Divattervezős, boldogulást kereső, önmegvalósító.

Coco Chanel sokadik viadala elé néz az életében. Volt már a csúcson, istenítették és kellett már menekülnie is. Most vissza akar térni, és egy újabb kollekció mögé áll, amit hamarosan a világ elé tár. Mi vár rá: bukás vagy megint a szédítő magasság? Míg a színfalak mögött vár és besegít a modelleknek, az élete képei sorakoznak fel előtte. Ahogy egy sorokgyerekes családban nevelkedett, rajongott az apjáért, aki sokat volt távol. Aki a fiait munkásnak, a lányait zárdába adta, amint megözvegyült. Ahogy felfigyeltek rá a varrótudománya miatt, majd 18 évesen a megkóstolt szabadság. Ahogy énekesnőnek készült, de rá kellett jönnie, hogy nem csinál így karriert. Ahogy kiválasztotta az első eltartóját, és a kalapjaival igyekezett anyagilag függetlenedni. Ahogy jött Boy és a szerelem, majd az egyre nagyobb siker. Míg Chanel legenda lett, Coco asszonyként is a maga útját járta. Érték szívfájdalmak, megtanulta maga diktálni a szabályokat a szerelmi életében is.

Máskor jobban tetszett volna, de most több és jobb Chanelről szóló könyvet olvastam, így ebben több minden van, amin fennakadtam. Regény, lehet eltérni a tényekhez képest is, de itt úgy éreztem, hogy idealizálva van Coco alakja, több szinten is.

Gortner valósággal romantikus hősnővé faragta Chanelt. Komolyan el kellene hinnünk, hogy egy olyan fiatal nő, aki énekesnőként kereste a kenyerét, varrogatott és a zárda után kiszabadult a világba, szűz maradt? Egyszerűen nem illett a korba, hogy az első szeretője, aki be is költöztette a házába, volt az első férfi az életében.

Valahogy nem fér össze egymással az a gátlástalanság, ahogy az életét élte, a szerelmi élete kezdeti szakaszával. Az érvényesülés egyik útja a szép nőknek a szeretővé válás volt, és Chanel nyilvánosan ezt választotta Etienne, majd Boy oldalán. Még a Boy szerelem sem teljesen az, a nőnek mindig fontosabb volt a szabadsága, az üzlete. Csak egy későbbi szakaszban merül fel benne, hogy anya is lehetett volna, de gyorsan el is veti a gondolatot. Nem család kellett neki. A férfiakat is használta, kezdettől – akkor miért kellett olyan hihetetlenül ártatlannak írni a kezdeteket? Nekem nagyon nem hihető.
De később is, mintha a botrányt keltő részek le lennének radírozva a cselekményről, és egy idealizált nő állna előttünk. A szerelmei, a karrierje, a családjával és üzletfelekkel való kapcsolata – meg lett itt szépítve. Saját korában is botrányosnak számítottak egyes lépései, itt viszont tompítva van a hatás, élete minden területén.

Kevésnek találtam azt is, ami a karrierről szólt. Olyan izgalmasan meg lehet írni, ahogy jön valami forradalmian új! A No.5 vagy a kis fekete – itt viszont fél szavakkal el van intézve. A szerzőt nem Chanel karrierje, hanem a személye érdekelte.

Fest is egy portrét egy erős nőről, aki elérte, amit akart, miközben volt egy sebezhető oldala is, amit aztán folyamatosan keményített meg. De az átmenetet nem érzékeltem, ezért is nem békültem meg a már említett szerelmi szálakkal sem. Amilyen összetett személyiségnek gondolom Chanelt, itt nem jelenik meg. Egyszerűbbek az indítékai, és nincs az sem mélyebben kibontva, hogy a gyerek- és fiatalkori sebek hogyan formálták.

Gortner kellemes regényt írt, annyi minden történt az asszonnyal, hogy az olvastatta a könyvet is. Csak éppen nekem olyan volt, mint egy gyengébb életrajzi film: a lényeges pontokat kiragadja az életéből, de valahogy elveszik benne a szereplő személyisége és csak olyan kis kellemes limonádé, semmi maradandó hatás.

Gortner: Mademoiselle Chanel elmeséli az életét - Mint életrajzi regény: 55% a lényeges életrajzi elemek itt vannak, de erősen szépítve.

Szubjektíven: 45% kevésnek találtam az érzelmi hatást, a szélsőségeket. Egyszerű lett.

Kosztümös, vidéket megismerő, új barátokat szerző.

Csengődi István budapesti újságíró, aki most a mentorától, egyben felettesétől büntetést kap. Botrányba keveredett – kiderültek a nőügyei – és el kell tüntetni szem elől. El nem bocsátják, de leküldik a Balatonra. Balatonfüredről kellene a lapnak beszámolókat küldeni – olyan botrányokat kellene találnia és megírnia, ami felkelti a pestiek figyelmét is. Szembesül is vele, hogy a helyieknek elegük van abból, hogy botránymeséket gyártanak róluk, és egészen más az életük, mint ami terjed róluk. István szinte téma nélkül marad, amikor ölébe hull egy lehetőség. A Jókai-villába költözhet be és leltározhatja az író hagyatékát. Rá is bukkan egy levelezésre, ami érdekes lehet. Közben barátságokat köt, és egyre inkább belesüpped a Balaton melletti életbe.

Azt gondoltam, jobban megszeretem majd a szerző balatoni világát, ha kosztümös lesz a környezet. A főhős, István ráadásul újságíró, még akár valami érdekes is történhet a füredi életben… Ehhez képest még annyira sem volt komfortos számomra, mint az Édesvízi mediterrán.

A kosztümös regényekben kell a körítés, kell a korszak. Itt viszont a történelmet nem éreztem ki a cselekményből. Emlegetik a császárt, akad talán egy történelmi személy a szereplők között és ennyi. Messze nem vitt úgy vissza a Monarchia korába, mint Böszörményi teszi az Ambrózy báró sorozattal. Még csak igazán kosztümösnek se éreztem a regényt.

Nem igazán tudnám azt sem mondani, hogy jól követhető cselekménye van. Ahogy a másik sorozatban is, életképeket és hangulatokat tesz egymásra a szerző, amit jellegzetes helyi személyekkel igyekszik eladni.
Ez még talán jobban le is kötött volna, ha jobban ki van élezve a helyiek és a turisták ellentéte. Mert azzal együtt tudtam volna érezni, hogy a helyiek sérelmezik, hogy nem az igazi életükről születnek a cikkek, hanem a bulvárt akarja minden lap, amitől hamis kép születik Füredről és a lakóiról. De nem megy el ebbe az irányba. Nincs az a bulvár sem, amit sérelmeznek, a mindennapjaik meg unalmasak.

Majd jön a Jókai-villa és a kutatás a levelek között. Csak éppen hol itt a szenzáció? Nem tudott lekötni, hogy mi bukkan fel. Pláne, hogy a kutatás semmilyensége maradt meg az agyamban. (A végeredmény semmilyensége meg pláne zavart.)

Nem szerettem meg a szereplőket, és ennek folyamodványaként nem is tudtam drukkolni nekik. De miért is kellett volna? Nem érzek a regényben igazi konfliktust. István nem boldog, hogy büntetésből balatoni tudósítót csinálnak belőle a lapnál. Ennyi! Arról már nem is beszélve, hogy beilleszkedik és itt telepedik majd le az élettársával. Amin különben megint gondban voltam: ebben a korban egy együttélés? Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez a korerkölccsel összeegyeztethető lenne. Meg a szerelmi szál is olyan kurta-furcsa, nem is értettem, hogy tartottunk máris az együttélésnél. Felbukkan a nő, szinte a semmiből és már ott van egy kész viszony.

Tőlem idegen a nyelvezete is. Dagályos. Van benne hangulatkeltés, de szócséplőnek érzem és túlírtnak. Bele lehet fulladni a mondatokba, amit nem szeretek.

Sajnos, nem az én regényem. Azt készséggel elismerem, hogy hangulatos – több értelemben is – de nekem egy pörgőbb cselekmény, izgalmasabb rejtély és szimpatikusabb szereplők is kellettek volna hozzá.

Tóth: Balatoni futár - Mint történelmi: 45% történelem kevés van benne. Életképek és –színek sora, max kellemes.

Szubjektíven: 30% nem fogott meg se a főszereplő, se a füredi élet. Legfeljebb Jókai, kicsit.

Hoteles, titkos ügyletes, gyilkossági ügyet megoldó.

Miss Jane Marple nem ment férjhez, így gyermekei sem születtek. Van viszont olyan kedveskedő unokahúga és –öccse, akik szeretnék kényeztetni az asszonyt. Felajánlják, hogy fizetik a nyaralását, csak nevezze meg, hova szeretne elutazni. Miss Marple Londonba menne, és nem is akármelyik szállóba. Gyermekként a Bertram lakója volt az édesapjával, és nagyon kellemes emlékeket őrzött meg onnan. Meg is érkezik a szállóba, és mintha egy időutazáson venne részt: a személyzet, az ételek, a kiszolgálás, mind azt a kort idézi, amelyre már csak a hozzá hasonló öreg csontok emlékeznek. Fel is merül benne, hogy mekkora anyagi ráfordítás kellhetett, hogy mindez így nézzen ki. Miközben vásárolgat és élvezi a szállót, azért felfigyel arra is, milyen üzelmek folynak körötte. A fiatal örökösnő, Elvira, attól retteg, hogy valaki meg akarja gyilkolni. A hírhedt, élvezeteket hajszoló társasági díva is éppen erre jár, nyomában egy visszatérésre készülő autóversenyzővel. A gyilkosság sem marad el, és Miss Marple jó ismerőse a nyomozást vezető Atyának.

Nem Miss Marple a kedvenc Agatha Christie visszatérő szereplőm, de azért ennél többet vártam a kötettől. Nem elég, hogy az öreglány alig szerepel a történetben, maga a bűnügy is nagyon sokára indul be. Nem ilyen szokott lenni egy Agatha Christie-krimi!

De megvan annak a maga hangulata, ahogy magát a szállót megismerjük. Az atmoszféra, a külcsín, a személyzet. A szerző tökéletesen visszaadja az illúziót, amit a Szálló kelt. Egy darabka múltat, amelyben csak nagyon kevesen figyelnek fel arra, hogy mekkora munka van ebben, és mennyire mű az egész. Bennem úgy is nosztalgiát keltett, hogy nem éltem meg azt a korszakot, amelyet megidéz.
Ugyanakkor közben nem éreztem úgy, hogy zajlanának az események. A vége ismeretében tudom, miért kellett ez és miért ilyen részletesen, de amíg olvastam, azon kattogott az agyam, hogy ki fog meghalni, hogyan, és mikor indul már be a krimi. Olyan lassú…

A krimit kevésnek is érzem. Alig kell nyomozni, alig pár jelenet és már jön is az írónőre jellemző zárlat, ahol megmagyaráznak mindent, hogyan és miért történt. A megoldás kellően bulváros, szépen összeálltak a részletek is. A maga módján tetszett is, csak amíg ide eljutottunk, azzal volt bajom. Nagyobb a füstje, mint a lángja.
Meg kicsit azzal is hadilábon állok, hogy nem éreztem úgy, hogy igazság született volna. Nem feltétlenül a törvény érvényesülése, de nem minden szereplő kapta azt, amit a tettei alapján érdemelt volna. Hogy egy gyilkos szabadon távozhasson a végén? Agatha Christie világában akkor van ilyen, ha az áldozat halála jogos és szükségszerű. Mint az Orient Expresszen. Itt szó sincs ilyesmiről, és a gyilkos mégis szabadon, mondhatni boldogan távozik.

Maga Marple is csalódás volt. Nagyon csak szemlélője az eseményeknek, nem érzem úgy, hogy különösebb szerepe lett volna a megoldásban. Mintha egy saját krimiben csak mellékszereplő lenne a hősnő. Kevesebb az anekdota a kisvárosáról, kevesebb a kotnyeleskedés. Most úgy éreztem, bárki lehetett volna a Szálló vendége, nem feltétlenül Miss Marple kellett ide. Az Atya volt a lényeg, aki magában is megoldotta volna az ügyet, Miss Marple megfigyelései csak gyorsítottak az eseményeken.

De az áll, hogy a korszak megelevenedik a lapokon és egy felsőbb társadalmi kör világába nyerhetünk betekintést. Agatha Christie regényeiben mindig úgy érez, hogy kicsit társadalmi regények is, ez most is megvolt. Még bulváros is lett attól, hogy egy olyan asszony került a középpontba, aki botrányosnak számított az erkölcsös Angliában.

Még nem adom fel a Miss Marple történeteket sem, novellákban szeretem is az ügyeit, de azért Poirot jobban sikerült figura lett…

Christie: A Bertram Szálló – Mint krimi: 50% a részletek pazarak: a Szálló, a végére összeálló részletek – de lassú sztori.

Szubjektíven: 35% kevés Miss Marple, kevés a bűnügy, szinte alig éreztem kriminek is.

Cím: Délvidéki pezsgés

Szerző: Susan M. Boyer – a Liz Talbot-sorozat szerzője, nálunk most kezd. Siker esetén jelenleg 10 kötetnyi Liz-nyomozás kerülhet a polcra.

Műfaj: krimi, thriller – merész remény egy kis humor?

Cselekmény: Liz déli nő, akinek bája mellett esze és pisztolya is van, meg egy magánnyomozói jelvénye. Amikor nagyanyját megölik, hazasiet – csak éppen a családban nem ő az egyedüli bűnüldöző. A rendőrfőnök bátyja kizárja a nyomozásból, amit Liz nem hagy annyiban. Pláne, hogy más szerettei is veszélyben vannak.

Még nem nagyon tudom belőni – sorozatgyilkos és misztikus vonal is van benne elvileg, majd kiderül. A borító mindenesetre fura a magyar kiadáson, de előre nem ítélkezem. (Talán a borító miatt várok bele humort is?)

Várható megjelenés: várhatóan október második fele

Történetbe lépő, eseményeket megváltoztató, szabadításon dolgozó, iskolás.

4 jó barát alkotja az Einsteinek csapatát, akik sikeresen meg is nyerik az országos matematika versenyt. Dicséret helyett az iskolában a János vitéz várja őket, de sajnos egyikük sem tud mit kezdeni az irodalommal, a számokkal jobban kijönnek. Berti kisebb botrányt is kavar az olvasónaplójával, és a könyvtárban kell büntetésből a Petőfi klasszikust olvasnia. Bertinek azonban nyoma veszik: a János vitézben azonban megjelenik a karaktere, és folyamatosan alakítja a cselekményt. Miközben a fél ország felháborodik, Berti hogyan rontja meg Jancsit, a másik három gyerek azon töri a fejét, hogyan tudnák hazahozni a barátjukat.

Erre lehetne könnyen azt mondani, hogy irodalmár könyv. Az egész cselekmény egy klasszikus, a János vitéz körül forog, és azt a kérdést veti fel egészen direkten, hogy hozzá szabad-e nyúlni a klasszikusokhoz. De ezen felül szórakoztató regény is, én jókat tudtam mosolyogni rajta.

A cselekmény végig pörög – két síkon is. A maga módján kalandos és cselekményben gazdag mindkettő. A jelenben a kódfejtés, a változások hatása a jelenre, a mesében a más döntések.
Az külön bravúr, ahogy a verses részek megíródtak. Én mindig szenvedtem az epikus költeményekkel és a versekkel, jobban szeretem a prózát. De itt jókat tudtam mosolyogni egy-egy rímen, megoldáson is. Nekem már az alternatív János vitézért megérte elolvasni a kötetet.

Szerethető szereplőket vonultat fel, akiknek a nagyja valamiképpen csodabogár is. A főszereplő gyerekek mégiscsak matekzsenik. A segédjeik, pl. a doktorandusz irodalmár éppen elég nyűgtől szenvednek. Vagy a politikus apa, Albert, aki most kezd rádöbbenni, hogy máshogy kellene élnie. Nem hibátlanok, gyarlók és egy-egy tulajdonságuk komikusra van nagyítva, de ettől szerethetőek.
A gyerekek konfliktusaiban sok is a gyerek olvasóknak szánt elem: a matekcsapatba jutásért az ármánykodás, vagy éppen az ártatlan szerelmi szálak. Mai fejjel már csak mosolyogni tudok azon, ahogy itt titkolóznak, kinek ki tetszik, és zavarba jönnek, ha valaki erre rájön. De gyerekek, ilyennek kellene lennie – sokkal inkább olvastam ezt, mint ahol már a 13-14 évesek is vérre menően szeretnek.

De ami felnőttként megfogott, az irodalmi örökség modernizálása. Én abba a táborba tartozom, akik szerint van értelme. Közelebb hozza a műveket, és rá tud mutatni arra, hogy ma miért van értelme olvasni őket. De ezt már az is mutatja, hogy ezt a kötetet is elolvastam.

Azt is szépen prezentálja a kötet, hogy mi a magyar irodalomoktatás célja. A magyarságtudatot és az értéknevelést kell az irodalomnak vinnie. Mi másért tanítanák a hazaszeretet a Pál utcai fiúkkal és az Egri csillagok, A kőszívű ember fiait is erre kell kihegyezni. Szabó Borbála arra tette a súlyt, hogy ezek nélkül milyen értékek vesznének el, a könyvben szinte vége Magyarországnak, amikor a János vitéz gyökeresen megváltozik és János ottmarad Franciaországban a királylány oldalán. Ezekből vezeti le azoknak a tulajdonságoknak a létét, amik a magyar nemzet jellemző sajátosságai. Ha ezek nincsenek más, az emberek is mások lesznek. Ugyan szerintem inkább az olvasásszeretet kellene átadni és nem elemzéseket bemagoltatni, hanem elemezni tanítani, de Szabó tökéletesen hozta azt, amit az egyetemen a magyar tanítás gyakorlati szemináriumon három éven át igyekeztek a fejembe verni.
Ahogy már írtam, irodalmár könyv… Én is szerettem, de gyerekkézbe is tökéletesen illik.

Szabó: A János vitéz – kód - Mint gyerekkönyv: 90% jópofa formai és cselekménybéli megoldások, kánonba is passzol.

Szubjektíven: 75% Berti nem mindig szimpatikus, de a történet vicces és üt az átirat is.

Nyomozós, építkezést megakadályozni próbáló, kapcsolati zűrös.

Hónapok teltek el a kudarcba fulladt esküvő óta. Franz még maga alatt van, és rendszeresen, néhány sör után részegen telefonon próbál bocsánatot kérni a nőtől. Susi azonban nem bocsát meg, és személyesen sem hajlandó találkozni. Még egyet fordul a világ, és már a Nagyi is Franz ellen fordul, amikor kiderül, hogy Susi terhes. Ezzel Franz végleg elvesztette őt? Franz nyomorát Rudi is fokozza, aki képes azzal felhívni az új lakásából, hogy a madarak, amelyek a szomszédos húsüzem miatt oda szoktak, egyikénél szokatlan tárgyat talált. Egy emberi ujjat. Meggyőződése, hogy holttestnek is kell lennie. Franz nem ugrik segíteni neki, így az éj leple alatt, esőköpenybe rejtőzve Rudi áll neki az üzem kukáit áttúrni – és egy holttestre bukkan. Mire Franz feleszmél, már egy sorozatgyilkos után nyomoz a sértett Rudival az oldalán.

Már komolyan kezdek azon gondolkodni, hogy a regényekből készült sorozatot/filmeket is be kellene szereznem. Létezhet szinkronnal? Bár, talán németül se lenne lehetetlen küldetés. Ez még a jövő zenéje, ami biztos, hogy a regényeken már végig érek.

A hatodik kötet volt az eddigi kedvencem. A sorozatban ez a leginkább krimi, normális üggyel és nyomozással. Itt nem poénra ment az egész, valóban nyomoztak és rendőri munkát végeztek. Ugyan Falk nem állja meg, igenis beveti a sajátos humorát is, de ezek most csak színezik az esetet. Az, hogy a kukából előkerül a holttest, a lényeg. Az, hogy az esőben a kukában turkáló Rudira lecsaptak a rendőrök, a kiegészítő poén. Végig észre lehet venni, hogy vannak humoros betoldások, de komolyan veszik az ügyet. Nyomokat gyűjtenek, emberekkel beszélgetnek, röviden: nyomoznak. Még egy kis drámát is sikerült belecsempészni, hiszen az ázsiai származású áldozatok a sógornőjét és az unokahúgát juttatják Franz eszébe, aki már csak ezért is igyekszik elfogni a tettest.

Talán csak a megoldás nem tetszett. De nem lesznek túlzott elvárásaim, örülök annak, hogy a nyomozás maga korrekt, és nem várok tőle olyan zárást és logikát, mint egy Barker, Baldacci vagy Pendergast-történettől.

A magánéleti szál most nem fájt annyira, mint amennyire Franz ügyei általában bosszantanak. Most még a poént is megláttam abban, hogy Franz mennyire ellentmondásos bír lenni. Ki van akadva Susi elvesztése miatt, akit akár egy más férfi gyerekével együtt is visszafogadna. Stefi mégis képben van, és cicáznak is egy pontig. Csak éppen Franz megtudja, hogy nem ő az egyetlen, akivel a háromgyerekes anya időnként kiengedi a gőzt. Nem féltékeny, csak kiakad. Mégis, milyen alapon? Már nevetségesen szánalmas, hogy ő csalta a menyasszonyát, Stefi kezdetektől megmondta, hogy neki csak szex kell, és mégis Franz akad ki, hogy nem ő a nőnek az egyetlen? De most elengedtem, helyette vigyorogtam azon, hogy a Nagyi miképpen fejezi ki a rosszallását és megérdemelte már Franz, hogy kutyául érezze magát.

Természetesen attól, hogy Franz Münchenben dolgozik, és ott van a sorozatgyilkos ügy is, még nyakig merülhet szülővárosa eseményeibe is. Most tüntetnek, embereket fizetnek le vásárlói kedvezményekkel, meg hasonlók. A szokásos, színes egyéniségek helyi balhéi kis könnyeden és mosolyogtatóan.

Rita Falk tehát a szokott stílusban, a szokott karaktereket mozgatja. Könnyed, gyorsan olvasható, humoros. Ha nem is a stílusa, de Franz jelleme és a tipikus cselekményszálak ismerősek lehetnek, már szinte egyediek.

Azt különben díjaztam, hogy most is van étel emlegetés és Franz továbbra is szereti a hasát, de nem az ételről szól minden.

Van annyira nyitott vége, hogy érdekeljen, hogy alakul tovább a bajor rendőr élete. Nagyinak ugyan van egy elmélete – Susi gyerekének apjáról – de igaza van?

Falk: Szilváspite-összeesküvés – Mint krimi: 70% humorral, de komolyan vehető esettel foglalkozik, színes egyének sorával.

Szubjektíven: 75% bár Franz még mindig az agyamra tud menni, értékeltem, hogy ez krimi.

Ha – ismételte Haviland Tuf. – Az egyik legproblémásabb szó. Olyan rövid, mégis annyi csalódás és mérgelődés gyökere! (R.R. Martin: Tuf utazásai)

– Ritka nyálas vagy, Dresden.
– Megint az államon csöpög? – viccelődtem.
– Persze érthető a dolog – vont vállat. – Most, hogy meleg vagy meg minden.
– Hogy mi…? – pislogtam. – Ó! Thomas lakása. Azta, a zsaruk gyorsan leadták a drótot.
– Aha. Rawlins hallotta a kávéautomatánál, és muszáj volt felhívnia, hogy elmesélje, te meg a pasid épp fasírtban vagytok. Megkérdezte, hogy beszerezze-e neked a Nyomorultak és Az Operaház fantomja filmzenéjét karácsonyra. (Butcher: Fehér éjjel)

Már gyerekként is mentünk mindig a Papával, később meg csak nem mondhattam neki, hogy te, Leopold, annyira az idegeimre mész, nem maradnál inkább itthon, mielőtt még lecsaplak a fejszével? Nem, ilyesmit nem mond az ember. Karácsonykor meg végképp nem. (Falk: Savanyúkáposzta-kóma)

Lehet, hogy az egész élet háború, Monsieur Directeur. (Binnings Ewen: Párizs királynője)

Ha nagyban akarsz játszani, akkor kockáztatnod kell. (Baráth: A főnök)

Ha már bolondok vagyunk, legyünk igazán azok! (Földvári: Elmentem világgá!)

Mindketten elég régóta szolgálunk ahhoz, hogy tudjuk, az igazság nem feltétlenül jelenti a legkellemesebb megoldást. Nehéz döntéseket kell meghoznunk, megtesszük, ami tőlünk telik, aztán összeszedjük magunkat, és sietve továbblépünk. (Castillo: Égető titkok)

Akárhová megyek, úgy találom, hogy a hős egy kihalófélben lévő faj. (R.R. Martin: Tuf utazásai)

– Tink, ugye, te nem hazudnál nekem?
– Dehogy! – vigyorodott el. – Hiszen van Amazon Prime kártyád!
Felhorkantam.
– Jó tudni, mivel nyerhetem el a hűséged! (Armentrout: Megveszekedett)

Mi is ugyanazokat a kibaszott köröket rójuk, kalitkába zárt madarak vagyunk, csak a kalitkánk olyan nagy, és a rácsai olyan vékonyak, hogy észre sem vesszük. (Nesbo: A birodalom)

A mágusság több erőt ad az átlagnál, de a szíven nem változtat. Emberek vagyunk.
A gyötrelmek acsargó fogaival szemben mind ugyanolyan védtelenül állunk. (Butcher: Fehér éjjel)

Genetikával világot változtató, űrbéli, kalandos.

Tuf egyszerű kereskedő volt a Bőségszaru névre hallgató hajójával és a két cicájával – az emberekért nem rajongott sosem, a macskák jobb társaságnak bizonyultak számára. Anyagi megfontolásból azonban kénytelen egy csapat tudóst és a zsoldosukat egy kijelölt rendszerbe elvinni: felfedeztek egy helyi hiedelmet, ami mögött szerintük egy maghajó áll, a fedélzetén egy elbukott civilizáció gyűjtötte rengeteg DNS mintával és a klónozáshoz szükséges technológiával. Egy vagyont ér. Meg is indul a hajsza, hogy ki gazdagodjon meg belőle a többiek rovására. Tuf számára életmódváltást is hoz a felfedezés: elhatározza, hogy mérnök lesz belőle. Egyedüli hasonlóként a világon sorra igyekszik orvosolni a világok gondjait: ahol a túlszaporodás okoz gondot, máshol állatviadalokra akarnának fenevadakat.

Amíg várunk a Trónok újabb fejezetére – elkészül-e egyáltalán – magyarul ismerkedhetünk a szerző korábbi történetével is. Van már pár Wild Cards regény is kiadva, és az Agave felkarolta a szerző sci-fi történeteit.

Tuf története is ilyen, de megvan a maga varázsa. Nem simán sci-fi, sok rétege van a történeteknek. Talán ezzel kellene kezdeni: ez nem egy egységes, lineárisan elmondott regény. Ötvözi a regényt és a novellafüzért. Szervesen összetartozik, még a linearitás is igaz. Elindulunk, és haladunk előre Tud különböző küldetéseivel. Egy-egy bolygón történtek az egyes fejezetek, amelyek akár novellaként is elmennének. Mert a kieső idő a regénytérből is kiesik, még említés szintjén sem foglalkozunk azzal, merre járt és mivel foglalkozott Tuf a két fejezet közti térben.

A történetek némelyike több akciót tartalmaz, más inkább elmélkedő és csendesebb. Változatosak, nem csak azért, mert bolygónként más problémát kell megoldani. Zsánerben is több minden előfordul.

Tuf különleges karakter, nem egy átlagos ember. Nagydarab, a maga módján bölcs, végtelenül tisztességes. Menet közben merengtem is rajta, kit jut eszembe. Néha a kövér Buddha ábrázolások ötlöttek fel bennem, máskor Martin alakja is felrémlett. Izgalmas kérdés, amit már a regény elején feltesznek: a hatalom megront. Tuf is erre a sorsra jut?

Az kimutatható, hogy Istenként kezd el viselkedni és a nagyobb jó reményében még átverni is képes a megbízóit. Mert őt nem a pénz motiválja, segíteni igyekszik a rendszereken. Sokszor látja, mi a rossz, de a megoldásnak nem részei a megbízói. Ők nem tudnak kívülállóként nézni a helyzetükre, így tehetetlenek. Ez gyönyörűen lejön a bolygó esetében, ahol a vallás a mértéktelen szaporodást pártolja, de a bolygó kimerül és káosz közelít. Ahogy felveszi az Isten szerepkört, megkerüli a megbízást és nem alkalmazottként viselkedik. Nem az élelmezést turbózza fel, a szaporodás kérdését oldja meg.

Lehet még ilyen eseteket találni, ahol saját szájíze szerint avatkozik be a világba. Tuf az állatokat szereti, meg is lehet nézni, mit ér el ott, ahol a társadalom az állatviadalokon alapul. Jogos, amit csinál? Mellette, ellene is van bőven érv. Martin meg is szólaltatja ezeket, általában egy mellékszereplőt szócsőként használva.

Lehet a saját problémáink közül is felismerni párat. Leginkább a túlnépesedéssel tudtam együttérezni, és Tuf megoldásában is látom a rációt.

Martin ráadásul szórakoztat is, így a kötet kikapcsolódni is tökéletesen megfelel. Pörögnek az események, érdekesek a szituációk és az egésznek van egy popcorn jellege. Sci-fi, súlyos kérdéseket is boncol, de mellette olvastatta is magát.

Igényes kiadvány, szórakoztató is volt – azért az illusztrációkért nem volt oda, de ez legyen a legnagyobb bajom.

R.R. Martin: Tuf utazásai – Mint sci-fi: 90% izgalmas világokat ábrázol mai üzenetekkel, szórakoztatva és változatosan.

Szubjektíven: 95% bár kutyapárti vagyok, bírtam a macskás ember kalandjait és megoldásait.