Festményes, családi titkos, eredetet nyomozós.

A 31 éves Annie ajándékot keres, és megakad a szeme egy festményen egy ócskásnál. Kicsit alkuszik rá, és 75 fontért végül hazaviszi. Otthon alaposabban megnézi, és egészen elbűvölőnek találja. Ki festhette, mi a története? Fél évvel később a festmény a művészeti világ nagy szenzációja, az árverésén valószínűleg rekord összegért fog elkelni. Milliárdosok fenik rá a foguk, míg Annie börtönbe került gyilkosság és rablás vádjával. A lányba szerelmes Jesse, festő és idegenvezető, az igazság nyomába ered. A kép története kalandos, egy lángoló plátói első szerelem ihlette, és sorra szerelmet keltett a történelmi nagyságok szívében. XV. Lajos, Nagy Katalin tulajdonában is volt. De a legtragikusabb története egy kis zsidó családé, akiket elhurcoltak a haláltáborba, és csak ez a kép maradt hátra – bűnjel és művészet egyben. És valaki most Annie-t használná a bűn elfedésére, de Jesse nem hagyja.

Már a regény elején pozitívan csalódtam. Nem egy nyálas, romantikus szerelmes regény ez, hanem sok tekintetben inkább egy strandkönyv. Amiben vannak nagyon gazdagok, olyan hóbortokkal és környezetben, hogy elképzelni is nehéz azt a luxust. Amiben vannak mocskos húzások, de tiszta szerelmek is. Plusz, itt a művészet is.

Ami a regényben nekem mindenképpen a legjobban tetszett. Hannah Rothschild egy nagyon eredeti húzással megszemélyesíti a címszereplő festményt. Aki narrálja az eseményeket, elmeséli a történetét, és messze neki van a legjobb stílusa és humora az egész regényben. Lehet, nekem sokkal jobban tetszett volna a kötet, ha végig a festmény mondja el az eseményeket. Bár az elég posztmodern lett volna, a szerző nem is vállalta be, így csak pár fejezetenként üde színfolt lett, amikor a Valószínűtlen szerelemé a szó.

A cselekményben is minden a festmény körül forog. Egyesek nyomoznak utána, mások meg akarják szerezni, nagyon sokféle okból. Rothschild váltogatja is a szereplőket, akiket mindig valahogy a kép közelében tart, hogy aztán az árverésen minden fontosabb szereplőt egy központi helyen hozzon össze, és elvarrja a szálakat.

Mindezt bolondítják a festmény fejezetei, aki a saját történetével Európa jó 300 évét meséli el, mindig különleges szemszögből. Van az a mondás, hogy mi mindent tudnánk, ha a falak beszélni tudnának. Itt a kép tud, és valóban jó kis titkokat őriz.

Ez alapján úgy tűnhet, nagyon ötletes és jópofa a szerkezet is. De ez csalóka, mert van egy, amit nagyon nem vett be az agyam. Rothschild nem csak imád ugrálni az események között, de rengetegszer azzal növeli a drámai feszültséget, hogy a legizgalmasabb ponton abbahagyja az események leírását, majd előreugrik a megoldás után jelenethez, ahonnan utólag kell kitalálni, mi is történt korábban. Egy kicsavart balladai homály ez, ami annyira idegesített, hogy az elmondhatatlan. Nekem nagyban rontotta az olvasási élményem.

A karakterek többsége érdekes, a főszereplő összejövő szerelmespár meg kifejezetten szimpatikus két fiatal. És mégis, valami nekem hiányzott. Igazán erős érzelmeket se a pozitív, se a negatív karakterek nem váltottak ki belőlem. Még az egykori náci szereplő se volt olyan bűnös szerintem, mint ahogy később kezelték. Sokat mond, hogy a kép a kedvenc szereplőm.

Van benne ötlet, egyszer érdemes elolvasni, de lenne benne mit javítani is.

Valószínűtlen szerelem - Mint strandkönyv: 60% egyedi hang, érdekes cselekmény, de a szerkesztés gyenge.

Szubjektíven: 50% a balladai homály és ugrások nagyon nem jöttek be, a kép annál jobban.

Igen, különös, hogyan bélyegez meg a bűn egy egész életre, miközben a becsület és a tisztesség a szemétdombon végzi ugyanazon az éjszakán. (Nesbo: Macbeth)

A fehér cápa nem próbálja leplezni a gyilkosságait, főként azért, mert a tonhalak nem hoznak létre rendőri szerveket, és nem forralnak ellene bosszút. (Mayne: A naturalista)

Az emberek már kudarcot sem vallanak soha. Csak negatív sikert élnek meg. Lassan fölépítünk egy egész civilizációt gerinctelen, beszari, önigazolást kereső, nyafogó, gyáva kukacoknak, akik mindenre mentséget találnak, de felelősséget nem vállalnak semmiért. (Elton: Pattogatott vérfürdő)

• A szex az utolsó, amin mostanában az eszem jár.
• Na, látod, te aztán jó keresztény lennél. Talán ha elkezdenél templomba járni, Clark rögtön rád vetné magát.
• Csak épp attól tartok, hogy a pokol tüzében fogok elégni, amint beteszem oda a lábam.
• Ettől mondjuk én is tartok. (Whaley: Nagyon logikátlan barátság)

Az meg sem fordult a fejedben, hogy bármikor elsülhetnek, és megölhetnek veled együtt mindenkit a közeledben? – hitetlenkedett Estravon. – Vagy ami még rosszabb, megölhetnek engem? (Hegarty: Pusztuló világok)

• A királyi címet nem csak örökölni lehet, el is lehet nyerni, Matilda.
• Ez nem igaz – vágott vissza a lány. – Egy koronát talán el lehet nyerni, de a vért nem lehet megváltoztatni. (Courtney: A hódító királyné)

A kísértetek elmentek. Odakint pedig teljes volt a csend, az eső sem dobolt az ablakon. Hiszen az esőt napsütés követi. Hiszen a szerelem tisztára mos a csatában szerzett vértől. Hiszen bűn után megbocsátás következik. (Nesbo: Macbeth)

Mire a sietség? A halott már nem siet sehová. (Gibney: A hiányzók)

Kosztümös, kísértetkastélyos, arisztokrata családos, rejtélyes.

Dr. Faraday anyja egykor az Ayres család szolgálatában állt, és a kisfiú agyát mindig is megmozgatta a mindentől távol álló, magányos ház. Már negyvenes éveiben, doktorként lép újra ide be, amikor a kis cselédlányt kell megvizsgálnia. Megismeri a megmaradt családot: az anyát, húszas éveikben járó lányát és fiát. Roderick háborús sérülésektől szenved, és a doktornak van egy ötlete, hogyan segíthetne rajta. Így rendszeres vendég lesz a házban, megszeretve az Ayres családot. Jelen van, amikor a család barátságos kis ölebe kiharap egy darabot egy vendégkislány arcából. Jelen van, mikor egy árny egyre jobban megőrjíti Rodot. Mivel egyre közelebb kerül Caroline-hoz, segíteni akar, és felvirágoztatni a birtokot. De valami sötét lappang a falak között, és nem engedi át a birtokát…

Nem egy hagyományos thriller Sarah Waters története. Nem a ma divatos női thrillerek zsánerében mozog, hanem egy sokkal régibb formulát vesz elő. A múlt század első felét, szellemeket és vidéki, nagy családi házakat, melyeknek a falai között a sötétség lappang. A Manderley-ház történetéhez hasonlítják, és hangulatában talán van is egyezés.

A hangulat, ami különben a regény legnagyobb erőssége. Elringat egy letűnt korba, a modern tudományt megelőző időbe, amikor még félni lehetett a szellemektől és a babonáknak, hitnek még komoly ereje volt. Sötétség, feszültség van a sorokba rejtve, mintha a ház valóban rejtegetne valami kimondhatatlan gonoszt, melyet képtelen vagyunk felfogni, legfeljebb érzékelhetünk. Waters pont ezt teszi velünk is: nem mutatja meg a gonoszt, még az is kérdéses, hogy egyáltalán ott volt-e, de végig érezzük, hogy valami van ott. Egy sötét köd lebeg be ott mindent, amiből nincs menekvés.

Ha ezt a hangulatot teszem a regény középpontjába, akkor a szereplőket is az alapján tudnám besorolni, hogyan viszonyulnak hozzá. Faraday a külső szem, aki hozzánk hasonlóan most lép be ebbe a világba, és vak az árnyalatokra. Őt lenyűgözik a külsőségek, a lehetőségek, mi lehetne a házból és a benne levőkből. Betty, a cselédlány már átlát a külsőségeken, és retteg. Ő mondja ki először, hogy valami gonosz van a házban. Folyamatosan ő az, aki gyermeki ártatlanságában emlékeztet arra, hogy valami nem stimmel. A család pedig játssza, hogy minden rendben. Egyedül Caroline tesz egy kísérletet a szökésre – és ő sem mondja ki, hogy ez igazából a háztól való megszabadulás lenne – London és Faraday személyében.

Waters végig jó érzékkel eljátszik azzal, hogy mi az igazság. Nem tudjuk. Az események egyre sűrűsödnek, vannak baljós jelek, de valóban a természetfeletti kegyetlenkedik, vagy emberi magyarázat van mindenre? Az utolsó oldalakig csak találgatni lehet, sőt, talán azok után is.

Waters jó karakterábrázoló, összetett jellemeket vázol fel kevésből is, és remekül sejtet. Nagyon tetszett például, amikor Caroline neki szegezi a kérdést a vőlegényének, hogy igazából ő kell neki, vagy a kezével járó ház? És ebből az egy kérdésből a férfi teljes jellemét, a be és a be nem vallott vágyait, lényét le lehetne vezetni.

Jó mesélő, aki a cselekmény pörgetése nélkül beránt és a világában tart.

Szellemtörténet? Kosztümös? Dráma? Thriller? Kicsit mindegyik. Emlékezetes regény.

A kis idegen - Mint thriller: 85% erőteljes a hangulata, végig őrzi a rejtélyt, egyedi szereplők népesítik be.

Szubjektíven: 75% bár nagyon tetszett a rejtély, azért valami válasznak örültem volna!

Pszichológiai tanulmányos, kamaszos, szerelmes, barátos.

A 16 éves Solomon régóta pánikrohamokkal küzdött. Próbálkozott, még a középiskolát is elkezdte, de egy kellemetlen szökőkútba menekülős eset után magántanuló lett. A lakásban lelt békére, annyira, hogy többet ki se akart menni a házból. 3 évvel később a végzős Lisa meg akar nyerni egy pszichológiai ösztöndíjat. Egy esszét kell írnia, személyes tapasztalatról egy pszichés zavarokkal küzdő egyénről. Véletlenül bukkan Sol nyomára, aki már 3 éve nem lépett ki a házából. Segíteni akar neki, és titokban megírni erről az esszét is. Azzal azonban nem számol, hogy túl messzire megy: Sol meleg, és Lisa gyanakszik, hogy helyes, de a szexet nagyon kerülő barátja is hasonló titkot őriz – összeismerteti őket, és az eredmény mindenkinek fájdalmas lesz.

Bajba vagyok, hogy álljak neki erről a regényről mesélni. Tegyem ki a Spoiler gombot, váltsak fehér betűkre, és meséljem el, ki a homoszexuális, ki kivel jön össze és kivel nem? De nem akarom ezt játszani, mert azzal kevesebbé tenném ezt a regényt, mint ami benne van. Mert messze nem egy szerelmes sztori, amiben az a lényeg, ki kiben leli meg az igazit.

A címben is a barátság van kiemelve, nem a szerelem. (Megjegyzem, az eredeti angolban sem a szerelem szócska villog.)

Ugyanakkor nem is komoly regény, határozottan kamaszoknak van kitalálva, és nem a dráma a vezető zsánere. Lisa és Sol vannak kiemelve, akik mindketten a maguk kis pokoljárásán mennek át, hogy valami jobb helyre jussanak. Mindketten kamaszos gondokkal küzdenek, melyeket a szerző felnagyít.

Solomon helyzetével kicsit jobban együtt tudtam érezni. Ő érezte, hogy valami nem jó, és kitalálta, hogy legyen jobb neki. Most is, amikor már érzi, hogy valami nem jó már, változtatni kell, képes lesz magára szabni a világot. Lisa karakterével már több bajom volt: nem is a személyisége miatt, hanem a stílus miatt, amit az ő fejezetei kaptak.

Mi a kamasz, de igazából minden regényben a halálom? A nyavalygás.

Ha Lisa nem is kifejezetten nyavalyog, de nagyon közel áll hozzá. Hangulatában gyakran pont olyan, mintha vég nélkül nyavalyogna. Mondanom se kell, ez mennyire nem tetszett. Egyenesen utálta, és emiatt a karakterrel is ellenségesebb lettem.

Clark, Lisa barátja pedig kaphatott volna kicsit több kifejtést. Tesz dolgokat, amiknek nincs alapjuk. Alapvetően rendes, helyes srác, akinek a hibáit nagyítóval se találom. Az viszont egyáltalán nem derül ki, mi oka volt arra, hogy mindig leállítsa a barátnőjét, amikor forrósodni kezdett közöttük a helyzet. Mivel ez Lisa számára központi téma, számomra érthetetlen, hogy az egész regényben nem kerül elő a kérdés, hogy miért.

Cselekmény, esemény különben nem sok van benne. Sol összebarátkozik a párossal, egyre messzebb merészkedik, majd miután Lisa okoz egy törést, együtt tovább tudnak lépni. Ennyi az összes cselekmény, inkább az érzelmi oldala erős a kötetnek.

Pozitív üzenetekkel van tele, és nincsenek is nagyon szájba rágva. Kiemelten fontos szerepet kap az önmegvalósítás, a kommunikáció és figyelem fontossága.

El lehetett olvasni, voltak érdekes részei is, de van ennél jobb is.

Nagyon logikátlan barátság - Mint ifjúsági: 70% van eredeti ötlete, hitelesen közelít a kamasz lelkek felé, a végére mese.

Szubjektíven: 65% fura volt, hogy a drámai jelleg ellenére milyen véget kapott és Lisa…

5: Dashner: Az útvesztő sorozat – a regény, ami kicsit újítani tudott a zsáneren. Erőre találó hősnő helyett fiúcsapatot kapunk, sok izgalmat, és egy rejtélyt, amit 5 rész alatt sikerült megnyugtatóan megfejteni. Miért kísérleteznek a fiúkon halálos útvesztőkön keresztül, mi az és mit akar a VESZETT? A regények sokkal erősebbek a filmeknél, jobb a történet is, noha nagy Dylen O’Brien drukkerként a filmeknek is adtam esélyt.

4: Mafi: Ne érints trilógia – a pörgős cselekmény helyett a lélektanon van a súly. Juliette a jövő szétesett világában egy börtön rabja, akihez senki nem érhet hozzá. A lány érintése pokoli fájdalmat okoz, és csak ketten kivételek: titokzatos börtönőre és egyben a katonai diktatúra egyik vezetője, és egy hozzá hasonló rab fiú. Szökés, titkok a múltból, harc a rendszer ellen. Durva, de ennek a szerelmi szála olyan, hogy nem bírtam letenni. Nagyon igaz rá a szólás: Ne ítélj elsőre!

3: Cole: Arkánum sorozat – angolul már 5-6 rész is olvasható, mi csak 2-nél járunk nagy bánatomra. Ebben aztán van harc, rejtély, mágia, emlékezetes szereplők és kapcsolatok. Miközben egy lány ráébred nagy erejére a világvége közepén, a szerelméért vetélkednek álomba illő srácok, még háborút is vív a Hegylakó szellemében: csak egy maradhat!

2: Collins: Az éhezők viadala trilógia – ami menővé tette a zsánert, regényben és filmen is kasszát robbantott. A körzetek lakói szigorú szabályok szerint, szinte rabszolgaként élnek, és évente két gyermeket el kell küldeniük egy halálos viadalra. A legszegényebb körzetből pedig érkezik egy lány, Katniss, akivel a lázadás szelleme is feltámad. Az első korrekt, a második nagy kedvenc, a harmadik gyengébb, de akit érdekel a zsáner, ez a megkerülhetetlen, jellemző sikerregénye, benne minden jellemzővel.

1: Aguirre: Razorland trilógia – Pikk a föld alatt él, a kevés túlélő egyikeként. Vadász akar lenni, sikerül is elérnie, bár a kívülről befogadott idegen, a titokzatos Folt mellé osztják be szolgálatra. Miközben egyre közelebb kerül a titokzatos fiúhoz, rájön arra is, hogy a szörnyek már a világuk veszélyeztetik, és a túlélés már nem elég. Lesz itt belső intrika, szörnyek elleni harc, érzékeny szerelmi szál – minden rész új helyszín, új kihívás, bővülő világkép. Nekem jobban bejön, mint az Éhezők viadala, jobban szeretem a hőseit és sokkal kalandosabb is.

Rejtélyes, családi titkos, hazaérkezős, gyerekrablós.

Sarah élete egyszer már összeomlott. Fiatalon esett teherbe, hozzáment a gyerek apjához, és szült egy kislányt, akit imádott. Ám a 6 éves kislányát elrabolták a kertjükből, sosem tudta meg, mi történt vele. Ráment a házassága is. A kamaszkori szerelmével kezdett új életet. Most egy kávézót vezet, és szült egy újabb gyereket, most kisfia lett. Ám egy napon besétál egy lány a kávézóba. A szeme, amit Sarah soha nem feledett el. Olivia, 12 év után, végre hazatalált. Elmeséli, cigányok vitték el és nevelték maguk között, de megszökött, amikor férjhez akarták adni. Csak szeretné megismerni a családját. Sarah azonnal befogadja, de férje és sógora gyanakodva tekintenek a lányra. Akinek valóban van egy titka, melyet mindennél jobban igyekszik rejteni, és itt új életet kezdeni. Nem is sejti, milyen veszély les itt rá.

A női thrillerek kapcsán az utóbbi napokban/hetekben, sokat panaszkodtam azért, hogy olyan, mintha kezdenének kifogyni a szerzők az eredeti ötletekből, és mindig ugyanazokat a sémákat írnák meg, csak kicsit csavarva rajtuk. Sajnos, a Lány, aki visszatért sem éppen eredeti ötlet. Egy régen elveszett gyerek tér haza, és felmerül a kérdés, valóban az-e, akinek mondja magát? Mi történt vele? Milyen veszély fenyegeti? Tucatnyi ilyen van már forgalomban, most mégse húzott fel annyira.

Talán azért, mert ebben van egy kis másság. Most nem az anya és családja nézőpontja van a fókuszban. Ezt a zsánert úgy szokás írni, hogy az anya fejébe kezdünk el belelátni, aki annyira szeretne hinni, de mindig jön valami gond, és nő a fenyegetettség. Wilkinson ezt megtörve a lányt teszi a középpontba, aki hazajött.

Remek húzás az is, ahogy vele kapcsolatban növeli a feszültséget. Tudjuk és érezzük, hogy van egy komoly titka, de egészen a végéig kell várni, míg mindenre fény derül. Van, 2-3 erősebb csavar is a végén, és ezek ülnek is. Elő vannak készítve, logikusak, mégis meglepőek. Pont az a fajta, amit favorizálok.

A zsánerbe illően a múlt flashback elemekkel elevenedik meg, de a szerző ezekbe is megenged egy kis rejtélyességet. Ha van is tippünk, kinek a múltjába nézhetünk így bele, mégis, meglepő és ügyes, ahogy kiderül, mi köze mindennek a jelen eseményeihez és szereplőihez. Talán az egész történetből ez az ötlet tetszett legjobban, és ebben megvolt az eredetiség is, amit annyira hiányolok újabban.

Mindezek ellenére mégsem tudom azt írni, hogy egyértelműen szerettem a regényt. Azt is meg tudom mondani, mit hiányoltam a legnagyobb részében. Nekem kell egy karakter, aki szimpatikus. Akinek szoríthatok. Elég vegyes az ízlésem, egy horrorban képes vagyok akár a sorozatgyilkossal is szimpatizálni, de most egyszerűen nem volt olyan, aki szimpatikus lett volna! De annyira meg nem is utáltam egy szereplőt sem, hogy az ellentétes érzelem kiváltsa a hős iránti vágyam.

A stílusa tipikusan olyan, amit el lehet olvasni, de semmi extra nincs benne. Átlagos.

A humor pedig hiánycikk a regényben – bár ez hiányzott kevésbé, hiszen ebben a témában fura lenne, ha teret engedne a humornak. De drámai vonala se lett ütős.

Egyszer elolvastam, bőven elég is volt belőle ennyi.

A lány, aki visszatért - Mint thriller: 75% női és korrekt, de nem a legeredetibb. Az ismert sablonokból áll össze.

Szubjektíven: 65% annyira akartam egy karaktert, akit kedvelhetek! De nem találtam.

Világ és szülő mentős, szörnyes, kalandos, gyerekes.

Finn számára megváltozott a világ: ugyan sikerült megmenteni a szülővárosát, de nagy árat kellett érte fizetni. Az apja a Legendák világában ragadt, és a legendavadászok már lemondtak róla. Finn képtelen erre, és a félvadász Emmie oldalán megoldást keres, hogy hozza haza az apját. Nyomokat követnek, miközben a legendák világában is megindul a mozgolódás. Feketenyelvű Niall, aki egyben Hugo apja és Finn nagyapja, a legendák oldalára állt és kidolgozott egy tervet, mely elhozná Darkmouth és a családja vesztét. Mert létezik egy jóslat, mely szerint egy fiú mindkét világ vesztét elhozza majd, melyet Niall a jövőben látott is. És balszerencséjére az a fiú az unokája, akinek nem lesz kegyelem, ha az apja után merészkedik.

Kevés olyan gyerekkönyv van, amely abszolút unisex lenne. Észrevenni, hogy egyiket-másikat kifejezetten lányoknak, míg másokat fiúknak szántak. A lányokéban a 12-13 évesek is ármánykodnak, és végzetesen szerelmesek lesznek, miközben a menő ruhák és sminkek is témák. (Pl. a Klikk sorozat.) A fiúknak szánt történetek tele vannak kalandokkal, halálos küzdelmekkel, melyben a 12-13 éves megmenti a világot, amire a felnőttek képtelenek voltak. (Alex Rider sorozat, például.) Csoda, hogy megszállottan keresem az olyan meséket, mint a Harry Potter vagy a Percy Jackson sorozat, amely szórakoztat nemtől függetlenül is?

A Darkmouth első része emlékeim szerint fiús volt, de nem olyan markánsan, mint ez a második kötet lett. Ugyan van egyetlen, árva lány Finn oldalán, de lényegesen kisebb szerepkörrel és cselekményben is csak kaland követ akciót, kevés a mélyebb rész.

Vagy talán nincs is? A család fontossága benne van, de igazából akkor, ha bele akar látni. Ez leginkább csak egy kalandregény srácoknak, amelyekben a kalandok kapcsán vannak kreatív ötletek, sokféle lény és akció, de tanulni nem fogunk belőle semmit.

A gyerekkönyv jelleget erősíti a kötet képekkel teli megjelenése is. Elég változó a rajzok minősége: nem művészi szintű, érdekesek, csak sima skiccek, bár szemre sokkal elviselhetőbb, mint amilyennek nem is olyan régen a Hajdan varázslóit találtam.

A cselekményre visszatérve lehet érteni az első rész nélkül is, főleg, hogy az első fejezet összefoglalja a korábban történteket. Gyerekkönyvben ez egy kifejezetten tetszetős gesztus, néha a felnőtteknek szánt sorozatba se ártana egy korábban történt fejezet, főleg, ha a megjelenő részek között több idő is eltelt. Azért élvezetesebb, ha az első rész is el lett olvasva, de mint említettem, ez sem feltétel.

A karakterek nem hagytak mély nyomokat bennem. Nagyon éreztem, hogy ők is gyerekekre vannak szabva. Nagyon egyszerű a jellemük, a motivációik pedig annyira… gyerekesek? Finn személyisége például annyiban domborodik ebben a részben ki, hogy meg kell mentenie az apját, bármi is legyen ennek az ára.

A szerző próbálkozik humoros jelenetekkel is, de ezekkel is addig jutottam, mint a kalandokkal. Vannak, gyerek fejjel bizonyára viccesek is, én már nem éreztem annak őket, inkább fárasztónak.

Az első részt valamivel jobban szerettem. Kiskamasz fiúknak bizonyára remek szórakozás lehet, ám rám egyik jelző sem illik. Nem is szórakoztam jól.

Pusztuló világok - Mint gyerekkönyv: 75% van benne ötlet, kalandok, átérezhető hős – kamasz fiúknak remek.

Szubjektíven: 50% az ötleteit értékeltem, de nekem nagyon mese is, és kinőttem már ebből.

A héten alig tudok miről beszámolni:

- Gyilkosokra vadászom, krimis ifjúsági kalandregénynek tűnik, az Alexandra adja ki.

Ha lesz más is, hét közbe beszámolok!

- 

Titkos szervezetes, nyomozós, kapcsolatos, droghálózatos.

Jana nagyon szeretné lezárni a múltját, de képtelen elengedni a megtudott tényeket. Folyton kísérti Danilo közelsége, aki ismeri gyerekkorából, aki tönkretehetné a jelenét. Újra tesz egy próbát a továbblépéssel, de a legújabb ügye nem segít ebben. Valaki gyereklányokat használ arra, hogy nagy mennyiségű drogot csempésszen az országba. A lányok kapszulákat nyelnek le, melyekben ott az anyag. Az egyik ilyen nyelő belehalt a szivárgó kapszula miatt a túladagolásba. Volt egy társa is, egy lány, aki még a drogüzlet markában van. És minden mögött a titokzatos Öreg áll, aki túl közel van Janához is. Így újra kettős játékot játszik: míg a rendőrség végzi a dolgát, Jana egyre tünteti el a maga nyomait.

A nyomozós, bűnesetek között kettő zsáner van, ami az utóbbi időben nagyon megy: a női thrillerek és a skandináv krimik. Sorra jönnek nálunk is a külföldi sikerregények és sorozatok. A Jana Berzelius sorozat egy svéd krimi, amiben bőven akad skandináv krimis hangulat és jellemző, de talán kicsit populárisabb, mint az igazi, keményvonalas skandináv gyilkosos világfájdalom. Komolyan, még nyomasztóbbak, mint az orosz krimik!

A Narcotica annyira nem, bár halmozódik ebben is a nyomor. A bűnözős szálon egy olyan bűnözési iparággal foglalkozik, mely az egyik legkomolyabb a világon. A drogoké. A szervezet nagyon hasonlít arra, melyet az előző kötetben ismertünk meg a gyerekek elrablása és illegális viadalai kapcsán. Olyannyira hasonlít a két rendszer, hogy gondolom, senkit nem lepek meg vele, ha annyit elárulok, hogy lesznek közös szálak.

Amiket Jana lát meg, aki ennek a rendszernek a túlélője, de ezt mindennél jobban titkolja. Ez hozza a regény kettős feszültségét: egyrészt, az olvasó drukkol a rendőröknek, oldják meg az esetet és tegyenek rendet! De ott van Jana, akinek védenie kell magát és a múltját. Ezért egyszerre segít a nyomozásban, és hátráltat is, hiszen mindig előttük kell maradnia, hogy a saját történetét kihúzza mindebből.

Ezért Jana megítélése sem egyszerű. Már kezdem érteni, Schepp rászánja az időt most is, hogy hősnője gondolkodását megértesse, minden torz és önvédelmi vonásával egyetemben. De akkor sem egy szimpatikus nő, egyszerűen nem veszi be a gyomrom, amikor átvált alakoskodóba. Áldozat is, de már nem csak az. Nem egyszerű figura, de ez valahol jó is, lehet agyalni, mit kellene tennie és mit tud tenni.

Mellette csupa olyan szereplő, akik tele vannak gondokkal. Nincs ezen a rendőrségen egy figura sem, akinek ne lenne valami komoly problémája. Gunnar és Anneli éppen kapcsolati válságban vannak a nő életébe visszatérő egykori szerelem miatt, aki a főkapitányi posztra is esélyes, és láthatóan vonzódik még az asszonyhoz. Henrik a felesége nem tervezett, harmadik terhessége miatt van sokkban. Mia pedig megint felszed egy alakot, aki nagyon nem jó neki, és pont vele próbál kapcsolatot érinteni, miközben anyagilag is a padlón van. Komolyan, itt mindenki, akit kedvelhetnék, folyton emészti magát és lelkileg rosszul van?

De a történet jó, tetszettek az elhelyezett csavarok, és a kettősség, ahogy Jana és a rendőrség is a saját eszközeivel jut előre. Talán Jana lelkizése helyett lehetett volna több krimi…

Jobban tetszett az első részénél – de nem lehet kihagyni, az átívelések miatt kell az is!

Narcotica - Mint skandináv krimi: 80% olvasmányos, jól szerkesztett, összetett karakterekkel.

Szubjektíven: 80% bár a krimit kevesellettem, az átívelés egyre jobb. Janát is elviselem.

Erőszak ábrázolós, túszejtős, tévés.

Bruce Delamitri jelölése, majd győzelme az Oscaron, mint legjobb rendező, nem is kicsit zaklatja fel a közvéleményt. Zseniálisnak tartják, de megosztó a filmjeiben az erőszak ábrázolása. A díjat egy csinos modellel ünnepelné a rendező, amikor váratlan vendégek törnek rájuk. A környéket egy gyilkos rabló páros tartja rettegésben, egy fiatal szerelmespár, Wayne és Scout. Ők jöttek ide, egy eszement tervvel: Bruce vállalja az ő tetteikért a felelősséget, nem akarnak börtönbe kerülni! A férfi volt neje és lánya is a túszok közé kerül, de Bruce így sem játszana a hírnevével. Ráveszi a párost, hogy tévés vitában döntsék el, kinek van igaza: ki a felelős azért, hogy a pár fegyvert ragadott és gyilkolni kezdett? A filmek hatása számít, vagy övék minden felelősség?

Ben Elton olyan regényeket tesz le sorba az asztalra, melyeket szívesen hasonlítgatok a Black mirror sorozathoz. Ez is görbe tükröt tart elénk, csak annyiban más, hogy nem megy előre az időben, nem jövőbeli társadalmakba nagyít rá a most induló problémákra, hanem a jelen eseményei között ragadja meg a kulturális, társadalmi problémaköröket.

A Pattogatott vérfürdő is ilyen. A témája az erőszak ábrázolása a szórakoztató iparban.

Nem mai a regény, így azt megfigyelhetjük, hogy ma már sokkal durvábbak a filmek, mint amit itt ábrázolnak, és amin itt kiakadnak. A mai filmekhez képest nem kemény, amit itt Bruce filmjeiből megtudunk. Róla különben Tarantino jutott eszembe – nem személyében, munkásságában. Ahogy itt arról mesélnek, hogy milyen menőnek tűnik a gyilkolás Bruce munkáiban, nekem ilyen élmény volt a Kill Bill.

Ennek ellenére a téma aktuális és elgondolkoztató. Hogy hat a pszichénkre ez az ábrázolt, ránk ömlő világ? Én konkrétan nem hiszek abban, hogy egy film tenne erőszakossá vagy gyilkossá, de azt elhiszem, hogy akiben megvan a hajlam, meríthet ötletet. De akiben megvan a késztetés önbántalmazásra vagy éppen szadizmusra, filmek nélkül is elkezdi majd valahogy. De Elton okosan nyúl a témához, a különböző szereplők más-más szempontrendszert képviselnek, így közöttük mi is kialakíthatjuk a magunk véleményét.

Okosan alakul a kötet szerkezete is: az elején párhuzamosan futnak az események, váltakozva ismerjük meg Bruce és a gyilkos páros estéjét, karakterét és gondolkozását. Majd, a két szál összeér, és egyre élesedik az intellektuális párbaj, amit tettek is követnek.

Ugyan a későbbi Elton regényekhez képest direktnek érzem a cselekményen túli elgondolkoztatást, így is tetszett a könyv, mert ez egy olyan téma, amivel érdemes foglalkozni. Itt konkrétan egymásra ereszti az érveket, és a helyenként pattogatott vérfürdő eseménysor mellett intellektuálisan csatázik. Később ezt már úgy műveli, hogy a szórakoztató cselekménysorba beleszövi ezeket, nem különíti el, nem ilyen direkt, ezért talán hatásosabb is.

A karakterek egyszerűbbek. A véleményük jellemzi őket – aki nem foglal állást a vitában, csak külsőségeiben jelzett, ilyen Bruce volt felesége és lánya, akikről annyit tudunk meg, hogy az egyik egy kiöregedett Barbie baba, a kisebb meg egy kamasz Barbie.

A végét összecsapottnak éreztem, de maga Wayne ötlete zseniális. Kapcsoljátok ki a tévét, és minden erőszakmentesen megoldódik! Szerintetek kikapcsolták a tévét?

Pattogatott vérfürdő - Mint akciós szatíra: 80% görbe tükröt tart a társadalom elé, pörgősen, gondolkoztatva.

Szubjektíven: 70% a szerkesztése tetszett, a kérdésfeltevés is jogos, de a zárlata nem jött be.