Átverős, lelkiismeretes, pszichopatás, kapcsolatos, anyai.

Joanna és Alistair Ausztráliába utaznak a pár hetes kisfiúkkal. Noah nehezen viseli a hosszú utat, bömböl végig, már nem csak az anyja, de az utasok nagyja is kikészült a kicsitől. Az átszállás után nyugszik le, elalszik, Joanna örül a csendnek. Annyira, hogy csak órákkal később merül fel benne, hogy Noah ennyit soha nem szokott aludni. Megnézi a kicsit, és az igazság arcul üti. A baba órák óta halott. Alistair nem engedhet meg magának egy botrányt: akkor nem kapja meg az első házasságából született lánya felügyeleti jogát, akkor véget ér a karrierje. Egy tervvel áll: játsszák el, hogy elrabolták a fiuk. Joanna belemegy, de a médiafelhajtás, az egyre erősebb bűntudat lassan megőrjíti. És most először el kezd gondolkozni azon, milyen ember Alistair.

Először hamar tisztázom a címet, mert aki nem olvassa az első fejezeteket, nem fogja érteni. Azért dózis, mert a babának és az anyjának is gyógyszert kell innia. A reptéren kisebb palackba kell őket önteni, amit ott vesznek hamar meg. Egyformák. És megitatják a síró kisfiút. Kérdés: melyikből? Mennyit ivott? Sok múlik a történet végkifejlettjén azon, ki adta azt a dózist a kicsinek és mekkora is volt igazán, miből. Az a dózis mindennek a forrása. (Az eredeti cím, a The Cry – vagyis a Sírás – pedig még kifejezőbb. Sírt a baba, majd nem.)

Hogy ezt tisztázzuk, kicsit le akarom szólni a kötet fülszövegét. Egyáltalán nem rejtély, hogy a kis Noah meghalt, és a szülei csak úgy csináltak, mintha elrabolták volna. Ezzel szemben a kötet hátulján úgy szerepel, mintha gyerekrablás történet volna. Pedig ez a regény nagyon nem erről szól, hanem a fent megmagyarázott dózis/sírás következményeiről. Azt meg kikérem magamnak, hogy a kötetből készült sorozat alaphelyzetét írják a könyv hátuljára.

De vissza a regényhez! A cselekményért jár egy piros pont. Nem egy tipikus femi-thriller alaphelyzet, hogy eljátsszák, a halott babát elrabolták. Az elrabolt gyerek a tipikus, a házastárs titka is tipikus, de ebben a felállásban Helen Fitzgerald újat tudott nyújtani.

Sajnáltam is, hogy nekem túl hisztérikus lett a regény. Onnantól kezdve, hogy Johanna rádöbben a fia halálára, a nő kikészül. Amiben nincsen semmi meglepő, de nagyon utáltam végig arról olvasni, hogy szenved, eszement dolgokat talál ki, idegileg teljesen kivan.

Fitzgerald a másik szállal, Alistair volt feleségével kanyarodik vissza a tipikus femi-thriller eseményekhez. Elkezdünk jobban Alistair személyiségére rálátni, és olyan kérdéseket feltenni Johannával, melyeket sokkal előbb észre kellett volna vennie. Nagyon bírtam például, amikor Alexandra (Alistair volt neje) a férfi orra alá dugja a kutatásait, a pszichés jellemzőket, melyek rá olyan nagyon igazak, és amelyek szerint ő egy… nem árulom itt el, micsoda!

Érzelmileg nagyon erős a könyv, érezhetően mindkét elbeszélőnő helyzetét mélyen igyekszik átéreztetni, és annak is megvan a folyamata és íve, ahogy az őrült gyász átvált thrillerbe. Az csak az én kibékíthetetlen ellentétem, hogy nekem túlzottan rapszodikus a viselkedésük, ha értem is, miért ilyenek lettek a szereplők.

Stílusában nyers, de jól áll neki. A durvább szóhasználattal is kifejezi azt a belső tusakodást, szenvedést, amit a szereplők átélnek. Itt indokolt a nyers disszonancia.

Korrekt thriller, akinek az érzelmesebb vonal bejön, tudom ajánlani.

Fitzgerald: Dózis - Mint thriller: 70% femi-thriller, érzelmekre kihegyezve, csavarral. Egyedibb ötlet az átlagnál.

Szubjektíven: 55% nekem nyavalygós – valaki mindig fáradt, feszült, rosszul van, szenved.

Hősös, békét teremtős, nyomozós.

Egy ideig a maszkos hősök vigyáztak a békére, míg egy kutatóintézetben halálos baleset nem történt. Jonathan, az atomtudós egy szuperlényként tért vissza az életbe, és doktor Manhattanként örökre megváltoztatta a világot. 20 év telt el, és most valaki az egykori álarcosok nyomába jár, gyilkolja őket. Az első áldozat a Komédiás volt, és a mai napig aktív Rorschach érzi, hogy sokkal több van a háttérben. Az igazság nyomába ered, és soha nem alkuszik meg. Míg a világ doktor Manhattan ellen fordul, míg elkerülhetetlennek tűnik egy atomháború, a világ legokosabb emberének tartott Adrian Veidt a világ megváltására készül. Dan és Laurie újra maszkot öltenek, és egymáshoz is egyre közelebb kerülnek. Manhattan pedig a Marson épít magának otthont.

A legendás képregények között ott van a Watchmen sorozat is, amit 12 számban adtak ki. Egy olyan alkotás, mely képregény volta ellenére komoly irodalmi díjakat is begyűjtött. A népszerűségét mutatja, hogy még az előtt film készült belőle, hogy a Marvel beroppant és menővé tette a képregényfilmeket.

Már nálunk is jelent meg, évekkel korábban 3 kötetben kiadták. Most a Fumax birtokolja a kiadási jogait, és egy nagyon látványos, extra kiadással vannak vele jelen a piacon. Egyrészt, a teljes sorozat egy kötetben került kiadásra, másrészt keménytáblás, harmadrészt, olyan szó szerint súlyos alkotás, hogy gyilkolni lehet vele. A csuklóm mindenesetre megfájdult, mire végigolvastam…

De a viccet félretéve ennek a képregénynek a megszületésekor, de most is nagyon hangsúlyos mondanivalója van, és sok minden kiolvasható belőle. Könnyen bele lehet látni, hogy az embereknek társakra van szükségük. Csapatok születnek benne, egyesek szerelmesek lesznek. A magányos hősök halálra vagy száműzetésre ítéltetnek – Manhattan, a Komédiás, Rorschach. Nekem nagyon megfogó volt az a kocka, amelyen a New Yorkra lecsapó halál jelenik meg, és az emberek egymás karjába vetik magukat, hogy együtt haljanak meg.

Ha mélyebbre megyünk, ott a világ sorsának kérdése. Nem véletlenül az éjfélhez közeledő óramutatók a kötet jellegzetes ikonja. Mert a mi világunk az, amely közeledik a végső órához, a végítélethez. A történet születésekor az atomháború réme fenyegetett, minket más helyzetek sodornak az utolsó perchez, de a helyzet ugyanaz. A végbe rohanunk, kényszerpályán.

Végül, az is a kötet kérdése, hogy ki vigyázza az őrzőket? Vagyis, annak a kérdésnek is fel kell merülnie, hogy a vezetők, akiknek vigyáznia kellene a világra, lehetnek korruptak. Ha bármit megtehetnek, és meg is tesznek, van-e bárki, aki az útjukba állhat?

De mindezen túl ez egy cselekménydús, akciós kötet is, amiben nagyon sok minden történik, és sok zsáner keveredik. Sci-fi, akció, de karakterdráma és romantika is akad benne. Annyi minden történik benne, annyi szálon futnak az események, hogy röviden össze se foglalható, a film is közel 3 órás volt.

Van történet a történetben – a kalózhajós képregény. Vannak benne betétek, interjúk és regényrészletek. Komplex munka ez a kötet. Nem véletlenül kultikus.

Egyedül az fájt, hogy nem látom szépnek a képeit. Azt a végéig se sikerült jobbnak látnom.

Moore & Gibbons: Watchmen - Mint képregény: 85% összetett történet és karakterek, több értelmezési szint, tartalmas.

Szubjektíven: 75% a történet erős, még tetszene is, de a grafikát nehezen szoktam meg.

A magyar könyvkiadásban gyakran megesik, hogy egy regényt újra kiadna, ha abból film készült. Össze tudjátok párosítani a film előtti és utáni borítókat?

Előtte:

Utána:

A megoldásokért Tovább!

Túszejtős, kapcsolatos, orvosi.

Egy abortusz klinikára egy felbőszült apa ront be, fegyverrel és túszokat ejt. A túszai között van egy fiatal ápolónő, aki éppen azt próbálja eldönteni, hogy megtartsa-e a saját gyermekét és hozzámenjen-e az apához, vagy messze fusson előle. Egy elkötelezett orvos, aki szerint a nőnek joga van dönteni a testéről. Egy álruhás aktivista, aki a klinika becstelenségére keresett bizonyítékot. Egy abortuszon átesett nő. Egy kamaszlány a nagynénjével, aki fogamzásgátlót szeretett volna felíratni. A kiérkező nyomozó döbbenten jön rá, hogy az egyik túsz a saját lánya. Végül Hugh nem tud mást kitalálni, magát ajánlja a lányáért. Míg a patthelyzet eldől, kiderül, hogyan jutottak ide ezek az emberek és milyenek is ők igazán.

Ilyen se nagyon akad. Egy olyan Picoult regény, aminek nincs bírósági része. Ugyan jogi és etikai kérdéseket érint most is, de a cselekmény egy része sem a bíróságon zajlódik. A szereplőknek az adott nehéz helyzetről egy más, feszült helyzetben kell dönteni.

A komoly téma, ami korunk egyik nagy etikai kérdése is, most is kipipálható. Abortusz. A regény szereplői más-más értékítélettel bírnak a témában, így Picoult úgy tudja mindkét oldal nézeteit bemutatni, hogy nem kell állást foglalnia. Azt meghagyja nekünk, ha ugyan dönteni akarunk. Ahogy én kivettem a szövegből, a történet mélyén az bújik meg, mindegy, hogy valaki mellette vagy ellene érvel, ha a másikat nem hallgatja meg, és nem tudja elfogadni az ő igazát is, akkor értelmetlen az egész párbeszéd és harc. Mindenkinek joga van a maga hitéhez, de az már bűn, ha a magunk igazát is másra akarjuk erőltetni.

A regény nagy trükkje a szerkezete is. Jodi Picoult úgy rakta össze a cselekményt, hogy megbontotta az időrendet. Az utolsó előtti fejezettel kezd, majd szépen visszahalad a kezdőpontra. Látjuk, mire jutottak a szereplők, mi a történetük vége, majd visszafelé haladva meglátjuk, hogyan jutottak el abba a pontba. A végén pedig valóban az utolsó fejezet az utolsó, a nyitva hagyott kérdések zárása. Nekem tetszett így, és annyira nem csavarosak az események, hogy ne lehetne fordított sorrendben is követni a cselekményt.

Ami van, de szokás szerint nagyon hangsúlyos az érzelmi oldal is. Minimális esemény történik, de ami a szereplők lelkében zajlik, sokkal összetettebb és részletesebben megírt. Picoult fejlődési íveket ír le, és ezekben képes pozitív utakat mutatni.

Így a kemény téma, a nehéz kérdések ellenére is pozitív a regény hangulata. Mert akármi is történik a szereplőkkel, fejlődnek, és jobbak a végére, mint a kezdetkor voltak. Az egyik rájön, ahelyett, hogy azt keresse, ami elválaszt, arra kell koncentrálnia, ami összeköt. Az elvakult megtanulja elfogadni a másik döntési szabadságát és akaratát.

Ha valamit hiányolni fogok, az a csavar meglepő ereje. Van egy szál, ami látszólag nem illik a regénybe. Egy olyan szereplő története, aki fizikailag máshol van, és látszólag nem kapcsolódik a többiekhez sem. De szerintem nagyon könnyen ki lehet találni, ki ő és miért van itt az ő története is.

Picoult stílusa ebben a regényében is olvasmányos, tele olyan szentenciákkal, amelyeket érdemes kiírni, átgondolni, magunkkal vinni. Szövegileg is igényes.

Összefoglalva, nekem tetszett a regény, megérte elolvasni.

Picoult: Életszikra - Mint dráma: 80% jól felépített, gondosan szerkesztett, mély karakterekkel elgondolkodtató.

Szubjektíven: 75% nagyon bírom a fordított időrendet, de kicsit több utóhatás jó lett volna.

Egész jól kezd beállni, hogy a karácsony közeledtével a meghirdetett dátumokra jönnek a regények. Csúszások ugyan előfordulnak - most nagyban mutogatok a Maxim Kiadó regényeire - de korábbra hozott könyv kevesebb akad. Most egy ilyet, egy olyat ajánlok figyelmetekbe.

- Schwab: Egy sötét duett. Verity szörnyei visszatérnek, a korábban megismert két kamasz sorsa megint összeér. Kaland, fantasy, kis horror. Direkt nem kutattam jobban, meg akarok lepődni. (Ez csúszott másfél hetet.)

- Raabe: A csapda - a nő testvérét meggyilkolták. Ő pedig igazságot fog szolgáltatni, csapdát állít a nővére gyilkosának. De mi van, ha nem a megfelelő ember az, akit elkap? (Ez pedig másfél héttel korábban lett elérhető.)

Cím: Vox

Szerző: Christina Dalcher, ezzel a kötettel robbant be, úgyhogy nagyon nincs még mihez mérni.

Műfaj: disztópia

Cselekmény: a jövőben a nők másodrangú polgárok, akiknek egyre több jogát veszik semmibe és el. A legújabb kormányrendelet azt korlátozza, mennyit beszélhetnek egy nap. Egy nőnek naponta 100 szó jut. Egy anya harcba kezd, hogy a lányának ne egy ilyen világba kelljen felnőnie.

Várható megjelenés: 2018 tavasz

Miért várós?

- az ilyen disztópia nagyon divatos most, és ez végre más ötlettel áll elő, mint a Szolgálólány meséje, ami a trenddiktáló lett.

- érdekel, mit takar a címben a Vox.. Magyarul is ez lesz a címe.

- annyira rejtélyes a cselekmény egyelőre, hogy többet akarok tudni. Tárgyalótermi lesz, vagy társadalmi szatíra? Eseménydús, vagy merengősebb?

Jövőbeli, menekülős, mesterséges intelligenciás, kapcsolatos.

Irina fejében beépített memória van, ami különleges képességet adott neki. Képes átlátni a számítógépes rendszereket, így egyike azoknak, akik képesek valamiképpen a megfogathatatlan mesterséges intelligenciákkal kommunikálni, és megfejteni termékeiket. Most kizárólagos szerződést akarnak kötni vele, a pénz csábítja is: állandóan az éves Mayo Klinika kezelésre gyűjt, mellyel az öregedést állítják meg. Kern harcművész tolvaj, akinek egy telefont kell elragadnia. De amint hozzákerül a készülék, vadászni kezdenek rá és az életéért kell futnia. Thales műtét után ébred: az apja mellett volt egy merényletkor, szétlőtték az ő fejét is, egy új memórialemez tartja életben. De sok emléke hiányzik, máshogy látja a világot is. Valakinek terve van hármójukkal, és a küldetésben mindenki az életét kockáztatja. Mert van egy rendszer, amit nekik kell felszámolni, bármi is legyen az ára.

Zachary Mason regénye egy másik világba visz el, amelynek sokkal fejlettebb a technikája, mint ami nekünk a rendelkezésünkre áll. Viszont, olyan irányba fejlesztette a társadalmait és a technikát, amire a kezdeményeket mi is észrevehetjük.

A világépítésével egyszerre voltam elégedett és elégedetlen. Az ötletek, amelyeket bevezet és megmutat, érdekesek és van bennük ötlet. Még akkor is, ha emlékeztettek másra. Ahogy ezek a memórialemezek képességet adnak, megőrzik az emlékeket, nekem beugrott Johnny Mnemonic. A gépekből olvasó/kommunikáló személyek ötlete is ismerős valahonnan, bár azon még agyalok, honnan. (Az Anon című filmben is volt ilyesmi, de más is volt.) Az MI önállósodása viszont nekem újdonság volt, a Terminátor nyomaiban haladva a mesterséges intelligenciák nekem olyan történeteket juttatnak eszembe, mint a Robokalipszis is, amelyekbe az okos gépek az ember ellenségei lesznek. Ez, ahogy kivonulnak a világból, de valahogy mégis manipulálgatják azt, érdekes.

Ugyanakkor annyi rétegét nem látom át az egész rendszernek, hogy maradtak bennem kérdések. Pont azért, mert az MI annyira fejlett és az ember felett áll, nem bírom megérteni, mit tett az a bizonyos intelligencia, hogy egyesek annyira ki akarják iktatni. Mintha csak a végcél lenne, hogy pusztuljon a gonosz MI, de engem érdekelt volna az is, mitől lett gonosz.

A karaktereket ügyesen kezeli, az osztott fókusszal mindenkit kellően be tud mutatni és árnyalni. Vannak köztük bonyolultabb, egyszerűbb személyiségek is. Irina, a kapcsolati hálójával és a hozzá kapcsolódó emberekkel talán a legérdekesebb. Kern kapja a mozgalmas szálakat, vele történik sok minden, hiszen ő az, akit üldöznek, és akinek futnia kell az életéért. Thales szemszögén át pedig mi is rácsodálkozhatunk a szép új világra.

A történetnek íve van, és megvan a kellő lendülete. Lassabb indítással bemutatja a szereplőit, és a világot, amiben élnek. Mivel mindannyian nagyon más körülmények között és társadalmi szinten vannak, velük a társadalmi csoportokra is ad a szerző egy kis kitekintést. Majd beindulnak az események, és a külön történetek lassan összeérnek. Nagy meglepetésnek kellene lennie, hogy miért is függ össze az életük, mi az ügy, de pont ennek a nagyságát nem éreztem ki a kötetből, ha intellektuálisan fel is fogtam.

Inkább tetszett, mint sem, de nem ez lesz a kedvenc sci-fi regényem. Egyszer érdekes volt.

Mason: Void Star - Mint sci-fi: 75% okos szerkesztés, érdekes történet, inkább kalandosan, mint agyalósan.

Szubjektíven: 65% a történetet érdekesnek találtam, a szereplőket annyira nem. A vége fura.

Szegénynegyedes, versenyes, sakkos, gyerekes.

Uganda elszenvedte Afrika történetének egyik legnagyobb diktátorának rémuralmát. Az emberek többsége felfoghatatlan nyomorban és viszonyok között él. Robert Katende a sportnak, a footballnak köszönhette, hogy sikerült nyomornegyedi és fattyú származása ellenére egyetemre mennie és mérnöki diplomát szereznie. A beígért állást azonban nem kapta meg, szegény gyerekek tanítójának szegődött a Katwe negyedbe. A football minden gyereket nem kötött le, így kitalálta, hogy sakkozni tanítja majd őket. Egyszer egyik állandó játékosának a húga is benézett hozzájuk, a kislányt megbabonázta a játék. Phiona visszajárt, és még Robert is meglepődött, amikor egy ugandai versenyen a csapat, és Phiona különösen jól szerepel. A lányra nemzetközi karrier várhatna, ha sikerül az anyagiakat előteremteni.

A film sokkal előbb elérhető lett, mint a regény, amiből készült. A Disney készítette, és már hónapok óta meg lehet nézni szinkronnal is. A regény viszont friss megjelenés – eléggé meg is lepett, hogy egy olyan történetet, amely nem kasszasiker, amely különösebb visszhang nélkül jelent meg a magyar dvd piacon, megkapja a regénybeli megjelenést is. Érdekelne is, ki az, aki a film miatt esetleg a regényt kézbe venné. Vagy elég érdekes lehet magában a könyv?

Dokumentumregény, és bár Tim Crothers törekedett nem szárazon a tényeket közölni, messze nem is szórakoztató regény. Ahhoz túl realista és száraz, túl erősen támaszkodik tényanyagokra, és nagyon sokszor egy újságcikket idézett fel bennem a stílusa és az elbeszélés módja. Vagyis, nehezebb olvasni, mint egy regényt.

(Hozzáteszem hamar, hogy a regényhez képest egy előnye is van a dokumentum formátumnak. A fotók. Azért annak hangulata van, hogy fotókon látod azokat, akikről olvasol.)

Ahogy olvastam, rájöttem, hogy Phiona története önmagában nem valami izmos. A cselekmény gyorsan összefoglalható, és egy ponton túl ismétlődik is. Crothers úgy igyekezett ennek a buktatóját kikerülni, hogy egy másik karakterét is középpontba állította. Robert Katende személyében, aki az edző. Kettejük történetében még hasonlóság is akad, és így a cselekménysor is bővülhetett.

Mindkét karakter a születése bélyegével kényszerül harcolni. És ezzel tér rá a szerző arra, ami szerintem igazából a regény lényege. Kicsit elgondolkoztatni azzal, a világ másik felében hogyan élnek, és mi számít normálisnak. Phiona, Robert is egy viszonyból született, amelyben a férfi közel 40-es, feleséggel és családdal, az elcsábított pedig egy 14-15 éves lány, aki aztán sorra szüli a gyerekeket – a semmire, a semmibe. Utáltam elképzelni, ahogy ezek az emberek élnek. Viskókban, elképzelhetetlen nyomorba, ahol a 4-5 éves gyerekre már munkaerőként kell tekinteni, és nem egyszer a napi egy étkezésre sem telik. Reménytelen, pokoli, borzalmas, ilyen jelzők jutnak eszembe. Nem véletlenül azt tartom a regény érzelmi csúcsának, amikor az olimpiáról hazajön a lány a nyomornegyedbe, és összecsap a fejében a két világ.

Mennyire borzalmas, hogy tehetségek sikkadnak el, vesznek bele ebbe a nyomorba, mert arra sem telik nekik, hogy egy versenyre eljussanak. Esélyük sincs. Jól túl is nyomva ez az üzenet.

A film pozitív, ez sokkal kritikusabb és elkeserítőbb. Túlzottan is, ne rágd ennyire a számba!

Crothers: Katwe királynője - Mint dokumentumregény: 60% a történet érdekes, a beleerőszakolt erkölcsi mondandó nem.

Szubjektíven: 50% túl sok volt a lelkiismeretre hatás, a nyomor, filmen jobban tetszett.