Fülszöveg:
Éjfélfekete egy kevés holdfénnyel; az érett, vékony héjú szőlő színe; alkonyati narancssárga, amilyen este hatkor szokott lenni az ég… Mio a világ összes színét ismeri, és meg is tudja nevezni őket. A lányt már egész kis korában, a családja kimonókészítő műhelyében magával ragadták a részletek, az árnyalatok: a színek titkos élete, amit csak ő lát. Csakhogy ebben a történetben nem csak a színeknek van titkos élete…
Aoi temetkezési vállalkozó, már az édesapja is az volt. A férfi különleges érzékenységgel rendelkezik, egyetlen pillantással fel tudja mérni az előtte állók érzelmi állapotát, és tudja, mire van szükségük a gyászolóknak életük egyik legsötétebb napján.
Mio és Aoi tökéletesen összeillenek, mint a kiegészítő színek, amelyek egymás társaságában ragyognak a legjobban. Ám a találkozásuk nem olyan sorsszerű, mint amilyennek tűnik. Vajon sikerül legyőzniük a szüleik által rájuk hagyott traumákat? Képesek lesznek felülemelkedni a félelmeiken, és beengedni a másikat a lelkükbe? El tudják fogadni a választottjuk világát, amely annyira különbözik a sajátjuktól?
Szerintem:
Azt máig nem értem, miért került a tabu szerelmek közé, ha mostohatestvérek szeretnek egymásba. Legfeljebb akkor értem, ha együtt nőttek fel testvérként – de a legtöbb ilyen regényben már felnőttek vagy 17-18 évesek, mire a szüleik összejönnek. Viszont, van olyasmi, ami lehetne tabu, és mégsem az.
Az élet rejtett színei különben nem erről kelljen szóljon, de az egyik engem gyötrő dolog ez volt. Aoi és Mio tulajdonképpen