Családi titkos, gyilkosság részleteit felfedő, emberi kapcsolatos.

Daniel Sutherland nem volt könnyű ember, megvoltak a maga démonai. Egy alkoholista anya mellett nőtt fel, és a családot sorra tragédiák érték. Ő maga is többre lehetett volna képes, nagyon jól rajzolt, de nem jutott semmire. Halált nem érdemelt volna – mégis megölték. De ki tette? A rendőrség nyomoz, és nők élete és tragédiák kerülnek felszínre az eset kapcsán. Az alkalmi szerető, Laura, aki a gyilkosság estéjén is a férfival volt, véresen és feldúlva távozott, egy gyerekkori trauma óta pedig testileg és szellemileg sérült. A szomszéd, Miriam, aki rátalál a testre és saját múltjának egy fájdalmas emlékével kell újra szembenéznie. Carla, a nagynéni, aki 15 éve vesztette el a saját kisfiát, még mindig gyászolja és most újabb gyásszal kell küzdenie.

Paula Hawkins az a szerző, akinek nem értem a töretlen népszerűségét. Már a Lány a vonaton kapcsán sem értettem a nagy hype-ot, és még mindig tart. Jó nevű szerző, és az a bizonyos sikerregény még mindig eladja a történeteit. Pedig…

A Lassan izzó tűz ugyanazt a receptet követi, amit az írónőtől már megszokhattunk. Van krimi, vannak szörnyű tettek és gyilkosság, de valahogy mégsem a krimi lesz a lényeg. Sokkal inkább az indíték, a női szereplők belső világa.

Paula Hawkins most egyenesen három sérült személyt is a középpontba helyez – ha Theót és Danielt is számolom, ötöt. De a nők a hangsúlyosak.

Laura alakja volt az első, akit nekiálltam megfejteni és mozgatta az agyam. Borzalmas, ami történt vele és a körülmények, azt is elhiszem, hogy maradtak vissza agyi sérülései is, de akkor is nagyon ellenszenves volt számomra. Nem a hevessége, nem a fájdalma, hanem a dühe, amivel nem tudtam mit kezdeni. Évek teltek el, felnőtt és még mindig az a sértett kislány, aki mindenkinek odacsap és másokat hibáztat. Engem irritálnak azok a személyek, akiknek minden bajuk van, nem győznek panaszkodni, de semmit nem tesznek, hogy jobban legyenek vagy más legyen az életük. Laura meg van rekedve a múltjában, a sérelmében – jól meg lett ez írva, pont ezért olyan ellenszenves.

Miriam kevesebb szerepet és súlyt kap, vele egy kis másik krimi szál lép a történetbe. Rejtélyesebb, egyszerűbb az ő személye. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg kellett az a másik eset a regénybe, a lányok elrablásával. Bár, egy oka volt. Ha az nem lett volna, Miriam annyira ingerszegény és jelentéktelen lenne, hogy nagyon mellékszereplő lehetett volna csak.

Carla, őt sok tekintetben tudom Laura mellé tenni. Rá is igaz, hogy a múltbeli fájdalma határozza meg. Neki bőven lett volna lehetősége továbblépni, ott volt neki Theo. Akár másik gyereket is szülhetett volna. Őt azért jobban megértem és jobban ívelt az alakja, de őt sem tudtam megszeretni. Ahogy Miriam a fejére olvassa, önző. Egy újabb nő, aki dagonyázik a fájdalmában, ahelyett, hogy tenne ellene.

Hawkins mélyrehatóan, alaposan és átélhetően írja ezen alakokat, de mivel alapból ez a karaktertípus irritál, ez ki is hatott arra, hogy tetszett nekem a regény.

Karakterközpontú, a krimi lassan csordogál. Mennyire logikus és értelmes a vége? Nem győzött meg teljesen. Van egy nagyon a végére bedobott, váratlan elem, de kerek történetet és motivációkat írt köré, így azért fogyasztható és emészthető is lett.

A stílus ismerős lesz annak, aki olvasott már a szerzőtől. Érzelmes, jól átadott. A tempója talán lassabb és egyes elemei túl is vannak írva, de olvastatja magát. Hawkins nem húzza túl, ez még olyan terjedelmű, amit értelmesen ki lehetett tölteni.

Számomra túl sok benne a sérülés, és az olyan szereplő, akivel nem szimpatizálok. Zsánerében korrekt, Hawkins kihozta belőle, amit lehetett, de nem szerettem a regényt.

Hawkins: Lassan izzó tűz – Mint női krimi: 75% érzelmekkel teli, felkavaró történet, mélyen megfogott női hősökkel.

Szubjektíven: 45% a három női főszereplőből kettő nagyon az agyamra ment, és nekem több cselekmény is jól esett volna.

A múlt már csak a fejedben van, de a jövőd a kezedben…

Hit, alázat és szeretet. Ha ez a három megvan, akkor minden megvan. Változik a múlt, ha a haragomat rászabadítom a világra? Semmit, kincseim.

Azért, mert gazdag vagy, ne töröld a lábad az emberekbe. Lásd meg te is a jót, és járj nyitott szemmel. A pénz jön és megy, de az, amit magad után hagysz, az örökséged, az megmarad. Minden alkalommal, amikor segítesz valakin, kicsit jobbá teszed a világot, mert kis szerencsével ő is tovább fogja adni. Ezt én úgy hívom, hogy a szeretet piramis.

A tragédiákat ne hasonlítsuk össze. Mindegyik szörnyű a maga nemében. Egyiknek sem szabadott volna megtörténnie egy civilizált világban.

Hiszen amíg minden nap látod a csodát, addig nem gondolkozol azon, hogy mi lesz, ha elveszted, de ha megtörténik, akkor lávaként törnek elő a rejtett érzések. Amikor mindennap egy küzdelem egymásért. Egy igazán boldog ember nem képes a rosszat feltételezni, beleképzelni magát meg végképp nem, ezért aztán nem is elővigyázatos. Ahogy mondani szokták, magasról lehet nagyot esni.

Megállt a tükör előtt, és nézte benne az embert. Az embert, akinek nem maradt semmije, csak pénze. De a hamis érték mit sem ér a valódi érték nélkül. Állt, és nézte az embert, a tükör túloldalán lévő világban. Közben arra gondolt, hogy bárcsak ne lenne pénze, de itt lenne vele a valódi kincse. Aminek nincs szavatossági ideje, nem romlik, nem értéktelenedik. Aki nem tud mást adni, csak mosolyt és szeretetet, de azzal képes bearanyozni az ember életét.

Sportolós, családi helyzetet rendbe tenni próbáló, gyereket mentő.

William Coleman megcsinálta, a hivatásában eljutott a csúcsra. Világbajnok bokszoló, aki szereti is a sportját és meg is gazdagodott belőle. Ám a férfi élete mégsem felhőtlen, miközben a címvédésre készül. Egy viszonyából pár éve kislánya született, Natalie. Bill imádja a kislányt, de annak anyjával nagyon megromlott a kapcsolat. Nancy el akarja venni a kislányt, és ehhez minden eszközt megragad. Bill próbál beszélni vele, de nem ér el semmit. Ügyvédet fogad és jogi útra tereli a vitát. Mikor újra találkozik egy gyerekkori ismerőssel, Ann személyében a szerelem is rátalál és már együtt küzdenek a családjukért. Nem sejthetik előre, milyen veszélyt rejt Nancy otthona és milyen titok vár készenlétben, hogy azzal semmisítse meg Bill igényét a lányukra.

Zavarba ejtő ez a regény. Azt hittem, majd könnyen dűlőre jutok vele, de nem ment annyira könnyen. Túl szélsőséges, több tekintetben is.

Még a zsáner sem tiszta. Egyrészt, lélektani, hiszen nagyon alaposan körbejárja, mi zajlik Bill fejében. A gyerekével, a kapcsolataival vagy éppen a sporttal kapcsolatban. Meglepően sok minden van, amit fel kell dolgoznia – de összességében egy pozitív karakter, akinek megvannak a gyengeségei, de nagy önuralommal és a saját erkölcsi mércéjével méri az életét. Hűséges és a végletekig elmegy azokért, akik fontosak a számára. Céltudatos, kitartó, ezt hozza magával a sportból. Közben meg túlságosan lazán kezel dolgokat: már azon fennakadt a szemem, hogy azért volt együtt Nancy-vel, mert valahol sajnálta. Utána meg olyan megjegyzéseket tesz, visszamenőleg is, hogy el nem tudom képzelni, mit akart attól a nőtől. Semmilyen érzelem nem kötötte hozzá, még csak szép nő sem volt, akihez vonzódott volna. Mondjuk, Ann megjelenéséig nagyon könnyeden vette a testiséget, és csak testi szükségleteket elégített ki vele, de akkor is… Szánalom-viszony? Szánalmas.

A többiek nincsenek így megnyitva az olvasó felé, és vannak is így emberileg nehezen érthető szereplők benne. Nancy, aki egyik percben mást sem akar, mint hogy a lánya őt szeresse a legjobban, a következőben meg azt az embert védi, aki bántja a gyereket? De fura pl. Bill korábbi menedzsere is, akiről majd kiderül, hogy Natalie biológiai apja is ő. Elég béna érvnek érzem, hogy nem mond Billnek semmit, hagyja évekig Nancy mellett sínylődni, mert annyira megszerette a kislányt, hogy káros lett volna, ha beavatja, hogy nem is tőle van. De kérdem én, mi volt addig, amíg Nancy terhes volt? Bill abortuszra akarta küldeni, nem akart gyereket. Akkor miért nem lehetett neki elmondani? Olcsó kifogás sose rossz.

Sport regényként is olvasható, hiszen Bill egyik legfontosabb része, hogy profi bokszoló. Edz, van benne meccs is, áthatja a történetet a sport is. Már csak azért is fontos, mert ebből jön, hogy Bill mennyire képes türtőztetni magát és milyen kitartó. Ott tanulta meg. Mellette ott van minden külsőség, ami ilyen szinten egy sztársportoló mellé jár: a rajongók, a pénz. Talán elnagyolt és jobban meg lehetett volna írni ezt a részét a férfi életének, de itt nem volt hiányérzetem.

Végül, ez eléggé női regény is. Bár az apaság felől közelít, de rengeteg benne a visszaélés nők ellen és az, ahogy ők ezt túlélik. Minden pozitív női szereplőnek van legalább egy története benne, hogyan bántották. Ezek némelyike olyan borzalmas, hogy nem is hittem el, hogy ez van a történetben. Amit Mama elmesél, hogy mit tettek vele az osztálytársai… Megvan A szomszéd lány Ketchum tollából? Sok tekintetben eszembe jutott az a sztori. De Ann története, vagy ami majd Natalie sorsa lesz… Rémes.

Mi ennek a sok erőszaknak a célja? Sajnos, semmi ötletem. Olyan céltalannak tűnik, hogy egymásra halmozza ezeket a történeteket a szerző.

A vége is. Van benne egy gondolatsor, ami nagyon felbosszantott. Natalie szelleme azt mondja Billnek, azért történt vele ez, mert a férfi korábban halálra gázolt egy kislányt, és tartozott egy élettel. Mégis, kinek? Hogy lenne igazságos, hogy egy ártatlan gyerek fizessen más bűnéért? Mert nem csak arról van szó, hogy Natalie belehal a sérüléseibe. Előtte a mostohaapja olyan kegyetlenséggel erőszakolja meg, hogy bele fog halni a belső sérülésekbe. Hol lenne ez a karma Bill korábbi bűnéért? Ezzel Natalie szenved, ártatlanul.

Ahogy meg lett írva, az is rémes. A stílusa olyan… szépelgő? Erőltetettnek éreztem, ahogy szépen megírt akar lenni. Az iskolai fogalmazások jutottak róla eszembe, amikor a gyerek nem mer a saját szóhasználatával és szerkezeteivel írni, mert irodalmi akar lenni. Így körülír, meg olyan műnek hat az egész.

Tipikusan olyan regény, ami sokat akar: cselekményben, mondanivalóban, stílusban. Aztán valahogy semmi nem jön össze.

Russ: Az apa – Mint lélektani: 45% több cselekményszál, több elgondolkoztató téma – de mesterkélt a stílusa és halmozza az erőszakos történeteket, cél nélkül.

Szubjektíven: 25% egy-egy ötlete még tetszett is volna, de nem szerettem a következetlenségeit, egyes üzeneteit és a stílusát nagyon nem.

– Milyen civilizáció az egyáltalán, amely egész népcsoportokat képes kiirtani csak azért, hogy tovább terjeszkedhessen? Miért nem tudnak az emberek megmaradni a városaikban, és békén hagyni az őserdőt?
– Azért, mert még több pénzt akarnak – adta meg a választ Elly.

Indiánok segítségével menekülő, dzsungelt megismerő.

A négy gyerek sikeresen elmenekült a kartell elől, és indiánok találnak rájuk. A nyelv komoly akadályt jelent, de a törzs kész segíteni a gyerekeknek. Magukkal viszik őket, és segítenek nekik az életben maradásra. Cserében csak annyit várnak, hogy vegyenek részt az életükben. Nekik is vadászni kell, gyűjtögetni, segíteni a törzset. Miközben sok hasznos dolgot megtanulnak, a gyerekek átérzik, mennyire igazságtalanul és rosszul bánik a világ ezekkel az emberekkel a pénz miatt. A hazatérésről sem mondtak le, és amikor az egyik tagról kiderül, hogy valamennyire tud portugálul, megnyílik a lehetőség a visszatérésre a civilizációba. Feltéve, ha túlélik az esőerdőben rejlő vadakat és veszélyeket, nem beszélve a kartell embereiről, akik nem akarnak szemtanúkat.

Pontosan ott folytatódik a történet, ahol az előző rész abbamaradt. Ugyan kicsit más ez a kötet, mint az előző, de szervesen egy egységet alkotnak és összetartoznak. Lehet érteni az első rész kihagyásával is, sok mindent röviden átismétel a szerző, de azért ez érezhetően egy sorozat összetartó eleme.

A főszereplők gyerekek, de nem külön jellemek. Ha magam elé veszem a regényt, le tudom írni a neveiket. Mike, Elly, Matti és Gabriel. Abban is 99%-ban biztos vagyok, melyik gyerek melyiknek volt a testvére. De, ha már más jellemzőt kellene rájuk találnom, az nem lenne. Haza akarnak menni, túl akarják élni és össze is mosódott mindenki. Senki nem kapott most olyan jellegzetességet, ami csak az övé lenne, és amiért megjegyezném. Így könnyű bármit beléjük látni, mert jó gyerek mind, és a kis olvasók – mert azért nem az én korosztályom a célközönség, az is igaz – könnyen beleképzelhetik magukat. De azért én többre értékeltem volna valami egyéniséget, mint ezt a megoldást.

Kalandosnak is túlzásnak érzem nevezni ezt a kötetet. A gyerekek végig az indiánokkal vannak, csak a legvégén válnak majd külön. Vigyáznak rájuk és ami veszélyhelyzet adódik, azt közösen kezelik. Nem egyedül vadásznak, nem egyedül kell eldönteniük, mit ehetnek meg. Kapnak szállást, ételt, ellátják a sérüléseket is. Távoli veszélyként ugyan a gondolataikban ott van még a kartell vagy a csörgőkígyó, de ennyi.

Azért vannak kis kalandjaik, tanulnak dolgokat. Megjegyzem, lehet is tanulni a kötetből. Szinte olyan, mintha egy ismeretterjesztő köré lenne felépítve egy gyerekkönyv. Ami bennem legjobban megmaradt, hogy a nyílméreg béka mérge csak kívülről halálos. Ha rákened a nyílra, meglősz vele egy állatot, embert, annak annyi. (Itt egy szegény lajhárt vadásznak le, sajnáltam is szegényt.) Viszont az így megölt állat ehető, mert a gyomrot nem bántja a méreg.

De sok minden van benne. Kiemelt témaként az indiánok helyzetére érzékenyítést nevezném meg – szinte mindig visszatér oda, hogy mennyire fogy a számuk, hogyan veszítik el a kultúrájukat és ennek mennyi köze van ahhoz, ami az esőerdőkkel történik. A gazdasági érdek rombolja a természeti értékeket, de nem csak azt.

Az ismeretterjesztő jelleget erősíti, hogy ez a kötet is félig lexikonként működik. Amikor egy téma felmerül, pl. a fúvócsövek megjelennek, akkor a történetet megszakítva jön egy minimum egy oldalas betoldás, amiben mindent összeszednek a témáról. Itt. pl. hogyan készülnek ezek a csövek, milyen elven működnek, hogy néznek ki, stb. Tanulságosak, el is olvasgatta m őket, de az olvasási élményem csökkentette, hogy folyton kizökkentett a cselekményből.

Továbbra is Bear Grylls koppintásnak érzem, de a természetvédelem szellemiségét és a könnyeden átadott tudásanyagát kedveltem.

Schlüter: A jaguár árnyéka – Mint gyerekkönyv: 45% a történetet háttérbe szorítja az ismeretátadás és a többszöri megszakítás is zavaró. Üresek a szereplők, a cselekmény sem éppen sok.

Szubjektíven: 50% az ismeretterjesztő részek lekötöttek, a cselekmény viszont nem.

– Szóval, mi is a szívtelen szipirtyó férfi változata?
– Hát, talán csak simán pasi – vigyorog Pete.

Sorozatgyilkosos, nyomozós, bosszút álló, csapdát állító.

Dr. Hamish Wolfe mindent megkapott az élettől. Sikeres sebész, aki kifejezetten jóképű is volt. Jómód és egy modell menyasszony. De a férfinak volt egy másik oldala is. Egy gyilkos, aki kövér nőket kapott el és végzett velük. Míg le nem bukott. Míg a bíróság el nem ítélte, börtönbe nem került és elvesztett presztízst, vagyont, menyasszonyt. De valóban egy sorozatgyilkos a férfi? Maggie Rose zseniális és különc ügyvéd, aki több hírhedt és elítélt férfit is szabadlábra segített, kiderítette az igazat, és sikerkönyvet írt az esetről. Hamish anyja őt környékezi meg, hogy vállalja el Hamish ügyét is. Maggie rászánja magát egy találkozóra és Hamish felkelti a figyelmét. Dolgozni kezd az eseten, bármit is szóljon hozzá a rendőrség. Csak az zavarja, hogy Hamish nem a jelen ügyeiről beszél. Azt akarja elérni, hogy Maggie az egyetemi szerelmét, Daisy-t kerítse elő. Vajon miért?

Vannak reklámmondatok, amelyek akaratlanul is bevonzanak egy könyvhöz. A Jobb, mint a Lány a vonaton meg hasonlók nem hoznak lázba, de ha egy könyv ígér nekem egy Hannibal Lecter szintű sorozatgyilkost, akkor vannak elvárásaim.

Ez a könyv nem ugrotta meg őket.

A címét szerettem. Elkezdtem gondolkodni is rajta. Ez már egy jel. Egyikünk hazudik – mivel a kiemelt karakter Maggie és Hamish, adja magát, hogy kettejük közül az egyik a hazug. Mivel Maggie az elbeszélő, neki bizalmat szavazunk, bár az a cím sejteti, hogy könnyen lehet, megbízhatatlan elbeszélővel van dolgunk. Igaz, a végére már húztam a szám. Nem találó cím az Egyikünk hazudik. A Mindketten hazudunk találóbb lenne.

A történet már kevésbé tetszett. Egyrészt, nagyon sokáig tartott, amíg egyáltalán elindulnak az események. Maggie nagyon sokáig kéreti magát, és utána is lassan halad előre a nyomozásban. A vége ismeretében még csak nem is logikus, miért kellett ennyit húzni az időt. Eleve az volt a célja, hogy így jusson Hamish közelébe, mégis, komolyan megdolgoztatta azért a családot, hogy elfogadja a megbízást.

Másrészt, a beharangozáshoz képest nagyon szimpla az ügy. Sima gyilkosság, nem is sok. Éppen csak azért három, mert az már sorozatgyilkosság. Semmi extrém brutalitás, semmi kéjgyilkosság, egyszerű gyűlölet bűnténynek beállítva. Amíg az indíték nincs meg, még kifejezetten bénának is találtam, hogy pont a kövér nők lennének a gyűlölete tárgyai. Rendben, tény, a kövérség stigma. Sok minden, amit a szerző leírt, megáll a lábán. De ennyi lenne az indíték? Kövér, ezért megölöm? Nincs ötletesség az alap gyilkosságokban, semmi popcorn vér, vagy félelmetes, vagy valami megragadó.

Talán a regény közepétől kapcsol a szerző magasabb fokozatba és kezdi el pörgetni az eseményeket. Két csavart helyezett el: az egyikre rá lehet jönni menet közben. Daisy személyazonosságára. Van elszólás, és ha átteszem a neveket magyarra, már az sokat mond. Százszorszép, Daisy. Maggie, vagyis Margaret – margaréta. Rose – rózsa. De az is, amit majd Bolton szépen körbe is ír: a kék haj. Nekem már elsőre az ugrott be róla, hogy ez a figyelemelterelés.

A másik, hogy Hamish milyen játékot játszik. Utólag ez is elég nyilvánvaló, de ez már egy jobb kalitka. Ugyan az alapjai mesebeliek – ugyan honnan találnák ki a semmiből, hogy Daisy áll bosszút és ki lett belőle? 20 év telt el, és hasra ütésre ráérezni a gyilkos személyére? Mondjuk, ennyi erővel az is igaz, hogy Daisy se siette el a bosszút…

Elég jól olvastatta magát, megvan benne a játékosság. De a borzongás, egy tényleg zseniális gyilkos vagy szereplő, az nincs benne. Ettől csalódás is.

Bolton: Egyikünk hazudik – Mint thriller: 60% lassú felvezetés, szimpla gyilkosság – a két csavarból az egyik elég könnyű is.

Szubjektíven: 55% túl hosszú volt a felvezetés, nem tetszett a vége és messze nem kaptam egy újabb Lecter doktort.

Válást feldolgozó, kapcsolatot építeni próbáló, apa – lányos.

Alexa táncosnak tanul, éppen egy bécsi versenyre készül. Az apjával kapcsolatos érzéseit igyekszik egy koreográfiába belesűríteni, miközben a tanára igyekszik rávenni, hogy többet adjon át a közönségnek. A lány ekkor kapja kézhez apja évekkel korábbi terápiájának anyagát. A válásakor kellett Bálintnak szalagra mondani az érzéseit, gondolatait, és ezt küldte most el a lányának. Alexa régen eltávolodott és leginkább harag van benne. Nem érti, mi történt gyerekkorában, hova lett az életéből az apja. A szalagokat sem akarja meghallgatni. Az anyja verzióját ismeri, aki felnevelte és vele volt mindig, neki ez elég is. Ám a kíváncsiság erősebb: barátnőjének megengedi, hogy minden felvételt meghallgasson. Ő maga is egy-egy részre rászánja magát, és lassanként egy más történet is kibontakozik, mint amit ő ismert eddig.

Most felmerült bennem, mit olvastam eddig Kalapos Évától. A DAC sorozatot, a Masszát – vagyis, az ifjúsági könyveit. Bár, ha belegondolok az F mint is ki van már pipálva az olvasólistámon. Nem mintha sokra mennék a hasonlítgatással, mert ez a könyv megint valami más. Ami különben jó dolog, egy újabb szín.

Már a könyvvel való első találkozás feladta a leckét. A borító. A cím. El kellett olvasni, hogy valamennyire megértsem őket. A történetben fontos elem a Bambi, amely felolvasott meseként a lány egyik születésnapi ajándéka volt, és máig kísérti Alexát. Azt is jól leképezi, hogy alakult ki a kommunikációs szakadék apa és lánya között. Hogyan lesz egy kedves ötlet rémálmok okozójává és feszültségforrássá. Azt nem akarom bele látni, már nagyon belemagyarázásnak érezném, ha Bambi és az apja, valamint Alexa és Bálint kapcsolata közé húznék párhuzamokat. (Bambit is az anyja nevelte, már ameddig élt.)

A cím. Egyes számban teljesen tiszta lenne. Alexa most kap arra lehetőséget, hogy megfejtse és megértse az apját. Ki volt Ő? Azzal, hogy többes számba lett helyezve, már érzek benne egy általánosítást és birizgálja az agyam, hogy milyen irányba általánosítsak. Ezek voltak az apák. Melyik korosztály apái? Vagy keressem azokat az általános pontokat, amelyek minden apára jellemzőek? De vannak egyáltalán olyanok?

Egy könyv jóságát jelzi, ha valamit elindít bennem és elkezdem rákapcsolni a saját életem és érzéseim. Miközben olvastam Alexa és Bálint történetét, bennem is lepörgött, hogy én mennyit és miről beszélek az apámmal. Az én szüleim nem váltak el, de az én apám is rengeteget dolgozik máig, és nem egy szófukar alkat. Megvolt az a kapocs, amiért nagyon át tudtam élni a szereplők világát, ha nem is pont olyan, mint az enyém.

Haragudni szoktam az olyan regényekre, amikor minden konfliktus mű és egy kommunikációs elcsúszás van minden mögött. Kalapos Éva most azonban sokkal összetettebb helyzetet írt le, és kifejezetten élveztem is szétszedni a történetet apa és lánya szemszögéből is. Bálint volt az, akivel jobban azonosulni tudtam annak ellenére, hogy a saját életemben én a lány vagyok, nem az apa. Talán azért is, mert sajnáltam. Jó ember, jót akar, szereti a családját és többszörösen hátrányos helyzetbe kerül a jósága, de a kommunikációs gondjai miatt is. Nehezen beszél, és ehhez bátortalanság is párosul. Barbara, a neje viszont gond nélkül mondja a magáét. Abban is különbség van, hogy mit mondanak a gyereknek. A kis Alexa az apjától soha semmi rosszat nem hallott az anyjára, pedig Bara nagyon gyakran keresztbe tett a férfinak. Bálint hagyja, szenved, de nem tesz ellene. Ennyiben az ő hibája, hogy Alexa az anyjához kezd el húzni és az apja lesz a rosszfiú. A lány nem ismeri az apja oldalát, mert ő nem beszél, az anyja meg a saját történetét mondja, és sok a torzítás, elhallgatás. Lenne jobb út? Az sem tenne jót, ha egymásnak esnének a szülők. Bálint így feláldozza magát a lánya békéjéért, és csak a felvételek vannak egy esélyként, hogy Alexa legalább felnőttként lássa azt is, amit ő élt meg.

A sok kis torzulás összeadódik és előáll a jelen helyzete. Hosszan lehetne sorolni, mi és hogyan volt. A lakás: a lánynak sérelem, hogy az apja kényelmesen és egyedül élt egy nagy családi házban, míg neki és az anyjának egy kis panelben kellett meglenni. Azt nem tudja, hogy Bálint nekik szánta a házat, Bara viszont visszautasította és ő ragaszkodott a panelhez. A lánynak sérelem, hogy az apja sorra lemondta a közös programokat és nem is lettek bepótolva. Azt már nem őrzi az agya, hogy az anyja mindig akkor lett rosszul vagy volt valami közös dolguk, ami miatt Bálint nem jöhetett. Azt Bara nem reklámozta, hogy tolta el mindig az apás napokat és hogyan hagyta, hogy a kislány az apját utálja élte.

Valahogy sokkal jobban fájtak nekem Bara húzásai, mint Bálintnak. Aki túl szelíd és naiv, és szerintem ez élhetetlenné tesz egy embert. Én nagyon hamar úgy láttam, hogy Bálint Bara áldozata apaként. El is jutottam hamar oda, hogy én az anya alakját kezdtem el utálni és nem érteni. Alexa hogyhogy nem érzi, azt a majomszeretetet, amivel az anyja kisajátítja, még ma is? A legjobb példa, amikor össze akart költözni a barátnőjével. Bara azt akarta, hogy maradjanak az ő lakásában, ha kell, hárman együtt, de Alexa ne menjen el. Nem véletlenül nem jön ki a lánya párjával, mert ő elvette tőle Alexát. Vagy, az is Barától ered, hogy Alexa nem mondta el az apjának, hogy leszbikus és barátnője van. Mert szerinte nem értené meg, megbotránkozna. Abszolút nem így éreztem a könyvből, inkább ez megint Bara húzása, amivel inkább övé a lánya, mint a volt férjéé. Hiszen Bara az, akivel meg lehet így beszélni a magánéletet is, Bálint az alapokkal sem lehet tisztában.

Bár nem egy hagyományos értelemben cselekménygazdag regény, lelki szinten sok minden történik benne és a kétféle emlék, a nézőpontok összecsapása számomra izgalmassá tette.

Bravúrosnak érzem azt is, ahogy Bálint beszédhibája az írott képben is megjelenik. Nyelvészeten annak idején az egyik legnagyobb halálom volt, amikor szemináriumon a beszédet elemeztük és azt kellett leírni, amit hallunk. Nekem ez egy nehéz feladat volt mindig is, így az ebbe beletett munkát nagyon tudtam értékelni. Pláne, hogy mindezek mellett értelmes is maradt a szöveg. Nem kellett egyszer sem megállnom azon gondolkodva, hogy mi is van leírva elém.

De azért egy rossz élményem is leírom, bármennyire is berántott a könyv és rezegtem vele. A vége. Számomra túl sok nyitott kérdés maradt, a jelenben és a múltban is. Elektronikus könyvként vettem meg, és újra letöltöttem az olvasómra, mert megfordult a fejemben, hogy nincs meg az utolsó fejezet. Aztán kénytelen voltam beletörődni, de, megvan. Csak annyira nem a történet végének érzem, hogy attól komolyan bosszús lettem. Tudom, nem életszerű, de a regényekben szeretem, amikor helyére kerülnek a dolgok és mindenki megkapja, amit érdemel. Itt nem volt meg ez az érzetem.

Érzékeny, beleélős könyv, mindezzel együtt nekem élmény volt.

Kalapos: Ezek voltak az apák – Mint lélektani: 95% idősíkok és nézőpontok ütközése, egy bonyolult élethelyzet nagyon érzékeny megjelenítése.

Szubjektíven: 75% nagyon olvastatta magát velem, de a végét még mindig nehezen emésztem.

Ez marad utánunk: rozsda és egymilliárd süket okostelefon.

Egész életük robotélet: javítsd meg ezt, csináld meg azt, építsd fel ezt; egész életük a hardver álma, pedig éreznek, érzik, hogy AZ NEM LEHET, HOGY ENNYI AZ EGÉSZ.

Posztapokaliptikus, más világban fennmaradó, robotos.

Egy hír pillanatok alatt rázza meg az egész világot, már, aki még életben van: valami történt. Ahogy felkel a nap, a szerves életnek vége. Ázsiának esélye sem volt, Európában és az Államokban még jut pár perc, pár óra az életből. Egy lengyel informatikus csoport egy része vadul játszani kezd a kedvenc játékával, míg pár főnek eszébe jut, hogy van itt olyan technika, amivel digitálisan képesek beolvasni az agyukat. Így, amíg van idő, feltöltik magukat a számítógépre. Nem csak ők döntöttek így – sok fiatal gamer rendelkezett azzal az eszközzel, így a szerves élet vége után mindenféle robotok és elektronikus eszközök kelnek életre, bennük egy-egy emberi tudattal. Egy új valóság kezd épülni, amelyben vágyakozni a régi életük után, csoportokat alakítanak ki és a mindennapi harc célja a javításra felhasználható alkatrész lesz. Kevés az informatikus, aki tényleg ért is ezekhez a dolgokhoz, de mindenki küzd és dolgozik, amivel tud.

A Netflix sorozatot, amelyet reklámoztak is azzal, hogy Dukaj regényéből készült, már láttam. Bár tudtam, hogy a kettőnek minimális köze van egymáshoz, azért így is megcsapott, mennyire kicsi a közös intervallum. A regényben vannak elméletek, legendák, amikkel biztatják magukat a robot emberek. Az egyik a repülőgép meséje, amely élő emberekkel köröz a sötétségben. Ebből a gondolatból nőtt ki egy egész sorozat.

De ebben a történetben már nincsenek igazán emberek, csak gépekbe áttett tudatok. A mindennapi harc is teljesen új jelentést kap. A gép rohad, elromlik, és most aztán nem egyszerű a javítás. Nincs utánpótlás, kevés a hozzáértő és el is indul a harc a készletekért. Ha meg minden meg is van, akkor is gond, hogy géptestből sok művelet nem kivitelezhető.

Egy teljesen más gondolkodást kell felvenni a főszereplővel, és elképzelni egy ennyire más létezést. Nekem már az gondot okoz, hogy milyen az a világ, ahol már semmilyen szerves dolog nincs. Nem is annyira az emberek vége akaszt ki, de elképzelni egy halott bolygót állatok és növények nélkül, csak gépekkel… nem tetszik a gondolat sem.

Ugyanakkor az emberi élni akarás regénye is. Mert lesznek itt sokan, akik így is, akár egy szexrobotban tévelyegve, de fenn akarnak maradni. Nem maradt a régi életből semmi, az emlékek legfeljebb és mégis, küzdenek, szervezkednek.

Érdekes volt, hogy milyen társadalmi formákat vesznek fel. Mivel emberi a gondolkodásuk, nagyon hasonlít arra, amit emberként is ismertek. Különböző csoportok, érdekekkel és vezérekkel. Kezdhettek volna minden pusztulása után valami egészen másba is, de visszatértek az ismert formákhoz.

Az is érdekes pszichésen, hogy mennyire visszavágynak a régi világba, a Paradicsomba. Ahogy imitálnak dolgokat, amelyeket a robottest nem tud, nincs olyan érzékelésük, de pl. eljátszanak egy szexuális aktust. Nem éreznek semmit, nem is igazi szex, de mégis, van rá igény, nosztalgia. Eszembe is jutott Csehov három nővére meg a Moszkva-nosztalgia.

Amivel már ott tartottam, hogy mi is az ember. Ezek a robot emberek ugyanúgy éreznek, emlékeznek és vágyakoznak, mint a nővérek. Minden más, nem alszanak, esznek, éreznek úgy, de belül még emberek. Akkor számít egyáltalán a külcsín?

Nem is könnyed olvasmány, mert nem cselekménye van, hanem más világa és nagyon sok gondolata. Van ugyan kiemelt karaktere, ha úgy tetszik, főszereplője – az egyik lengyel informatikus a történet elejéről – de teljesen lényegtelen még a személy is. Ezzel a megváltozott világgal csak a tudása a fontos, az élni akarása, minden mása megsemmisült.

Hiányzott is nekem a cselekmény, és nem egyszer már belefáradtam. Elvontnak nem mondanám, de ennyit a létezésen és az emberi mivolton gondolkodni, nem akartam.

Még csak azt sem mondanám, hogy mindig mindent értettem. Vannak benne pl. gyerekek, akikből nevelik az új generációt. Nem tudtam hova tenni: tényleg emberek, szerves testtel? Mégis, hogyan? Ha meg nem emberek fizikailag, akkor mik? És a gond, hogy egy ponton fel is adtam, nem is akartam már tudni.

Vannak rajzok is benne, és egy ponton azok már jobban lekötöttek, mint a történet. Abban van humor, és ironikusan rárímelnek a történetre. Nem szervesen annak részét képezik, inkább gondolatokat adnak hozzá.

A sorozat közelebb állt hozzám, bár tény, hogy a regényt tartom mélyebbnek és értékesebbnek. Csak éppen kicsit sem tudott szórakoztatni, túl könnyen beleuntam.

Dukaj: Érkezés a sötétségbe – Mint sci-fi: 55% izgalmas alaphelyzetből jó világbemutatás, de egyre elvontabb és lassabb is.

Szubjektíven: 40% néha untam is, és nem értettem, mire megy ki a játék. Mit kellett volna megtanulnom, meglátnom belőle?