző. Amint leleplez pár összefüggést, száguldunk egy brutális disztópia felé és egy kétségbeesett kísérlethez, mellyel a hőseink meg akarják menteni a világot.

A kötet folyamatosan gondolkoztat is. Mi lenne, ha megváltoztathatnád a múltat? Mit tenne az emberiség, ha létezne ez a technika? Crouch pesszimizmusában tudtam osztozni. Magam sem hiszem, hogy sikerülne jóra használni egy ilyen eszközt. Az emberiség pillanatok alatt megtalálná a módját, hogy ezzel is pusztítson és kiirtsa magát. Van olyan technika, amire nem érett még az emberiség.

Olvasmányos, élvezetes is ez a regény. Van karakterfejlődés, izgalmas a cselekménye, miközben ad fejtörésre alkalmas témát is bőven. Szerettem is benne, hogy intelligensen szórakoztat. Sci-fi, thriller, disztópia és szerelmes regény egyben.

Crouch újabb remek könyvet írt, polcra is kell tennem!

Crouch: Hamis emlékek - Mint sci-fi: 85% ütős disztópia világkép, emlékezetes karakterek és elgondolkoztató témák.

Szubjektíven: 90% az ötlet remek. Az időutazás nagyon lekötött e formában, kreatív kötet.

Kamaszos, karácsonyos, pályaválasztós, szerelmes.

Cassie átutazóban van Londonon: a barátjával kellene elutaznia, de a lány fejében más tervek járnak. Szakítani akar, és végre nem másoknak megfelelni, hanem magának. Nem utazik azonnal haza, vidulásképpen el szeretne menni színházba. Jason az Államokból érkezett Londonba, titokban felvételezni a RADA színész szakára. Nem érzi jól sikerültnek a meghallgatást, ő is színházban szeretne vigasztalódni. A két fiatal így találkozik, színházjegy vadászat közben. Hamar szimpatikusak lesznek egymásnak, és úgy döntenek, pár napot eltöltenek egymással és színházba járással. Miközben egyre jobban megnyílnak egymásnak, segítenek egymás sorsfordító döntéseiben, és a szerelem is kezdi szirmait bontani köztük.

Már érdekelne, Catherine Rider más típusú könyvet is ír-e, vagy minden ifjúsági regénye ugyanerre a sémára épül. Két idegen kamasz, akik egy nagyvárosban véletlenül találkoznak, kis időt eltöltenek egymással és nem csak az életüket teszik helyre magukban, de a nagy szerelemre is rálelnek. Ráadásul Rider szereti a cselekményt valamely neves ünnepre időzíteni, ebben a kötetben éppen karácsonyra.

Ha valaki még nem olvasott az írónőtől, még élvezni is lehet a kötetet. Sok benne a lelki vonal, hiszen Jason és Cassie is életre szóló döntéseket hoz meg ebben a pár napban és nagyon átrágják magukban az egész életüket, de közben némi cselekményt is kapunk. Ha az csak annyi is, hogy színházba mennek, jegyre vadásznak, együtt bohóckodnak. Azért közben akadnak kiderülő titkok is. Kényelmes ugyan, hogy Cassie és Jason titka is nagyon hasonló. Kényelmes így, az írónőnek nem nagyon kellett törnie a fejét…

De ifjúsági regényben az a fontos, hogy a szereplők megnyíljanak előttünk. Ezt maximálisan megkapjuk, és a váltott elbeszélőnek hála mindkét szereplő belső vívódásainak, érzelmeinek átélői lehetünk. Pozitív karakter mindkettő, alapvetően jó emberek, akiknek csak egy kis bizonytalanságot kell leküzdeni. A szíve mélyén mindkettő tudja, mire van szüksége, csak kell egy kis külső bátorítás, hogy meg is valósítsa.

A szerelmi szál nincs erőltetve, egyik fiatalnak sem az a lényeg, hogy megtalálja az Igazit. Pláne, hogy az elején mindketten benne vannak egy kapcsolatban, amiből szabadulni akarnak. Barátok lesznek, és mélyülnek az érzelmeik. Így is mesének éreztem, de ez Rider minden regényére igaz. A 2-3 nap után ilyen mértékű elköteleződés furcsa, bár az ifjúsági regényekben szeretik ezeket a végzetes, nagy szerelmeket.

Stílusában is a szokott formákat kapjuk. Gördülékeny a szöveg, sok a belső monológ és a párbeszéd a két főszereplő között. Könnyű olvasni, kerüli a romantikus szentimentalizmust, ha az a cselekményben fel is bukkan. Ám igazi mélység nincs benne, nincs irodalmi mélysége a kötetnek, bár ez nem is volt a célja.

Végül, mivel annyira karácsony körül játszódnak az események, nem lehet megkerülni ezt a kérdést sem. Kapunk ünnepi hangulatot, ad ez valami pluszt a regénynek? Nem éreztem ki belőle. Nyáron is ugyanígy működne a cselekmény. Ami többlet, a színház. Több belsős résznek örültem volna, de így is volt színházszeretet élmény benne.

Zsánerében korrekt, de annyira azonos elemeket használ Rider, hogy én már unom.

Rider: Csók Londonban - Mint ifjúsági: 60% az írónő a szokott sémáit használja. Nincs meglepetés, szereplői tipikusak.

Szubjektíven: 40% a színházat szerettem benne, de olyan érzés, mintha már olvastam volna.

Az irigység csúnya virág, és rossz szokása, hogy haragot terem. (Hamilton: Álmodó Üresség)

Tessék, ez a véleményem: mindannyian úgy indulunk neki az életnek, hogy jártasak vagyunk a mágiában. Forgószelekkel, erdőtüzekkel és üstökösökkel a bensőnkben jövünk a világra. Születésünkkor képesek vagyunk madaraknak dalolni, olvasni a felhőkből, és meglátni a sorsunkat a homokszemekben. De aztán a varázslatot az oktatással kitörlik a lelkünkből. Kiprédikálják, kifenekelik, kimossák, kifésülik. Kijelölik az utunkat, és azt mondják, legyünk felelősségteljesek. Viselkedjünk a korunknak megfelelően. Nőjünk már fel, az isten szerelmére. Tudják, miért mondják nekünk mindezt? Mert akik mondják, félnek a vadságunktól és a fiatalságunktól, és mert a varázslat, amit ismertünk, szégyennel és szomorúsággal tölti el őket, mert ők hagyták magukban elsorvadni.
Miután azonban messzire eltávolodnak tőle, többé nem kaphatják vissza. Esetleg csak másodpercekre. A tudás és az emlékezés egy-két pillanata. Az emberek azért lesznek sírósak a filmeken, mert a sötét moziban egy rövid időre megérintik a mágia aranytavát. Aztán ismét kilépnek a logika és értelem könyörtelen verőfényére, és a tavacska felszárad, nekik pedig sajog a szívük egy kicsit, és nem tudják, mitől. Amikor egy dal felébreszt egy emléket, amikor egy fénypászmában a táncoló porszemcsék elvonják figyelmüket a világról, amikor egy vonat zakatolására fülelnek a távolban éjszaka, és azon töprengenek, vajon hová tarthat, akkor túllépnek azon, mik ők, és hol vannak. A pillanat röpke töredékére belépnek a varázsvilágba. Én ebben hiszek.  (McCammon: Egy fiú élete)

Sok gaz, kevés virág, ilyen az élet. (Nemere: Helló, itt a halál!)

Nincs nagyobb csalódás annál, mint amikor az ember rájön, hogy egy jó dolgot csak álmodott. (Romero: Karolina és a krakkói babakészítő)

Ha visszaalszok, folytatódik a rémálom, ha ébren maradok, a valóság… (Kodor: Méltatlanság)

Ralph óvatosan kortyintott belőle, de megkönnyebbülten állapította meg, hogy jobb ízű, mint azt a külleme után várni lehetett volna.
– Cukor? Tejszín? – kérdezte Leydecker. – Fegyver, hogy szétlője? (King: Nem jön szememre álom)

Én úgy látom, egy írónak sok kulcs kerül a kezébe – mondta. – Sok világba ellátogathat, és sok bőrbe belebújhat. Úgy látom, egy írónak lehetősége van örökké élni, ha jó és szerencsés. (McCammon: Egy fiú élete)

A varázserő furcsa dolog. Sohasem olyan formában jelenik meg, amilyenben várná az ember. (Romero: Karolina és a krakkói babakészítő)

Utazásaim során megtanultam, hogy kétféle isten létezik: az egyik ártalmas, a másik teljességgel haszontalan. Még nem döntöttem el, melyiket gyűlölöm jobban. (Aaron: Thor, a mennydörgés istene)

A pokol talán a hősöké, de az élet az élőké. (McCammon: Egy fiú élete)

Nos, keserűségében is mézédes volt. Mintha a világ vége közeledne, vagy másnap vinnének a bitóra, és még utoljára egy nagyot lehetne kanalazni az életből. Néhány örökké tartó percig, óráig még együtt lenni. Végtére is, nem erről szól az élet? Nem az tudja igazán megélni, aki számon tartja, hogy akár épp az adott pillanat lehet az utolsó? (Kodor: Méltatlanság)

Ha lennének isteneid, mondanám, hogy fohászkodj hozzájuk! Persze hozzám éppenséggel fohászkodhatsz! De ha gyors halált remélsz… az imád, attól tartok, süket fülekre talál! (Aaron: Thor, a mennydörgés istene)

Idő, a kegyetlenség királya. (McCammon: Egy fiú élete)

Derry nem egészen olyan, mint a többi hely. (King: Nem jön szememre álom)

Terroristákkal leszámolós, titkos csoportos, kivégzős.

Közös bennük, hogy hivatalosan mindannyian halottak. Közös bennük, hogy mindannyian fiatalok, akik nem tudták, mit kezdjenek az életükkel és a diplomájukkal. Közös bennük, hogy ugyanannak a szervezetnek lettek az orgyilkosai, akik egy csapatként haladnak küldetésről küldetésre. Igazi profikhoz méltóan likvidálják a célpontokat, legyen a helyszín a Balkán valamelyik országa vagy Franciaország. Valaki azonban a nyomukra akadt, és fel akarja számolni a titkos szervezetet. Csapdát állítanak, nem csak az ügynököknek is, de a felettesüknek is, aki a parancsokat adja. Ők azonban nem adják a könnyen az életüket. Tudják, ez egy olyan háború, ami soha nem ér véget, és már ez az életük.

Nemere István regényei nem azért maradnak emlékezetesek, mert annyira elgondolkodtatnak. Ezek a könyvek nem megrázni vagy megdöbbenteni akarnak. Ezek szórakoztató regények, a ponyvák közé teszem őket. Ezt a szintet képviseli a Helló, itt a halál is.

Látszik azon, hogy a cselekménye pörgős és abszolút szórakoztató. Egyik akciójelenet követi a másikat, változatos módokon követve egy orgyilkos csapat mindennapjait. Bevethetőek minden körülmények között, határok nélkül. Aki kikapcsolódni akar, és az ilyesmit kedveli, nem fog csalódni.

Ami nincs mögötte, az elvi és logikai alapozás. Milyen szervezet ez? Kik dolgoznak benne? Hogyan választják a célpontokat? Milyen másik szervezet küzd ellenük? Túl sok olyan kérdés van, amire nincsen válasz. Mintha egy légüres térben történnének az események. Ez engem zavart, nem éreztem világba helyezettnek a cselekményt és a szereplőket. Az lehetett a cél, hogy ez nem is számít? Csak legyen egy szervezet, fiatalok, akik fegyverrel küzdenek Európa ellenségei ellen? Az biztos, hogy napjainkban játszódik. De ennyi nem volt elég ahhoz, hogy hiteles legyen a történet számomra.

Az üzenete is olyasmi, amivel messzebb el lehetne jutni, de itt nem kap elég hangsúlyt. A terror legyőzhető azzal, ha ugyanolyan eszközökkel harcolunk ellene? Vagyis, a cél valóban szentesíti az eszközt? A regény hősei szerint igen, azért is élik ezt az életet. Nagyon kicsit szólal meg a kétely hangja – értékvesztés a hasonulással – de ezt alig lehet kiolvasni a sorok közül. Itt a tűz ellen tűzzel küzdenek, irgalmatlanul.

Értem is ennek a módszernek a létjogosultságát, csak nem éreztem, hogy lenne választásom. Annyira szilárd itt mindenki a hitében, hogy az olvasónak sem kell mérlegelnie semmit.

A karakterei annyira arctalanok, hogy az már zavart. Nagyon keveset tudunk meg róluk, hiszen az egész múltjuk eltörölték azzal, hogy ide csatlakoztak. Egy-egy morzsát ejt el a szerző róluk, hogy azért ne mosódjanak teljesen egybe, de ez nem valami sok. Még a fő karakter, Paul is kimerül annyiban, hogy most hogyan látja a jövőjét. Milyenek a kapcsolatai, vagyis inkább azoknak a hiánya. Nem is igazán személyek ezek az alakok, csak gyalogok egy játszmában, ahol öléssel akarnak egymáson felülkerekedni.

Stílusában a szokott elemeket kapjuk. Lényegre törő, nincsenek felesleges leírások se fizikálisan, se a szereplők lelki életét tekintve. Leíró, pörgős, gyors.

Szimpla akciónak korrekt, de ennél több világ- és karakterépítésre vágyom egy regénytől.

Nemere: Helló, itt a halál! - Mint akcióregény: 70% végig pörgős, cselekménnyel teli történet – háttérben játszmákkal.

Szubjektíven: 55% zavart, hogy sok maradt a kérdőjel. A szereplőket sem ismerhettem ki.

5: Teller: Ha háború lenne nálunk – az írónő az elbeszélővel tette különlegessé ifjúsági kötetét. E/2-ben meséli el egy menekült történetét, aki mindig TE vagy. Minden kiadásban a kiadó országhoz igazították, és szó szerint a szánkba adja, milyen lenne, ha nekünk kellene menekültként boldogulni egy idegen kultúrában.

4: Jeli – Tasnádi: Kettős: játék – duplaregény. A kötet egyik felében egy fiút ismerhetünk meg, aki netes barátnőjével szeretne összefutni. Csak azt nem árulta el neki, hogy ő egy menekült, és igazából hogyan igyekszik Németországba jutni. A lánynak is akad egy titka – képesek túllépni az előítéleteken, amikor szemtől szemben állnak?

3: Réti: Falak mögött – a menekültek olyan iramban jönnek, Európa már nem bírja. Falat emeltek, és a határőrség lőparanccsal rendelkezik. Ám mindig vannak próbálkozók: egy újságírónő kipróbálná a menekültek útját, terroristák is készülnek befelé, miközben pár elszánt rendőr védené a civileket. Nem sejtik, mindannyian egy nagyobb játszma részei.

2: Lee: A lány hét névvel – Észak-Koreában született, nem is akart elmenni onnan. Ugyan nem hitt vakon a rendszer jelszavaiban, de ez volt az otthona. Egy kirándulás azonban rosszul sült el, és a lány kint ragadt. Haza nem mehetett, de hogyan boldoguljon máshol? Miközben a megélhetését küzd, a hősnő felismeri, miben kellett élnie korábban, és hogyan lehet másképp.

1: Gratz: Menekültek – a történet három regény egyben. Az első történet egy zsidó kisfiúé, aki a náci terror elől menekülne egy hajóval. A második egy kubai kislányé, akinek a családjával és a család barátaival kell a biztos halál elől csónakra ülnie és megpróbálkoznia a lehetetlennel, átkelni a tengeren Amerika felé. A harmadik egy szír fiúé, aki egy háborús övezetből szeretne élve kijutni. Közös bennük, hogy az életükért futnának, ha volna hova. Majd kiderül az is, az időn keresztül hogyan ér össze a szereplők sorsa.

Mesevilágból érkezős, barátságos, embereken segítős.

Karolina világa egykor csodálatos volt. A babák egy mesevilág boldog lakói voltak: Karolina egyszerű varróleány volt, aki kívánságokat szőtt a babák ruháiba. Volt egy katona, akit szerethetett. Ám jöttek a patkányok, és a babák háborút vesztettek, rabszolgák lettek. Fritz és Karolina szökni akartak, a szél segített nekik. Ám elsodródtak egymástól: Karolina egy krakkói babakészítő műhelyében eszmél fel. Az idős férfi magányos, háborús veterán, aki hamar a babalány jó barátja lesz. Együtt tartanak a náci fenyegetéstől, ami egyre valóságosabb. Lengyelország lerohanása, az egyre szigorodó zsidóellenes törvények. Karolina és vele a babakészítő is segíteni akar a zsidó barátokon, nem számít, mi lesz ennek az ára.

Hogy lehet mesét írni egy olyan borzalom köré, mint a holokauszt? Filmen láttam már olyat, amiben sikerült a szépséget keverni a borzalmakkal – ahogy a gyermek szemén át látjuk a rettenetet, aki azt valamiért mégsem fogja fel. Mert az apja egy olyan mesét, játékot sző köré, ami megvédi a rideg tények borzalmától. Mert olyan élénk a fantáziája, hogy az elrepíti egy szörnyekkel, de csodákkal teli kalandba is, ahol ő egy elveszett hercegnő.

R.M. Romero azonban konkrétan egy mesét szőtt a II. VH köré. Kitalált egy mesevilágot, ahol a babák laknak, míg a patkányok fel nem dúlják az álomvilágot. Eszembe is jutott a Diótörő meséje is, csak itt élesebbek a történések.

A mese folyamatosan jelen van a történetben, a mi világunk eseményei mellett elmeséli azt is a szerző, hogyan nyertek a patkányok és változtatták pokollá a babák országát. Nem lehet nem észrevenni, hogyan állítható párhuzamba a nácik ténykedése azzal, amit a mesében a patkányok követnek el. Ezzel szinte egyetemessé emelve, hogy a háború rossz. Mindkét világban kiemelve azt, hogy a másokat rabságba taszító zsarnokok milyen ocsmányak.

A II. VH történetében azonban van egy olyan elem, ami a mesében nem került elő. Az emberi jelenben a babakészítő és vele Karolina a maga eszközeivel harcol a nácik ellen. Segítenek, akin tudnak. Nem ellenállók, nem fegyveres harcosok ők, hanem olyan mindennapi alakok, akik nem hajlandóak a saját biztonságukat védve behunyni a szemüket és csak tűrni. Súlyos árat kell érte fizetni, de megfizetik.

Mert a Babakészítő felismeri azt, hogy ha csendben marad, és nem tesz semmit, azzal mindazt elárulja, ami saját magában érték. Az emberségét. Az ő alakjával Romero példát állít, és emléket azoknak, akik mertek segíteni, és tettek valamit a borzalmak közepette a másik emberért. A babák világában nem volt ilyen csendes ellenállás: ott abszolút el is buktak, és nem maradt más esély a túlélésre, mint a menekülés.

Különleges hangulata van annak, ahogy ebben a történetben mese és valóság összemosódik. Talán furcsa is elsőre, de egy fiatalabb korosztálynak is érthetővé teszi a történteket.

A karakterek könnyen kategorizálhatóak, a mesékhez állnak közelebb: vannak egyértelmű Hősök, Áldozatok és a Rossz. Különösebben nem is kell a szerzőnek alapoznia, ki melyik kategória és miért. A történelmi helyzet adja magát.

Könnyen olvasható, kicsit talán túlzottan is a fiatalabbnak szól, ezt érezni a stílusán is.

Jó értelemben érdekes kötet, nem is bánom, hogy olvastam.

Romero: Karolina és a krakkói babakészítő - Mint meseregény: 80% mese – valóság közti párhuzamok, a szerethető szereplők olvastatják.

Szubjektíven: 70% a vége megrázó, meg is lepett vele a szerző. Volt benne ötlet, ha furcsa is.

• Újvérűek - a Metropolis Média folytatja Urbánszki disztópiáját.
• Bűntény a Dunán - ifjúsági krimi a Kolibritől.
• Így neveld a sárkányodat 12. - a Digitanart végére ér Hablaty kalandjainak.
• A Leonardo da Vinci-rejtványkódex - Kossuth szórakoztató rejtvénykötete.
• Mindenki macskája, Alfie - dramedy a Letterótól.
• Találj rám! - az Athenauem folytatja Aciman világsikerét.
• Korra legendája 2. - a Szukits képregény is folytatást kap.
• Oxen - Kossuth skandináv krimi.
• Bábel emlékezete - Kolibri gyerekkönyv sok mágiával.
• Te Én Minden - Művelt Nép thriller.
• A tetoválástolvaj - Művelt Nép thriller.
• Rézkirályság - fantasy az Agave kiadásában.
• Az év magyar sci-fi és fantasynovellái 2019. - Gabo, és várós.
• Nem csak karácsonyra - állatos, szívmelengető a Gabótól.

Október

21. Musso: Central Park - thriller 5/2,5

22. Sheldon: Álarc nélkül - thriller 5/3

23. Hamilton: Álmodó Üresség - sci-fi 5/4

      Taylor: Visszhangok szimfóniája - sci-fi 5/4

24. Child: Összeesküvés - krimi 5/5

25. Kodor: Méltatlanság - kortárs 5/4

26. Tanizaki: A kulcs - kortárs 5/3

      Aaron: Thor - képregény 5/5

27. King: Nem jön szememre álom - horror 5/1,5

      McCammon: Egy fiú élete - kortárs 5/4

Már csak egy hét, és november...

Gyerekkort felelevenítős, gyilkossági ügyes, társadalmi feszültséges.

Cory még kisfiú, a tízes évei elején jár, amikor egy nyáron sok minden történik vele. Kezdetben az apjával egy baleset szemtanúi lesznek: egy férfi süllyed az autójával a tóba. Cory apja megpróbálja megmenteni, és olyasmiket látnak, amely apának és fiúnak is traumát okoz. Mert nem egy balesetbe csöppentek, hanem egy bűnügybe. Közben a városkában is forrong a hangulat. biztos állások szűnnek meg, Cory családját is érinti a válság. Erőre kap a fajgyűlölet, és a kisfiúnak meg kell értenie, miért égetnek keresztet egy kedves, idős hölgy udvarán, aki a városi felvonuláson is rendszeresen részt vesz és kedves vele. A gyerekszem még mágiát sejt az események mögött.

McCammon kötete többszörös díjnyertes, kritikus kedvenc darab. Az már önmagában kíváncsivá tett rá, hogy megnyerte a World Fantasy díjat. Így meg is lepődtem, ahogy olvasni kezdtem és haladtam a fejezetekkel. Azt kérdeztem magamtól, hol van ebben a fantasy elem?

Hagyományos értelemben nem is nevezném annak. A közelmúltban játszódik, egy gyerekkori visszaemlékezés. Itt nincs szekrény, amin át egy mesevilágba lehetne átlépni, és hősünkről sem derül ki, hogy varázsereje van és várja egy varázsiskola. A mindennapok vannak, egy nyár, egy kisváros eseményei. Amitől fantasy, az a szem, amelyen keresztül mindent látunk mi is. Egy kisfiú látásmódja.

Áthatja az egész történetet, hogy az elbeszélő még hívő. Neki még realitás a szörny is, a mese is és a varázslat is. Ő nem azt a mindennapi történetet látja abban, amiben mi már igen. Nem tökéletes az analógia, de eszembe juttatta a mágikus realizmust a történet. Amikor valami nagyon hétköznapi, mégis benne van a mágia.

Annyira erőteljes atmoszférát teremt így a szerző, annyira vissza tud vinni a gyerekkori hit világába, hogy ezért lehet ennyire sikeres a kötet. Ez a nagy erőssége, amiért meg fog maradni az olvasó fejében.

Mert, ha leszedem a történetről az egyedi látásmódot és elbeszélést, csak egy egyszerű eseménysor marad. Nem is igazán nevezhető történetnek, mert ez inkább egy krónika. Egy gyerekkori időszak története, amikor sok több minden is történt.  Nincsenek rangsorolva az események, a gyereknek éppen az a fontos, amit megél. Csak pár olyan motívum van, ami a teljes cselekményen átível. Hiányzott is nekem egy vezető cselekmény szál, mert így szinte olyan volt, mintha egy novellafüzért olvastam volna.

Tetszett, hogy komoly témákat is érint, ha a gyerek nézőpont miatt a regényben nincsenek is kifejtve. Az egyik kedvencem az volt, ahogy a gyerek szemén át mutatja meg azt, mennyire érthetetlen a rasszizmus, főleg az olyan erőszakos formában, ahogy a Klán szervezte a dolgait. Kiemelt téma a korrupció is, az erőszak. Felnőtt olvasóként sok mindent ki lehet olvasni a sorok közül, amit a narrátor még nem ért meg, illetve másként fog fel.

Annyira a regény világa olvastatta a kötetet, hogy a szereplők nem is tettek rám különösebben mély benyomást. Cory van a középpontban, és színesen, de nem túl mélyen vannak ábrázolva a körötte élők és ismerősei.

Érthető, mi a különleges benne, érdekes könyv – de inkább érdekes, mint szórakoztató.

McCammon: Egy fiú élete - Mint kortárs: 80% a gyerek nézőpont mágikus. A történet színes és eleven, tablószerű.

Szubjektíven: 60% hangulatos, de hiányzott egy vezető cselekményszál nekem.