A többi ember a mindennapi tükrünk.
A többi ember szeméből olvassuk ki az értékeinket.
A földgolyó gyönyörű volt, egyben kegyetlen is, túl gazdag, túl kiszámíthatatlan.
De nem lehet esetleg, hogy minden nemzedéknek megvan a maga Hitlere? Hogy a megváltozott, nem biztonságosnak érzett világban valaki jobb életfeltételeket ígér, és ennek nevében az emberek készek elfogadni a diszkriminációt, a gyűlölködést és az erőszakot?
Nem kezdődik minden megint elölről?
Küldetésre induló, igazságot meglátó, alternatív történelmi.
Renata annak a társadalomnak a hívő gyermeke volt, amelyikbe beleszületett. Vagyis, pontosan tudta, mekkora érték egy darabka papír. Tudta, hogy az már nagy teljesítmény, ha nő létére sikerül tanárnővé válnia. Remélte, hogy olyan férfi kéri majd meg az apjától, akivel nem csak a genetikájuk megfelelő, de szerethetik is egymást. Tudta, hogy a fizikai szépségnél többet jelent az egészség, a sport és a műveltség. Hitt abban, hogy Szent Hitler 
kijelölte számukra a tökéletes módot az életre és egy napon visszatérhetnek a Földre, amelyet majd meghódítanak a náci eszmékkel újfent. Ám a lányt egy olyan férfi kéri meg, aki idősebb, nagyon nincs egy hullámhosszon a lánnyal. Klaus esélyes arra, hogy a Hold új vezetője legyen, de Renata ennél többet akar. Amikor egy Holdra szálló amerikait elfognak, és megindítják a Földre az első csoportot, a lány velük szökik, és akaratlanul is rálép egy olyan útra, amely megváltoztatja majd világa életét.
Nem véletlen, ha valakinek erről egy film jut az eszébe. A Támad a Hold valóban a film a regény mellett. Johanna Sinisalo írta a film forgatókönyvét is, de annyira benne ragadt a világban, annyival többet akart még mondani, hogy regénnyé bővítette a sztorit. Ez az Iron Sky.
Annak ellenére, hogy mennyire röhejesnek hat az alapkoncepció: nácik a Holdon, Sinisalo egy nagyon izgalmas gondolatmenetet visz végig. Kitalált egy telkes kultúrát, amelynek a náci eszmék az alapjai és a Holdra vannak igazítva. A túlélésért kellett ezt-azt módosítani, de nagyon hithű egyedeket nevelnek ki. Olyan nézeti elvakultság van, hogy az már teljes agymosás. Itt még csak eszébe se jut senkinek, hogy lehetne másképpen is.
Az egy plusz érték benne, hogy Renata is hívő, és vele együtt mi is bejárhatjuk az eszmélés folyamatát. Még akkor is, ha az előismereteimnek hála volt olyasmi, amit sokkal előbb át tudtam látni, mint Renata. Neki még fel sem ötlött a gondolat, de olvasóként mi kombinálhatunk. A gyógytelep, ahova az öregeket és a betegeket küldik? Renata tényleg elhiszi, hogy ott segítenek nekik. Én meg közben tudtam, hogy mit műveltek a nácik a fogyatékosokkal és a pszichés betegekkel. Mondjuk úgy, nekem lett igazam – bár azt a fokú feldolgozást, amit végeztek a telepen, én se gondoltam volna. A csizmák… attól a hideg ráz.
A maga hideg viszonyai között működött az a rendszer, a német pontosság megvolt benne. Sinisalo tényleg nagyon sok mindent átgondolt, és leírt egy egész életformát. Ezt még akkor is tudtam értékelni, ha eszembe nem jutna nácinak lenni a Holdon.
A másik nagy találmánya, amikor a ma emberét ütközteti a Földre ment nácikkal. Ahogy Renata megismeri a földiek éltformáját is, és vele újra és újra rádöbbenhetünk, mennyire nem tudjuk értékelni, amink van és milyen pazarlóan élünk. Ezek a kis dolgok, mint pl. a tiszta víz és zuhany luxusa, a regény kontextusában felértékelődnek és tényleg, el is kellene gondolkozni, hogy mink van és hogyan lehetne meg a későbbi generációknak is.
Az emberi természetről is jön egy jókora lecke a lánynak. Klaustól ennél többet nem is vártam, de amit az amerikai politikában művelnek… Találó és érdemes a sorok közé látni. Itt ugyan nácik ellen készülnek, de a gazdasági érdekek, háború mögötti politikai célok és még sok más is könnyen megfeleltethető korunknak.
Jól megírt szatíra, és Sinisalo szereplőket is jól ír. Árnyal, kidomborít és történetet ad nekik.
A története érdekes, néha abszurd, de amire figyelmeztet közben, ami mögötte van, az fontos.
Sinisalo: Iron Sky – Mint sci-fi: 75% részletes és nagyon sok üzenete van korunknak. Érdekes ötlet, jó karakterek.
Szubjektíven: 70% vicc is lehetne, de meglepően komoly és szemfelnyitó. Ki tudta pl. hogy az SS egyenruháját Hugo Boss tervezte?
A meghiúsult álmok úgy vágnak, mint az üvegszilánk.
A sebek nem szoktak máról holnapra begyógyulni, de idővel nem fájnak már annyira.
Viszonyos, múlt bűnéért vezeklő, családot összetartani próbáló.
Poppy Page élete első ránézésre teljesen idillikus és boldog. A férje megbízható és jó ember, egy fogorvos. A cége jól megy, egyre jobb neve van, mint színészek ügynöke. A két lánya helyes teremtés, az egyik tiszta apja, a másik magára emlékezteti. Az anyósa meg egy angyal, aki sikeresen pótolta az anyja hiányát a szívében. A felszín alatt azonban akadnak gondok: Stuart jó ember, de már inkább csak barátok, mint szerelmesek. Poppy bele sem mer
gondolni, mikor feküdtek le egymással utoljára. A lányok lassan kirepülnek. A cég ugyan jól megy, de azért választotta ezt az utat, mert a színésznői álmait nem tudta megvalósítani. Egy fogadáson újra látja első nagy szerelmét, Matthew-t, aki egy kis ideig nagyon ismert színész is volt. Flörtölnek, és Poppy, aki eddig hű asszony volt, egy veszélyes útra lép. Egy hibát vét, és minden veszélybe kerül: zsarolni kezdik, és a gyilkosságig fajulnak az események.
Jane Corry thrillereit korábban szerettem, és most némi kihagyás után megint kézbe vettem egyet. Ha nagyon rövid akarok lenni, akkor nem volt meg ugyanaz az élmény, mint a korábbi regényeknél. Ennél valami vérfagyasztóbb, izgalmasabb kellett volna nekem.
Megvan a romantikus regények azon típusa, amit úgy igyekeznek feldobni és kicsit történelmivé tenni, hogy két idősíkon haladunk egyszerre? Mert pl. az unoka megtalálja a nagyi naplóját, amiben van egy rejtély meg egy szerelem, amit a jelenben felderít egy jóképű férfi mellett, akibe a végére bele is szeret? Jane Corry most valami hasonlót játszik el, csak thriller keretek között.
Egyrészt, van a jelen története, amelyben Poppy félrelép és a következmények egyre jobban fenyegetik. Hiszen az egykori szerelme, aki visszatért az életébe, nem egy jó ember és megvannak a maga céljai. Corry nagyon női regényesen fogja meg, ahogy Poppy egyre inkább kétségbe esik és egyre kevesebb esélye van olyan megoldást találni, amellyel nem okoz fájdalmat a családjának. Közben ugyan van egy-egy beékelés, amelyből kiderül, hogy gyilkosság fog történni és Poppy is érintett, de ezek annyira homályosak, hogy inkább csak a hatást fokozzák: tudjuk, hogy nem lesz jó vége az esetnek. A feszültség nő, csak éppen annyira női regényes az egész keret, hogy nem tudott megfogni.
Másrészt viszont Poppy anyósának leveleit olvashatjuk, amely emlékeztet egy naplóra. Ebben el van mondva az, amit a nő észlelt a menye körül zajló eseményekből és elmeséli a saját múltját, amiben szintén volt egy botlás. Ez még inkább női regényes, mint Poppy szála. Mert Betty története tulajdonképpen miről is szól? Egy fiatal lányról, aki beleugrott egy házasságba, a férfiról viszont kiderült, hogy erőszakos és zsarnokoskodó. Nagyon közel áll az egész a családon belüli erőszakot bemutató női thrillerekhez, csak Jock nem megy el annyira messze, mint az ilyen regényekben a férjek szoktak. Van bűn, van elnyomás, de nincs bűntény. Ennek ellenére mégis, ez a szál kötött le jobban.
Betty szimpatikusabb volt nekem, mint Poppy. Egyre nehezebben tudok együttérezni az olyan női szereplőkkel, akiknek megvan mindenük, mégis nyavalyognak és belemennek rossz dolgokba. Mi Poppy baja? Hogy a férje egy ideje nem feküdt le vele – így hagyja, hogy Matthew megbolondítsa és ágyba csalja. Nem lett volna egyszerűbb rákérdezni a férjétől, hogy mi van vele? A végén, amikor már mindenen túl vannak, képesek beszélni és megoldani a gondjaikat. Olyan fárasztó, amikor az ügy mögött kommunikációs rövidzárlat van… Betty történetében súlyosabb problémák vannak, és Betty mégsem megy el addig, mint Poppy. Roppantul rühellem a házasságtörő szereplőket, így néha bizony azért drukkoltam, hogy Poppy fizessen csak meg a hibájáért, pláne, hogy magának még bonyolítja is a történetet.
Lélektanilag szépen össze van rakva, és a két történetet is gondosan összeérteti a szerző. Olvasmányos, fogyasztható. Csak éppen annyira a romantikus szál és a női/házassági kérdésekről szól, hogy számomra kevés volt benne a thriller.
Összességében inkább való a romantikusabb, női regényeket választó olvasóknak, mint akik egy csavaros és jól felépített thrillerre vágynak.
Corry: Hiba volt – Mint thriller: 50% A női szereplők gondosan felépítettek, lélektanban erős női regény, de a bűnügy kevés benne.
Szubjektíven: 45% Poppy eléggé ellenszenves volt nekem, ráadásul végig hiányoltam a krimit.
Meg kell tanulnod sebezhetőnek lenni. Megara – folytatta. – És rá kell jönnöd, hogy a szerelem az jelenti: akkor is megnyitod a szívedet annak, akit szeretsz, ha nem mindig úgy végződik a történet, ahogyan szeretnéd.
Sose engedd, hogy egy férfi elhalványítsa a fényedet. Ezen a világon csakis magadra számíthatsz.
Küldetést teljesítő, személyiségfejlesztő, humoros.
Hercules kiállta a próbát, megmentette a világot. A szülei tárt karokkal fogadják és megnyílik előtte az Olümposz: isten lehet. A fiatalember azonban vissza akarja utasítani: szívesebben maradna Meg mellett a Földön halandóként. Zeusz nem engedélyezi, és hallani sem akar arról, hogy Hercules tartsa a kapcsolatot az 
emberlánnyal. Héra az, aki látja, hogy a fia mennyire kötődik a lányhoz, így kiutat ajánl. Ha Megara be tudja bizonyítani, hogy méltó, segít neki istennővé válni és nem kell elválnia a szerelmétől. Meg rááll a próbára, bár tele van bizonytalansággal. Valóban szerelmes Herculesbe és vele akar lenni örökké? Milyen isten lenne belőle? A feladat sem könnyű – annak a férfinak a feleségét kell megmentenie, aki összetörte a szívét és aki miatt elvesztette a lelkét. Szembe tud nézni a múltja titkaival és Hadésszal, akinek szintén van egy titka?
Az egyik szemem sír, a másik nevet. Van ebben a regényben, amit jó ötletnek tartok és kellemesen merít a görög mitológiából, míg más szálakkal nagyon összevesztem benne.
Az alap, hogy a Disney mesében lesz egy alapvető változás. Itt Hercules isten marad és Megnek kell istennővé válnia, ha együtt akarnak maradni. Így indul egy kaland és nagyon hamar egy nagyon lányos regényben találjuk magunkat.
Eltúlzottnak éreztem, ahogy Calonita bizalmatlanná teszi a hősnőjét. Az anyja arra nevelte, hogy álljon meg a saját lábán és ne bízzon a férfiakban. Ehhez hozzájön saját rossz tapasztalata, és az agyamra ment, ahogy Meg viselkedik és gondolkodik. Egyik percben bármit megtenne a Csodafickóért, a másikban olyat szól be neki, hogy csoda, Hercules kitart mellette. Nagyon bizonytalan, nagyon gyötrődő és túlírt ez a dilemma a lányban. Nem is simán az, hogy bizalmatlan, de azon is folyton mereng, hogy egyáltalán szerelmes-e. Általában meggondolatlanul tesz vagy mond valamit, aztán egy fejezeten át maga alatt van, hogy ezt miért kellett. Nagyon nem bírtam ezt a viselkedést.
Kettes gondom: az exe. Aigeusz tényleg szerepel a görög mitológiában, csak ott nem athéni zenész, hanem király volt. Itt kislánya van, Cassia, akiből felnőve nagy hős lehet. (Megjegyzem, akad görög hősnő a mitológiában, de pont nem ezen a néven.) Aigeusz gyermekéből az eredetiben is hős lett, csak ott fiú volt és a Thészeusz névre hallgatott. A feleség neve meg Katerina – végig azt vártam, hogy kiderül az orosz vagy német származása, mert nem éppen görög hangzású a neve…
Meseregény, már az eredeti Disney mese is bőven csúsztatott, így tudom, hogy nem kellene ennyire komolyan venni és az eltéréseket vadászni, de akkor is irritált.
Még, ha értem is, hogy lesz ez kislányoknak kalandos mese. Hiszen a végére az arany középútig jut el Megara: továbbra is önálló és tevékeny nő, de már tud bízni és segítséget kérni is. Szerelmet tud vallani, de nem rohannak az oltár elé elvakultan. Vagyis, bőven akad a személyében üzenet a mai kislányoknak.
A mese alakjait is szépen felsorakoztatja és igyekszik az egyéniségüket is megtartani. Hercules esetében mondjuk nem tetszettek a felbukkanások, azok nagyon olyan érzetet keltettek bennem, hogy a cselekményt nem viszik előre, csak kell valami, hogy ő is szerepeljen a regényben, ha már a mesében főszereplő volt és Meg párja is ő.
Ami viszont tetszett: Hádész visszatérése és a valódi mitológia felé közelítés. Calonita jópofán dolgozta bele a történetbe Perszephoné meséjét és ebben megvolt az ötletesség és érzelem, a mese, amit Meg történetéből hiányoltam. Más kicsit, mint a mítosz, de az esszenciája egyezik és tetszett az üzenete is.
A Sorsfordító történetek lényegét őrzi, nem rossz igazából, de nem is olyan ötletes, mint lehetne.
Calonita: Bírnod kell a célig – Mint ifjúsági: 70% a mesét másként viszi tovább, ötletesen merít az igazi mitológiából is, miközben modern üzenetet tesz bele és sok lelki gyötrődést.
Szubjektíven: 50% Meg lelki gyötrődése nagyon nem tetszett, a mitológiai eltérések is tudtak zavarni, de a Perszephoné-szál tetszett.
De a nosztalgia már csak ilyen – a gyermekkori emlékek zsarnoksága, amelyek oly csodálatosnak és tökéletesnek tetszenek.
– Amikor az ember odavan valakiért, akár Brad Pitt is besétálhatna, az sem érdekelné…
– Brad Pitt egy vénember – szólok közbe.
– Ööö… akkor Harry Styles?
Ezen majdnem elmosolyodom.
– Igen. Talán. Vagy Timothée Chalamet.
Önmagában a divat nem érdekel, de tiszteletben tartom a ruhák hatalmát a megfelelő hatás elérésében.
Esküvőre utazó, titkokat felszínre hozó, bosszút álló.
Jules mindent megkap, amit csak akar. Az egykori duci lány most sikeres és felettébb csinos újságtulajdonos, aki a tökéletes párt is megtalálta. Will nem csak jóképű, de a saját túlélő műsora felettébb népszerű is. Egy szép és 
híres páros, akiknek a tökéletes esküvő is jár. Egy eldugott ír szigeten kerül rá sor, ahova sorra érkeznek a vendégek. Jules mindent igyekszik kézben tartani és semmi nem ronthatja el a nagy napját. Másnap mégis rendőrt kell hívni: gyilkosság történt. Ahogy a vendégek múltja megelevenedik, kiderül, hogy mindenkinek megvolt az indítéka a gyilkosságra. Mindenkinek megvan a maga sötét titka, és mind egy emberhez kötődik, aki holtan hever a szigeten. De ki tette, és mi volt az ő oka? Öngyilkosság, házasságtörés, abortusz, gyilkosság és átverések sora – választék bőven akad.
Egy új szerző, akinek érdemes lesz megjegyezni a nevét. Lucy Foley. A Vendéglista nem egy krimis és közönségdíjat bezsebelt és tényleg jól összerakott, remek kis regény volt. Miközben nem is hagyományos krimi és mégis az.
Amit elsőnek kiemelnék, hogy mennyire Agatha Christie jutott eszembe – pontosabban két története. A Tíz kicsi néger és a Gyilkosság az Orient Expresszen. A cselekményből szerintem látszik, miért: hiszen egy szigeten vagyunk, ahol mindenkinek megvan a maga sötét titka, és ahonnan nincs kiút. Van egy gyilkos, lesz egy áldozat – ha mindenki nem is hal meg. Viszont, mindenkinek van indítéka gyilkolni – ezzel el is értünk az Orient Expressz, miért jutott eszembe kérdéshez. De egyiket sem másolja Foley, más a megoldása és a története is, de kellemesen eszembe juttatta ezeket a krimi klasszikusokat.
Nagyon tetszett a felépítése. Minden szereplő kapja a fejezeteit, amelyből lassan megismerjük az ő történetét. Ráadásul Foley úgy építkezik, hogy mindig éppen csak egy kis dolgot fed fel. Így folyamatosan húz előre, mert az ember kíváncsi, hogy akkor most mi is a násznagy titka? Mit nem fedett még fel a menyasszony legjobb barátjának felesége? Mibe betegedett ennyire bele a menyasszony húga? Egyre csak halmozódnak a titkok, amelyeknek az olvasó sem tudhatja a megoldását, és a rejtélyekből megépül a regény, hogy a tetőpontra megkapjuk a választ és együtt érezzünk azzal, aki majd lesújt a késsel.
Az időszerkezet is ötletes. A jelen síkja az esküvő, a gyilkosság. Ehhez képest az egyes szereplők múltbéli fejezeteket kapnak, amelyekben akad bőven visszaemlékezés – így az idő rétegei is egymásra rakódnak. Minden összeér abban a pontban, az idő terén is, amikor a gyilkos lesújt a késsel.
Bőven van benne tragikus történet, akadnak meglepő csavarok. Nem egy olyan szál volt, akinek meglepődtem a kiderülő igazságán. Mondjuk, a legvégére azért már volt egy olyan érzésem, hogy nem hiszem el, hogy ezért is az okolható, akit majd meggyilkolnak a jelen idősíkjában. De tényleg: ha valakinek valami traumája van, tuti, hogy azért valamiképpen ez a személy a felelős. Az már azért kicsit túlzás…
Bírtam a szereplők felépítését. Koránt sem szerettem meg mindenkit, de meg tudtam érteni őket. Nincsenek vegytisztán jó emberek benne, de jobbak és rosszabbak azért akadnak. Szépen le van vezetve, hogy a múltjuk hogyan formálta őket. Szembenézés vár mindenkire, és a végére olyan érzetem is volt, hogy nagyjából mindenki megkapta, amit érdemelt.
Gyorsan olvastatta magát, szórakoztató is. Foley jó mesélő és éppen annyira láttatja a tájakat, a szereplőket, amennyire kell. Nincs túlírva, jól szerkesztett regény.
Egészen rákattantam. A vadászpartit is beszereztem, vagyis Foley-t még biztosan olvasok.
Foley: Vendéglista – Mint thriller: 80% bár nem igazán nyomoznak, az időszerkesztése és a motivációk, rejtélyek felépítése nagyon olvastatta.
Szubjektíven: 95% bírtam, ahogy a végsőkig van feszítve a rejtély és ahogy az igazságok kiderülnek – ha túlzás is, hogy minden oka egy személy.
– Szerettünk volna egy betűszót, de nem jött ki… – motyogta Theo.
– Eszembe jutott egy találó. Hívhatnátok magatokat Szánalmas és Zavaróan Amatőr Romhalmaznak. Vagyis röviden…
– Senkinek sincs kőbe vésve a sorsa.
– Nem tudom, van-e választásom.
– Mindig van választás.
A Föld nagyon elszántan próbál kétszer olyan nehézzé tenni mindent a nők számára, ami a férfiaknak sem könnyű.
Te vagy az egyetlen, aki eldönti, mivé válsz.
Szerintem mind képesek vagyunk olyan dolgokra, amiket most el sem tudunk képzelni.
Ha a sors rossz lapokat osztott neki, hát újrakeveri a paklit. Vagy szétvagdossa a kártyákat, és saját maga intézkedik.
Már úgyis te vagy a főgonosz mindenki történetében, Loki – válaszolt Amora, és fátylát az arcára libbentette. – Miért nem kezdesz a szerepednek megfelelően játszani?