– Milyen civilizáció az egyáltalán, amely egész népcsoportokat képes kiirtani csak azért, hogy tovább terjeszkedhessen? Miért nem tudnak az emberek megmaradni a városaikban, és békén hagyni az őserdőt?
– Azért, mert még több pénzt akarnak – adta meg a választ Elly.

Indiánok segítségével menekülő, dzsungelt megismerő.

A négy gyerek sikeresen elmenekült a kartell elől, és indiánok találnak rájuk. A nyelv komoly akadályt jelent, de a törzs kész segíteni a gyerekeknek. Magukkal viszik őket, és segítenek nekik az életben maradásra. Cserében csak annyit várnak, hogy vegyenek részt az életükben. Nekik is vadászni kell, gyűjtögetni, segíteni a törzset. Miközben sok hasznos dolgot megtanulnak, a gyerekek átérzik, mennyire igazságtalanul és rosszul bánik a világ ezekkel az emberekkel a pénz miatt. A hazatérésről sem mondtak le, és amikor az egyik tagról kiderül, hogy valamennyire tud portugálul, megnyílik a lehetőség a visszatérésre a civilizációba. Feltéve, ha túlélik az esőerdőben rejlő vadakat és veszélyeket, nem beszélve a kartell embereiről, akik nem akarnak szemtanúkat.

Pontosan ott folytatódik a történet, ahol az előző rész abbamaradt. Ugyan kicsit más ez a kötet, mint az előző, de szervesen egy egységet alkotnak és összetartoznak. Lehet érteni az első rész kihagyásával is, sok mindent röviden átismétel a szerző, de azért ez érezhetően egy sorozat összetartó eleme.

A főszereplők gyerekek, de nem külön jellemek. Ha magam elé veszem a regényt, le tudom írni a neveiket. Mike, Elly, Matti és Gabriel. Abban is 99%-ban biztos vagyok, melyik gyerek melyiknek volt a testvére. De, ha már más jellemzőt kellene rájuk találnom, az nem lenne. Haza akarnak menni, túl akarják élni és össze is mosódott mindenki. Senki nem kapott most olyan jellegzetességet, ami csak az övé lenne, és amiért megjegyezném. Így könnyű bármit beléjük látni, mert jó gyerek mind, és a kis olvasók – mert azért nem az én korosztályom a célközönség, az is igaz – könnyen beleképzelhetik magukat. De azért én többre értékeltem volna valami egyéniséget, mint ezt a megoldást.

Kalandosnak is túlzásnak érzem nevezni ezt a kötetet. A gyerekek végig az indiánokkal vannak, csak a legvégén válnak majd külön. Vigyáznak rájuk és ami veszélyhelyzet adódik, azt közösen kezelik. Nem egyedül vadásznak, nem egyedül kell eldönteniük, mit ehetnek meg. Kapnak szállást, ételt, ellátják a sérüléseket is. Távoli veszélyként ugyan a gondolataikban ott van még a kartell vagy a csörgőkígyó, de ennyi.

Azért vannak kis kalandjaik, tanulnak dolgokat. Megjegyzem, lehet is tanulni a kötetből. Szinte olyan, mintha egy ismeretterjesztő köré lenne felépítve egy gyerekkönyv. Ami bennem legjobban megmaradt, hogy a nyílméreg béka mérge csak kívülről halálos. Ha rákened a nyílra, meglősz vele egy állatot, embert, annak annyi. (Itt egy szegény lajhárt vadásznak le, sajnáltam is szegényt.) Viszont az így megölt állat ehető, mert a gyomrot nem bántja a méreg.

De sok minden van benne. Kiemelt témaként az indiánok helyzetére érzékenyítést nevezném meg – szinte mindig visszatér oda, hogy mennyire fogy a számuk, hogyan veszítik el a kultúrájukat és ennek mennyi köze van ahhoz, ami az esőerdőkkel történik. A gazdasági érdek rombolja a természeti értékeket, de nem csak azt.

Az ismeretterjesztő jelleget erősíti, hogy ez a kötet is félig lexikonként működik. Amikor egy téma felmerül, pl. a fúvócsövek megjelennek, akkor a történetet megszakítva jön egy minimum egy oldalas betoldás, amiben mindent összeszednek a témáról. Itt. pl. hogyan készülnek ezek a csövek, milyen elven működnek, hogy néznek ki, stb. Tanulságosak, el is olvasgatta m őket, de az olvasási élményem csökkentette, hogy folyton kizökkentett a cselekményből.

Továbbra is Bear Grylls koppintásnak érzem, de a természetvédelem szellemiségét és a könnyeden átadott tudásanyagát kedveltem.

Schlüter: A jaguár árnyéka – Mint gyerekkönyv: 45% a történetet háttérbe szorítja az ismeretátadás és a többszöri megszakítás is zavaró. Üresek a szereplők, a cselekmény sem éppen sok.

Szubjektíven: 50% az ismeretterjesztő részek lekötöttek, a cselekmény viszont nem.

– Szóval, mi is a szívtelen szipirtyó férfi változata?
– Hát, talán csak simán pasi – vigyorog Pete.

Sorozatgyilkosos, nyomozós, bosszút álló, csapdát állító.

Dr. Hamish Wolfe mindent megkapott az élettől. Sikeres sebész, aki kifejezetten jóképű is volt. Jómód és egy modell menyasszony. De a férfinak volt egy másik oldala is. Egy gyilkos, aki kövér nőket kapott el és végzett velük. Míg le nem bukott. Míg a bíróság el nem ítélte, börtönbe nem került és elvesztett presztízst, vagyont, menyasszonyt. De valóban egy sorozatgyilkos a férfi? Maggie Rose zseniális és különc ügyvéd, aki több hírhedt és elítélt férfit is szabadlábra segített, kiderítette az igazat, és sikerkönyvet írt az esetről. Hamish anyja őt környékezi meg, hogy vállalja el Hamish ügyét is. Maggie rászánja magát egy találkozóra és Hamish felkelti a figyelmét. Dolgozni kezd az eseten, bármit is szóljon hozzá a rendőrség. Csak az zavarja, hogy Hamish nem a jelen ügyeiről beszél. Azt akarja elérni, hogy Maggie az egyetemi szerelmét, Daisy-t kerítse elő. Vajon miért?

Vannak reklámmondatok, amelyek akaratlanul is bevonzanak egy könyvhöz. A Jobb, mint a Lány a vonaton meg hasonlók nem hoznak lázba, de ha egy könyv ígér nekem egy Hannibal Lecter szintű sorozatgyilkost, akkor vannak elvárásaim.

Ez a könyv nem ugrotta meg őket.

A címét szerettem. Elkezdtem gondolkodni is rajta. Ez már egy jel. Egyikünk hazudik – mivel a kiemelt karakter Maggie és Hamish, adja magát, hogy kettejük közül az egyik a hazug. Mivel Maggie az elbeszélő, neki bizalmat szavazunk, bár az a cím sejteti, hogy könnyen lehet, megbízhatatlan elbeszélővel van dolgunk. Igaz, a végére már húztam a szám. Nem találó cím az Egyikünk hazudik. A Mindketten hazudunk találóbb lenne.

A történet már kevésbé tetszett. Egyrészt, nagyon sokáig tartott, amíg egyáltalán elindulnak az események. Maggie nagyon sokáig kéreti magát, és utána is lassan halad előre a nyomozásban. A vége ismeretében még csak nem is logikus, miért kellett ennyit húzni az időt. Eleve az volt a célja, hogy így jusson Hamish közelébe, mégis, komolyan megdolgoztatta azért a családot, hogy elfogadja a megbízást.

Másrészt, a beharangozáshoz képest nagyon szimpla az ügy. Sima gyilkosság, nem is sok. Éppen csak azért három, mert az már sorozatgyilkosság. Semmi extrém brutalitás, semmi kéjgyilkosság, egyszerű gyűlölet bűnténynek beállítva. Amíg az indíték nincs meg, még kifejezetten bénának is találtam, hogy pont a kövér nők lennének a gyűlölete tárgyai. Rendben, tény, a kövérség stigma. Sok minden, amit a szerző leírt, megáll a lábán. De ennyi lenne az indíték? Kövér, ezért megölöm? Nincs ötletesség az alap gyilkosságokban, semmi popcorn vér, vagy félelmetes, vagy valami megragadó.

Talán a regény közepétől kapcsol a szerző magasabb fokozatba és kezdi el pörgetni az eseményeket. Két csavart helyezett el: az egyikre rá lehet jönni menet közben. Daisy személyazonosságára. Van elszólás, és ha átteszem a neveket magyarra, már az sokat mond. Százszorszép, Daisy. Maggie, vagyis Margaret – margaréta. Rose – rózsa. De az is, amit majd Bolton szépen körbe is ír: a kék haj. Nekem már elsőre az ugrott be róla, hogy ez a figyelemelterelés.

A másik, hogy Hamish milyen játékot játszik. Utólag ez is elég nyilvánvaló, de ez már egy jobb kalitka. Ugyan az alapjai mesebeliek – ugyan honnan találnák ki a semmiből, hogy Daisy áll bosszút és ki lett belőle? 20 év telt el, és hasra ütésre ráérezni a gyilkos személyére? Mondjuk, ennyi erővel az is igaz, hogy Daisy se siette el a bosszút…

Elég jól olvastatta magát, megvan benne a játékosság. De a borzongás, egy tényleg zseniális gyilkos vagy szereplő, az nincs benne. Ettől csalódás is.

Bolton: Egyikünk hazudik – Mint thriller: 60% lassú felvezetés, szimpla gyilkosság – a két csavarból az egyik elég könnyű is.

Szubjektíven: 55% túl hosszú volt a felvezetés, nem tetszett a vége és messze nem kaptam egy újabb Lecter doktort.

Válást feldolgozó, kapcsolatot építeni próbáló, apa – lányos.

Alexa táncosnak tanul, éppen egy bécsi versenyre készül. Az apjával kapcsolatos érzéseit igyekszik egy koreográfiába belesűríteni, miközben a tanára igyekszik rávenni, hogy többet adjon át a közönségnek. A lány ekkor kapja kézhez apja évekkel korábbi terápiájának anyagát. A válásakor kellett Bálintnak szalagra mondani az érzéseit, gondolatait, és ezt küldte most el a lányának. Alexa régen eltávolodott és leginkább harag van benne. Nem érti, mi történt gyerekkorában, hova lett az életéből az apja. A szalagokat sem akarja meghallgatni. Az anyja verzióját ismeri, aki felnevelte és vele volt mindig, neki ez elég is. Ám a kíváncsiság erősebb: barátnőjének megengedi, hogy minden felvételt meghallgasson. Ő maga is egy-egy részre rászánja magát, és lassanként egy más történet is kibontakozik, mint amit ő ismert eddig.

Most felmerült bennem, mit olvastam eddig Kalapos Évától. A DAC sorozatot, a Masszát – vagyis, az ifjúsági könyveit. Bár, ha belegondolok az F mint is ki van már pipálva az olvasólistámon. Nem mintha sokra mennék a hasonlítgatással, mert ez a könyv megint valami más. Ami különben jó dolog, egy újabb szín.

Már a könyvvel való első találkozás feladta a leckét. A borító. A cím. El kellett olvasni, hogy valamennyire megértsem őket. A történetben fontos elem a Bambi, amely felolvasott meseként a lány egyik születésnapi ajándéka volt, és máig kísérti Alexát. Azt is jól leképezi, hogy alakult ki a kommunikációs szakadék apa és lánya között. Hogyan lesz egy kedves ötlet rémálmok okozójává és feszültségforrássá. Azt nem akarom bele látni, már nagyon belemagyarázásnak érezném, ha Bambi és az apja, valamint Alexa és Bálint kapcsolata közé húznék párhuzamokat. (Bambit is az anyja nevelte, már ameddig élt.)

A cím. Egyes számban teljesen tiszta lenne. Alexa most kap arra lehetőséget, hogy megfejtse és megértse az apját. Ki volt Ő? Azzal, hogy többes számba lett helyezve, már érzek benne egy általánosítást és birizgálja az agyam, hogy milyen irányba általánosítsak. Ezek voltak az apák. Melyik korosztály apái? Vagy keressem azokat az általános pontokat, amelyek minden apára jellemzőek? De vannak egyáltalán olyanok?

Egy könyv jóságát jelzi, ha valamit elindít bennem és elkezdem rákapcsolni a saját életem és érzéseim. Miközben olvastam Alexa és Bálint történetét, bennem is lepörgött, hogy én mennyit és miről beszélek az apámmal. Az én szüleim nem váltak el, de az én apám is rengeteget dolgozik máig, és nem egy szófukar alkat. Megvolt az a kapocs, amiért nagyon át tudtam élni a szereplők világát, ha nem is pont olyan, mint az enyém.

Haragudni szoktam az olyan regényekre, amikor minden konfliktus mű és egy kommunikációs elcsúszás van minden mögött. Kalapos Éva most azonban sokkal összetettebb helyzetet írt le, és kifejezetten élveztem is szétszedni a történetet apa és lánya szemszögéből is. Bálint volt az, akivel jobban azonosulni tudtam annak ellenére, hogy a saját életemben én a lány vagyok, nem az apa. Talán azért is, mert sajnáltam. Jó ember, jót akar, szereti a családját és többszörösen hátrányos helyzetbe kerül a jósága, de a kommunikációs gondjai miatt is. Nehezen beszél, és ehhez bátortalanság is párosul. Barbara, a neje viszont gond nélkül mondja a magáét. Abban is különbség van, hogy mit mondanak a gyereknek. A kis Alexa az apjától soha semmi rosszat nem hallott az anyjára, pedig Bara nagyon gyakran keresztbe tett a férfinak. Bálint hagyja, szenved, de nem tesz ellene. Ennyiben az ő hibája, hogy Alexa az anyjához kezd el húzni és az apja lesz a rosszfiú. A lány nem ismeri az apja oldalát, mert ő nem beszél, az anyja meg a saját történetét mondja, és sok a torzítás, elhallgatás. Lenne jobb út? Az sem tenne jót, ha egymásnak esnének a szülők. Bálint így feláldozza magát a lánya békéjéért, és csak a felvételek vannak egy esélyként, hogy Alexa legalább felnőttként lássa azt is, amit ő élt meg.

A sok kis torzulás összeadódik és előáll a jelen helyzete. Hosszan lehetne sorolni, mi és hogyan volt. A lakás: a lánynak sérelem, hogy az apja kényelmesen és egyedül élt egy nagy családi házban, míg neki és az anyjának egy kis panelben kellett meglenni. Azt nem tudja, hogy Bálint nekik szánta a házat, Bara viszont visszautasította és ő ragaszkodott a panelhez. A lánynak sérelem, hogy az apja sorra lemondta a közös programokat és nem is lettek bepótolva. Azt már nem őrzi az agya, hogy az anyja mindig akkor lett rosszul vagy volt valami közös dolguk, ami miatt Bálint nem jöhetett. Azt Bara nem reklámozta, hogy tolta el mindig az apás napokat és hogyan hagyta, hogy a kislány az apját utálja élte.

Valahogy sokkal jobban fájtak nekem Bara húzásai, mint Bálintnak. Aki túl szelíd és naiv, és szerintem ez élhetetlenné tesz egy embert. Én nagyon hamar úgy láttam, hogy Bálint Bara áldozata apaként. El is jutottam hamar oda, hogy én az anya alakját kezdtem el utálni és nem érteni. Alexa hogyhogy nem érzi, azt a majomszeretetet, amivel az anyja kisajátítja, még ma is? A legjobb példa, amikor össze akart költözni a barátnőjével. Bara azt akarta, hogy maradjanak az ő lakásában, ha kell, hárman együtt, de Alexa ne menjen el. Nem véletlenül nem jön ki a lánya párjával, mert ő elvette tőle Alexát. Vagy, az is Barától ered, hogy Alexa nem mondta el az apjának, hogy leszbikus és barátnője van. Mert szerinte nem értené meg, megbotránkozna. Abszolút nem így éreztem a könyvből, inkább ez megint Bara húzása, amivel inkább övé a lánya, mint a volt férjéé. Hiszen Bara az, akivel meg lehet így beszélni a magánéletet is, Bálint az alapokkal sem lehet tisztában.

Bár nem egy hagyományos értelemben cselekménygazdag regény, lelki szinten sok minden történik benne és a kétféle emlék, a nézőpontok összecsapása számomra izgalmassá tette.

Bravúrosnak érzem azt is, ahogy Bálint beszédhibája az írott képben is megjelenik. Nyelvészeten annak idején az egyik legnagyobb halálom volt, amikor szemináriumon a beszédet elemeztük és azt kellett leírni, amit hallunk. Nekem ez egy nehéz feladat volt mindig is, így az ebbe beletett munkát nagyon tudtam értékelni. Pláne, hogy mindezek mellett értelmes is maradt a szöveg. Nem kellett egyszer sem megállnom azon gondolkodva, hogy mi is van leírva elém.

De azért egy rossz élményem is leírom, bármennyire is berántott a könyv és rezegtem vele. A vége. Számomra túl sok nyitott kérdés maradt, a jelenben és a múltban is. Elektronikus könyvként vettem meg, és újra letöltöttem az olvasómra, mert megfordult a fejemben, hogy nincs meg az utolsó fejezet. Aztán kénytelen voltam beletörődni, de, megvan. Csak annyira nem a történet végének érzem, hogy attól komolyan bosszús lettem. Tudom, nem életszerű, de a regényekben szeretem, amikor helyére kerülnek a dolgok és mindenki megkapja, amit érdemel. Itt nem volt meg ez az érzetem.

Érzékeny, beleélős könyv, mindezzel együtt nekem élmény volt.

Kalapos: Ezek voltak az apák – Mint lélektani: 95% idősíkok és nézőpontok ütközése, egy bonyolult élethelyzet nagyon érzékeny megjelenítése.

Szubjektíven: 75% nagyon olvastatta magát velem, de a végét még mindig nehezen emésztem.

Ez marad utánunk: rozsda és egymilliárd süket okostelefon.

Egész életük robotélet: javítsd meg ezt, csináld meg azt, építsd fel ezt; egész életük a hardver álma, pedig éreznek, érzik, hogy AZ NEM LEHET, HOGY ENNYI AZ EGÉSZ.

Posztapokaliptikus, más világban fennmaradó, robotos.

Egy hír pillanatok alatt rázza meg az egész világot, már, aki még életben van: valami történt. Ahogy felkel a nap, a szerves életnek vége. Ázsiának esélye sem volt, Európában és az Államokban még jut pár perc, pár óra az életből. Egy lengyel informatikus csoport egy része vadul játszani kezd a kedvenc játékával, míg pár főnek eszébe jut, hogy van itt olyan technika, amivel digitálisan képesek beolvasni az agyukat. Így, amíg van idő, feltöltik magukat a számítógépre. Nem csak ők döntöttek így – sok fiatal gamer rendelkezett azzal az eszközzel, így a szerves élet vége után mindenféle robotok és elektronikus eszközök kelnek életre, bennük egy-egy emberi tudattal. Egy új valóság kezd épülni, amelyben vágyakozni a régi életük után, csoportokat alakítanak ki és a mindennapi harc célja a javításra felhasználható alkatrész lesz. Kevés az informatikus, aki tényleg ért is ezekhez a dolgokhoz, de mindenki küzd és dolgozik, amivel tud.

A Netflix sorozatot, amelyet reklámoztak is azzal, hogy Dukaj regényéből készült, már láttam. Bár tudtam, hogy a kettőnek minimális köze van egymáshoz, azért így is megcsapott, mennyire kicsi a közös intervallum. A regényben vannak elméletek, legendák, amikkel biztatják magukat a robot emberek. Az egyik a repülőgép meséje, amely élő emberekkel köröz a sötétségben. Ebből a gondolatból nőtt ki egy egész sorozat.

De ebben a történetben már nincsenek igazán emberek, csak gépekbe áttett tudatok. A mindennapi harc is teljesen új jelentést kap. A gép rohad, elromlik, és most aztán nem egyszerű a javítás. Nincs utánpótlás, kevés a hozzáértő és el is indul a harc a készletekért. Ha meg minden meg is van, akkor is gond, hogy géptestből sok művelet nem kivitelezhető.

Egy teljesen más gondolkodást kell felvenni a főszereplővel, és elképzelni egy ennyire más létezést. Nekem már az gondot okoz, hogy milyen az a világ, ahol már semmilyen szerves dolog nincs. Nem is annyira az emberek vége akaszt ki, de elképzelni egy halott bolygót állatok és növények nélkül, csak gépekkel… nem tetszik a gondolat sem.

Ugyanakkor az emberi élni akarás regénye is. Mert lesznek itt sokan, akik így is, akár egy szexrobotban tévelyegve, de fenn akarnak maradni. Nem maradt a régi életből semmi, az emlékek legfeljebb és mégis, küzdenek, szervezkednek.

Érdekes volt, hogy milyen társadalmi formákat vesznek fel. Mivel emberi a gondolkodásuk, nagyon hasonlít arra, amit emberként is ismertek. Különböző csoportok, érdekekkel és vezérekkel. Kezdhettek volna minden pusztulása után valami egészen másba is, de visszatértek az ismert formákhoz.

Az is érdekes pszichésen, hogy mennyire visszavágynak a régi világba, a Paradicsomba. Ahogy imitálnak dolgokat, amelyeket a robottest nem tud, nincs olyan érzékelésük, de pl. eljátszanak egy szexuális aktust. Nem éreznek semmit, nem is igazi szex, de mégis, van rá igény, nosztalgia. Eszembe is jutott Csehov három nővére meg a Moszkva-nosztalgia.

Amivel már ott tartottam, hogy mi is az ember. Ezek a robot emberek ugyanúgy éreznek, emlékeznek és vágyakoznak, mint a nővérek. Minden más, nem alszanak, esznek, éreznek úgy, de belül még emberek. Akkor számít egyáltalán a külcsín?

Nem is könnyed olvasmány, mert nem cselekménye van, hanem más világa és nagyon sok gondolata. Van ugyan kiemelt karaktere, ha úgy tetszik, főszereplője – az egyik lengyel informatikus a történet elejéről – de teljesen lényegtelen még a személy is. Ezzel a megváltozott világgal csak a tudása a fontos, az élni akarása, minden mása megsemmisült.

Hiányzott is nekem a cselekmény, és nem egyszer már belefáradtam. Elvontnak nem mondanám, de ennyit a létezésen és az emberi mivolton gondolkodni, nem akartam.

Még csak azt sem mondanám, hogy mindig mindent értettem. Vannak benne pl. gyerekek, akikből nevelik az új generációt. Nem tudtam hova tenni: tényleg emberek, szerves testtel? Mégis, hogyan? Ha meg nem emberek fizikailag, akkor mik? És a gond, hogy egy ponton fel is adtam, nem is akartam már tudni.

Vannak rajzok is benne, és egy ponton azok már jobban lekötöttek, mint a történet. Abban van humor, és ironikusan rárímelnek a történetre. Nem szervesen annak részét képezik, inkább gondolatokat adnak hozzá.

A sorozat közelebb állt hozzám, bár tény, hogy a regényt tartom mélyebbnek és értékesebbnek. Csak éppen kicsit sem tudott szórakoztatni, túl könnyen beleuntam.

Dukaj: Érkezés a sötétségbe – Mint sci-fi: 55% izgalmas alaphelyzetből jó világbemutatás, de egyre elvontabb és lassabb is.

Szubjektíven: 40% néha untam is, és nem értettem, mire megy ki a játék. Mit kellett volna megtanulnom, meglátnom belőle?

Nos, Amrita, a szépség nem káprázat, fátyol vagy tükör, hanem a szépség az istenség maga.

Meg kell tudnom, ki vagyok. Fény és sötétség vagyok egyszerre. De mind a két világ hozzám tartozik!

Életpályás, saját utat kereső, művészi pályát bemutató.

Gottesmann Mici jómódú család sarja volt, szép és kiváló énekes. Puccini lett volna, aki sztárrá teszi, de egy szerelmi botrány miatt a karrier kútba esett. A nő nem esett kétségbe, egy barátnőjével Indiába utazott, ahol elszerette annak vőlegényét, Umrao herceget. A házasságból két kislány született – az idősebb, Amrita kiskorától nagy tehetségnek volt elkönyvelve. Kiválóan zenélt, de rajzolni tudott igazán. A lány vonzó volt, szabad és meg akarta élni az életét. Párizsban tanult, érmeket nyert és lemerült bármilyen mélységbe, hogy ihletet gyűjtsön. Mindkét nemből választott szeretőket, sokat utazott és egyre többen kerültek a bűvkörébe. Amikor a húga házasodott, az elismert művésznő sem kívánt pártában maradni, és első szerelméhez, az unokabátyjához, az orvos Egan Viktorhoz ment hozzá. Miközben Amritában látták az indiai művészet megújulásának fő alakját, túléltek egy világháborút és saját szabályaik szerint élték az életet.

Valahol szomorú, hogy Amrita Sher-Gil mekkora név volt a korában, egyszerre vallotta magát magyarnak és indiainak, mégis, nincs köztudatban, hogy volt egy olyan festőnk a XX. század első felében, akit Frida Kahlóhoz mérnek.

Szunyogh Szabolcs kötetében regényesen ismerhetjük meg a festőnő életét, művészetét és az őt ért hatásokat. Érdekes már csak azért is, mert félúton igyekszik megállni egy regény és egy ismeretterjesztő munka között. Követi az életrajz elemeit, vannak némileg szárazabb és magyarázó részek benne, de közben regény is, életképekkel és jelenetekkel, regényesen vezetett cselekménnyel és karakterekkel.

Szerettem is a stílusát: komolyabb, mint egy regény, miközben nem nélkülözi annak mesélő erejét és olvasmányosságát. Van dramatizálás is – jó szokásomhoz híven olvasás mellett belevetettem magam a tények összegyűjtésébe is, és nem egy cikket olvastam mellé a festőnőről. Nem egyszer mást, kicsit másképpen találtam, mint amit itt olvastam. Elég sok történet, anekdota maradt fent Amritáról, és a szerző jó érzékkel válogatta úgy őket, hogy egységes, kerek képet adjanak arról, ki volt Amrita, hogyan és miért élt.

Különben ajánlom is, hogy net közelében olvassuk a regényt. Nekem sokat adott hozzá, hogy megkerestem fotókon a helyszíneket, a szereplőket és Amrita festményeit. Igaz, a képzelet egyes pontokon jobb tud lenni. Ahogy szép, szőke fiatalembernek Viktor meg van írva, sokkal megnyerőbb a képzeletemben, mint akit a fotóin láttam. De ezt Amrita kapcsán is el tudnám mondani: a képek nem tudják visszaadni a személyisége olyan fokú varázsát, amit a szerző szavakba tudott önteni.

Tetszett az is, ahogy Amrita köré rendezve bemutatja a korszakot, az országokat. Végig a nőre van a fókusz helyezve, de azért sok mást is megismerhetünk mellette. Az indai művészet is olyasmi, amiről több újdonságot olvastam itt.

Amit azért emésztenem kellett benne, az nem az író mutatványa, hanem a festőnő életviteléből fakad. A XX. század elején Amrita annyira modern, a társadalmi szabályokat semmibe vevő életet élt, hogy még mindig fogom a fejem. Csak egy példa: az esküvője előtt még viszonyba bonyolódott egy angollal, teherbe esett. Majd elutazott a vőlegényéhez, aki előbb abortuszt végzett rajta, majd elvette a nőt. Az, ahogy minden téren ezt a szabadságot megadják egymásnak és végig kitartanak a másik mellett… nem is tudom, irigyelni vagy szörnyülködni kellene rajta. Azért szerintem nem lehetne mentség mindenre az, hogy művész és tapasztalatokat kell gyűjtenie.

Tanulságos és érdekes is, az meg egy nagy plusz, hogy Amrita Sher-Gil magyar is volt.

Szunyogh: Amrita Sher-Gil – Mint életrajzi regény: 85% regényes, de hiteles is, életre kelti és megismerteti a hőseit.

Szubjektíven: 70% lekötött és érdekes volt, sokat olvastam is mellé, de azért nem egy könnyed történet.

A lényeg, hogy legyél valamilyen. A semmilyent nem lehet megjegyezni.

Minden és mindenki másképp szép, másképp különleges, másképp egyedi. Rájöttem, hogy az én nézőpontom csak egy a nézőpontok népes birodalmában.

A változások néha túl gyorsan jönnek, és legtöbbször csak a felszínt érintik. A nagy viharok képesek felkorbácsolni a folyókat, de azok után idő kell, míg újra letisztul a víz és a hordalék ismét a helyére, a mélybe süllyed.