Hatalmat megszilárdító, házassággal dűlőre jutó, átkot törő.

Jude száműzötten az emberi világba ragadt a nővérével. Próbálja megemészteni, hogy igaz érzelmeket kezdett táplálni Cardan iránt, és ez lett érte a köszönet. Kijátszotta, megalázta, eldobta. Gyerekként szeretett volna hazatérni, emberi életet élni, de most azzal kell szembenéznie, hogy az ő élete és céljai már a Tündérföldön vannak. Hogy valahogy megéljen, megbízatásokat vállal itt, és gyűjti a híreket Cardan uralkodásáról. Ám Taryn érkezése megint változtat a helyzeten: ikertestvére végzett férjével, és most a királyi tanács előtt kellene ártatlannak bizonyulnia. Az egyetlen esélye, ha Jude neki adja ki magát, és ő valóban büntetlenül ártatlannak vallhatja magát. Jude visszatér, de nem számol azzal, hogy Cardan első pillantásra felismeri és neki is megvannak a maga tervei száműzött feleségével, nem csak a politikai játszmákban.

Talán azzal kezdem, hogy elsőre meglepő volt a borító. A korona motívum elkísérte a sorozatot kezdettől a végig, de ez? Baljós véget sejtet, noha Holly Black nem olyan szerző, aki a regény végén bevisz egy gyomrost a zárással. El nem magyarázom, de annyit súgok, vagy egy jóslat és egy átok, azt remekül kifejezi a borító és a könyvet olvasva van értelme.

Folytatom azzal, hogy ez a trilógia egy összefüggő történetet mesél el. Ugyan most hónapokat ugrunk előre az időben, körülbelül egy fél évet, de attól ez még egyenes folytatás. Minden cselekmény alapja az előző két kötetben van, és azokat a szálakat fogja Black most elvarrni. Vagyis, előzményismeret szükséges, és nincs arra próbálkozás sem, hogy a két korábbi részt pár oldalon összefoglalja a szerző az esetleges új olvasóknak.

Alapvetően két konfliktust kell elrendeznie a hősnőnek: az egyik a házassága. Mi van Jude és Cardan között? Black nagyon gyorsan és egyszerűen varrja el ezt a szálat. Annyira, hogy nem is hittem el, hogy tényleg ennyivel elintézi. Nagyon erős nyitott vég volt a második rész végén, itt meg szinte gyerekes a magyarázata. Korábban szerettem, hogy nem hagyományos szerelmi történet, és a szereplők között tényleg átláthatatlan, hogy vonzalom, gyűlölet, félelem vagy éppen mi munkál. Most viszont egy tipikus YA szintjére érünk, ahol élnek és halnak egymásért, és a vég sem kérdéses.

A másik a hatalmi játszma. Cardan király, nem is rossz, de vannak, akik a hatalmára törnek. Jude visszatér és már együtt kereshetik a megoldást, Cardan egy új királyság alapjait rakja le, de aztán jön egy átok, ami megint hatalmi zavart okoz és kezelni kell a helyzetet. Vannak fordulatok, Black megtölti a regényt cselekménnyel. Elég izgalmas is, de azért lassabb, mint korábban. Érezni, hogy ez a zárlat és már nagyon össze van húzva minden történetszál. Plusz, azért találtam olyat is, amit következetlennek érzek: Cardan megtöri a hatalom öröklődésének körét azzal, hogy Mab koronáját eltöri. Akkor viszont miért van kijelölt örököse? Ő azt kéri, bizalmat szavazzanak neki és rá, ne a koronára esküdjenek fel. Akkor ez nem azt jelenti, hogy alapvetően át kell szervezni az örökösödési rendet is?

Igaz, én mindig találok olyasmiket, amin fent tudok akadni. Bár a történetnek happy end a vége, azért bennem felmerült, hogy mennyire véges ez a sztori. Cardan tündér, jó pár év van előtte, Jude halandó. Ok, amíg nem megy az emberi világba, öregedni nem fog – mondjuk, visszajárkál, így egyelőre ez sem áll – de az élete nem lesz hosszabb. Cardan életéhez mérve pillanatok alatt meg fog halni. Az öröklés is – annyira ki van hangsúlyozva, hogy Oak az örökösük. Azért érdekelne, mi lesz, ha saját utódjuk is lesz…

A stílus a szokott, olvasmányos és szórakoztató. Csak, mindenre igaz, hogy ez most egyszerűbb. Nem olyan rafináltak a játszmák, túl egyszerűen és gyorsan elrendeznek minden konfliktust. Ok, zárlat, de az előző részhez képest olyan, mintha nyugtatót kapott volna és esett jó pár ponttal az IQ is.

Összességében azt tudtam díjazni, hogy mindent szépen lezár és korrekt zárlat. Az első résznél még jobban is tetszett, ha a legerősebb rész a sorozatban a középső is volt.

Black: A semmi királynője – Mint YA fantasy: 75% záráshoz méltón minden szálat elvarr, olvasmányos is, csak egyszerűbb a sztori és a megoldások, mint amit Black tudott korábban.

Szubjektíven: 70% szórakoztató, elég izgalmas is volt, de végig úgy éreztem, az előző részhez képest ez nagyon szimpla.

Nyomozó, baráti körös, sportos, tragédiát megfejtő.

Igor Gyatlov műszerésznek készült és a hobbija volt a túrázás. Karizmatikus, felkészült, gondos szervező volt, aki vonzotta a társakat. Az egyetemen az ő csoportjába tartozni rangot jelentett. A társasággal a téli szünetben arra készültek, hogy megszerzik a 3. fokú minősítést, amivel már taníthatták is volna a túrázást. A célpont a Halálhegy lett és a kis baráti kör elindult. Ám nem érkeztek vissza. Megindult a nyomozás és a hegyen egy rejtély várta a nyomozókat: a sátorban a ruhák, cipők, és másfél kilométerrel odébb, szétszórva a félmeztelen holttestek, többeken komoly sérülések. Mi történhetett velük? Elmélet bőven volt, és mára egy amerikai, Donnie Eichar a nyomaikat követve bejárta az útjuk, átnézte az elméleteket és előállt a saját verziójával.

Elsőre nem jöttem rá, honnan olyan ismerős nekem a Gyatlov név. Aztán amikor felsorolták, hogy milyen állapotban és hol kerültek elő a testek, beugrott. Láttam egy filmet ugyanerről, az szintén magyarázatot adott arra, mi történt az orosz fiatalokkal. Csak éppen abban időutazás, halálos kísérletek és zombiszerű mutánsok voltak. Talán nem kell mondanom, hogy Donnie Eichar nem erre a megoldásra jutott a végén.

A történet kicsit három sztori egyben. Egyrészt, amennyire lehetett rekonstruálta a végzetes túra lépéseit és közben bemutatta a fiatalokat. Mindenkit végtelenül szimpatikusan ábrázol és elhelyez a rendszerben is. Azzal meg is tudott lepni, hogy nem csak az a téma, kik voltak a csoportban, mikor mivel utaztak és kivel beszéltek, hanem a kommunizmus és a szovjet világban elhelyezi a sportjukat, a fiatalok lehetőségeit, átnyújt egy korrajzot is.

Sok mellette a fotó és a kép is, ez egy igazán gondos és alapos munka, ami szinte kalandregényként is olvasható egy bizonyos pontig. Mert az utolsó éjjel, az már csak kérdőjelekkel és elméletekkel van tele.

A második a korszak nyomozása. Kik és hogyan keresték őket, mit találtak. Ez is elég részletes, és kitér arra is, már akkor milyen elméletek születtek. Voltak ott ufós ötletektől kezdve politikai elhallgattatásig minden. Azért az sokat elmond egy korszakról, hogy a benne dolgozó közalkalmazott simán el tudja képzelni, hogy egy fiatal lány nyelvét a rendszer katonája kivágja fegyelmezési céllal… Nem véletlenül ezt az elméletet emelem ki, hogy megláttak valami katonai dolgot, amit nem lett volna szabad és ezért halniuk kellett. Borzalmas, milyen könnyen hihető és illik a korabeli politikai rendszerbe.

A harmadik rész a személyesebb. Donnie Eichar maga is bejárta az útvonalat, megnézett minden helyszínt és beszélt, akikkel csak lehetett. Az ő útja, benyomásai is dokumentálva vannak, hogy a végén fogja a fejét, mi is történt akkor?

Külön-külön is érdekesek, de egy regényhez kevesek. Így egyben már kiadnak egy egészet, és Eichar jó érzékkel szerkesztette is össze. A három történetet párhuzamosan és nem időrendben sorban meséli el. Így miközben arról olvasunk egyszer, hogy ki milyen pózban és sérüléssel került elő, még éppen látjuk őket fiatalon, reménykedve, kisiskolásoknak mesélve a túrázás és a természet szépségeiről. Élet és halál, egy végtelen körben – még inkább tragikus a történet így.

A végére pedig Eichar előáll a saját elméletével, és annak igazában elképzelve leírja, szerinte mi történt azon a végzetes estén. Nem tudom… hihető, de nincs bizonyosság.

Ami biztos, hogy a regény erősségét adja, hogy tényleg regényszerű, vannak kifejezetten jól megfogott elemei, miközben dokumentumregény is sok beidézéssel, forrással, képanyaggal. Valós krimi, nyugodtan rá lehet mondani.

Jobb-e, mint az a bizonyos időutazós film? Az biztos, hogy sokkal hihetőbb.

Eichar: Halálhegy – Mint krimi: 85% nagyon alapos és gondosan szerkesztett, személyes és regényszerű is.

Szubjektíven: 70% hihető vagy sem, azért kiábrándítóan szimpla a megoldás. A múltbeli részek tetszettek a korrajzzal együtt, Eichar utazása már kevésbé kötött le.

A törvény nem tökéletes – felelte halkan. – Ez viszont nem jelenti, hogy nem próbálhatjuk működőképessé tenni.

– Amúgy pontosan mi is történt az arcoddal? – érdeklődött Murphy.
Elmeséltem neki.
– A három kecske, akiket Mufurcnak hívnak? – Egész ügyesen elfojtotta a nevetést.
– Hé! Azok kemények, oké? Trollokat ölnek.

Varázslós, harcos, mágikus lényekkel alkudó.

Harry Dresden éppen a napi megélhetést próbálja biztosítani, amikor a tündérek királynője, maga Mab látogatja meg. Harry még tartozik neki, és Mab most be is akarja hajtani a szívességet. Csak éppen ezzel Harry megint a tündérek célkeresztjébe kerül: a Nyár trollgyilkos mufurcai, kecskeszírű gyilkos lények járnak a nyomában és akarnak végezni vele, mielőtt Mab rávehetné, hogy felvegye a Tél palástját. Kegyetlen gyilkosságok történnek, amelyeket segítenie kellene felderítenie Murphynek. Ráadásul újra színre lépnek a denáriusok is, akik egy okos maffiavezért szemeltek ki és raboltak el, hogy csatlakozzon hozzájuk. Harry barátai is felsorakoznak, hogy elkerüljék a vérfürdőt. A lovagok, a tanonca, a vámpír bátyja és Murphy is bevetésre kész, és még lehet, hogy így is kevesen lesznek.

Már pedzegettem, hogy megszűnt az a korszak, amikor bármelyik Harry Dresden-regényt levehettük a polcról és szabadon olvashattuk. Már ott tartunk, hogy minden összefügg mindennel, visszatérő szereplők és történetszálak vannak. Ami nem rossz, fejlődésnek is tudom értékelni.

Csak? Ez együtt jár azzal, hogy rengeteg eseményt és szereplőt kell észben tartani. Most egy egész tablót kapunk és több regény eseményeiből is vannak folytatólagos szálak. A kard, amit Harry őriz, amíg fel nem bukkan, akinek át kell adnia. A 30 ezüst és a hozzá tartozó démonok. A tündérek. A vámpíros történetszál részben. Kifejezetten szeretem ezt a regényvilágot, de még így is túl szúfoltnak éreztem.

Ezt a cselekményre is el tudom mondani. Ha azt hiszem, van egy kis nyugalom, lehet szusszanni, biztosan jön egy újabb vészhelyzet és rohanni kell tovább. Butcher rengeteg eseményt igyekszik egyben tartani, és a szálakat is összehúzni. Unatkozni nem is hagy, de egyúttal el is áraszt. Sajnos, nálam ezzel elérte azt is, hogy egy ponton már bele is fásultam, pedig izgalmas és szórakoztató is a történet.

A humor már más kérdés. Ahogy nőnek a tétek, egyre kevesebb jut a sorozatba. Most is volt egy olyan érzésem, hogy a vihar előtti csend állapotában vagyunk, Harry is feszült, és már a poénokra sincs ereje. Túl sok minden múlik rajta és a barátain. Ok, azért Butcher még egy-egy ötletet villant és megmosolyogtat, ha kevesebbszer is, mint korábban. A trollvadász, kecskére emlékeztető mufurcok, akiknek a neve hallatán mindenki majdnem elneveti magát, és el nem tudják képzelni, Harry miért fut el kecskék elől… kész.

Azt is gyakran írom, hogy nagyon lassan fejlődnek a szereplők. Most már kezdem úgy érezni, hogy nem egy-egy regényen belül kell keresnem a változást. A történet folyamán épülnek a kapcsolataik, és így a szereplők is árnyalódnak, akár változnak azokkal, akiket közel engednek magukhoz. Hogyan lett Thomas, a vámpír igyekvő üzletember, aki nem csapolja meg az embereket? Kellett egy tragikus szerelem, meg Harry öccse, aki a jó úton tartja. De még sorolhatnám. Ebben a részben azon merengtem el, mennyire máshogy áll már Michael felesége is a varázslóhoz. Már van közös titok, már családnak tartják magukat.

Továbbra is emlékezetes, hogy Butcher milyen kiterjedt regényverzumot írt, és mennyire kézben tudja tartani. Nem csak újabb és újabb lényekkel bővíti – mint most a mufurcok -, hanem a korábban bemutatott udvarokat és mágikus lényeket is folyamatosan mozgásban tartja, újabb ismereteket és kalandokat ír nekik.

Vagyis, bár ez a rész már a fásultságig mozgalmas és teletömött, annyira jó az univerzum, a szereplők rendszere és jó a történet is, hogy simán jöhet még több rész is.

Butcher: Apró szívesség – Mint fantasy: 75% cselekmény bősége, túlzottan is. Fejleszti az univerzumot és a kapcsolatrendszereket tovább.

Szubjektíven: 65% szerettem, szórakoztató, de egy ponton már túl sok is. A folyamatos rohanás, a több kötetre való visszautalás… Jobban agymunka, mint szeretném.

Könnyű utálni az életedet és magadat, ha körülötted mindennek ára van. Pénzen nem lehet boldogságot venni. Ez nagy igazság. Valójában csak kényelmesebbé tehetjük vele a boldogtalanságot. Legalább lehet rajta alkoholt venni, ami tompítja a boldogtalanság fájdalmát. Az is valami.

Ha háborút akarsz szítani, rabold el a hercegnőt, és a király majd kirobbantja a balhét helyetted.

Ez van, ha az álmaidat követed, hogy alkoss valamit, aminek aztán ára van. Olyan ára, amit soha nem akartam megfizetni. Olyan ára, ami mindig túl magas lesz.

Zenés, turnén egymásba szerető, belső démonokkal küzdő.

Taylan Ash gyereksztárként kezdte, és az apja irányítása mellett sztárrá nőtte ki magát. Csak Pophercegnőként emlegetik, aki kedves és ártatlan egy mocskos iparágban. A lány éppen egy csúnya szakításon van túl, amikor el kell mennie egy turnéra. Különféle stílusok legjobbjai adnak együtt koncerteket. A lány balszerencséjére a rock stílust Revel képviseli, a rockkirály. A dögös, szemtelenül tehetséges és pimasz férfi rég piszkálja a lányt, és nem győz kétértelmű megjegyzéseket tenni neki. A sajtó tele is van azzal, mennyire nem bírják egymást. Revel most is hozza a formáját, de amikor kell, kisegíti a lányt. A közös úton beszélgetni kezdenek, együtt zenélni és nagyon gyorsan más irányt vesz a kapcsolatuk. Szenvedélyes viszonyba bonyolódnak, ám Revel több démonnal viaskodik magában. Taylan megmentené, de vajon Revel hagyja neki?

A romantikus történeteknek megvannak az alaptípusa. A szegény – gazdag vagy az ellenséges családok gyermekeinek románca, a barátokból vagy ellenségekből szerelmesek, de ott van a szépség és a szörnyeteg esete is. Amikor a jó kislány megjavítja a rosszfiút.

Ebbe a típusba tartozik a Revel is, csak modern környezetbe helyezve. Azt a fülszöveg jól eltalálta, hogy Pophercegnő és Rockkirály nevet adta nekik, már benne is van a két nagyon más világ. Ehhez jön hozzá, hogy a történetben Revel botrányt halmoz botrányra, míg Taylan jobb kislány nem is lehetne.

Ha a cselekmény alakulását nézem, akkor nem is hoz semmi újat ez a sztori. A szereplők a kezdeti ellenségeskedés után egymásra találnak, boldogok, míg jön a probléma és a szakítás. De jön a nagy gesztus, a békülés és a még nagyobb betűs HAPPY END. De ezt nem rovom fel, már nem. Ez annyira a romantikus regények alap szerkezete, hogy nem lehet várni, hogy igyekezzenek mások lenni. Egy-egynek persze sikerül, de nem akarja minden regény megváltani a zsánert, csak a szabályokat követve szórakoztatni.

Ez a történet a karakterekre koncentrál. Azt építi fel, hogy melyik szereplőnek mivel kell megküzdenie. Revel halmozottan sérült: van egy rossz családi háttere és egy friss gyásza is. Ehhez hozzájön, hogy a látszattal ellentétben nem volt ő egy partiszörny. Hű volt már korábban is a barátnőjéhez, de az, hogy megcsalták, valamit eltört benne. Ha szörnyet akarnak látni tőle, megkaphatják. Bulik, önpusztítás és nagy fokú bizalmatlanság.

Taylan élete az övéhez képest jónak tűnik, de neki egészen más pokol jutott. Taylan egy aranykalitka rabja – a díszletek lenyűgözőek, de attól még nem lehet saját maga. Meghatározzák a stílusát, az életét, valamilyen szinten a dalait is. Érzi, hogy a szüleivel kapcsolatban is gond van, de meg sem mer szólalni.

A szerző fokozatosan mutat meg belőlük egyre többet, és felépíti, ahogy egymásba kapaszkodva egyre jobban lesznek. Ugyan bele próbál tenni egy olyan vonalat is, hogy maguk mentik meg magukat, hiszen akkor éppen szakításban vannak, amikor megváltják maguk: Revel felépülése és talpra állása, Raylan szabadulása az apja karmai közül. De mindkettő alapja a másik és az egymás iránti szerelmük. A lány a férfitól tanulta, hogy legyen maga és harcoljon, míg Revel is Taylan miatt akar jobb lenni. Így szerintem ez is egy olyan regény, ahol a szerelem lesz a szereplők megváltása.

Akad néhány fordulat, elmeséli a turné történetét is, de nem a cselekmény adja el. A szereplők gyógyulása és az egymásra kattanása a lényeg.

Nem hitelesebb, mint akármelyik hasonló történet. Már nem tudok hinni abban, hogy a jó kislány így meg tudja szelídíteni a rosszfiút, aki a történet végére a papucsok királyává válik. Itt halmozottan is, mert két kiemelt mellékszereplő is hasonlóan egymásra talál. (Bár ez eléggé a sorok között van, mert a történet nagyja csak a főszereplő párosról szól.)

Egy ponton nekem sok volt a lelkizés is, főleg a lány részéről. Nagyon túléreznek és túlgondolnak mindent a szereplők. Bár mit várok, ha a cselekmény ennyire a szerelem és a vágy körül mozog?

Elég trágár is a kötet. Igaz, ez még az a szint, ahol ez indokolt. Revel személyiségéhez hozzátartozik a polgárpukkasztás, ilyen a beszéde is. Tőle ez hiteles.

A dalok. Én nem szeretem, ha egy történetbe beleszőnek verseket meg dalszövegeket. Taylan saját dala nem is tetszett, Revel szövegeiben már több mindent láttam. A közös daluk még tetszett is, ha azt túl könnyednek is találtam, ahogy megírták. Szinte csettintésre.

A zsánerbe szépen illik, jó benne, csak éppen ez pont az a zsáner, ami távolabb áll tőlem. Így romantikus – erotikus regénynek korrekt, csak éppen ezekből a formabontókat értékelem.

Stahl: Revel – Mint erotikus: 70% a románcon túl van cselekménye, építi a szereplőket, modern szépség és szörny.

Szubjektíven: 50% nem fájt olvasni, de romantikusabb és mesésebb, mint ami jól esett és trágár is.

A földön csak az emberi butaságból és a sivatagi homokból van kimeríthetetlen készlet. Az ivóvíz, a tiszta levegő, az olaj, az élelmiszer, az erdők és az állatok örökre eltűnhetnek. Eltűnhetnek, ha nem vigyázunk rájuk, ha nem óvjuk azokat, ha nem takarékoskodunk.

Álmodozni csodálatos dolog. Annál csak egyetlen jobb dolog van. Tenni valamit az álmainkért, hogy megvalósuljanak.

A félelem olyan, mint a szerelem meg a hasmenés. Teljes erővel küzdhetsz ellene, de legyőzni nem tudod.

Ahogyan Kefe egykor felismerte Gergőben a tehetséges feltalálót, ugyanúgy ismerte fel Tom a simlis, lódító csalót Ottóban. Hiszen, mint tudjuk, Molina Tamás nem egy hibátlan, mindig igazat mondó, makulátlanul tisztességes gyerek volt. És az ember könnyebben felismeri a hozzá hasonlót, mint a tőle idegent. Így van ez az életben.

Tanulni nem szégyen – mondta Eszter. – Nem tudni szégyen.

Családos, találmányos, csalót kicselező, kamaszos.

Gergőt mindenki zseninek tartja. A komoly nagytestvér, aki feltalál. Egy fordító gépen dolgozik minden szabad idejében. Az öccse, Tom szkeptikus. Ő többre becsüli a kalandokat, a lányokat és egy kis csibészséget. Ám mikor a találmány működni kezd, ő is kész elismerni, hogy Geri a család esze. Kilátásban van, hogy ebből meg is gazdagodhat a család. Titokban is kellene tartani a gépet, de Tom imponálni akar Eszternek, kifecsegi, és mire észbe kapnak, már az egyik tanáruk Amerikában élő üzletember bátyja akarja eladni a gépet és segíteni. A család ájuldozik, Geri gyanút fog és indulhat a játszma. Majd eljön annak is az ideje, hogy Tom bizonyítsa saját rátermettségét is. Amikor Ottó visszatér, az egyik osztálytársukat bántják és még a maffia is képbe kerül, Geri egy másik találmánya és Tom esze menti a helyzetet és a bajban levő gyereket.

Amiben biztos vagyok, hogy ennek a sorozatnak jót tett, hogy új borítót és modernebb külsőt kapott. Azon akadt meg a szemem és keltette fel az érdeklődésem – a korábbi kiadást nem olvastam volna el.

Hamisítatlan gyerekkönyv-sorozat, amiben kiskamaszok kalandjait lehet nyomon követni. A két résznek nagyon egyező a sémája is: van az ármánykodó Ottó, van egy találmány, meg van Tom és a banda, akik rendbe teszik azt is, amit a felnőttek nem tudnak. Mivel rövid regény mindkettő, éppen annyi esemény van benne, hogy pörgős, rövid fejezetek kövessék egymást és ne unatkozhassunk. Még ha vannak is olyan visszatérő elemek, amelyekben érzem, hogy valamennyire poénnak is vannak szánva, de nem szerettem őket. Ahogy Tom Eszter pólóját bámulja, és Nógrádi körbeírja, hogy azért tesz így, mert már nőni kezdtek a lány mellei. Vagy a palacsintaevés, amit Tom úgy kivitelez, mintha korlátlan űrtartalma lenne a gyomrának.

Az első részben alapozza a szereplőket, és éppen annyira árnyalja a fontos alakjait, hogy ne legyenek teljesen egysíkúak. Ugyan mindenki egyértelműen pozitív vagy negatív hős, de vannak árnyalatok. Kefe tanár úr egyszerre kedves és segítőkész ember, de mellette annyira naiv is, hogy az már tragédia. Tom jót akar és nem egy rossz gyerek, de egyben egy csínytevő is, akinek nem okoz gondot elferdíteni a tényeket.

Talán azt is érzem az első rész velejének, hogy kell az élethez élelmesség is. Bár Ottó a rosszfiú, mindent megúszik és azért az nem semmi, ahogy éveken át eltartatja magát és amilyen hazugságokat el tud hitetni. Geri és a család pedig elbukna, ha nem lenne ott Tom, aki átlát a simlisségén és ő maga is vissza tud vágni. Az olyan naiv lelkek, mint Kefe, annyira szerencsétlenek, hogy az nem vonzó létforma senkinek. Mi értelme annyira jónak és makulátlannak lenni, ha még csak nem is boldog és mindig pórul járnak?

A második részben azért komolyabb a téma és nem csak felszínes a történet. Érkezik Digó, a suli egyik rosszfiúja, aki arról ismert, hogy kötekedik, nagyszájú és sokat verekedik. Aztán elkezdünk a felszín mögé látni, és Nógrádi érzéssel bemutatja, mit tesz egy gyerekkel egy erőszakos szülő. Mit meg nem tesznek, hogy rejtsék a családon belüli erőszakot és hogy válik az erőszak egy megszakíthatatlanná körré, mert a nyomorult már annyira fél, hogy azzal is agresszív és bántó, aki csak segíteni akar neki.

Geri részében is van könnyedség és az a gyerekkönyves egyszerűség, de ebben több tartalmat is éreztem. Érzékenyít, és nem csak egy mese a szuper találmányról meg az ármányos csalóról.

A szerző humora és a gyerekeknek szánt komikus jelenetek, beszólások mindkettőben benne vannak. Fentebb már említettem, hogy érzékeltem ezeket, de annyira a kisebb korosztálynak vannak szánva, hogy igazán nem tudtam rajta szórakozni.

Egy része még különben van, abban nagyi zsenialitása derül ki – egyelőre nem terveztem be, de ki tudja. Ha valami nagyon könnyed, gyerekesre vágyom, még elolvashatom.

Nógrádi: Tom és Geri 1-2. – Mint gyerekkönyv: 65% kalandos, van humora és tanulság is akad. A séma viszont egyezik.

Szubjektíven: 55% már kissé kinőttem belőle, a humora nekem gyerekes, de azért lekötött.

Csak a halál biztos, meg az adók.

Nyomozós, megszállottas, szerelmi bonyodalmas.

Rita egy ideje nem mondhatni, hogy túl jól lenne a bőrében. A lány rendőrségi tanácsadó, korábban az FBI-nál volt, de most kispadra került. Nem is lenne akkora baj, ha egykori kiképzője, akivel hevesen flörtöltek is, nem fut össze az anyjával és esik vele nagy szerelembe. Így, miközben Rita legszívesebben Matt karjaiba vetné magát, néznie kell, hogy mekkora a szerelem az anyjával. Hogy valahogy lehűtse magát, alkalmi kapcsolatot keres egy hírhedt szexklubban. A véletlen úgy hozza, hogy éppen az üldözött maffiavezér helyi emberével, a bár vezetőjével sikerül ágyba zuhannia. Majd egy ügy kapcsán valami fura kő a testébe olvad, és jönnek az erotikus álmok, a fokozott vágy Matt iránt – meg a felismerés, hogy egy szexistennő belé költözött. A maffiózó Lee megfelel elterelésképpen, és Rita próbálhat nyomozni a környéken garázdálkodó sorozatgyilkos után is.

Urban fantasy, sorozatgyilkos utáni hajsza, némi szerelmi szál – ennyi alapján ez még egy jó regény is lehetett volna. De hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nagyon nem az én világom. Kb. olyan érzés volt, mint egy kései Anita Blake sztorit olvasni, amiben már nyomokban található csak meg a krimi, sokkal inkább misztikus erotikus sztori.

Bajban is vagyok, már azzal, hogy mégis milyen zsánerű regény ez? Valami hibrid. Van benne krimi elem, fantasy, erotikus és a humoros alapokat is érzem benne, ha nagyon távol is attól, ami szerintem vicces.

Nézzük is, melyik mit tud kínálni!

Krimi: felejtsük is el azonnal. Rita elvileg rendőrféle, már az is zavaros, hogy mit csinál. Melyik szervnek dolgozik? Olyan önállósága van, mintha 007-es ügynök lenne, miközben elvileg csak tanácsadó. Egyáltalán adott valakinek is tanácsot a sztoriban? Kétlem. A sorozatgyilkosos szál megoldódik magától, Rita nyomozói képességeiről meg annyit, hogy két pasi is nagyon át tudja verni, akikkel elég komoly viszonyba bonyolódik.

Fantasy: erre még rá tudok biccenteni. Van egy mitikus vonala, az valamennyire ki is van dolgozva. Az istennő, a képességei, az ellenfelei és egy mitológia mögötte. Le tudnám nyelni, hogy szexistennő, ha azért izgalmasabb története lenne. De ehhez képest a már emlegetett Anita Blake is jobban ki van találva. Itt is sok a zavaros kérdés: azért az fura, hogy Rita testét rókává tudja alakítani az istennő, de a saját akaratát nem igazán tudja rá erőszakolni. Elég csak megnézni, mit tesz vele szexuális oldalon.

Amivel elérkeztünk oda, ami szerintem a leginkább a regény. Romantikus-erotikus nyüglődés. Már eleve nagyon durva az anya-lánya és a pasi felállás, de folyamatosan sikerül fokozni is. Amikor az anya alakja egy jelenetben még ki is mondja, hogy tudja, a pasi egy időben mindkettejükkel kavart, és örül, hogy a lányát már nem, csak őt fekteti meg… az kész kínszenvedés volt. De az egész Lee-vonal is. Mégis, milyen nyomozás lenne az, ahol hagynák, hogy egy rendőr boldogan éldegéljen a maffia emberével? Rita még azt is simán lenyeli, hogy a férfi orgyilkos, még áldását is adja rá: persze, szívem, menj csak embert ölni! Lee meg lenyeli, hogy mi van Matt és Rita között. Annak hol kellene szórakoztatónak lennie, hogy Rita megszaglássza a pasit, és már sorolja is, hogy korábban kivel, milyen pózban csinálta? A sok viszony, a sok kavarás, ahogy érzelmeket kevernek hozzá. Simán taszított.

Irritáltak a szereplők, a történet és nagyon ponyva a regény maga is.

Tényleg! Ez lesz a konklúzió: ez egy erotikus, fantasy elemes krimi-ponyva!

Ronnie W.A.: A róka vére – Mint női krimi: 40% az akció és krimi helyett szerelmi ügyekkel van tele, bár a mitológiába van energia fektetve.

Szubjektíven: 10% utáltam az alapkonfliktust, Ritát, az istennőt és a szerelmi témát is.