Testőrös, szerelembe eső, múlton túllépő.

Jake sorsát a szülei tragikus elvesztése eldöntötte. Amint tehette, bevonult és ki is emelték, annyira jól lőtt. SAS mesterlövészként megtalálta az életcélját, míg a magánélete szerencsétlen alakulása a karrierjét is tönkretette. Jake pár évvel később profi testőr, aki a démonok elől menekül. Nőkkel és névtelen viszonyokkal, a munkával feledkezik meg a történtekről. A legújabb munkához nagyon nem fűlik a foga: a szexi pasira ragadnak a nők, így csak férfiakat szokott védeni, a félreértéseket elkerülendő. Most azonban gyorsan kell a figyelemelterelés, és csak egy nő jön szóba. Camille egy milliárdos féltett lánya, modell, aki a tudtán kívül halálos fenyegetéseket kapott. Bár Camille lázadna az apja bérelte izomerő ellen, tagadhatatlan köztük a kémia. Mire Jake észbe kap, már egy életre meg akarja a nőt védeni.

Pont jókor talált rám az e regény. Nincs mindig gyomrom az olyan történetekhez, amelyek annyira rosszak, hogy az már szinte jó. Most pont ilyen hangulatomban voltam, és amin máskor kiakadok és oldalakig írom a panaszaim, most nevetni tudtam.

Mivel is kezdjük? A cselekménnyel lesz a legegyszerűbb. Annyira klisé, hogy szinte előre tudni mindent. A belobbanó vágy, a félreértés, nagy békülés és még nagyobb happy end. Egy ponton sem lep meg, pont azt hozza Camille és Jake kapcsolatában, amit végig vártam. Ettől simán lehetne unalmas is.

Attól meg borzalmas, hogy milyen idióta helyzetek akadnak benne ténylegesen és érzelmileg is. Most komolyan, ki szerint romantikus egy pucér piknik? Egy tisztáson, ahol hangyák vannak meg mindenféle rovarok. Mocsok. Romantikus jelenet akart lenni, tudom, de én szabályosan röhögőgörcsöt kaptam tőle. Vagy, amikor Jake reggelizteti a nőt. Az különben nem önellentmondás, hogy imádja, ahogy kinéz – az volt az első, amire felfigyelt – de folyton etetné? Azért megérne egy misét, ha pár kilót felszedne a nő, akkor meg futni vinné?

Máskor kiakadok, most szórakoztam azon, még az érvek is mennyire nem passzolnak. Jake, aki magában elmondja millió meg egyszer, hogy tetszik neki, hogy Camille nem egy elkényeztetett királylány, független és okos nő. Mégis, miből szűrte ezt le? Hogy azt mondta az apjának, nem akar testőrt? Ahogy a helyzet alakul, ettől éppen annak az elkényeztetett lánynak látszik, aki nem. Okos? Fel nem fogom, ezt miből veszi. Pláne, hogy utána bődületes mennyiségben jönnek a szexuális utalások meg az ágyjelenetek. Amikor nem éppen arra gerjed, hogy milyen okos a nő… Nem mintha fordítva jobb lenne – Cami mit lát meg a férfiban? A regény szavaival élve a fitt faszt. (Még valami, amit rühellek egy könyvben. Indokolatlan trágárság – pipa!) A halálom, amikor a szexet összemossák a szerelemmel és ez a regény teljes egészében azt játssza meg.

Ha már a sok szex. Erotikus regény, legyen. Pláne, hogy meg sem közelíti a szürke 50 szintjét. Viszont, annyiszor használja a popsi szót, hogy az zavaró. Különben is, popsi? Arról kisbabákra asszociálok és máris pedofil színezetet kap nálam.

Itt még abban is hiba van, hogy mennyire álompárt és tökéletes embereket kapunk. Ok, a szereplők fekete-fehérek. A gondom az, hogy Jake van a nagy hősnek, remek embernek eladva. A végére azonban kiderül, mit tett a saját gyerekével. Az viszont nálam nagyon nem fér bele egy jó ember jellemzésébe, itt meg mindenki úgy tesz, hogy teljesen ok, hogy 4 évig rá se néz a saját gyerekére. Egy találkozás után meg éppen csak nem éneklik kézen fogva a gyerekkel meg Camille-lel a We are family-t.

A krimi szál meg gyors és összecsapott, de ez kit lep meg? Lepedőakrobatika csak a lényeg.

Miért nem akadok ki jobban, és miért találtam mégis szórakoztatónak ezt a könyvet? Mert pont akkor olvastam, amikor ezen a sok hülyeségen csak röhögni tudtam. Máskor morognék.

Malpas: A védelmező - Mint erotikus: 65% sok szex, tökéletesként eladott szereplők, némi más szál terelésképpen.

Szubjektíven: 50% más idegállapotban kiakadnék rajta, de nagyon. Most viszont vihogtam.

Ma trilógiákra emlékezünk. Ha megmondom a 3. rész címét, beugrik melyik sorozatból van?

1: Az utolsó város

2: A király visszatér

3: Horda

4: Excalibur

5: Pusztulás és felemelkedés

Megoldás: Tovább!

Nyomozós, beépülő, főnökkel zöld ágra vergődni próbáló.

Caroline a jól sikerült Hollywood-i cikk után meghívást kap a cég párizsi irodájába a főnökétől. Mivel a jóképű Pierre Duval mozgatja a nő fantáziáját, el is utazik. Ott azonban nem városnézés és flört vár rá, hanem egy újabb eset. Duval egy ismerőse számol be arról, hogy a barátnőjével gyanús eset történt: a férjét gyászoló asszony egy klinikán volt, egy kisebb vagyonért, és teljesen megváltozva tért haza. Mivel a klinikára éppen meztelen jóga oktatót keresnek, Duval már gyártatja is Caro hamis életrajzát. A nő egy hét alatt kell, hogy magára szedjen annyi jóga kultúrát, hogy ne bukjon le azonnal. Irány Rio, és a várossal való gyors ismerkedés után már be is jelentkezett a klinikára. Valóban valami gyanús zajlik ott, de egy beépített nyomozónőnek hála gyorsan felfedik a titkot.

Újabb habkönnyű csajos regény, amit akár nyaralásra is bedobhatunk a táskánkba. Ebben a kötetben visszakaptunk valamit az eredeti hangulatból, nyaralós több értelemben. Kis könnyed olvasmányos – de azért nem ez a kedvencem a 4 rész közül.

A cselekményben hozott vissza R. Kelényi olyan elemeket, amelyek a nyitásban megvoltak, aztán kezdtek kikopni. Ahogy Barcelona színei és ízei voltak a nyitányban, most úgy kirándulunk el Rióba. Valósággal a városban éreztem magam, ahogy látjuk a nevezetességeket, de a mindennapi életet is. A csodák, de a nyomornegyed is. A helyi vallás, az emberek, a hangulatok. Könnyű belefeledkezni, és nagyon élveztem is a városnézést a helyi vezetővel. Az ételélmények is ki lettek pipálva: ok, Rómában is volt étkezés, csak a pizza annyira univerzális étel, hogy abban nem volt meg az újdonság érzete. A brazil konyhát viszont most fedezhettem fel a hősnővel.

Ezeket szerettem is benne nagyon, közelebb hozott hozzám egy várost és kultúrát, amit eddig maximum egy-egy filmben láttam. Sajnáltam is, hogy a párizsi fejezetekben valami ilyesmi kimarad, mert Caro nagyban készül a jógaoktató szerepre. Én jobban díjaztam volna Párizs felfedezését, de hát ez nem útikönyv…

A strandkönyv hangulatot pedig növeli, hogy Caro magánélete szokás szerint zűrös. Jön, lát és összezavar Duval. Én különben ellendrukker vagyok – ok, jó pasi és gazdag is, de mi alapján lennének jó páros? Egyrészt, Caro bukott már bele távkapcsolatba, és kétlem, hogy Duval otthagyná érte Párizst. Titokzatos, furcsán is viselkedik – abszolút nem érzem hitelesnek, amikor Caro olyan kijelentést tesz magában, hogy beleszeretett. Talán a kémia megvan, de különben semmi alapja a kettősnek. Egy kis csajos színezetet ad a történetnek, sokan drukkolnak is nekik, a végére lesz csavar is… Azért szerencsére nem látványos romantika van adagolva, ez a meglevő se fogott meg.

Nem véletlenül hagytam a krimit a végére. Az szinte nincs is, és Caro roppant kényelmesen kézhez kapja a válaszokat. Minimális dolgot kell csak tennie a sztoriért, a megoldás az ölébe pottyan a rendőrnővel együtt. Az egész klinika vonal összecsapottnak hat, csak az előkészítés ok, ahogy kiderül, hogy valami történik ott a kezeltekkel, megváltoznak – de maga a beépülés, az ottani nyomozás, semmilyen és túl gyors.

Ezt a részt is a humor dobja fel, mert bizony hősnőnknek még annyi fogalma sincs a mostani szerepéről, mint korábban testőrként. Ezért is volt nekem ez a könyv inkább csajos, chick-lit, és nem női krimi. Az csak némi színezet a magánéleti, szerelmi kérdések és Rio felfedezése mellett – szinte elhanyagolható.

R. Kelényi stílusa a szokott könnyen fogyasztható, nőies és szórakoztató.

Összességében kellemes élmény volt, Rio nagyon el lett találva benne – a sorozatot biztosan folytatom, csak éppen nem ez a sorozat legjobbja. Annyi baj legyen!

R. Kelényi: Rejtélyes Rio – Mint strandkönyv: 75% Rio hangulatos, a történet csajos és humoros is, a krimi nem az igazi.

Szubjektíven: 70% szeretem a humorát, szórakoztató, Rio szinte megelevenedik – de Duval…

Cím: Napvilág

Szerző: David Baldacci – nálunk is nagyon sikeres thriller szerző, akitől az akciójelenetek, katonaság és krimi sem áll távol. Újabban a humorát is kezdem felfedezni, és nem egy könyvén szórakoztam kifejezetten jól.

Műfaj: krimi, thriller

Cselekmény: sok mindent még nem tudni az Atlee Pine sorozat 3. kötetéről. Eleve, aki eddig követte Atlee kalandjait, szerintem várja, mi fog történni vele. Pláne, hogy most személyes nyomozás következik. Atlee az eltűnt testvére nyomába ered, és az útja keresztezi egy másik visszatérő Baldacci-hős útját. Jön újra John Puller – ő még jobban is érdekel, mint Atlee. Ha mázlink lesz, Robert Puller is színre lép majd.

Várható megjelenés: ősszel, elvileg szeptember végére olvasható lesz magyarul is.

Más világokba átjáró, család történetét felfedő, mágikus.

January különös kislány volt, egyedi, bronzszínű bőrrel és egy apával, aki nem ért rá a lánnyal foglalkozni. Julian Dudose folyton úton volt, különlegességeket kutatott fel a különc milliomosnak, Cornelius Locke-nak. A férfi egyik házában laktak, műkincsek között és Locke egyfajta talizmánként tartotta maga mellett a kislányt. January egy napon azonban felfedezett egy kék ajtót, ami egy másik világra nyílt rá. Elmesélte, de láthatóan nem hittek neki. A lány nem adta fel, célul tűzte ki, hogy ilyen ajtót keres még és kalandjai lesznek. Közben egy ládában ajándékokra lel, egyszer egy kötetre is. A Tízezer ajtó meséjére, melyben két világ gyermekei, egy fiú és egy lány véletlenül összetalálkoztak, és hosszú évekig kerestek egy újabb ajtót, amelyen visszatérhetnek egymáshoz. Miközben az ajtók titka veszélybe sodorja a lányt, lassan feltárul előtte a saját története is.

Alix E. Harrow, már a szerző neve is olyan, hogy félig-meddig regénybéli alak neve is lehetne. Megy is a cselekményhez, hiszen ez egy világok közti, fantázia mese. Még akkor is szépnek találtam, ha igazság szerint annyira nem is varázsolt el a történet.

A cím dupla, hiszen utal a regény világában működő, világok közti ajtókra, de a kötetre is, amit January felfedez és elolvas. Mese a mesében, ajtó az ajtóban. Hozzá a szép borító és meg is van az alaphangulat az olvasáshoz. (Bár túlzottan felidézte bennem a Csillagtalan Tengert, de az legyen a legnagyobb bajom.)

A történet nagyon kényelmes, egy fokkal talán jobban is, mint ami nekem jól esett. Lassan történik benne bármi, és bőven van idő minden következmény feldolgozására is. A betétek is folyamatosan lassítanak rajta. Rá kell szánni az időt – ez egy belemerülő regény, akkor tud hatni a varázslata. Olyan érdekes helyzet áll elő, hogy nem sok minden történik benne, mégsem éreztem kevésnek vagy unalmasnak. A világa, a líra eladja.

Egy ponton rájöttem, hogy sokkal jobban éreztem magam a regényben megjelenő könyv világában, mint January valóságában. Nem nagyon tudtam együttérezni a kislánnyal, akiben egyedül a kutyája iránti elkötelezettsége fogott meg. Hiába nő fel a történet alatt, végig gyerekként láttam magam előtt, és nem igazán szeretem a gyerekhősöket. Pedig bátor, merész, álmodozó – kedvelhetném, és mégsem így lett.

A Tízezer ajtó története meg olyan, mint egy mese. Egy pár, akiket világok választanak el, mégis egymásra kell, hogy találjanak. Vannak benne nagyon szép sorok, számomra személyesebb lett a hangvétele is, mint különben a regényé.

Szerettem, hogy a karakterek okoznak meglepetéseket. Igaz, pont January nem, mert ő az, aminek látszik. De sokan mások őriznek titkokat és bonyolultabbak a történeteik, mint amit látunk belőlük. Akár Julian, akár Locke, akár Jane – többek, jobbak és rosszabbak. Nem egyszerű a jó – rossz szembenállást sem összehozni, miközben mégiscsak az. A kalandozó álmodozók a hősök, míg más világok parazitái a rosszak, ha csendben is űzik ármányaikat.

Költői a regény, nagyon erős hangulatokkal. Mesélős, jó értelemben fülledt a levegője. Valósággal bele lehet aludni, ringat a nyelvezete közel annyira, mint a cselekménye. A költői képei, a leírásai is kidolgozottak. (A névjátékokat is bírtam, pl. hogyan lesz Julian neve ez.)

Azt nem tudom, mennyire érdemes felvetni, hogy sok más portal fantasy is felidéződött bennem olvasás közben. Eleve az, hogy a zsáner feltétele, hogy az ajtók/kapuk más világokra nyíljanak. Sok ilyen könyvet olvastam, szerettem, és fel is ötlött most bennem egyik-másik. Saját történet, mágia és családtörténet, de a kapuk akkor is ismerősek.

Nem az a könnyed fantasy, amiket falok, de a változatosság gyönyörködtet. Nem lesz a kedvencem, de egyszer érdemes volt elolvasni.

Harrow: Tízezer ajtó - Mint fantasy: 75% kidolgozott világ, egyedi és erőteljes hangulat, összeálló történet.

Szubjektíven: 55% tudtam értékelni a szépségét, az alaposságát, de azért nekem lassú.

Sorozatgyilkosos, nyomozós, megtévesztést építő.

Noah szerelmes volt, ha nem is volt kockázatmentes a kapcsolata. Paige gyönyörű, érzéki teremtés volt, aki viszonozta az érzelmeit. Viszont, egy mindenre elszánt milliomos felesége is volt, ha már tervezte is, hogy elhagyja a férjét Noah kedvéért. Mielőtt bármit is tehettek volna, a rendőrség tartóztatja le a férfit. Egy feltörekvő sztárocska és az ügynöke meggyilkolásával vádolják, majd el is ítélik. Hónapokkal később a gyászoló Jenna előveszi az aktát. Kedvenc nagybátyja elhunyt, és a nyomozónő átnézi a vidéki seriff ügyeit is. A hagyatékban ki van emelve Noah ügye, aki ártatlanul lett elítélve, csak rákenték a gyilkosságot. Jenna a férfi mellé áll, majd az igazi gyilkos nyomába ered. Lassan ráébred, hogy nem csak egy gyilkosságsorozat vár megoldásra, hanem minden kapcsolódik egy rémházhoz és a saját múltjához is.

Nem lenne szabad, hogy az előzetes elvárásaim fényében ítéljem meg a regényt, de nem fogok tudni elvonatkoztatni. A fülszöveg, a borító is valami egészen mást sejtetett. A házat emelik ki, amely rejtélyes, kísérteties és sötét a múltja.

Ehhez képest olvastam, olvastam és a ház csak ott van fent az ormon, se hangulatában, se a cselekményben nincs olyan szerepe, mint vártam. Kísértettörténet, gótikus horror helyett egy kortárs thrillert kaptam. Annak korrekt, nem hiába az a szerzőpárosa, akik, de már akkor sem tudott tetszeni, amit olvastam.

A fő történetszál cselekménye lineáris, és Jenna szemszögén keresztül haladunk majd végig az eseten. Közben egy-egy másik szereplő kerül az elbeszélő fókuszába, de alapvetően Jenna a főhős. Sima, sorozatgyilkosos ügy ez, ami átível pár évtizeden. Egyedül az ad neki némi pluszt, hogy van egy család és a ház, amelynek a története kapcsolódik mindenhez. Ahogy erre a nyomra rátalál a nő, már gyorsan haladnak a végjáték felé.

Mellette egy-egy részben a múlt bűnei elevenednek meg. Nem akarom elmesélni, kicsoda Holden – a nevéről simán beugrott a Zabhegyező, bár kétlem, hogy utalás lenne – és miért jelentős, de az ő karriertörténete is ott van a lapokon. Az adná a borzongást, a másságot, de most nagyon úgy éreztem, hogy sok ilyet olvastam már. Bevett technika, hogy álnéven követjük a gyilkos gondolatait és megismerjük a múltját is, hogy a végén meglepetés lehessen, amikor kiderül a valódi személyazonossága.

Itt is élni akartak ezzel, és meg kellene döbbenni, ki a gyilkos. Nekem nem ment. Valamiért annyira azt várta az ember, hogy olyan legyen, akire nem számítunk, aki közel van, és nem gyanús, hogy nem is lepett meg, amikor ilyen személyről derült ki a gyilkos volta. A családi múltra, titokra is lehetett számítani, így ez a csavar sem lepett meg. Duplán játszanák ki azt, hogy ami nem tűnik valószínűnek, amiről terelve vagyunk, az a megoldás.

Pedig krimis, haladnak előre a nyomokon és pörög a cselekmény – mégis, szinte untam. Jenna karaktere nem került közel hozzám, ahogy a körötte levő férfiak sem lettek szimpatikusak. Olyan egyszerűnek tűnt mindenki, egysíkú indítékokkal. Nagyon valószínűsítem, hogy ennek megítélésben is hatással volt rám, hogy más típusú történetet vártam.

Van benne némi szerelmi szál is, amit kedvelni szoktam. Nem kell romantikusnak lennie, csak azért legyen egy pár, akiknek drukkolhatok. Itt viszont azt kívántam, bár bele se kezdtek volna ebbe a vonalba. Akik a végén együtt vannak, mint összeköltöző páros, annyira a semmiből jöttek és nem veszi be a gyomrom, hogy egy jelenettel korábban még mással voltak, aztán a zárásra kapnak egy közös happy endet.

Összességében azt lehet mondani, hogy thrillernek rendben volt, de nagyon szubjektív szempontból most nem tudott nekem tetszeni.

Patterson & Ellis: Gyilkos ház - mint thriller: 70% a zsáner elemeit szépen hozza, fordulatos és csavar is van, csak ismerős.

Szubjektíven: 55% hiányzott a poén, nem éreztem eléggé vérfagyasztónak sem. Mást vártam.

– És mi a francot jelent az a perra? Ezt rikácsolta az a dög… vagy ez valami papagájnyelv?
Marita szeme sarkában megjelent egy ránc, láttam, hogy próbálja visszatartani a nevetést, de aztán kitört belőle.
– A perra kurvát jelent. Spanyolul.
– Lekurvázott a madár? Nem is ismer… (R. Kelényi: Halálos Hollywood)

Fiatal vagy! Előtted az élet! Nem mögötted. (Karády: Cigányélet grófi módra)

– Lehet, hogy az új mágia újfajta varázslóknak fog kedvezni – mondta. – Biztosan a varázslók is képesek alkalmazkodni.
– Erősen kétlem, hogy képesek lennének alkalmazkodni a kigyulladáshoz. (Martin: Az árnyak háborúja)

Az idő nem más, mint örök körforgás, akkor sosem ér véget. (Harmon: Csak a szél tudja)

– Én nem tudok sokat, de azt biztosan tudom, hogy a beszéd jó dolog.
– De csak a megfelelő hallgatóság esetén. (Miller: Álmomban már szerettelek)

Már megvettem a „legjobb barát" karkötőt neked. Dobhattam volna a szemétbe, ha ezek ketten eladnak, mint tíz deka sonkát. (Eld: Húsevők ketrece)

Ez a jó abban, ha egyedül él az ember. Lehet lusta, haszontalan, nem szól be emiatt senki. (R. Kelényi: London, Love)

Ugyanakkor halálbüntetés terhe mellett elrendelte, hogy a Gama utazásáról készített valamennyi térképet szigorú titoktartással kezeljék. A tudás egyet jelentett a hatalommal és gazdagsággal. (Crowley: Hódítók)

Korcs vagyok. Ez a legrosszabb! – szaladt ki a lány száján, ami szívét marta. – Az ember legyen hideg vagy meleg, mert a langyosat még az Isten is kiköpi! (Karády: Cigányélet grófi módra)

Mert szép dolog, hogy a szabadságért harcol az ember, de arra nincs mentség, hogy ártatlanokat is halálra ítél a háborújában. (Harmon: Csak a szél tudja)

– Ördögien okos kis szörnyeteg.
– Abban reménykedtem, hogy észreveszi, Doktor – válaszolt erre Steerpike. – De hát nincs-e valami szörnyszerű minden ambiciózus emberben? (Peake: A Gormenghast-trilógia)

Ha isten vagy istenek léteznének, szerinted lenne pedofília? Megköveznék még ma is a nőket? Diszkriminálnának valakit azért, mert meleg, fekete, Adottsághasználó, vagy mert nem akar gyereket szülni? Utálom a vallást, sokkal többet árt, mint használ. (Eld: Húsevők ketrece)

Ha valamire rájöttem az elmúlt évek alatt, akkor az az, hogy csodás hatása van, ha az embernek időnként elmegy az esze. Ha másba fog. Ha bízni kezd a világban. (Miller: Álmomban már szerettelek)

Időutazós, szerelmes, szabadságért küzdő.

Anne Gallagher modern nő, aki fiatalon árvult meg, de a nagyapja magához vette és szép gyerekkort biztosított a számára. Anne és Eoin közel is állnak egymáshoz, a nőt nagyon megviseli, amikor az idős férfi meghal. Eoin hamvait a szülővárosa melletti tóban kell szétszórni Írországban. Anne amerikai lányként nőtt fel, a nagyapja révén ő is ezer szállal kötődik az országhoz, ahol még nem járt. A tavon azonban valami történik: leszáll a köd, rálőnek és egy idegen férfi menti ki. Thomas Smith megdöbben a láttán, majd Anne is hasonlóan érez, amikor felfedezi, mi történt: visszakerült az 1920-as évekbe, és mindenki összekeveri a dédanyjával, akiről a nevét kapta. Eoin itt kisfiú, és érte Anne képes maradni. Thomas egyre közelebb kerül a szívéhez, míg barátjuk, Michael Collins a szabadságáért küzd. Anne pontosan tudja, mi lesz a férfi sorsa. De van joga bármit is mondani, hinnének neki?

Úgy tűnik, megtalálnak most az ír történetek és haladok visszafelé az időben. A Brooklyn a XX. század második felébe vitt, ez a XX. század elejére és már vár rám a Dublin, ami a kezdetekhez visz vissza. Azt hiszem, kezd megfogni Írország tragédiája.

Amy Harmon története azért is jó, mert nem éri be azzal, hogy csak díszlet a történelem. Nem a fő események közé vezet el, nem Michael Collins mellett vonulnak a szereplők, de a belső körébe tartoznak és Thomas részt vesz több lényeges eseményen is. Megvillannak a harcok, a politikai játszmák, a tárgyalások. Harmon veszi a fáradtságot, és érzékletesen be tudja mutatni, mit akartak az írek, mit az angolok – hogyan lesz konfliktus és tragédia.

A sorok között még az is ott van, hogyan született az IRA és az írek hogyan kezdtek harcba magukkal is. Van egy-egy olyan sora, amit a kötet után is viszek magammal. Mondjuk az, amikor Anne kifejti, hogy ezek az emberek nem Írországot, hanem annak eszméjét szeretik, amilyennek szerintük lennie kellene. Ezek a képek nem egyeznek, így kitör a testvérharc. Olyan frappánsan, szépen fogalmaz meg – érthetővé tesz – egy bonyolult helyzetet.

Ott van a történetben Michael Collins, akit egyszerre tud hétköznapi embernek mutatni, gyengeségekkel és remek jellemvonásokkal, miközben azt is megmutatja, mit jelentett ő Írországnak. Pedig nekem néha már sok volt belőle, mégis, közelebb hozta az alakját, mint a Liam Neeson film, pedig szeretem Neeson komolyabb szerepeit.

Mellette ez egy nagyon szép szerelmi történet is. Végre egy olyan kapcsolat, ami nem fizikai vágyra meg azonnali egymásba gabalyodáson alapul! Volt íve, ahogy ez a két ember közel kerül egymáshoz és összetartozik majd. Én ezt többre értékelem valami szenvedélyesebb, de számomra felületesebb viszonynál.

Családregény is, időutazással feldobva. Szerettem, ahogy összeérnek a dolgok és mondhatni minden kör zárul. Végzetszerű, hogy így kell alakulnia az eseményeknek és minden visszaér. Ahogy a nagyapa megtanítja az ír mondákra az unokáját, mert tudja, hogy majd ő is a nőtől hallja ezeket gyerekként… De mást is kiemelhetnék, minden szépen egymásba simul.

Érzelmi hullámvasutat kaptam a könyvvel és szerettem a szereplőkkel örülni, de szenvedni is. Ahogy az ír történelemben, a családi életben is fájdalmas történeteket mesél a szerző, és sodort előre, kivel mi lesz, hogyan árt a másiknak szándékosan vagy véletlenül. Ebbe a körbe belehúzza Collins figuráját is – talán ezért is lett egy ponton sok belőle nekem. Ő az például, aki az Anne elleni merényletért megfizet majd, nem Thomas.

Máskor talán érzelmesebbnek találnám a szöveget, mint ami nekem jól esik, de ennek a történetnek jól állt. Van cselekménye is, de szíve és olyan sok, fájó érzése is… amit így átad.

Olvastam már a szerzőtől, de ez lesz tőle a kedvencem. Hiába sokallom Collins megjelenését, kell és több tőle a könyv, nem csak egy szép szerelmes regény.

Harmon: Csak a szél tudja - Mint történelmi romantikus: 90% a történelem, a szerelmi szál is kidolgozott, érett hősökkel.

Szubjektíven: 75% bár pluszt ad neki Collins alakja, egy ponton nekem már sok volt belőle.

A bosszú, nagyon rég ott van az alapvető indítékok között. Valaki bántott, hát meg kell érte fizetni. Nem véletlen, hogy sok regényben is erős motiváció.

A francia romantikából érkezik egy régi klasszikus, bosszútörténet. Adott egy fiatal, reményekkel teli hajós, aki csak el akarja venni a szerelmét és gondoskodni idős apjáról. Az irigyei azonban mindentől megfosztják, Edmond Dantes If börtönébe kerül ártatlanul. Ám ott egy abbé segítségével kiműveli magát, kalandosan szabadul, vagyont szerez és eljön Monte Cristo grófjának ideje és a bosszú – mert fizetni kell azoknak, akik tönkretették az életét.

A skandináv krimik között is van egy bosszútörténet, ami közel áll hozzám. Nekem nem a Hóember volt az első Jo Nesbo élményem, hanem A fiú. Ebben volt egy rendőr, aki öngyilkos lett és a tehetséges, jó sportoló és tanuló fia megzuhant. Olyan ember lett belőle, aki bárki bűnét magára vette, ült érte, csak mindig legyen elég drog. Egy alkalommal azonban az egyik fegyenctárs bevall neki egy gyilkosságot: a fiú, már férfiként így tudja meg, hogy csalták csapdába az apját és ölték meg. Bosszút fogad, szökik és durván visszavág.

Leigh Bardugo kötetei most nagyon mennek nálunk is, és nem csak a Netflix sorozat miatt. Mi több, egy másik sorozatát jobban is szeretem, mint a Grisa-trilógiát. A szerző elmondta a Hat varjú történetét, akik között ott van a zseniális tervező és tolvaj, Kaz. Akinek a bátyját tönkretették, halálba kergették, és Kaz minden tette végső soron azt a célt szolgálja, hogy megfizessen a bátyja gyilkosának. Hogy közben micsoda kalandok is megesnek – mint a bevehetetlen börtönből egy rab kiszabadítása -, csak plusz.

Múlt héten már belemerültünk Victoria Schwab munkásságába, és történetesen az ő egyik regényében is fontos motívum a bosszú. Emlékeztek melyikben? Súgok. Két jó barát, egyetemi évfolyam- és szobatársak a doktorijuk kapcsán a szuperképességekkel kezdenek kísérletezni és a halállal. Valaki meghal, valaki börtönbe kerül és nagyon sokáig tervezi a bosszút, amit brutálisan végre is hajt. Igen, ez a Viszály.

A bosszú azonban nagyon rosszul is elsülhet. (Ok, a Viszályban sem volt fenékig tejfel a helyzet.) Mészöly Ági mesél nekünk pár középiskolás diáklányról, akik megharagudtak egy tanárukra és megkezdték a Darwin-játszmát. Az eredmény: valaki meghal és a lányok összeroppannak, ahogy rádöbbennek, mit tettek. Hogy is tartja a mondás: ha bosszút akarsz állni, két sírt áss – egyet magadnak is.