Nyomozós, vallásos, rejtélyes, gyilkosságokkal teli.

Egy férfi tér magához, semmire nem emlékszik a múltjáról. Még a nevét sem ismeri. Lassan avatják be, hogy a neve Marcus. Pap, aki a gonoszt kutatja és állítja meg a világban. És szükség van a szolgálatára: egy sorozatgyilkos visszatért, csak Marcus állíthatja meg, akinek mintha lenne egy hatodik érzéke a bűnre. Akcióba lendül. Sandra helyszínelő, aki még mindig gyászolja fotós férje halálát. Ám most rá kell döbbennie, a férfinak volt egy titkos élete. Nyomokat hagyott neki, melyeket felfedve a nő rájön, a férje nem balesetben veszett oda, meggyilkolták, mert túl sokat tudott egy titkos rendről. Sandra is utánuk indul, csak egy Interpol nyomozó segítségére számíthatva. A bűn ezernyi formája, ármányok akadályozzák a nyomozókat, nem is sejtve, milyen titok rejlik igazán minden mögött.

Érdekes, a legtöbb ország nevét, ha hallom, és meg kell neveznem egy írót onnan, hajlamos vagyok kortársat rávágni. USA: King, Baldacci, Brown. Francia: Sardue. Svéd: Nesbo. Most találtam egy kivételt: az olaszok. Mi ugrik be? Dante. Boccaccio. Ha nagyon erőltetem az agyam, akkor jön Italo Calvino és Umberto Eco. Pedig van kortárs szórakoztató irodalmuk is, amire remek példa Donato Carrisi munkássága.

Magyarul most jelent meg a második kötete, a Lelkek ítélőszéke. Korábban a Démoni suttogás jelent meg tőle, ami elég mély nyomokat hagyott bennem. Remek krimi volt, olyan nyugtalanító véggel, hogy napokig rágódtam rajta. Ezt tudja a Marcus sorozat nyitánya is.

Nehezemre is esik nem a vége ismeretében merengenem, mert eléggé átértelmezi azokat, amiket korábban olvastam. Hatalmas is a kényszer, hogy újraolvassam azonnal, csak éppen egyetlen szempontot figyelembe véve: a Marcus utalásokat kielemezni és idővonalat rajzolni. Lenne még annyi kérdésem, és agyalgatnék még rajta. Erősen bízom is benne, hogy a General Press beveszi a rendszeresen megjelenő remekírók közé akkor lesz még erre alkalmam.

Mert egy roppant csavaros történettel állunk szemben, mely milliónyi szálat fog össze, és észre sem vesszük, hány rejtélyes eset kapott benne helyet. Több nyomozás, több sötét gyilkos, és minden mögött nem is egy, de két vagy három olyan összeesküvés, hogy még mindig emésztem őket. Ez egy nagyon okos kis regény!

Nagyon mozgalmas is, a cselekmény elejétől a végéig pörög. A függő végek technikáját alkalmazva a végsőkig fokozza a feszültséget. Több szereplőt és cselekményszálat tart állandó mozgásban, még idősíkokkal is eljátszik kicsit, így egy pillanatra sem hagy pihenőt az olvasóknak. Egy házasság anatómiáján túl lesz itt nyomelemzés, pszichés értékelés, hajsza elméleti úton és gyakorlatban is, halálig tartó küzdelem, összeesküvés elmélet. Kalandos, izgalmas, és nagyon bírtam, ahogy a végére összeállnak a szálak.

Plusz, erre rájön a gonoszság tematikája. Olyan kérdéseket vet fel, és olyan cselekményszálakkal demonstrálja őket, hogy még mindig pörög ezeken az agyam. A jó embert is megronthatja, ha sokáig a legsötétebb gonoszra kell vadásznia? Lehet a legnagyobb rablóból a legjobb pandúr? Mi a bán, ki adhat feloldozást? Milyen sötét titkokat rejt a lélek?

A bűn profilozói a gyónásokból tanulva… ez meg akkora ötlet, nagyon tetszett!

És még nem is mondtam, milyen jól épít Carrisi karaktereket… pedig de. Jó könyv volt!

A lelkek ítélőszéke - Mint krimi: 100% több szálon vezetett, izgalmas, rejtélyes, végére összeálló és gondolkodtat.

Szubjektíven: 90% nehéz letenni, okosan az összefüggések, emlékezetesek a karakterei.

Démonvilágos, nagyúrrá válós, barátos.

I. Raenef démonnagyúr meghalt, és nem jelölte ki az utódját. Az istenek egy erős démon, Eclipse szolgálatát kérik: keresse meg az embert, aki ugyanezt a nevet viseli. Ő lesz az utód. Eclipse rá is bukkan, de a kölyök egy 15 éves, jószívű siheder – nagyon nem olyan, mint egy démonnagyúr. De az erő benne van, ő a kiválasztott. Eclipse igyekszik tanítgatni, de lassan megszereti a fiút ilyennek. Még akkor is, ha a démonokra vadászó lovag lányt életben hagyja, és a cselédségébe fogadja. Ha a főpapok rájuk is sóznak egy fiút, akiben egy isten ereje lobog, és gyűlöl minden démont. Raenef igyekszik megfelelni a kihívásoknak, nem is sejtve, hogy elődje egy olyan varázst hagyott hátra, mely nem csak az ő életére és múltja titkára, de az egész birodalomra hatással lesz.

Nem tudom azt mondani, hogy nagy tapasztalatom lenne képregényekkel vagy mangákkal. Egyetemistaként anime sorozatokat néztem, de azért a kettő nem ugyanaz. Így nagyon nincs mihez mérnem a Démonnapló köteteket sem, inkább szubjektíven tudom elmesélni, mi tetszett bennük és mi nem.

Ami tényszerű adat: a sorozat 7 kötetből áll. Látszólag mindegyik egy külön történet, amiben Eclipse és Raenef megbirkózik valamely kihívással. Csatlakoznak hozzájuk a társaik. Igazából van mindegyikben egy közös szál, ami a végére át is veszi a cselekmény vezérszálát. Van egy titok, egy összeesküvés, egy varázs, ami mindennek a középpontja, de végig kell olvasni a köteteket, hogy ezt fel lehessen ismerni és megérteni. Nekem ez különben tetszett, főleg, mert az elején nagyon összevisszának éreztem a történetet. Mintha minimálisan összefüggő kis epizódok lennének, nagyon komolytalanok is ráadásul. De a végére nő a drámai súly, és a mögöttes cselekmény jó történet is.

A karaktereket kétféleképpen néztem. Egyrészt, a tetteik és tulajdonságaik alapján. Karakteres meseszereplők, nincs is negatív szereplő benne, mindenki egyfajta nézőpontból jó és nemes. Ugyan démonok a főszereplők, de ez az ázsiai démon motívum, nem amit a kereszténység nyomott ránk, és ördögűző filmekben látunk. Mágikus lények, akik a saját bevallásuk szerint kegyetlenek és hatalmasak, de még a tipikus démonnagyurak sem ilyennek tűnnek, nem hogy Eclipse és Raenef.

De, mivel ez egy manga – ázsiai képregény – a szereplőket nézhetem abból a szempontból is, hogy néznek ki. És inkább ez az, amit nehezen emésztettem meg. Eclipse tipikusan olyan, amilyet az anime előismereteim alapján el tudok fogadni. De Raenef? Elsőre simán lánynak néztem. És nagyon lányos sok férfi karakter is a történetben. Volt, hogy a cselekményből kellett kiderülnie, hogy milyen nemű a szereplő, mert a rajzból nem lehetett tudni. Ettől csak még bosszantóbb, hogy a kevés női karakter közül a legfontosabb, a lovag – Erutis – simán elmenne fiúnak. Sokkal jobban, mint Raenef, vagy akár Chris. Annyi manga azért már volt a kezemben, hogy tudjam, trend a fiúk ennyire androgün megjelenítése, de ez nekem sok.

Sajnos a történet humora sem jött be. Azt éreztem, mikor van poén, és mikor kellene nevetni, de ezeket nagyon gyerekesnek találtam.

Lehetett volna rosszabb is, de sokkal jobb is. Az anime sorozatokról szebb emlékeim vannak.

Démonnapló - Mint manga: 70% történet a végére összeáll, érdekes, de a szereplők lányosak, kivéve a lányt.

Szubjektíven: 50% a humora nem jött be, a mitológiája jobban. De miért ilyen lányosak?

A Kossuth Kiadó egy ideje csúsztatta az új Jesper Stein regény megjelenését, de most itt van végre!

A héten megérkezett a Szép álmokat, Feketerigó!

Ez az Axel Steen nyomozó eseteinek újabb része. Melyben:

- Axel egy nemi erőszak ügyben nyomoz, egy lezárt aktáéban, melyhez most új nyom érkezett, összekötötték egy friss esettel.

- Ugyan a füles rossznak bizonyul, de Axel észrevesz valamit, amivel tovább tud lépni az ügyekben.

Tipikus skandináv krimi, egy zűrös és nyomorult nyomozóval a főszerepben, olyan üggyel, aminek megvannak a maga társadalmi kérdései.

Az első rész nem volt a kedvencem, de ha nem lesz kéznél Nesbo (megjegyzem, van még bőven Harry Hole sztori, amit nem olvastam), lehet, hogy ráfanyalodom.

Aki esetleg olvasta/olvassa: hogy tetszett?

És ha már nem várt kiadás, és skandináv krimi, a héten volt egy másik is:

Heine Bakkeid: Holnap hiányozni fogsz.

Csak éppen ezt a Scolar adta ki.

Itt is megvan a komor sztori, a rejtélyes bűnügy, meg a nyomozó, akinek nyomor a létezés.

Thorkild kihallgató tiszt volt, amíg nem lett maga is bűnös. Leülte az idejét, és szabadulva gyógyszerfüggőséggel is küzd. A szociális munkása szerez neki állást: eltűnt egy világító torony őre, búvárbalesetnek könyvelték el. Míg Thorkild szaglászik, küzd a betegségével, előkerül egy holttest is: csak éppen ez nem a zárszó, hanem valami másnak a kezdete lesz...

Kövezzetek meg érte, de most nagyon nem akarok ilyen szenvedő nyomozókról olvasni! Történetre különben Bakkeid regénye tetszik jobban, de a skandináv krimik világfájdalma most nem hiányzik a lelkemnek.

Párbajos, történelmen átívelős, kalandos.

Mylod az Újvilágba indul, hajóorvosként. Hiába volt sikeres praxisa, a neje halála óta nem találja a helyét. De hajótörést szenvednek, és egy titokzatos hajóskapitány veszi fel, aki nem engedi le a raktérbe. Kiderül, súlyos kórok hordozóit rejtegeti, akikkel járványt akar indítani az Újvilágban. Latour kiugrott szerzetes, aki tolvajlásból szerzett javakkal segíti a szegényeket. De Sade márki szolgálatába áll, hogy a kapott pénzen kiválthassa az egyik lányt a börtönből. Sade igazi játszmája a férfi megrontása. Abberline felügyelő London utcáin igyekszik rendet tartani, amikor egy sorozatgyilkos prostituáltakra vadászik, és Hasfelmetsző Jack néven hírhedtté válik. Mindig ugyanaz a két lélek, egy háborút vívva rend és káosz között, egészen az utolsó emberig, az űr csendjéig.

Hagytam magamnak időt, hogy kipróbáljam ezt a regényt. Rá kellett hangolódnom. Nem nagyon tudtam elképzelni, mégis, milyen lesz. Valami olyasmit vártam, mint a Hegylakó – halhatatlanok egymás ellen a történelem korain át. De sokkal jobb lett – nagyon díjaztam, hogy szó sincsen halhatatlanokról.

Sokkal inkább felidézte bennem Madách klasszikusát, az Ember tragédiáját. Itt is van három lélek, akik bejárják a történelmet egymás mellett, mindig más alakban. A két férfi valamiféle egyszerre egymás mellett és ellen harcban, aminek a nő statisztája. Ahogy Éva esetében is, ő mindig a szerelem és ártatlanság, méz és méreg egyszerre, aki nem érzékeli az időket, más életeket, mint a férfiak.

Az egész az élet értelmét kutatja, szimbolizálja a jó és rossz harcát. Bár inkább Gotham két ősellenségének szembenállása találóbb: rend és káosz. Egyik sincs a másik nélkül, és a végére ezt ők is felismerik, bár előtte évszázadokig csatáztak egymással.

Jók a történelmi színek, kalandosak, és nagyon bejött, ahogy a megrontás egyre nagyobb méreteket ölt. Az első nagy részek egy-egy zsánert mutatnak be remekül. Van klasszikus kalandregényes hajótöröttes, majd jön a kosztümös ármányos románc, a történelmi krimi, mindig átitatva a nagyobb játszma feszültségével.

Ezt szórakoztató olvasni, van humora és feszültsége, miközben akar az agyunkra is hatni. Ugyan a modern történelem jelenetei nem mindig tetszettek (Kennedy, tényleg?), de a múlt nagyon, és a végső csavarok is működtek. Kifejezetten Madách jutott eszembe a végéről, csak itt pont fordított a helyzet – remény helyett a cím valósul meg.

A karakterek jól összerakottak, és a két férfi alakja folyamatosan fejlődik és alakul. Megvan a logikus és pszichésen is korrekt ív, ahogy a kezdeti lelkes, optimista azzá válik, aminek a végén látjuk. Ahogy a pusztulást áhító lélek változása is logikus a maga módján.

Nekem még az is tetszett, hogy folyamatosan eszembe juttatott más műveket, jó értelemben. Nem éreztem lopásnak. Madách tragédiáját már emlegettem, de a modernebbet olvasóknak megidézte bennem a Felhőatlaszt. A Ripper Street. A tenger szíve. A pokolból. Terror. De még hosszan sorolhatnám. A nagy szó mégis az, hogy mindezek jöttek elő sorra, de nem zavaróan. Jól van összerakva nagyon ismerős panelekből.

Jobban tetszett, mint az előzetes várakozás volt. Pozitív csalódás!

Az utolsó emberig - Mint fantasy: 85% ötletes, a történelmi részek mesélősek, miközben elgondolkoztat az életről.

Szubjektíven: 95% pont az tetszett benne, hogy sok minden benne van, miközben önmaga is.

Századfordulós, színházas, szerelmes.

Miklósy Dénes 22 éves fiatalember, harmadéves a jogi karon, de a szíve mélyén írói babérokra áhítozik. Nénje jóságából Pesten folytathatja a tanulmányait, és itt megpróbálhat íróként is elhelyezkedni. Ahogy leszáll a vonatról, megpillantja az Operettszínház primadonnáját, Berényi Piroskát. A szépség szerelmet ébreszt a lelkében, ha azonnal ezt nem is ismeri fel a fiú. Ahogy kezd egy kis nevet szerezni magának, Piroska is felfigyel rá, és a fiú neki írja meg az első darabját, ami hatalmas siker lesz. Boldogok lehetnének egymással, de Dénes tart a pletykáktól: lehet bennük igazság? Valóban szeretője lenne a színésznőnek, könnyű nő volt valaha is? Szívek törnek, míg odahaza a szép és kedves unokahúg várja a szeretett fiatalembert haza, és levelekben tartja benne a lelket, bármi is jöjjön.

Egy esélyt már adtam a Női remekírók sorozatnak, és a Vörös Pimpernel még tetszett is. Romantikus, de legalább volt egy történelmi kalandregény jellege is. Azzal elvoltam.

Így megszavaztam egy esélyt Dánielné történetének is, de ebben csalódtam. Hiába volt ott a fülszövegben, hogy Dánielné hogyan volt sikeres író a XX. század hajnalán, a regényt elolvasva elkönyveltem nyálregény írónak, csak éppen saját korszakába szóló történetekkel. Ami ma már rátesz egy kosztümös, történelmi patina réteget – de ettől még nem érzem többnek, mint a fent említett nyálregénynek.

Tulajdonképpen arról szól, hogy Dénes szenved a szerelem miatt. Először ott van Piroska, majd a Lenke szerelem. Ami különben nagyon kiakasztott. Nem a karakterek miatt – Lenke alakjában egy ideált rajzolt meg az írónő, ahogy ki is mondják a történetben, ő a tökéletes nő. Dénes is szimpatikus fiatalember, akinek rossz tulajdonsága sincsen – a naivitás akkoriban még nem volt olyan negatív, mint aminek ma érzem. Össze is illenek, szépen meg is lesznek egymással. Az ő történetük egy nyálas rózsaszín happy end.

Akkor mi a baj? Miklósy Dénes. A lány Miklósy Lenke. És nem csak névrokonok ők ketten. Olyan fokú unokatestvérek, hogy az már majdnem testvéri fok. Lenke és Dénes apái fiútestvérek. Ha ez nem lenne elég, anyáik nővér és húg. Dupla ágon első fokú unokatestvérek! Még ki is van hangsúlyozva a történetben, hogy testvérekként nőttek fel, hiszen Dénes fiatalon megárvult, és özvegy nénje nevelte a saját kislányával. Jó, a korban nem volt az ilyen frigy szokatlan – a császár is saját elsőfokú unokahúgát vette feleségül – de az agyam akaratlanul is pörög tovább. Ők most még jól meglesznek, de mi lesz a gyerekeikkel? Valahogy nem tudom példaként elfogadni az ilyen frigyet, az én normáimat már sérti.

Az sem segít, hogy a szerző stílusa töményen szentimentális és nyálas, épp csak nyál nem folyik a lapokon. Édes, merengős, karakterközpontú, nagyon szerelmes. Komolyan, a végére minden szereplő vagy házasodik, vagy szerez egy szeretőt.

Az talán inkább a kiadás és szedés hibája, de nem tudok elmenni amellett, mennyi tördelési és helyesírási hiba van a kötetben. És nem a nyelv fejlődése miatt keletkezett hibák, hanem keményen szembántó helyesírási hibák.

Nekem nagy csalódás volt, legközelebb kétszer meggondolom, ebből a sorozatból olvasok-e.

A boldogság útja - Mint romantikus: 50% kiszámítható, körülményes, túl szentimentális, nyomtatás is hibás.

Szubjektíven: 20% az egészbe nagyon bele tudtam kötni. Korszellem, ponyva, nem tetszett.

Apám kiképzőőrmester volt a Tengerészgyalogságnál, amíg híre nem ment, hogy milyen egy rohadt agresszív szemétláda is valójában. A hadsereg elég nehezen talált újoncokat, akiket hozzá oszthatott volna be, mert senki nem akart az a srác lenni, aki elsírja magát, miközben apám az arcába üvölt. (Sivec: Nyűgök és nyalánkságok)

(…) amink van, az sosem kárpótolhat azért, amit elvesztettünk. (Picoult: Ítélet)

Nem tartottak tükröt az orra alá, hogy lélegzik-e. Részben, mert elég nyilvánvaló volt, hogy nem lélegzik, részben, mert nem volt orra. (Child: Elveszett holnap)

• Egyszer jártam egy sráccal, aki allergiás volt a sörre. Négy pohár után mindig rosszul lett.
• Sissy, az nem allergia volt, hanem egyszerűen berúgott tőle.
• Ugyan! A világos söröktől? Pedig csak rövidekkel keverte. (Baggot: Egy karácsony Párizsban)

• Még egy esélyt kapunk, hogy a közelébe férkőzzünk. Ideje megmutatnunk ennek a köcsögnek, Camorrban mi a divat.
• At hittem, hazug fondorlatoskodásban utaztatok.
• Mellette elég gyakran kést tartottunk emberek torkához, és kiabáltunk velük – mondta Locke. (Lynch: A karmazsin lobogó)

• Mindenkinek befagy a segge – zihálta. – Ez van.
• Magának nem ártana, ha lefagyna belőle egy darab – válaszolta Sampson. – Méretesse ki a hentesnél. (Patterson: És jött a pók)

• Rá akarom kényszeríteni ezeket a dögöket, hogy bevallják. Méghozzá Soma előtt.
• És mégis mit vársz tőlem? Raboljam el őket, kötözzem meg, és kínvallatás lesz? Oké, benne vagyok, de akkor az én módszeremmel…
• Ne ess már túlzásokba! Amúgy valami ilyesmi… (Erdős: Még sincs vége!)

A menny alatta vagy fölötte van annak, ahol a hó esik? (Picoult: Ítélet)

• Senki sem törte fel a pecsétet, és a papírokat, majdnem száz éve, senki sem nézte meg közelebbről. Ilyen sokáig szunnyadt ez a kincs, és várta, hogy felfedezzék.
• Pontosan, mint Csipkerózsika. És nagy problémaid voltak a rózsákkal? (Winges: A negyedik király)

Nyomozós, politikai ármányos, merénylős, akciós.

Jack Reacher a metrón utazva figyel fel egy nőre. Minden stimmel, amit még a seregben tanítottak neki az öngyilkos merénylőkről. Szóba elegyedik vele, és kiderül, a nőnél nem bomba, pisztoly van. Nem másokat készül bántani, a saját fejét lövi szét. A rendőrség kijön, és mire észbe kap, Reacher már kemény kormányügynökségek kihallgatottja. Mert a nő a Pentagon alkalmazottja volt. Mindenki tudni akarja, adott át információt neki? Reacher azt akarja tudni, a nő rendőr öccsével együtt, miért tette. Nyomozni kezdenek, és két történetbe botlanak, amelyek talán összeérnek: egy szenátornak induló háborús hős, és egy ukrán anya-lánya páros kutatása, melyet a halott nő elrabolt fiának szála bonyolít. A megoldás a múltban rejtőzik, és bizony sokan nem azok, akinek látszanak, és Reacher az életéért küzd már.

Valahol szeretem azt Lee Child sorozatában, hogy nagyjából előre tudom, mit fogok kapni, amikor belevágok egy újabb Reacher történetbe. Mindegyik akciódús és pörgős, mindegyik tartogat legalább egy nagy fordulatot és igyekszik más-más cselekményt kitalálni mindbe, mindig egy újabb zsánert idézve meg.

Igaz, azt viszont nem szeretem, hogy a szerelmi szálak mindig másolják egymást, már amennyire ezeket szerelmi szálaknak lehet nevezni. Már ott tartok, hogy a szereplők bemutatása közben ki tudom szúrni, kivel lesz a volt katonai nyomozónak pár éjszakás kalandja, hogy a végén a várossal együtt a nőt is maga mögött hagyja. Itt sem volt kérdés, amikor megjelent a csinos, határozott, és korban a karakterhez illő nyomozónő. Ez Reacher esete, és hajszálpontosan mindig is kap egy ilyen kalandot a szerzőtől.

A krimi rész sokkal változatosabb, és ha az eredeti megjelenést nézzük, sokkal aktuálisabb is, mint ezek az ismétlődő szerelmi szálak. Most katonai, terrorista szálat kapunk, ami nem egyszer a 24 jó pillanatait juttatta eszembe. Titkok vannak, folyamatos játszmák, és a machinációk mellett mindenféle akciók is.

Mert Reacher az a karakter, aki nem csak okos, és rájön a dolgokra, de utána rendet is tesz. Most éppen egy késsel egy halálos bújócskát követően. De emberrablás, kínzás és belezés, beépülős, verekedéses részek is felfedezhetőek a kötetben, miközben hagyományos nyomozati eszközökkel is elkezd összeállni egy történet a történet mögött.

Ezért is bírtam ezt a könyvet: megadja a kellő adrenalin löketet, de mellette okosan bonyolítja a cselekményt is, a csavarok ülnek és értelmesen vannak kitalálva.

Reacher az a figura, akinek eddig megszokhattuk. Már egészen tolerálom azt a semmit nem birtokló hozzáállást, ami az övé. Olyan ő, mint a régimódi western filmekben a pisztolyhős, aki belesétál a gondba, megoldja, aztán a naplemente nyomában ellovagol. A mentalitása is a western hősöké – ő most sem mélyül el jobban, a mellé tett nő is tipikusan Reacher oldalborda. De a rosszfiúk/lányok alakja működik, és a szenátor jelölt is kapott pár színt.

Lee Child stílusa továbbra is ötvözete a pontos akciók realitásának és a jó mesélésnek. Mivel most E/1 az elbeszélő, sokkal erősebben dominál a mesélős jelleg, ezt most kifejezetten szerettem is. Megvan a sajátos Child – Reacher humormorzsa csomag is.

Nekem tetszett, az ilyen kalandok tartanak 13 rész után is az olvasótáborban.

Elveszett holnap - Mint akció krimi: 90% a cselekmény változatos, gyors, akciókkal teli, csavaros. Izgalmas.

Szubjektíven: 90% már az elején beránt, és a fordulatokkal végig bent tart. Okos, akciódús is.

Szakítást kiheverős, önkeresés, szerelembe esős Párizsban.

Ava számára összeomlott a világ: a barátja megcsalta, az anyja megint nyaggatja, hogy modell munkát vállaljon. Egyre erősödik benne az érzés, hogy ő kevés, nem elég jó. Barátnője, Debs karácsonyra Párizsba készül – és a mostoháját ellenőrizni – és magával hívja a lányt. Ava vele tart, de már első nap összeveszik egy fotóssal. Hogy gondolta, hogy lefényképezi őt? A fotós barátja azonban szimpatikus a barátnőjének, így mégis egy bárban találják maguk. Kiderül, Julien nagyon is rendes, érzékeny férfi, aki a lány kalauzának ajánlkozik a következő napokra. Míg a várost járják, segítenek egymás gondjait megoldani, és kezdenek egymásba szeretni. De lehet ez több egy karácsonyi románcnál a szerelem városában? Még maguk sem tudják.

Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor azt mondom, Baggot ez a regénye sem tud többet, mint a görög nyaras. Egy mesebeli szerelmi történet, amiben a szereplőket némi drámai múlttal színesített az írónő, de ugyanúgy súlytalan és könnyed a történet.

Ami miatt mégsem a kisördögre hallgatok a vállamon, az a helyszín. Közhely, de Párizs nekem is az egyik kedvencem – így hogy eshetnék durván neki egy olyan regénynek, amiben a szereplők a történet nagyjában a várost járják, és rengeteg olyan helyre mennek, ahol jártam, és visszahozzák az emlékeim? Igen, nálam ez menti a kötetet. Nem a történet, nem a szereplők, egyáltalán nem Baggot stílusa. Hanem a fények városa.

Megvannak a nagy látványosságok is, mint az Eiffel torony és a Louvre, de igyekszik a szerző olyan helyszíneket is bemutatni, vagy legalább kicsit járatni ott a szereplőit, amelyek nem részei minden turista útvonalának. Ezt a részét tudtam élvezni is.

A cselekmény már bajosabb. Egyszerűen alig történik az egészben valami! Nem keveredik a főszereplő páros semmi zűrbe, de különösebben jó élmények sem érik őket. Csak szépen elsétálgatnak és nagyokat beszélgetnek.

Le is vonhatjuk a következtetést: ez bizony karakter- és nem cselekményközpontú regény! Sokkal fontosabb az, hogyan éreznek a szereplők, mit gondolnak, mint, ami történik velük. Így nem is kell meglepődni azon, hogy Debs és Didier szála annyira csökevényes, hogy csak a kötet végén derül ki, hogy egyáltalán összejöttek.

Még valami, ami zavaró lehet: hiába van pár mellékszereplő is a történetben, nem kapnak szerepet az eseményekben. Ez a történet konkrétan arról szól, hogy Julien feldolgozza a húga elvesztését, Ava elfogadja és elfogadtatja magát, miközben egymásba is szeretnek. Ha pozitívumot keresek, hogy legalább nem csöpög a regény, amíg nem fekszenek le. Utána már a nyál is folyik a lapokon, de szerencsére az csak a regény utolsó ötöde.

Érdekes, hogy sokkal aktívabb az a szereplő, aki már nem él (Lauren), mint a főszereplők melletti élők. Ez is csak azt mutatja, hogy itt bizony a lélek az első, mert a halott testvérrel van mit feldolgozni, a jó barát Didier meg csak egy lógó kellék a főszereplőn. Azért ne legyek igazságtalan, Rhoda, Ava anyja elég erőteljesen jelen van. Feldolgozandó konfliktus forrásként, és szereplőként is.

Nem lep meg, nem sok minden történik benne – de az legalább Párizsban. Egyszer kibírtam.

Egy karácsony Párizsban - Mint romantikus: 65% tipikus, bár aranyos történet, közhelyszerű tanulságokkal a végén.

Szubjektíven: 55% Párizs olvastatta nálam, de a cselekmény és szereplők nem fogtak meg.

Kalandos, tolvajos, ármányos, hatalmi harcos.

A Camorr Tövise súlyos csapást szenvedett: a tervet véghezvitték, de csak ketten élték túl. Locke legszívesebben belepusztulna a gyászba, Jean tartja benne a lelket és hozza vissza barátját az életbe. Locke olyan tervet eszel ki, amire évek kellenek, de a zsákmány nagyon kecsegtető. Egyenesen a Bűntorony kirablása a cél, ahol a csalásért is halál jár, és nincs senki, aki rablással merne próbálkozni. Locke és Jean beépülnek, minden a tervek szerint alakul, amikor a mágusok keresztülhúzzák a számításaik. Kiadják őket az arkhónnak, aki a saját céljaira használná a képességeik egy háború szításában, és ehhez megmérgezni sem rest a barátokat. Locke és Jean így egy háború közepén találják maguk, miközben próbálnak életben maradni és a rablást is összehozni.

Az Úri csirkefogó is egy olyan sorozat, aminek nagyon szerettem az első részét, de a folytatás csak nem akart megérkezni. De végre kihozta a Delta Vision, előkészületben van náluk a harmadik kötet is, így reménykedhetem, hogy nem most mesélek nektek utoljára Locke Lamora kalandjairól.

Hamar meg is nyugtatok mindenkit, ha a kettes kötet akadt először a kezetekbe: semmi gond! Nyugodtan olvashatjátok így is. A két főszereplő egyezik, de a történet teljesen a saját lábain áll. Ráértek e rész után beszerezni az elsőt, ha ahhoz van kedvetek!

Ez pedig egy kalandos, már szinte epikus fantasy, csak éppen a hősei nem olyan nemes célokért küzdenek, mint Frodo és a gyűrű szövetsége. Locke és Jean a saját boldogulását szeretné szolgálni, csak éppen mindig olyan helyzetbe keverednek, aminek majd lesznek politikai felhangjai is, és vannak annyira egyenesek (jók) a szakmájuk ellenére is, hogy a jó ügy mellett fognak kiállni, ha ennek meg is kell fizetni az árát.

Remek a világépítése. Egy egészen más világot vonultat fel Lynch, olyan városokkal és szokásokkal, hogy csak ezekkel meg lehetne tölteni egy kötetet. Minden közösségnek, városnak megvannak a maga hagyományai és szabályai, és Lynch nagyon színes, kalandos történetek sző köréjük. Az is tetszett, hogy akár a mi világunk pusztulása utáni korkánt is értelmezhető a világa: az üvegtornyok nekem nagyon a mai toronyházakat juttatják eszembe.

A karakterek is kidolgozottak és árnyaltak. Ugyan csirkefogókról, szélhámosokról mesél a szerző, de úgy teszi ezt meg, hogy egyben szimpatikusak is ezek a figurák. A saját elveik szerint élnek, és a hűség az elsődleges az életükben. Példát lehet arról venni, ahogy Locke és Jean kiállnak egymásért, áldozatokat hoznak. De az ellenfeleik, a szövetségeseik is színes figurák. Ebben a részben kifejezetten élveztem a Bűntorony urának alakját, aki elmondhatja magáról azt is, hogy kicselezte Camorr tövisét. Ami pedig nem sokaknak sikerül…

A cselekmény fordulatos, és kifejezetten szórakoztató, kalandos. A szereplők mindenféle kalandokba keverednek. Lesz itt hajócsata, szerencsejáték csalás, merénylet, szerelembe esés, véres bosszú… meg politika is. Az a rész nekem kevésbé tetszett, de teljesen érthető és logikus, miért kell a történetbe.

Az idősíkokkal is játszik kicsit a szerző, még jobban fenntartva a figyelmet.

Bejött ez a része is a sorozatnak, remélem, hamarosan mesélhetek a folytatásáról is!

A karmazsin lobogó - Mint fantasy: 85% alapos világépítés, összetett karakterek, minden fejezetre új kaland.

Szubjektíven: 70% a heist movie részek tetszettek, a politikai ármány kevésbé. Korrekt.

Szerelembe esős, eltűnt párt keresős, múltat feldolgozós.

Sarah egy hétre visszatért a szülőföldjére, és ott belebotlott Eddie-be. Azonnal vonzódnak egymáshoz, azt a hetet együtt töltik, érezve az életre szóló nagy szerelmet. Meg is egyeznek, hogy keresik egymást. De Eddie nem jelentkezik, és a nő egyre jobban fél. Mi történhetett vele? Nyomozni kezd, nem akarja elhinni, hogy Eddie direkt nem keresi. A címére leveleket ír neki, melyekben elmeséli az eddigi életét, széteső házasságát, és bevallja, mit jelent neki a férfi. Különös üzenetek jönnek vissza: felszólítják, ne keresse többé a férfit. Hogy nem az, akinek gondolja, jobb, ha elengedi. De Sarah erre képtelen. Közben elválik, és még mindig szenved attól, ami 17 éves korában történt, és örökre megváltoztatta az életét. Nem is sejti, hogy a szálak hogy kapcsolódnak össze.

A stílusváltás veszélyes szokott lenni. Az olvasó belemerül egy történetbe, ami irányt vált. Becsapva érezheti magát, és ezzel lőttek is az élményének. Szerencsére én nem így gondolkodom, kifejezetten élvezni tudom, amikor meglep a szerző és elviszi a regényt egy más irányba. (Azért nem durva váltásra kell gondolni: azért azon meglepődnék, ha pl. egy horror hirtelen szerelmes regénnyé változna.

A Hét nap szerelem is valami hasonlóval próbálkozik, ha a romantikus alaphangot meg is hagyja végig. Az eleje hamisítatlan nyálregény, nehezen is vette be a gyomrom. Miért nem jelentkezel, Eddie? Csak hét napot voltak együtt, de Sarah számára ő a nagybetűs IGAZI. Annyira mesének hangzik, annyira csöpög, hogy komoly szenvedést jelentett számomra az olvasás – nehezen viselem ezt a zsánert.

Aztán, Walsh váltani kezd. Új szálakat hoz be, és a csöpögés helyét dráma és rejtély veszi át. Már szinte egy thriller hangulatát idézi, ahogy Eddie eltűnik, Sarah meg kutat utána, egyre több feszültséggel magában. Dráma, ahogy feltárul a nő igazi múltja, ahogy egyetlen tett mindent átírt az életében.

Alapvetően karakterközpontú, és a romantikus regények szabályainak megfelelően a szerelem lesz a megoldás mindenre, de az a kis rejtély, ahogy minden összefügg a végére, azért elolvastatta velem.

Szerettem az időkezelését, a szerkesztettségét. Több idősíkkal bűvészkedik: egyszer, van a jelen, melyben Sarah nyomoz Eddie után. Van a 7 nap, amit együtt töltöttek. (Ez a legnehezebben olvasható rész nekem, itt van a vagy románc és csöpögés.) Van a közelebbi múlt, Sarah felnőtt élete. És van a 20 éve történtek szakasza. Ezeket variálja a szerző, egymásba húzza őket, így megteremti azt a mozaik érzetet, amit szeretek képpé összerakni. Itt is működött, és a végére rá lehet csodálkozni, hogy áll össze minden.

Ugyan a vége nekem túlságosan happy end, mert szerintem ennyire komoly dolgokat simán a szerelem nem tud megoldani, de azért egy tragédiánál jobb. Ahogy már említettem, a vége tipikusan a romantikus regényeké.

Ügyesek különben a terelések is – vannak levelek, melyeket az egyik szereplő ír valakinek, aki már nem él. Ügyesen elhiteti a szerző, hogy tudjuk, ki írta kinek. De lesz meglepetés!

Még én is elvoltam vele, egy ilyen románc szerintem inkább jó, mint egy sima nyálregény.

Hét nap szerelem - Mint romantikus: 80% megvan a kötelező szerelmi szál, rejtéllyel és jó szerkesztéssel javítva.

Szubjektíven: 55% az elején, a románcon nagyon szenvedtem, de a dráma és az idősíkok jók.