Igazságosztós, múlttal szembenéző, szerelmes.

Matt életét meghatározta az apja története. A bunyósé, aki elhitte, hogy 40-en felül is bajnok lehet belőle, pedig csak játszottak vele, hogy a fogadásokon sok pénzt nyerjenek. Le kellett volna feküdnie – nem tette. Megölték érte, és ügyvédnek tanuló, vak fia élete új fordulatot vett. A rendőrség nem tudott igazságot szolgáltatni. Miközben Matt látszólag folytatta az életét, lediplomázott és a barátjával ügyvédi irodát nyitott, egy új, éjszakai ént is felépített. Ő lett a Fenegyerek, aki elszámolt azokkal, akikkel a törvénynek nem sikerült. A vaksága igaz volt, ám az anyag, mely a szeme világát elvette, egyéb érzékeit emberfelettivé tette. Matt pedig edzett, hogy fizikailag is bírja a harcokat. Már hírneve kezdett lenni, amikor az ügyvédi irodába felvett titkárnő, Karen megdobogtatta a szívét. Fenegyerek és Matt, a bűnözőkkel is felvenni a harcot és a magánéletben is boldognak lenni, úgy tűnt, megvalósulhat.

A történetek újramesélhetők, megújulhatnak. Minden korszak olyanná alakíthatja, ami nekik legjobban megfelel. Zsánertől függetlenül egy-egy hős történetét mindig el lehet mondani másképpen. A képregényekre is igaz ez – még csak multiverzumokban sem kell gondolkodni, hogy új színeket adjanak egy-egy karakternek.

Daredevil, a magyar fordításban Fenegyerek egy vörös ördög jelmezben üldözi New York utcáin a bűnt. Marvel karakter, és Frank Lee sokat tett azért, hogy ez a karakter olyan legyen, amilyennek ismerjük. Így a jelen kiadásban nagyon tudtam értékelni, hogy ő az, aki az előhangot jegyzi. A dicsérő szavai után lehetett bizakodni, hogy színvonalas a történet.

Loeb olyan képregényeket jegyez, melyekben szó szerint új színeket ad a klasszikus Marvel hősöknek. A zöld Hulk tőle szürke színt kapott, a vörös Fenegyerek pedig sárgát. Ahogy Hulk esetében is tette, a kezdeteket meséli el újra. Amikor Fenegyerek még nem híresség és befutott igazságosztó, hanem az első lépéseket teszi meg a legendává válás felé.

Loeb otthonosan mozog a Marvel Univerzumban, és e történeten belül is megmozgat más történetekből ismerős figurákat. Matt ügyvédi irodájának ki lesz az első ügyfele? A Fantasztikus Négyes. Az egyik ellenfele, akivel meg kell küzdenie, a Bagoly. De viaskodik Elektróval is, aki klasszikusan Pókember ellenfele. De fel lehet fedezni más ismerősöket is, mindenkit nem leplezek már most le. Ha valaki szereti a Marvel történeteket, tudja értékelni ezeket a kikacsintásokat.

Igaz az is, hogy hasonló az alaphelyzet, mint a Hulk: Szürke esetében. Ha egy aforizmával akarok élni: Keresd a nőt! Hulk számára Betty, Fenegyerek számára Karen az, aki miatt most átgondolja a múltat. Bruce egy pszichológussal beszélgetett Betty halála után, és gondolta át a dolgokat. Karen sincs már, és Matt egy levelet ír neki. Majdnem ugyanaz a keret.

A hősi tettek miatt van benne akció, Karen miatt érzelmek. Jót tesz a képregénynek, ahogy ez a kettő ötvöződik. Az egyik izgalmas és kalandos, a másik emberi. Az csak a személyes kínom, hogy Karen nagyon nem szimpatikus a számomra. Biztos a sorozatból hoztam az ellenérzéseim, ahol rühellem a Karent életre keltő színésznőt.

A történet tehát rendben van, arra nincs panasz. Ugyan Karen karaktere nem tetszett, de erre előzetesen számítottam is. Előítéletes vagyok irányába.

A grafika már nehezebb dió. Sokkal inkább tetszett, mint a Hulk képregény. A címlapok jól sikerültek, és a mozgás dinamikáját is sikeresen megragadta a rajzoló. Maguk a figurák, amelyek ha nem is bántják a szemem, de nem is tetszettek. Az arcok legkevésbé, de máskor az emberi alakokkal is voltak fenntartásaim. Tudom, nem minden képregény olyan rajzokkal készül, mint a Thor: A mennydörgés istene, ha már Marvel.

Összességében azonban egy kellemes képregény volt ez, ami tetszett is.

Loeb: Fenegyerek – Sárga - Mint képregény: 75% új oldalról mesél el egy ismert történetet, érzelmekkel és akciókkal.

Szubjektíven: 65% Karen nem éppen a kedvenc szereplőm, a rajzok se pont az ízlésem.

Kamaszos, középiskolai, zaklatós.

Robert kamasz, aki a barátaival van bulizni. Már hazafelé indulna, amikor feltűnik neki, hogy a telefonját elhagyta. Szerencsére megtalálja, és már a mobiljával megy haza. Másnap viszont azt kell tapasztalnia, hogy még a barátai is tartják tőle a távolságot. Sokan beszólnak neki, és úgy tesznek, mintha valami komoly bűnt követett volna el. Meg kell kérdeznie, mi történt. Valaki az ő telefonjával készített egy fotót, és feltette a fiú oldalára. A kép két osztálytársukat ábrázolja, csókolózva. A botrányt az okozta, hogy ők mindketten mással járnak, és most szakítottak velük, mert Robert beárulta őket. A fiú hiába mondja el, hogy ő nem tett semmit, nem hisznek neki. Egyre durvábban kezdik el zaklatni, és amikor egy maszkos a neten kiáll mellette, még jobban elvadul a helyzet. Az egyetlen kiút, ha rájön, ki tette ki a nevében a képet és leleplezi.

A Scolar kamaszoknak szóló zsebkönyvei közül eddig 4 jelent meg, sorszám szerint ez a 3. darab. Erre is igaz, hogy egy tipikus, korunkra jellemző problémát állít középpontba, és ez is német történet.

Ami csak azért zavaró, mert tele van a kötet utalásokkal. Robert szereti a zenét, és rengetegszer találkozni azzal, mit hallgat éppen. Olyan sikeresen helyi zenéket és bandákat szeret, hogy semmi nem volt benne, amit ismertem volna. Általában nem akadok fent ilyesmin, még ötleteket is merítek, mit kellene meghallgatnom/néznem. De itt azért, hogy semmi nincs, amit ismernék… Ok, fiú a szerencsétlen, nem fog csajos zenéket hallgatni, de miért nem tud legalább egy olyat, ami világszinten ismert? Így nem kedvet kaptam a zenehallgatáshoz, inkább felhúztam magam. Gondolom, eredeti német közegben otthonosságot teremt. Nálam nem.

Ha már az idegeim húzásánál tartunk – a 4 kötetből ez volt az eddigi leggyengébb. Köszönhetően annak, hogy ennek van a legkomolytalanabb konfliktusa. Igen, az iskolai zaklatás komoly, de itt egy közölt fotón akad ki mindenki ennyire? Nem is pikáns, hogy korhatáros tartalma legyen. Számomra nem hiteles, hogy az egész közösség, még a fiú focicsapatának vezetősége is megrója. Túlzott. A reakciók alapján szexvideót kellett volna terjesztenie, vagy összevágnia valami gyalázkodó üzenetet. Az meg csak fokozza a helyzetet, hogy Robert ártatlan, de ez senkit nem érdekel. Még a rendőrség is bűnösként kezeli – ezért kijött itt a rendőrség. Vicc.

Kicsit azt is érzem, hogy nem a megfelelő személyre haragszik itt mindenki. Az a lány és az a fiú csalta meg a párját. Nem kényszerítette őket senki, hogy titokban összejöjjenek és csaljanak. Ők csinálták! Nem így kellett volna kiderülnie, de mégiscsak ők voltak, akik hibáztak. Mégis, őket kezelik áldozatként. Vagyis, ebben a regényben a cinkosok a jófiúk. Mindenki tudja, hogy csalók, csak a szerencsétlen szerelmeik nem. De mindenki úgy tesz, mintha rendben lenne. De attól még nem lesznek rendben! Hogy is van az a vers? Vétkesek közt cinkos, aki néma? Kiakaszt, hogy ennek a könyvnek nem ez a logikája.

Nem jó az üzenet, emiatt. Plusz, sokat kapunk Robert szenvedéseiből, miközben a cselekmény hirtelen és nagyokat ugrik. A semmiből elválnak a fiú szülei. Egyetlen, szinte mesebeli húzással meglesz az igazi felelős.

Annyira felhúzott a félresikerült üzenet, hogy azzal nem is tudtam foglalkozni, különben milyenek a szereplők. Nem is nagyon fontos, mert itt egy helyzet, egy zaklatási hullám és annak következményei a fontosak. Elég üres is mindenki, 2-3 tulajdonsággal jellemezhető, vagy annyival sem.

Nagyon nem az én kötetem volt, és kamaszoknak se ajánlom. Ne neveljünk cinkosokat!

Höra: Célkeresztben - Mint ifjúsági: 20% még az üzenete sem tisztán pozitív, össze is van csapva kissé.

Szubjektíven: 10% nem szerettem a szövegét, a konfliktusait és főleg nem a konfliktusát.

A férfi előkelő családból származott, de hiába volt meg minden anyagiakban, szeretetet nem kapott. Így amint tehette, felpakolt és utazgatni kezdett. Már hazafelé jött, amikor a repülőn egy szépség került mellé a gépen. Millicent elbűvölte, és addig nem adta fel, amíg nem lett belőlük pár.

Kényelmes életet építettek fel maguknak: jó környéken hát, két gyerek és olyan állás, amivel eleget keresnek. Millicent ingatlanos lett, a férfi golfoktató. Van azonban egy titkuk.

Millicent nem egyke, volt egy nővére, aki egész gyerekkorában kínozta. Időbe tellett, amíg bizonyítani tudta ezt, és a testvére elmegyógyintézetbe került. Amikor kiengedték, eljött hozzájuk, és amikor fenyegetően lépett fel, a férfi lecsapta. A nő meghalt, ők pedig nem szóltak senkinek, eltüntették a holttestet. Ám egy barátnője keresni kezdte, és zsarolni akarta őket. Őt Millicent ütötte le, és újabb hullát kellett eltüntetni. Azt találták ki, álcázzák a tettük, plusz a dolog ízére is rákaptak.

A férj kezdett el áldozatokra vadászni, egy nőt el is kaptak és végeztek vele. Azt pedig a férj gondosan titkolja a neje előtt, hogy volt, akit nem csak csábított, le is feküdt vele. Mégis, sokként éri, amikor az egyik halott előkerül. Ráadásul friss tetem – Millicent közel egy évig életben tartotta, és most fujtotta csak meg. Logikusan indokolja: volt a környéken egy sorozatgyilkos, akinek ez volt a módszere. Rá kennek mindent.

Újabb nőt ragadnak el, és Millicent fogságban tartja, hogy meglegyen a széria.

Azonban nem számolnak a következményekkel otthon. A fiuk észreveszi, hogy az apja éjjel kijárt, és zsarolni kezdi, mert azt hiszi, viszonya van. A lányuk annyira retteg a gyilkostól, hogy gyógyszerezni is kell. Ráadásként a gyilkos testvére előáll azzal, hogy a bátyja azért szívódott fel, mert súlyos beteg volt és már évek óta halott.

A nyomok egyre közelebb vezetnek hozzájuk, és a férfi kénytelen rádöbbenni, mit tett a felesége igazából. Tudott a csábításairól, és ez a bosszú. Mindent kész rákenni. De a férfi rájön arra is, hogy a lányukat mérgezte az asszony. A gyerekek miatt nem megy el, hanem szembeszáll. A dulakodásra a gyerekek is felriadnak – végül a lányuk lesz az, aki a bátyját és az apját védve leszúrja az anyját. A rendőrség utólag tisztázza a férfit, aki felpakolja a gyerekeket és új életet kezdenek Skóciában.

Szovjet rendszert bemutató, katasztrófát elhárító, atomenergiás.

A szovjet nagyhatalom bizonyítani akarta a világnak, hogy övék a vezető szerep a tudományban is. Hogy biztonsággal és hatékonyan képesek az atomenergiát is felhasználni. Rövid idő alatt, nagy léptékben hozták létre és üzemelték be az erőműveket. Nem volt elég és szükséges anyag? Dolgoztak azzal, amihez hozzájutottak. A határidőket tartani kellett, az eredményeket hozni kellett. 1986-ban, Csernobilban éjjel egy tesztet akartak lefuttatni. Senki nem számított a robbanásra és a katasztrófára. Még a helyszínen levők is nehezen dolgozták fel, mi történt és milyen helyzetbe került az egész világ. Az állam a szokott módon, titkolózva és kívülről erősnek mutatva magát igyekezett kezelni a helyzetet. Miközben sokak emberfeletti áldozatokat hoztak, megindult a bűnbakok keresése is. Csernobil története pedig nem zárult le, az egykori atomerőmű ma is éppen olyan veszélyes, mint egykoron.

Csernobil, most újra divatos téma lett. Újra kiadnak könyveket, melyek a katasztrófáról szólnak. Újak is jelennek meg. De lehet még újat mondani a témában? Miben tud a sok kiadvány mást nyújtani?

Adam Higginbotham egyfajta krónikát írt a történtekről. Nem elméleteket gyártott, nem regényszerű történetet írt, hanem kutatott és interjúkat készített. Rekonstruálta az eseményeket, és igyekezett több szempontból és nézőpontból pontosan vázolni, mi és hogyan történt. Magát az atomerőmű katasztrófáját, majd az utána következő lépéseket a kárelhárításban és a bűnösök keresésében. A végén még arra is kitért, miért nem lehet az atomenergiát örökre mellőzni az energiaiparban.

Lineárisan halad végig az eseményeken. A szovjet atomprogramról és az erőmű építésétől jutunk el addig, hogy jelenleg mennyi és milyen atomerőmű működik a világon. Már az elején is lehet látni, hogy ennek is az a célja, hogy a baleset előzményeit megadja. Hosszan ecseteli, hogy az irreális határidők és az alapanyagok nem megfelelősége már a kezdeteknél is probléma volt. Ha nincs is nyíltan kimondva, de benne van, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1986-ban mi történt.

Magát a katasztrófát több ember szemszögéből is követi. A vezetőség, a tesztet végző mérnökök, a kirendelt tűzoltók, a párt emberei, akiket riasztottak, hogy baj van. Jellemző a könyvre, hogy a tények érdeklik, nem az emberek. Nem azt mondja el, hogyan érezték magukat, hanem a cselekedeteiket.

Ez még hangsúlyosabb a következő részekben, amikor a harc folyik, hogy a helyzetet stabilizálják és elkezdődik az érintettek szenvedése. Nincs olyan érzelmi töltet, mint a Csernobili imában. Igen, borzalmas dolgok megestek, sokan hoztak lehetetlen áldozatokat, és rengetegen szenvedtek. De itt érzelmileg nem adja át ezt. A tények, a realitás a fontos, nem az, hogy megrázzon minket a személyek történetével. Még akkor sem, ha használ anekdotákat, és észre lehet venni, hogy az interjúk során elmesélt történeteket adja vissza.

Végig olyan stílusban marad, ami érzelmileg semleges. Tájékoztat, elmondja az eseményeket, de semmilyen téren nincs benne ítélet. Sem érzelmi, sem értelmi. Abba sem megy bele, hogy kik a felelősök és milyen hibái voltak a szovjet rendszernek. Elmondja, hogyan titkolóztak, hogyan működött a rendszer, de egyszer sem érezteti, hogy ez mennyire rossz/jó volt, vagy mit lehetett volna másképpen csinálni. Egyszerre pozitív és negatív ez a semlegesség. Tényszerűséget ad neki, de ilyen témáról ennyire objektívnek lenni…

A kötetbe került egy képmelléklet is, amelyet kifejezetten érdekes volt áttanulmányozni. Megvan a képeknek az az érzelmi töltete, amit a történetben Higginbotham került.

Ha átérezni akarjuk a történteket, Csernobili ima. Ha a tények érdekelnek, ez a könyv.

Higginbotham: Éjfél Csernobilban - Mint dokumentumregény: 90% alapos, sok forrásból dolgozó kötet, sok tényanyaggal.

Szubjektíven: 70% hiányoltam belőle az érzelmeket, nagyon tényszerű. De a képek tetszettek.

Trónért küzdő, testvéres, mágikus, szerelmes.

A királyságban van egy szokás. Mindig királynő uralkodik, akinek ikerhúgait kellett legyőznie a trónért. Ha egy királynő megszülte a hármas ikreket, párjával örökre elhagyja a szigetét. A lányok mindegyike más mágiát ural: van, aki a mérgek úrnője, más az elemeké, a harmadik a természeté. Amint 16 évesek lesznek, elkezdődik a halálig tartó harc. Mirabella, Katharine és Arszinoé most töltötték be a 16-ot, és hamarosan megkezdődik a játszma. Ám két lánynak súlyos titka van: Katharine egyáltalán nem immunis a mérgekre, Arszinoé egy virágot sem bír nyílásra bírni. Mira viszont az elemek régóta leghatalmasabb boszorkánya. Egyértelműnek tűnik, ki ül a trónra. A lányok támogatói azonban egyéb praktikákat vetnek be, hogy a saját hercegnőjük diadalmaskodjon: alsóbbrendű mágiát, megtévesztést. Miközben közeledik a kezdetet jelentő ünnepség, a lányok az első szerelem ügyeit is rendezni kényszerülnek, és Mira az emlékeivel is küzd. Ő hinni akarja, hogy nem kell egymást ölniük.

A fülszöveg alapján voltak elvárásaim. Mivel olvastam Blake egy korábbi sorozatát (A vérbe öltözött Annát) és tudtam, hogy ez ifjúsági fantasy, nem számítottam olyan harcokra a koronáért, mint a Trónok harcában. De azt hittem, közelebb lesz ahhoz a minőséghez, amit az Arkánum Krónikák képviselnek.

Így most csalódott vagyok. Nem elég, hogy még el sem indulnak a küzdelmek, becsapottnak érzem magam. Hol van a lányok harca a királynői címért? Ez az egész rész csak a bevezetés, aminek annyi a lényege, hogy minden lány eljut addig, hogy harcolni akar a trónért. Vagyis, egy egész kötetet kapott az, ami a fülszövegből kiderül. Három lány, egy maradhat és ő lesz a királynő. Konkrétan eddig a tudatig jutunk a kötet végéig.

Aminek el kellene adnia, hogy a lányokat segítő családok és papnők hogyan mesterkednek mindenfélében. A gond csak az, hogy annyira gyerekes ötleteik vannak, hogy inkább csak szánni tudtam őket, mint veszélyesnek látni. Egyesek sokkal hatékonyabbak voltak a saját királynő jelöltjüknek a megkínzásában, mint az ellenség elleni lépésekben. Hol marad valami nagyobb ötlet, valami mesteri fondorlat? Az cseppet sem átlátszó, hogy a mérgek használói mindenki mást próbálnak megmérgezni…

Pedig ötlet lenne a kötetben, mert változatosak a képességek és azoknak a használata. Igaz, nem éreztem, hogy egyenrangúak lennének, még ha a szerző egyes jelenetekben valamit fel is akar nagyítani. Pl. irányítani képes egyetlen medvét, és megijed tőle az a lány, aki az elemeknek parancsol. Könyörgöm: uralja a tüzet, villámokat tud szórni! Nehogy egy medve miatt akadjon ki! Beleküld egy villámot, felgyújtja, nem tűnik életveszélyes helyzetnek. A mérgek is akkor veszélyesek, ha nincs kóstolód.

A lányok szerelmi élete még nagyobb katasztrófa. Igaz, a legrosszabb nem az ikrek közül valaki. Mindenki környezetében akad egy fiú, aki a nagy Ő lehet a számára. Mindegyik szálon megy is a romantika. Van viszont egy, Joseph, aki két lány között őrlődik. Mira is tetszik neki, viszonyba is bonyolódnak, míg Arszinoé legjobb barátnőjét tartja a szerelmének. Az egyik jelenetnek nyilvánosan védi Mirát és megcsókolja, a következőben már a másik lány betegágya mellett fogadkozik, hogy többé nem téveszti szem elől. Éppen az a lány kell neki, aki a közelében van? Borzalmas.

Gyerekesek a lányok, és egyikről se tudom elképzelni, hogy jó királynő lenne – még Mira a legszimpatikusabb. Mondjuk, alapból a királyság rendszere is ostoba. Mintha a Tanács lenne, aki csak kirakatnak használja a királynőt, és az igazi hatalom az övék lenne. Majd kiderül, mert elvileg a következőkben már egymás ellen indulnak a királynők.

Folytatás ősszel érkezik, bízom benne, hogy ennél értelmesebb és kevésbé csajos történettel.

Blake: Három sötét korona - Mint YA fantasy: 55% hosszas előkészítés, sok tekintetben gyerekes konfliktus, de ötlete van.

Szubjektíven: 45% nem szerettem meg a királynőket, és sok a béna konfliktus. Joseph… jaj.

Akadnak szerzők, akik több zsánerben is otthonosan mozognak és bestsellert tudtak írni.

Itt a regényük, de ki a szerző és mi a zsáner?

1: Harry Potter és a bölcsek köve - Halálos fehér

2: És jött a pók... - Máris hiányzol!

3: Elmaradt karácsony - Az ítélet eladó

Megoldás: Tovább!

Szerelmes, előkelő körökben mozgó, ihlető.

Simonetta egy genovai kisnemes eladósorban levő lánya, akinek kiskorától fogva rengeteg a hódolója kivételes szépsége miatt. A lánynak azonban nem csak a külleme kivételes, az intellektusa is. Marco, a fiatal és jómódú firenzei nemes is belehabarodik, a vonzalom kölcsönös és a családok is örülnek a fiatalok vonzalmának. Simonetta hamarosan már Firenzében találja magát Marco menyasszonyaként, aki bevezeti az előkelő körökbe. A Medici család is felfigyel a szépségre: Giuliano udvarol neki, Clarice a barátnőjének fogadja. Marco feleségeként a boldogság is rátalál, Firenze pedig a legszebb asszonynak választja, és utánozzák minden mozdulatát. A híres festő, Botticelli is modellének kéri fel az asszonyt. Simonetta beleegyezik, és ahogy az évek alatt a házassága gyengül, egyre erősebb a vonzalma a jóképű festő iránt. Így azt is vállalja, hogy titokban Vénusz eredetije legyen, és meztelenül álljon modellt. Ám a szabadságnak és szerelemnek súlyos ára van.

A történelemben van egy-egy korszak, amikor egy helyen olyan szellemi nagyság gyűlt össze, hogy új irányt szabtak egy egész világ művészetének. Az ókorban Athén, a reneszánsz korszakot életre hívó Firenze, majd Párizs és az impresszionisták. Nem véletlenül születik róluk annyi regény és film, kevés ilyen pont volt az emberiség történelmében.

Palombo története arra vállalkozik, hogy a reneszánszot hozza közelebb hozzánk. A módszere az, hogy egy nő szemén keresztül átéleti velünk a korszakot, és azt a változást, amit hozott. Palombo olvasatában Simonetta, akinek alakját egy valóban élt firenzei szépség ihlette, sok tekintetben modern teremtés. Egy olyan korszakban született, amikor a nőktől annyit vártak el, hogy ékszerek legyenek a férjük kíséretében, szüljenek és neveljék az örökösöket. Simonetta viszont olvasott és ennél többre képes, többet is akar. Marco elég nagy szabadságot hagy neki, de egy ponton ütköznek az igények és a kor szokásai. Marco engedélye kell az asszony tetteihez, még ahhoz is, hogy egy arcképhez modellt üljön. Simonetta számára addig természetes az engedelmesség, amíg a házassága erős. Amint inognak az alapok, ő modern módon azt mondja: a testét talán birtokolhatja a férje, de a szellemét nem. Ez már a mi korunk gondolata, nem a korszaké. De ezzel válik Simonetta a hősnővé.

A regény első fele idilli: Simonetta és Marco itt nagyon szerelmesek, és Simonetta itt merül bele a reneszánsz világba, Firenzébe. Palombo érzékletesen és nagy erővel ábrázolja a várost, a művészeti alkotásokat, azt a szellemet, amely egészen szabad és friss a középkori elvakult vallásosság után. Simonetta nem véletlenül fejlődhet modern nővé már itt, ahhoz kellett ez a közeg. Ami színekkel, élvezetesen van megírva. A várost annyira jól sikerült életre kelteni, hogy lelki szemeimmel nem egyszer sétáltam az utcákon a szereplőkkel.

Még azt is el tudtam nézni, hogy a festészet, a híres alkotások születése háttérbe kerül. Helyette találó portrék jöttek a Medici családról, a kor szellemiségéről. Még azt is szerettem, hogy mennyire mesés Simonetta története sok ponton.

Ám a regény második fele elrontotta a kedvem. Palombo beleerőszakolja Simonetta és Botticelli szerelmi történetét, amelynek a Vénusz születése lesz az eredménye. A festészetből így sem kaptam többet, mert a fókusz marad a nőn, aki legfeljebb annyit lát, hogy Botticelli fest. Ennyi a művészete a regényben. Azért, hogy ez a románc meglegyen, Palombo lerombolja mindazt, amit a regény első felében Simonetta és kapcsolatai köré épített. Plusz, az a szenvedély sem volt benne, amit egy romantikus regénytől várna az ember.

A vége sokat elvett az élvezhetőségéből, de összességében kellemes emléket hagyott maga után. A borítóhoz foghatóan szép képet festett a korszakról, és az élményként marad meg bennem, ahogy Firenze életre kelt a lapokon.

Palombo: Firenze legszebb asszonya - Mint történelmi romantikus: 75% érzékletes képet fest a reneszánszról, romantikus köntösben.

Szubjektíven: 70% sajnáltam, hogy a szerelmi csavarért feláldozta, amit addig épített a szerző.

Démon ellen küzdő, kisvárosi, különcös.

Pine Cove álmos kisváros, ahol semmi nem történik. Már újdonság és nagy hír, ha egy pár szétköltözik és szóba kerül a válás, mint most Jennifer és Robert esetében. Ám a dolgok megváltoznak, amikor a természetfeletti érkezik meg a városba. Az egyik egy dzsinn, akinek az ereje kötve van, és az a küldetése, hogy egy démont visszajuttasson a pokolba. A démon is pont ide érkezett meg, emberi kísérőjével. Travis még papnövendékként olvasott fel egy ősi szöveget, amit nem kellett volna. Eredmény: egy démon állandóan vele jár, akinek gondoskodnia kell a szükségleteiről. Ha pár naponta nem kap emberi rágcsát, nyűgös tud lenni, és akkor jobb nem a közelébe kerülni. Hamar kiderül, hogy nem háborúzniuk kell, hanem összefogni, hiszen mindenki egyet akar. A démon kerüljön vissza oda, ahonnan érkezett és hagyja őket békén. De ehhez neki is lesz pár szava…

Christopher Moore ismert arról, hogy előtte nincsenek tabuk. Éppen azok a történetei a legizgalmasabbak, amelyekben egy olyan témának mutat be, ami szentnek és sérthetetlennek tűnik. Jézus élete, de egészen másképp. Shakespeare klasszikusai, sokkal több vérrel, szexszel és őrülettel. De a személyes kedvencem továbbra is az a múzsa történet, melyben új árnyalatokkal gazdagította a festészetről és a kék színről alkotott véleményem.

Az Ördögöd van egy korábbi regénye, ami már magyarul is megjelent korábban, de az Agave most újra megjelentette – így náluk van az összes, magyarul megjelent Moore-kötet. Sajnos, ez a könyv most egy olyan Moore, ami nem találkozott össze az ízlésemmel.

Egyrészt, nincs olyan cselekménye, ami le tudott volna kötni. Egy nagy káosznak tűnik az egész, amiben a különféle szereplők a maguk kis életében ügyködnek, aztán a végére rájönnek, hogy kinek kivel közös a célja, és akkor már megjelenik valami összehangoltság. De addig eljutni, nekem kínszenvedést okozott.

Különben is, maga a démon elleni harc sem fogott meg. Nem volt elég nagyszabású. Tudom, itt nem is a cél, nem misztikus vagy horror akar lenni a történet, csak én vágytam volna arra, így garantált a csalódásom.

Pláne, hogy Moore humora nem mindig tetszik nekem. Nagyjából 50% az arány. Egyes könyveit nagyon szeretek, másokat alig bírtam elolvasni. Ez sajnos az utóbbi kategória. Min kellett volna itt derülnöm? A dzsinn kifejezetten irritált, hogy a legtöbb helyi lakos is.

Ezzel el is értünk a karakterekhez. Akik a maguk módján jól meg vannak írva – sokan vannak, kevesebb oldalszám terjedelemre, így vaskos jellemek nem lehetnek benne. Viszont az a kevesebb, ami jutott nekik, jellegzetes. Csak éppen senki nem lett nekem szimpatikus. Valakinek drukkolnom kellett volna, de hidegen hagyott a szereplők sorsa.

Csak egy-egy epizód volt benne, amit élvezettel olvastam. Ilyen volt a dzsinn meséje, aki elmondta, hogyan került a démon a Földre, és az egész eredettörténetet. Travis múltbeli szála, benne a papi tanulmányokkal, a tanára válogatott kínzó módszereivel és az első szerelemmel. De ez csak két történet egy nagy egészből, aminek a többi része nem fogott meg.

Nem tartom valószínűnek, hogy most meg tudom fejteni, miért van az, hogy Moore egységes színvonalat hoz a köteteiben, a lényegi elemek hasonlóak. Ugyanolyan a humora, a stílusa, és megvan az is, ahogy kiforgat valami zsánert. Mégis, az egyik történetét szeretem, a másikat nagyon utálom. Pedig, még a szeretett történeteiben is megvannak azok az elemek, amelyek kiborítanak. Amelyeket ki tudok emelni azokban is, amelyeket rühellek. Nem az ötlet ellensúlyozza, mert az mindegyikben van. Talán a szereplők? Amelyik történetét szeretem, azokban van valaki, akit bírtam. Kell nekem egy szimpatikus karakter? Lehet.

Az lesz a zárszó, hogy ebben nem volt ilyen figura – nem is jött be a könyv.

Moore: Ördögöd van - Mint fantasy: 50% a szerző egyedi humora áthatja az egészet, a történet egy démonűző káosz.

Szubjektíven: 30% nem találtam viccesnek, nem bírtam a szereplőket. Ez most nem tetszett.

Cím: A bábuk tánca

Szerző: M.W. Craven, magyarul ezzel debütál.

Műfaj: thriller

Cselekmény: adott egy zseniális sorozatgyilkos, aki nem hagy maga után nyomot. Egy brutális gyilkos, aki élve égeti el az áldozatait. A rendőrség tehetetlen ellene, amíg a gyilkos a harmadik áldozatnál nem hagy egy nyomot. Egy kódot. Ketten kezdenek el dolgozni rajta, és a gyilkos nyomába eredni: a remek rendőr, de kiégett és visszavonult Washington és egy különc, matekzseni lány, aki a kódok szakértője.

Várható megjelenés: idén novemberre van tervben a Letterónál.

Miért várós?

• Bírom a kiadó thrillereit.
• Kódfejtés? Izgalmas!
• A sorozatgyilkosos történeteket is szeretem.
• Ahogy a zseniket is - legyen az akár gonosz zseni is, mint egy utolérhetetlen sorozatgyilkos.
• Sorozatnyitány, bírnám ha minőségi thrillerek jönnének ki sorban.

Házassági titkos, gyilkosos, játszmás.

A házasságuk első, de második ránézésre is tökéletes. Az asszony ingatlanközvetítő, a férfi golfoktató. Nem gazdagok, de jól élnek. Szépek és vonzóak, két jól sikerült kamaszt nevelnek. Szeretik egymást, és összetartanak. Ám a felszín alatt mindenki rejteget valamit, ami veszélybe sodorja az életvitelüket. Hiszen nem is olyan régen gyilkossá lettek, mindketten. Merész tervet eszeltek ki, hogy elleplezzék a tettüket, és a gyilkolás izgalmát is átélhessék még. Ám a férj nem vallja be, mennyire közel kerül a lehetséges célpontokhoz. Millicent sem mesélte el előre, kire és hogyan akarja terelni a gyanút. Az események beindulnak, és már képtelenek megállítani a folyamatot. Nem sejthették előre, hogy a lányuk mennyire kikészül a kialakuló helyzetben. Hogy a fiúk milyen zsarolásra vetemedik. Hogy az egymás előtti titkaik hogyan kérdőjeleznek meg mindent, amire az életük épült.

Elég nagy durranás lett ez a regény, és nálunk is kezd kialakulni a rajongói bázisa. Lesz belőle film is, ha minden igaz. De mit tud az Elbűvölő feleségem?

Ami elsőre megfogja az embert, a narráció. Már az elején kapunk egy csavart: látunk egy megismerkedési és csábítási jelenetet, majd hősünk bevallja, nekünk, mennyire hamis volt minden, amit eddig tudni véltünk. Elkezd beavatni az igazi életébe, és sodor végig a cselekményen. Van abban valami vonzó, ahogy átbillenünk az elbeszélővel a sötét oldalra és egészen másképpen gondolkozunk gyilkosságról és emberrablásról. Nem sűrűn akad olyan könyv, ami meg tudja tenni, hogy szimpatizáljunk és drukkoljunk egy olyan embernek, aki ártatlan nőket segít elrabolni és meggyilkolni. Hasonlították ezt a könyvet a Dexterhez, de Dexter bűnözőkre utazott. Az itteni áldozatok nem szolgáltak rá a kínokra és a halálra. Mégis, a szerző eléri, hogy átélje az olvasó a vadászat és hazugságok izgalmát.

Majd felfigyelhetünk arra, mennyire okosan épül fel a történet. Fokozatosan ismerjük meg a teljes történetet: hogyan kezdődött ez a helyzet, milyen lépések vezettek a jelenhez. Downing a cselekmény fő sodrába más-más idősíkokat kever bele, így folyamatosan tágítva az általunk látott képet.

Közben már lehet érezni, hogy közeledik valamilyen csavar. 2-3 nagyobb akad benne. Ha figyelmesen olvasunk, a nyomok ott vannak. Az Elbűvölő feleségem az okos könyvek közé tartozik, melyek előkészítik és logikussá teszik a fordulataikat. Van, amire rá lehet jönni. Ezeket mindig többre értékelem, mint amikor a semmiből bukkan fel egy új szereplő vagy új indíték. Itt meg van az út, honnan hova tartunk.

A főszereplő családnak 4 tagja van, és bár a férj az elbeszélő, mindenki annyira él a lapokon, hogy könnyeden visszaemlékszem rájuk. Mindenki összetettebb, mint elsőre látszik. A kamaszfiú, aki az első dackorszakát éli, az első szerelmet. Aki képes megzsarolni az apját, de sokkal gyermekibb indokkal, mint gondolnánk. A lány, aki kitűnő tanulóból lesz lelkibeteg, a végére mégis ő lesz, aki a vészhelyzetben cselekedni tud. Végül, maga a pár. Spoiler lenne belemenni, mit és miért titkolnak, ez hogyan árnyalja a jellemüket. Millicent, aki a címszereplő, a férj szemén keresztül jelenik meg előttünk, de még így is látszik, mennyire bonyolult és egyszerű ez a nő egyszerre. Általában furcsa, amikor egy női szerző férfi narrátort választ, mert legtöbbször érzelmesebb a narráció, mint a karakter, de itt működött és a végére pontosan érthető lesz az, miért kellett ő a narrátornak. Millicent előadásában nem is tudom, hogy nézne ki ez a történet. Ridegebb lenne, meg talán őrültebb is.

Talán a vége az, amiben kicsit többet vártam. Kerek és zárt, mondhatni még egy poén is jut a végére, csak nem ütötte meg azt a szintet, amit Gillian Flynn a Holtodiglan zárlatában.

Jó történetet vártam, azt is kaptam. Már alig várom a szerző új kötetét is!

Downing: Elbűvölő feleségem - Mint thriller: 95% okos kirakó, emlékezetes hősökkel. Logikusan vezet el a végjátékhoz.

Szubjektíven: 90% a vége miatt még vannak kis ellenérzéseim, de különben élveztem.