Nyaralós, úti élményes, kulturális, kiadós.

Szabó Magda sokáig úgy hitte, Ausztriánál többet nem lát majd Európából. A politikai rendszer, az anyagi helyzete is erre a hitre erősített rá. De a regényei külföldön is sikeresek lettek, és a kiadói rendszeresen hívták meg, hogy vegyen részt kint a munkálatokban, és konferenciákon is szerepelnie kellett. Így látta Londont, Párizst, Rómát, Moszkvát, kinyílt előtte a nyugat is a kelet mellett. Minden városban igyekezett beszívni a helyi életérzést, megélni az irodalmi élményeket igaziból is. Mindig volt egy folyó vagy a tenger, ami vezette az úton. A kulturális világ mellett, a történelmen túl a helyi ízeket kereste, miközben férje oldalán kisebb-nagyobb kalandokba keveredett.

Időrendben ez a korábbi, nem a Zeusz küszöbön. Olyannyira, hogy a Zeuszban maga Szabó utal erre a kötetére. Hasonlítja őket, ő maga leszögezi, hogy nem útleírást, útikönyvet készített, hanem útinaplót. Mégis, ezt hagytam későbbre az olvasólistámon. Görögország még vár arra, hogy megnézzem, de innen sok mindent kipipáltam már én is, kíváncsi is voltam, mennyire éreztem hasonlónak vagy másnak a városokat, mint Szabó Magda.

Mert, ahogy a Zeusz kapcsán már írtam, Szabó Magda kulturális, de elsősorban érzelmi oldalról közelít az utazásai helyszínéhez. Az a fontos neki, amit átél és érez. Valahol igaza is van: élményeket gyűjt, és nem pipákat, hogy ezt is, azt is látott. Átél, nem listáz.

Észrevettem magamon, hogy a könyv is éppen annyira tetszett, amennyire egyezett az érzékletünk. Nem titok, nekem Párizs a nagy szerelem. Szabó is elvarázsolódott tőle, pedig ő ellen akart állni a város varázsának – nem sikerült neki. Én meg se próbáltam, alig vártam, hogy elnyeljen a Párizs élmény. Imádtam a könyvben, ahogy visszaköszöntek a saját érzéseim. Nem egyszer éreztem úgy, hogy megfogalmaz olyanokat, amelyeket én is éreztem, de nem öntöttem szavakba.

De háborogtam, amikor a kedves helyeim megkapták a kritikájukat. Firenze, nekem talán ez a toszkán gyöngyszem a kedvenc olasz városom. Szabó nagyon nem szerette, és nem egyszer azon kaptam magam, hogy vitatkoznék vele, rávilágítanék, mi abban a szépség és gyönyörű, amit neki nem volt ideje felfedezni.

És eljutottam arra a pontra, hogy levonjam a következtetést, azért nagyon más korban élünk. Nekünk nem durva, hogy a turisták tömege hömpölyög, és ki vannak számolva a perceink, ami alatt egy kulturális élményt be kell fogadnunk. A mi világunk gyorsabb, és ebből Szabó Firenzében kapott csak ízelítőt, nem is bírta. Szegény, ma nagyon szenvedne…

A nyelvezete szokás szerint pazar, visz a szöveg és tele van megint szentenciákkal, bölcsességekkel, amelyeket érdemes begyűjteni, megfogadni. A kedvencem ki is írtam az Idézzünk rovatba – meglepetésemre a Jaffa ezt tette a borítóra is.

Ami új volt, de tetszett, az a játékos humor, amit a Szabó regényekben nem látok. Az írónőben viszont benne volt, és a lelkesedésével együtt jól esett olvasni.

Adott egy ötletet arra is, amit eddig nem csináltam, de most kedvem lett kipróbálni. Szabó irodalmi élményeket is a helyszínre visz. Nálam ez inkább filmekkel volt meg. Más kor…

A cselekmény itt se sok, de nagyon belevont mégis, megszólította a saját élményeim.

Hullámok kergetése - Mint útirajz: 90% élményszerű, életbölcsességekkel teli, kultúratudatos, igényesen megírva.

Szubjektíven: 85% amikor egybecsengtek az élmények, imádtam. A mást emészteni kellett.

Pszichológusos, századfordulós, gyilkosságos, nyomozós.

Reinhardt felügyelő új ügyet kap, zuhogó esőben siet a tetthelyre. A belülről szobájába zárt nő mellett búcsúlevél, szíven lőtték. De se a fegyver, se a golyó nincs meg. Minden nyom ellenére Reinhardt biztos benne, hogy az ismert spiritiszta Charlotte gyilkosság áldozata, és nem öngyilkos lett. Segítségül azt a fiatalembert hívja, aki elől elhappolta az utolsó bérkocsit a bűntény estéjén: Maxim Liebermann gazdag gyáros fia, kimagasló intellektussal, orvosi diplomával, az új ágazat, a pszichológia jeles művelője. Az ő észrevételei viszik egyre előrébb a nyomozást, fednek fel egyre többet Charlotte életéből. Közben Max a maga döntéseit is kénytelen meghozni: eljegyzi a szülei szerint tökéletes leányt, de akkor miért vonzódik egyre jobban egykori betegéhez, az orvosnak készülő angol lányhoz?

A történelmi krimi nagyon hangulatos műfaj tud lenni. Van benne a múlt egzotikumából és hangulatából, teret ad romantikus eseményeknek, és a bűnügy is nagyon el tudja vinni. A Gyilkos illúziók bennem felidézték Carr Kreizler sorozatát, ha olyan messze nem is megy el Tallis, mint amit Carr bevállalt.

Talán, ez a választott korszakukból és helyszínükből is adódik. A regény sem véletlenül a Monarchia krimik sorozatába került. A Monarchia magával hozza a boldog békeidők asszociációját, és egy olyan édeskés hangulatot, ami kicsit mű ugyan, de egy elveszett úri kor, egy naivabb korszellem rajza. Finomabb, ez lesz a jó jelző. Carr brutális, lelket tépő, míg a Monarchia krimik még a gyilkosságokkal együtt is kellemes hangulatot közvetítenek.

Tallis hősei nagyon szerethető figurák. Max magán hordozza a nagyok ismertetőjegyeit: olyan jó megfigyelő, és olyan következtetéseket tud levonni, amelyekről Sherlock Holmes alakja ugrott be. De társadalmilag is illusztris személyiség, egy vonzó agglegény, ami romantikus hőssé is teszi.

Hozzáteszem, pont a szerelmi értelemben vett romantika, ami nekem lehúzta a regényt. A nagyon tipikusnak és klisésének érzett szerelmi háromszög nagyon nem tetszett. Értem, női olvasóknak kell a románc, és az ilyen feszültséggerjesztés is, de nem tetszett a formája. A kor miatt itt eleve konzervatív, merev szabályok működnek férfi és nő között, amire rájön ez a dilemma azon, mi a szerelem… egy szimpla szerelmi szál elment volna, de ez a dilemma olyan beleerőszakolt, hogy csak zavarni tudott.

A krimis szálon tetszett a bűnügy. Eleve a zárt szoba rejtvény és annak feloldása. Klasszikus krimi elem, amit az áldozat szakmája dobott itt fel. Szeretem a bűvészes közeget, és a spiritiszta Charlotte ilyen világ szülötte. Jó arányban vannak a kihallgatások, Max révén a pszichológiai részek, és annak kezdetei, hogyan lettek egyre fontosabbak a tárgyi bizonyítékok is.

Bár 1902-ben játszódik, nem hiányzott nekem a mai CSI világ. Hitelesnek éreztem a krimi részt, korba illőnek, de a mi világunktól sem idegennek.

Frank Tallis olvasmányosan is ír, és megidézi azt a korszellemet, amit kicsit feljebb már fejtegettem. Ez egy kellemes krimis szórakozás, amihez illik a délutáni sütemény teával.

Kellemes, érdekes, tetszett, ha jobban is szeretem a Carr irányú sötétséget.

Gyilkos illúziók - Mint krimi: 80% jó a történelmi hangulat, a bűnügy érdekesen van tálalva, jó karakterek.

Szubjektíven: 75% a magánéleti bonyolítás nem tett jót a lelkemnek. Laszlo Kreizler light.

Színházas, ügyködős, karrieres, politikai.

Hendrik Höfgen karriert csinált: mindent elért, amit egy színházi ember remélhet. Ünnepelt színész és rendező, a Hatalom címekkel is bőven ellátta. Jól keres, szép és fiatal felesége van, még a gyengébb alakításai is vastapsot kapnak. De mi volt mindennek az ára? Hendrik mindig törtető volt, és semmit nem szégyellt a sikerért. Nevet változtatott, mert a Hendrik hangzása jobb, mint a születésekor kapott Heinz. Kommunistából náci lett, végignézte a halálát egykori barátnak és ellenségnek is. Hízelgett, játszott, vidékről felküzdötte magát Berlinbe. Tehetséges, de elvek nélkül. Első felesége elhagyta, nagy szerelmét maga űzte Párizsba, mikor a nő kevert származása gondot jelenthetett volna a Párt szemében. A csúcsra ér, és mégsem boldog. Tragédiája, azt sem érti, miért a kín.

Klaus Mann, már a szerző is megér pár sort. Szegény, többszörösen átkozott figura lehetett. Thomas Mann fia volt, és maga is író lett. Mondanom se kell, az apai árnyékból kilépni maga a lehetetlen küldetés. Zsidó volt a második világháború korszakában és német. Bár időben elmenekült a család, azért nem kérdés, hogy ez is egy átok. Végül, homoszexuális is volt. Egy újabb stigma. Nem is csoda, hogy egy olyan regény készült el általa, mint a Mefisztó.

Egy nagyon felkavaró, egyben zaklatott regény. Méltán maradt fenn, de nem jó olvasni. Túl sok minden van benne, ami birizgálja az ember komfort érzetét.

Itt van Hendrik maga, aki egyszerre tragikus figura és gonosztevő. Egyszerre tudom sajnálni és megvetni. Számára a karrier minden. A legnagyobb színész akar lenni, irigy mindenkire, aki sikeresebb nála. Nyal a Hatalomnak, helyezkedik és gond nélkül hátba döfi, aki nem tetszik neki. Ugyanakkor egy olyan férfi, akinek egy olyan nő kell, aki megalázza. Bár nem tesz bele Mann a regénybe direkt szadomazó jelenetet, ott van a sorok között. Utálatos figura, és mégis, szánnivaló is. Mert az hiányzik belőle, amivel felfogná a tettei súlyát. Ő nem egy tudatos gonosz, és ettől talán rosszabb is neki. Mekkora tragédia lehet, ha azért élsz, hogy mindenki szeressen és imádjon, de képtelen felfogni a tettei etikai súlyát és következményeit, nem érti, miért a megvetés.

Itt van a Hatalom leírása. Ahogy nagybetűvel írja, szinte személlyé teszi a szerző, kifejező. Karaktert ad neki, miközben fogalom. Egy kegyetlen, irgalom nélküli, erős, de érzéketlen massza, ami mindent magába nyel és megront. Valahol zseniális, de roppant felzaklató belegondolni és felfogni.

Eltaláltak a számunkra történelmi portrék. Nem lettek kiírva a nevek, de aki kicsit is otthon van a II. világháború és a nácik történetében, képben lesz Hájasról, a Sántáról és a Vezérről. Ez a módszer, megnevezés nélkül írni róluk, még egyetemessé is teszi a rajzukat. Miközben felismerhetjük benne az eredeti figurákat, jelképesek is lesznek, többek maguknál. A hatalom és a gonosz természetéről beszél általuk Mann.

A cselekménye is nyugtalanító. Nem olyan, mint egy sima botrányregény, annyira áthatja az a rossz érzés, ahogy Hendrik egyre jobban eladja magát, és a végére lelke sem marad. Mefisztó történet, de a színpaddal ellentétben Hendrik nem Mefisztó, hanem aki eladja magát neki.

A szövege is nehéz. Nagyon egy könnyű könyv, felzaklat, de ez egyben az értéke is. Hat.

Mefisztó - Mint dráma: 80% a náci birodalom hangulata, egy izgalmas karakter, etikai konfliktusok.

Szubjektíven: 65% nyomasztó, fájdalmas, de mélyen emberi. A nyelvezete is nehéz, súlyos.

Nyomozós, sorozatgyilkosos, bosszúállós, csoport dinamikus.

Helen visszatért a rendőrségre, amint bizonyították az ártatlanságát. Ugyan elgondolkozott egy új szolgálati helyen, egy tiszta lapon, de szereti a várost, és annyira bíznak most benne, hogy a főnöke munkáját is ő helyettesíti le. A csapatával szemben nehezebben áll vissza a régi kerékvágásba. Már csak Charlie, akiben feltétlenül bízik. Egy este zaklatottan motorozik, amikor egy testet talál az úton. Egy haldokló, lelőtt nő. Helen kötelességének érzi elkapni a gyilkosait. Akik nem állnak, újabb és újabb agyonlőtt áldozatot hagynak maguk után. Miközben Helen a csapattal is igyekszik zöld ágra vergődni, elkezdi meglátni, mi köti össze az áldozatokat. Vajon meg tudja akadályozni a még nagyobb ámokfutást?

Itt az újabb Helen Grace regény. Ez már szám szerint a hetedik. ÉS szerencsére arról tudok írni, hogy az utóbbi gyengébb rész után megint kaptunk valami ütőset, ami új vért vitt a sorozatba, ami megint nagyon le tudott kötni.

A varázsszó az időben rejlik. Pontosabban az időszerkesztésben. Arlidge most azzal játszik, amit a sorozatokban a 24 vitt sikerre. Nem ugrik nagy időtávokat, hanem szinte reálidőben követi le az eseményeket percről percre. Ez nagyon jó tempót ad a regénynek, és olyan részeit emeli ki, amelyeket szerettem korábban is, és itt még hangsúlyosabbak.

Nagyon eseménydús a regény – ha az előző részben lassúnak éreztem az ügy felvezetését, itt egyből benne vagyunk a közepében. A téma is tulajdonképpen egy ámokfutó gyilkos utáni hajsza, és ennek tempója, feszültsége a cselekményben és a regény hangulatában is benne van. Sietni kell, rohanni, mert minden perc életekbe kerülhet.

A klasszikus, krimis nyomozós részek is gyorsabbak ettől. Megvan a klasszikus kikérdezés, nyomgyűjtés, elméletek és a karakterek lenyomozása, csak minden sokkal gyorsabban.

Arlidge Helen Grace regényei, főleg a jobbak erős csavarokkal is szolgálnak. Most is vannak olyan meglepő húzások benne, hogy letehetetlen tőlük a könyv. Igaz, egynél-egynél a logikát hiányoltam. Bár, ha belegondolok, miért is akarok logikát találni egy ámokfutó bosszúálló tetteiben? A pszichés rugók a helyén vannak benne, ez fontosabb, minthogy vannak logikátlan tettei az olvasó meglepése és meghökkentése céljából.

A karakterek tetteinek okos, alapos pszichés felépítése feledtetni tudta velem, hogy már nem olyan brutálisak az ügyek, mint a sorozat elején. Ott tényleg volt olyan, hogy olvastam, és egyszerűen nem hittem el, milyen dolgokat ki nem találnak az emberek egymás kínzására. Ez ennél sokkal szimplább, kevésbé horror és fele annyira sem durva. De, ahogy említettem, amíg ez jó pszichológiával van kiváltva, nem panaszkodom miatta.

Arlidge megint tudja kicsit építeni Helen Grace személyét, és ami meglepett, a riporter Emilia lesz a másik, aki új színeket kap. Mindkettejük egy sötétebb oldala villan fel: Helen, aki nem tud megbocsátani, és büntet. Emilia, aki gátlástalanul megy a szenzáció után, de most megtépázták, vesztett az önbizalmából, és ez a gyilkos ad neki is egy személyes leckét.

Talán azért is szerettem ezt a regényt, mert megvan benne az egyensúly a karakterei, a dráma és a krimi között. Mindkettő hangsúlyos, pörög és még érdekes is.

Nem ez a sorozat legjobb része, de messze nem is a gyengébbek közé tehető. Korrekt, bírtam.

Szeret, nem szeret - Mint krimi: 90% fordulatos, gyors, üt a real time elbeszélés. A karakterek fejlődése érdekes.

Szubjektíven: 95% az ügy is tetszett, a regény tempója is, kellően más, mint az előző rész.

Más világos, színes, lázadós, társadalmas, szerelmes.

Az emberiség egy korszaka véget ért, új világ jött el. Más a civilizáció, más a társadalom, és más a vezető betegség. A penész, ami azt veszi el, ami itt mindennek az alapja és a legfontosabb: a színlátás. A társadalomban annál feljebb juthatsz, minél erősebben látsz egy színt. Eddie Russett azért költözik az apjával Kelet-Kárminba, hogy a nagyon erős vöröslátó Eddie itt jó pozíciót és nemes feleséget szerezzen, társadalmilag feljebb emelkedjen. Miközben egyre többet megtud a társadalom mögötti nagy titokról, két lány között is választania kell: Violet a számára társadalmilag tökéletes vörös, de a szívét inkább megérinti a lázadó, szürke Jane. Kötelesség és szerelem, egy világ megváltása nyomja Eddie vállát.

Jasper Fforde nálunk nem ezzel a sorozattal lett ismert. Ő jegyzi a Thursday Next sorozatot, mely nálunk két kötetig jutott. Különben az államokban hamarosan a 8. jön ki. Annak a világa a szimpatikusabb: ott a szereplőknek az a képessége, hogy beléphetnek a regények világába.

A Monokróm is sorozat nyitó. Viccesnek is találom, amilyen nagyobb címet kapott a szerzőtől eredetiben. A Szürke árnyalatai. Mondtam, hogy vicces! Nálunk ez annyira Christian Grey és Ana Steel, hogy még mindig vigyorgok rajta. Amennyire ismerem Fforde munkáit, szerintem ő is poénnak szánta.

Ahogy a regényben is végig érezni, hogy a disztópiákon élcelődik. Mert most komolyan, milyen elmebeteg ötlet, hogy a színlátás lesz a hatalom eszköze? Ok, Brent Weeks is épített a színlátásra egy nagyon komoly sorozatot, de annak olyan mitológiája és mágiája van, amiről Fforde csak álmodhat. Mondjuk, nem is akar olyan lenni, mint a Prizma sorozat, ha vannak is arra emlékeztető elemei, csak ez karikatúra ahhoz képest. De felidézte bennem az Emlékek őrét is – a regényt, nem a borzalmas filmet – amiben szintén a színek fontosak, csak egész máshogy szürke a világ, mint ebben.

Talán az fájt a legjobban, hogy nem érzem logikusnak a regény világát. Egyáltalán, mit lát az, akinek valami szín hiányzik? Milyennek lát pl. egy vörös egy mezőt? Vagy nem is látja, egyáltalán? Az Emlékek őrében tudtam, hogy ott szürke árnyalatokat látnak. A Prizmában is szürkévé úsznak a dolgok egy szín hiányában. De itt? De a penészt se értem.

A szerelmi szálak is nagyon irritáltak. Azzal nem tudok mit kezdeni, ahogy Eddie beleszeret Jane-be. Miért? Nincs a lányban a fiú szempontjából eleinte semmi figyelemre méltó. Én irritálónak találtam Jane-t különben végig. De a szerelmi szál különben kimerül annyiban, hogy szerelmet vall, megkéri a kezét, igent mond, csókolóznak. Mégis, mi közben szerettek egymásba? Ok, ezt nem fogom megérteni.

A cselekmény is illogikus. Annyira arra fókuszál, hogy a társadalmat és Eddie barátait bemutassa, mégse értem igazán a világa működését. A nagy titok is olyan semmilyen, hogy azzal se tudok mit kezdeni. Még csak az se tiszta, mi az a Nagy Cél, amiért Eddie és Jane egymást is képes feladni. Olyan világot akarnak, amibe mindegy, ki mit lát? Passz.

Ugyan a karaktereit mélyíti és alakítja, mégse szerettem meg őket. Sokakat egyszerűen nem értek, vagy nem akarok érteni. Egyszerűen nem voltak szimpatikusak.

Paródiának tudok vele mit kezdeni, de összességében engem irritált a regény. Nem tetszett.

Monokróm - Mint disztópikus kaland: 55% nehezen felfogható, összetett világa van, emberibb hősökkel.

Szubjektíven: 20% nem bírtam a világát, a kalandjait és főleg a szerelmi szálait. Mi volt ez?

Kalandos, küzdős, teleportálós, több személlyé szakadtas.

Joel Byram nem valami törekvő ember – beérné azzal, ha jól meglennének a feleségével és kényelmesen eldolgozgatna. Akad is ebből elég konfliktusa, amióta Sylvia a Méhviasz projekttel olyan magasra tört. A házassága meginog, amit rendbe akar tenni. Amikor a neje bajba kerül, rohan egy portálon át utána. Balszerencséjére, és egy gyehennita összeesküvésnek hála, amiről akkor még semmit nem tud, a portál ezúttal felfedi a titkot, amit gondosan titkolnak a világ elől. Nem teleportál, másol. Aki célba ér, azt tekintik az igazinak, és az eredeti alakot megsemmisítik. A felforgás miatt Joelt most nem, és egyszerre létezhet itt is, ott is. Melyik az igazi Joel? Miközben mindkét énje fut az életéért és mentené a nejét, vadászik rá a kormány, egy szekta is. Ez a titok felforgathatja a világot, Joel maga bizonyíték.

Mondtam már, hogy utálom, amikor egy alkotást egy másikkal reklámoznak? Azzal már kibékültem, hogy hasonlítgatunk. Én is nehezen állom meg, mert tényleg sok minden beugrik egy-egy könyvről, filmről. Hiába, zsánerek és ismétlődő panelek zsákszámra léteznek. Erre is tudnék analógiát mondani, de most mellőzni fogom. Viszont azon kiakadtam, hogy azt találtam a kötet hátulján, hogy ez lehet az új Ready Player One. Akkor is érzékenyen érintene, ha nem szeretném Cline regényét, de így meg pláne. Mégis, ki szerint hasonlítanak?

Annyi a közös, hogy ebben is van egy jövő, amiben van egy olyan technológia, ami a jelenünkben nincs. Cline esetében ez a hiteles digitális valóság és világok, itt meg a teleportálás. Ha már hasonlítani akarják, sokkal több közös vonása és problematikája az Altered carbon vagy a Tökéletes trükk világával.

Ezen felhúztam magam, pedig a regény összességében tetszett. Okosan van felépítve: az elején unalmasnak hat, és Joel szenvedései is bosszantottak. Egy kis ember gondjai a jövőben – gond a feleséggel. Nem mondhatni, hogy nagyon lekötött. De közben bemutatja nekem a világot is, és értem a hogyanokat. A működését.

Így amikor váltunk, felfedi a titkot, a portálok igazi működését és a belőle fakadó etikai kérdéseket, képben tudok maradni. Már pöröghet a cselekmény mindkét szálon, jöhetnek az üldözések és akciók, közben végig világos a mögötte húzódó mélyebb kérdés is.

Mert, ahogy a jó sci-fi teszi, ez a könyv is egyszerre szórakoztat és gondolkoztat valami mélyen emberiről, magáról az emberről. Ki az én? Ki az élő személyiség? Öntudat? (Divatos sci-fi téma, a Kritikus rendszerhiba is hasonló kérdéseket vizsgál, csak nagyon máshogy.)

Joel szerencsére fejlődő karakter, heroikus tud lenni a végére. Nagy utat tesz meg minden téren, és amikor Joel1 büszke tud lenni Joel2 választására a regény végére, tulajdonképpen a maga fejlődését is minősíti. A kis ember, a kényelmes létben ellevő, aktívvá lett.

Talán ezért fura a narráció, hiszen az olvasónak dobja a labdát. Mi döntsünk a felmerülő etikai kérdésekről, ő nem fog. Furának érzem, pedig ez is sci-fi elem – az ítélet az olvasó joga.

Klein jól is ír, egyszerre tud szórakoztató és tudományos is lenni. A fizika nagyon nem az asztalom, mégis megértetett velem olyanokat, mint a Punch-féle eljárás és a teleportálás.

Nagyon ki van ez a kötet találva, tartalmában és formájában is. Igényes sci-fi olvasóknak, akik a pörgő cselekményt is igénylik, ajánlható. (Valószínű film is lesz belőle.)

Portál - Mint sci-fi: 85% elgondolkoztató, kalandos betétekkel. Pörgős, jó karakterek, konfliktusok.

Szubjektíven: 80% a kis ember magánéleti gondjai nem fogtak meg, de jól felpörög. Okos.

Utazós, élményes, görög, kulturális.

Az írónő és férje Görögországba utaznak pihenni. Athénban kezdenek, és az Akropolisz csodája után múzeumokat is megtekintenek. A benyomásokat, érzéseket gyűjtő írónő jót szórakozik Apollón szobrán, akit jóképű, de üres szépfiúnak talál. A benyomásait ki is mondja a szent helyen. Nem sejtette, hogy ezzel magára vonja az isten haragját, és a szép görög nyaralásba nem kevés kellemetlenség is vegyül majd. Apró balesetek, esések, de az utazással kapcsolatos komolyabb gondok is akadnak, pl. egy tönkremenő bőrönd, amit egy buszos kiránduláson nem lehet megjavíttatni, a párnak meg nagyon be kell osztani a pénzét, így újat venni sem egyszerű. De mindezeken túl csodás helyeket ismerhet meg, és szívja magába az ókori görög élményt.

Ma már vitázik azon az irodalom, hogy Szabó Magda mennyire számít klasszikusnak, akit a szépírók panteonjába emelhetünk, vagy inkább szórakoztató irodalom művelőjeként emlékezzünk rá, és tiltsuk ki az irodalmi nagyságok köréből. Van egy olyan gyanúm, hogy ezt a vitát az utókor fogja eldönteni, de ha számít bárkinek is a szavazatom, én beengedném a nagyok közé az írónőt. Nagyon messze van a ponyvától, amit ő letett az asztalra.

A Zeusz küszöbén nem klasszikus szépirodalom, de nem is útikönyv. Ugyan egy görög nyaralás a témája, de senkinek nem ajánlott ezzel a kezében felfedezni az országot. De azt nem zárom ki, hogy ne ezzel hangolódjon valaki a nyaralására. Ez önellentmondásnak tűnik, de nem az.

Szabó Magda egy mixet hozott létre – nem útleírás, amelyben részletesen bemutatja az úton látottakat. Nem az a lényeg neki, hogy hol és mit látott, annak milyen története és legendái vannak. De nem teljesen szakad el a tárgyi valóságtól, hiszen az élmény a látottakból fakad. Egy-egy kulturális örökségdarabka, a táj. Az írónő műveltsége átsüt a lapokon, a görög út alatt a görög klasszikusokon is átutazik és mesél ezekről is.

Hangulatában fogja meg az országot és a kultúráját.

Szabó Magda nagy élményfaló, érzésekre és hatásokra figyel. Neki nem az volt a fontos, milyen oszlopa van Athéné templomának, hanem milyen érzés volt előtte állni, megérinteni. Ezért is mondom, hogy nem útikönyv, ahhoz túl személyes és érzéssel teli, de nem is teljesen idegen tőle.

Talán ettől kicsit nehezebb is olvasni a kötetet, mert nincs olyan cselekményvonal, amit kiemelhetnék, és ami mozgatná az egészet. Ez egy élménytár. Benyomások, színek, érzetek vezetnek át az egészen, és nincs klasszikus cselekményvezetés. Ez különben engem zavarni szokott, Szabó Magda az egyik, akinél ezt is szeretem, akitől nem kérem számon a logikus cselekményt. Ő el tud húzni magával nélküle is.

Élményszerű a szöveg maga is. Szépen ír. A sokat emlegetett hangulatok és színek zenélnek a szövegben. Tele van gondolatokkal, és ha figyelünk a sorokra, mélyebb tartalom sora bomlik ki. Emberségről, kultúráról, szépségről. Az írónő kultúra, ember és állatszeretete egy-egy történeten, egy-egy képen át szinte belevág az emberbe. Jó olvasni.

Ha a nyaralást nem is váltja ki, de olvasói-nyaralói élményt ad. Nekem tetszett!

Zeusz küszöbén - Mint útinapló: 85% van benne látvány, a megélt élmény és sok kultúra is, szépírói szinten.

Szubjektíven: 70% a szöveg nagyon tetszett, és élményszerű is, csak lenne több cselekmény!

Agorafóbiás, bűnügyes, fenyegetett, leskelődős.

Dr. Anna Fox elvileg tudja, hogy elvesztette a férjét és a lányát. Szenved is a tünetektől, mint az agorafóbia, depresszió, alkoholizmus – de időnként hallucinálja a szeretteit, beszélget velük. Ez tartja életben, míg unalmát netezéssel és a szomszédok megfigyelésével üti el. Most az új lakók keltik fel a figyelmét: a komor Alistair, a ragyogó Jane és a kamasz Ethan. A fiú és anya át is lépnek hozzá, megkedveli őket. Így sokként éri, amikor az ablakból látja, hogy Jane-t megölik, leszúrják. Rohanna segíteni, de az agorafóbia miatt az utcára érve rosszul lesz. Később hiába mondja el a látottakat, senki nem hisz neki. Őrültnek nézik, hiszen Jane itt van, él. Anna hiába mondja, ez a Jane nem az, akit ő megismert. Az igazság nyomába ered, amiben benne van, hogy tényleg kezd megőrülni. De mi van, ha szörnyűség történt a szomszédba?

Thriller, női, de van benne valami, ami miatt mégse zárnám be ilyen keretek közé. Jól ki van találva, okos, és sok mindennel nagyon jól eljátszik.

Egyrészt, a feszültséget megteremti, és a végsőkig fokozza. Lassan indul talán, de kell is az a látszólagos nyugalom. Anna, a környék, megismerjük, mielőtt az események beindulnak. És itt kifejezetten fontos az alapozás, mert Anna tragédiája alapból hordoz egy olyan feszültségblokkot, amit kimondatlanul is érzünk. Minden fenyegetettség, minden újabb sokk hozzátesz és meg is kérdőjelez.

Ahogy a Lány a vonaton esetében megkérdőjeleződött a valóság a hősnő alkoholizmusa miatt, itt is folyamatosan üti ki magát Anna. Ő még gyógyszereket is szed rá, halmozott a helyzet. Tesz tőle meggondolatlanságokat – most se értem, minek fekszik le az albérlőjével, de szerintem a karakternek se volt tiszta – és rásegít arra, hogy magát is megkérdőjelezze. A szerző játszik velünk: mi se tudhatjuk, mit hihetünk el.

Beteg Anna, beteg a helyzet is. Mit titkol a Russell család? Finn felváltva bontogatja a két rejtélyt: ahogy Anna családjának végzete kiderül, azzal megalapozza Anna figuráját, és szimpátiát, tőlem szánalmat is ad neki. A Russell vonal, arról nem is akarok többet mesélni. Mert még emésztem kicsit én is. Jó szokásomhoz híven megint elméleteket gyártottam, mi történhetett. Volt nekem is tippem a gyilkosra és az indítékra.

Egyiket se találtam el.

Ami valahol jó, egy thriller ilyen ütős csavarral az igazi. Valahol meg kattog az agyam, mert a cselekményben utólag keresem, miből kellett volna rájönnöm vagy legalább gyanakodnom. Nagyon akarok ilyet találni, mert akkor logika is lesz, és hívhatom a regényt okosnak. Szeretném, ha az lenne! Talán, volt egy érzésem, egy valami nem stimmel, de ezen még tényleg elmélkednem kell.

Finn korrektül is ír. Cselekmény és érzelmes, félős részek jól kiegészítik egymást. A nyavalygás a számomra legelrettentőbb elem egy regényben, és Anna tud úgy nyavalyogni, hogy ne menjen az agyamra. Annyira.

Ha hiányérzetem van, az a több nyom az igazi tettes felé – tényleg nagyon vadászom a nyomokat, de egy rossz érzés annak számít? Az thrillerbe nem fáj, hogy nincs tanulság.

Korrekt darab, jó hangulattal, erős csavarral. Műfaj kedvelőknek ajánlott!

Nő az ablakban - Mint thriller: 85% a hangulata végig feszített, fenyegető. Ütős a csavar a végén, jó a lélekrajz.

Szubjektíven: 80% sokalltam Anna szenvedését, de különben jó könyv. Izgalmas, pörgős.

Kalandos, mágikus, rejtvényfejtős, gyerekes, versenyes.

A Vadak és a Kíméletlenek küzdelme tovább folytatódik, miközben minden gyerek elveszít egy számára fontos tárgyat. Nem is sejtik, hogy Fanfola tett a nevükben áldozatot. Nem érnek rá a tárgyaik nyomába eredni, az új feladvány miatt. Ehhez együtt kellene működnie a két csapatnak, ami a tábornokoknak nehezére esik. Fanfola egy kommunikációs eszközt ad a két hírvivőnek, Amy és Pit keresik is a megoldást, de a csalás egyik csapattól sem áll messze. Meg kell találniuk egy labirintust, ki is kell jutni belőle, miközben a csapatok tagjai között sincs egyetértés. Fanfola ki is jelenti, hogy a vizek népe nem elégedett azzal, ahogy a csapatok játszanak. De Pit egy olyan rejtély nyomára akad, ami mindent átértelmezhet.

Nagyon könnyen tudnám, akár egy mondatban is összefoglalni a Hold szövetsége kapcsán a tapasztalataim: olyan, mint az első része is volt. Akinek az tetszett, ez is fog, hiszen ugyanaz a recept az alapja.

Még mindig egy gyerekkönyv. A formátuma teljesen megegyezik az első részével, jól is mutatnak egymás mellett a polcon. Egyen magasság, szélesség, azonos design. Belül is: a rajzok ugyanolyan stílusúak, még mindig fekete-fehérek. A betűméret nagy, ahogy a sortáv is. Kifejezetten gyerekbarát olvasóméret.

Gyerekkönyv a felépítésében is: a fejezetek rövidek, gyorsak, könnyen olvashatóak. A cselekményvezetés lineáris, és egy szálat követ. Ugyan a végére belebegtet egy sok mindent átgondolni késztető rejtélyt, de ennek még nincs olyan súlya vagy jelentősége, hogy akár a legkisebbeket se zavarja össze. Követhető, érthető, logikus végig.

Még mindig megvan benne a realitás és a mese okos keveredése. Nekem nagyon mozgatja az agyam, hogy milyen összeesküvés lehet a háttérben, de nem élem bele magam. Gyerekkönyv, biztosan nem az illuminátusok szervezkednek valamit a háttérben… fel lesz ez szépen oldva, de a hangulati alapozása jó lett. Kicsit többet látunk a mesevilágból, ha több lénnyel nem is ismerkedünk meg. Fanfola a természetfeletti hírnöke, bár be van lengetve egy új játékos az ír mitológiából… egyelőre még csak várjuk Lugh jelenlétét…

A feladatok még mindig játékosak, gyerekesek. Mindig van benne valami fizikai kihívás is, de elsősorban mentális kihívást és csapatjátékot kívánnak. Új elem viszont, hogy megjelenik a szabályok számon kérése és a határokat feszegető ötletek. A rejtélyt növeli, a feszültséget fokozza, hogy Fanfola nem adja meg a válaszokat. Nem lehet érteni, egyes dolgokat miért kell és így megtenni, amivel eléri, hogy megkérdőjelezik a rendszert.

Ami különben nem rossz tanulságnak sem: nem szabad a szabályoknak sem vakon engedelmeskedni! Érteni kell őket, és kérdezni – ha nem jönnek a válaszok, ha nincs meg a logikája, érvényessége, kutatni kell!

A karaktereket továbbra sem bontja ki jobban, meghagyta a szerző Pit központi szerepét. Nem voltam oda érte, hogy a kötet elején 2-3 mondatba jellemezte a szereplőket. Odatett olyan tulajdonságokat, amiket akkor láttunk arról a személyről először. Azért nem bánnám, ha ennél irodalmibb módon építkeznének a karakterek!

Ötletes, aranyos, még mindig. Jól építi tovább a cselekményt is, várjuk a folytatást!

A Hold szövetsége - Mint gyerekkönyv: 85% kalandos, szív és ész is fontos. Szerethető figurák, kellően rejtélyes.

Szubjektíven: 80% a legnagyobb bajom vele, hogy rövid. Jópofa, ötletes, a csavar is üt.

Ráadásul több esélyem van úgy felvételizni az egyetemre, hogy a sulin kívül más dolgokat is csinálok. Az életrajzomban jól fog mutatni a jövő heti svédországi út: egy trollkolóniát kell felkutatnom, és megmenteni a fogságukba esett embereket. Hm, talán mégis inkább a sakk-körbe kellene belépnem. (White: Supernaturally)

Borzasztó furcsa érzés látni a felfelé masírozó és az aláereszkedő kettős hangyasort, magunkat is közöttük, s azt érezni, hogy halandók vagyunk, elmúlunk, de a hely, ahol járunk, örök, azt is hogy tulajdonképpen nem is fontos, kik vagyunk; mióta az Akropolisz áll, mindig mentek rajta emberek, mindig is fognak menni, míg csak világunkat el nem pusztítja egy kozmikus katasztrófa, és voltaképpen mindegy is, ki hág ezeken a lépcsőkön a magasra, csak mindig menjen valaki, csak sose vesszen ki az emberekből a szépség utáni szomjúság. (Szabó: Zeusz küszöbén)

Lemaradtál a húsvéti ünneplésről a Creeley-ben. Egy kicsit ki voltál ütve. Nem sokat mulasztottál. Mégsem ugrálhatnak óriás húsvéti nyulak a pszichiátrián, igaz? (Glasgow: Lány, darabokban)

• Csak összefoglalásként, uram. Egy Polly nevű lány, greenhami béketüntető. 1981-ben tizenhét esztendős. Előkeríteni és eltenni láb alól.
• Így van… Dehogyis! Az isten szerelmére! Jézusom, egy szóval se mondtam, hogy tegye el láb alól…
• Elnézést uram, én csak feltételeztem, hogy… (Elton: Parázs a hamu alatt)

• A hátamon levő hegek nem zavarnak – felelte Adrecht. – Igazából arra gondoltam, hogy az arcomra kellene egy. Nem nagy, csak egy kis karcolás. Attól olyan titokzatos külsőm lenne.
• A hátadon még jobb. Azt mondod a lánynak, hogy megjártad a háborút, aztán amikor meg akarja nézni a sebhelyeidet, le kell venned az ingedet, és máris félúton jársz. (Wexler: Az ezer név)

Ne Schumannt! – mondta. – Isten őrizz! Akkor már Wagnert is játszhatnánk… Nem, legyen valami olasz. Valami, ami elég dekadens ahhoz, hogy ledöbbentsen minden Sturabteilungos idiótát, aki felbukkan ma este. (Shattuck: Nők a kastélyban)