Ugyan a könyvhét még ma, vagyis hétfőn záródik, de a megjelenések megvoltak a múlt héten. Maximum a kötetek kiszállítására lehet még várni, ahogy én is teszem. Pl. az Agave még a könyvhét előtt kiszórta az előrendelőknek az újdonságait, de a Fumax és a Maxim például a könyvhét után kezdi meg a szállításokat. Gondolom, üzlet az is, hogy a könyvhéten a nagyon türelmetlenek átvehetik a rendelésük, így a kiadó megspórolja a kiszállítási költséget... de nem is ezt akartam fejtegetni.

A lényeg annyi, hogy múlt héten megvolt a nagy könyves hét, ezek után a nyár nagyon csendesedik. Kezdve a héttel, aminek szűk várólistája a következő:

- A Fényigéző (Ventus Libro, átcsúszott erre a hétre)

- Ezerszín (Magyar Irodalmi Ház, szintén csúszó)

A bábu, Szép álmokat Feketerigó, Még sincs vége, Visszatérő végzet sorsa kérdőjeles, némelyik már egészen régen csúszik. Jön vagy sem, ki tudja?

Mint látható, a héten maximum arra várhatunk, ami a múlt hétről megcsúszott. Az én listámon a Fényigéző szerepel szép nagy betűkkel kiemelve - egy trilógia zárlata, amire nagyon fenem már a fogam.

Voltatok már úgy, hogy csak akkor akartatok belekezdeni egy regénybe, sorozatba, ha úgy alakul a vége, ahogy szeretnétek? Én gyakran kaptam azon magam, hogy azért böngészek a neten, hogy kiderítsem, egy sztoriban ki hal meg, kik jönnek össze. Mert nem akarom végigdrukkolni a több kötetet vagy több száz oldalt, ha az író nagyon máshogy képzelte, mint én! De sajnos, gyakran nem találok semmit, mert az kimondatlan szabály, hogy nem lőjük le előre a történetek csavarjait. (Erre különben igyekszem én is figyelni.)

Ezért arra jutottam, minden vasárnap egy történet erejéig megszegem a szabályt, és bizony valaminek a végét fogom elmesélni, és elmerengek rajta, hogy esett ez nekem. Lesz, ami jól, de a hetiből kiindulva lesz bőven kritikai hang is.

Francesca Haig a Tűz gyermekei sorozatát trilógiának írta meg.

Az első rész ütött is, abban volt ötlet és kaland is. Bevállalt egy merész véget: a hősnő szerelméről, Kipről kiderült, hogy ő igazából egy Alfa. Az Omega testvére vágatta le a kezét, hogy Kip tűnjön Omegának, ne ő. Mivel a fiú a tartályban az emlékeit is elvesztette, amikor Cass kimenti onnan, Omegaként fog élni és szerelembe esni. Majd a végén a testvére elmeséli, milyen gonosz volt Alfának. De Kip már más személy, és öngyilkos lesz azért, hogy a halálával végezzen az ikrével és megmentse a szerelme életét, a lázadást.

De sajnos Kip halála utána végig visszaüt a sorozaton. Hiányzik a szerelmi szál! Pontosabban, a legvégén és a semmiből Cass összejön egy lánnyal. Amit több okból sem értettem: hogyan váltogatja a nemi irányultságát ilyen hamar? Mégis, mikor estek szerelembe? Mert tulajdonképpen nem többek végig harcostársaknál, aztán a végén a szigeten csókolózni kezdenek és szerelmet vallani egymásnak? Mégis, mikor alakultak így át az érzéseik? Arról nem is beszélve, hogy az a lány nekem annyira mellékszereplő volt addig, hogy a nevét se jegyeztem meg. Nem tudom most sem, és nem is vagyok hajlandó megnézni a könyvben. Utálatos egy szál! (Mert mondanom se kell, Cass magában még mindig Kipnek magyaráz és hiányzik neki a fiú.)

De van rosszabb is! A második rész végére kiderül, hogy élnek a szigeteken emberek, akik megoldották az ikrek átkát. A harmadik részben az Alfák Zach (Cass ikre) vezetésével összeraknak egy bombát, hogy a semmivé robbantsák őket is, meg a kúrájukat is.

És mi lesz a történet vége? Zach nyerne. Szétrobbanthatna mindent, övé a győzelem. És a semmiből úgy dönt, hogy mégis Cass mellé áll és megakadályozza a robbanást? Miért? Nincs pszichés alapja a tetteinek. De Zach további sorsa még röhejesebb: átmegy akciósztárba, a testvérével megmenti a világot, majd katatón állapotba esik. Mintha nem is élne, kómásan teng-leng, néha értelmetlenül motyog. Mint akinek kisült az agya. A regényben halvány utalás van arra, hogy a lelkiismerete támadt fel azokért, akiket Reformerként bántott. De könyörgöm! Zach egészen addig egy zseniális szociopata! Nem lesz a szociopatából lelki szemetes, főleg nem a semmiből! Mégis, hogy gondolta ezt Haig? Ez még sokkal gázabb, mint Cass lány szerelme.

És a vég. Cass ott marad a szigeten a megőrült ikrével, és elszenvednek együtt, amíg élnek. Nem is értem. Ennél az is jobb lett volna, ha elhajóznak, vagy öngyilkosok lesznek. De utáltam a végét!

Ez lett volna a Tűz gyermekei trilógia vége. Amit ha az elején tudok, nem is kezdek bele. Maximum az első részt érdemes elolvasni, onnantól kezdve az egész... minősíthetetlen.

Élet értelmés, családos, történelmet végigélős.

Tom nagyon öreg, bár ez nem látszik rajta. Látszólag csak 41 éves, igazából már több mint 400 éve a Földön jár. Egy ritka betegség elszenvedője: kamaszkorban indul be, és ettől kezdve durván 15 év alatt öregszik egyet. Már fáradt, egyre többet kínozzák az emlékei. A lánya, akit 400 éve keres. A szerelme, aki a karjaiba halt meg. Háborúk, politikusok, művészek – akik mind elmentek, de ő itt maradt. Most egy londoni középiskolában tanít történelmet, egyre közelebb kerül egy kedves francia tanárnőhöz, de a hozzá hasonlók titkos szervezete magához rendeli. Van neki egy feladat, amit elvégezve végre megtalálhatja Mariont – bár lehet, hogy rossz helyen keresi az élet értelmét?

Szeretem azt képzelni, hogy a nyelv egyszerre véges és végtelen. Gondoljunk csak bele! Alig pár betűnk van, nincs még 50 sem, és mennyi szöveget vagyunk képesek létrehozni vele! A beszéd, a szavak, mindannak az átadása, amik vagyunk és lehetünk, ez az, ami az embert azzá tette, ami. Elég csak papírt ragadni, írni, és akár generációkkal később is leszel, ha másba nem is, de a szavaidban.

Ez a gondolat két részről is foglalkoztatott, amíg olvastam a regényt. Egyrészt, a regény hőse, Tom olyan hosszú élettel van áldva/átkozva, ami miatt neki mást jelent a létezés. Ő arra kényszerül, hogy szerettei és korok bukását élje végig, miközben ő alig változik. Mégis, a művészet lesz az, ami valamiféle kapocs a számára. Szeret olvasni, olyan szerzőket ismert és szeretett, mint Fitzgerald vagy Shakespeare. Talán ő örökebb, de ő is felismeri a szavak nagyságát és a zenéét, teszem hozzá.

Mert ez a regény erősen zenei is, és nagyon szerettem, ahogy Haig nem ragad le egy korszaknál. Még a XVI. században Tom lanton játszott, de az évek alatt egyre bővült a lista. Gitár, zongora, és még sorolhatnám. Ahogy a repertoár is. Ugyanúgy megtalálja a szépséget és az örököt egy Csajkovszkij darabban, mint egy Michael Jackson nótában.

De a szavak egyetemességét maga a könyv nyelvezete is sugallta. Ennek a történetnek maga a szövegezése is olyan, hogy sodor magával és jobb jelző híján: szép. Nem is simán igényes, bár különben az is, hanem dallamos és lírai. Mély.

Tartalmában is. Miközben Tom visszaemlékezésein keresztül történelmi életképeket is kapunk, kalandokat, az élet értelme is fokozatosan a szemünk előtt lebeghet. Mi értelme a létezésnek, miért érdemes egyik napnak követnie a másikat? Mert, ahogy Tom egy nagyon hosszú életben meg kell, hogy találja a szépséget és értelmet, ugyanezt mindenkinek meg kell tennie a maga napjaiban, ha azokból kevesebb is van, mint a történet hősének.

Nem tudok elmenni amellett sem, hogy a borítóról nekem beugrott a Kis herceg. A történetet olvasva is találtam olyan elemeket, ami miatt ide tudnám írni azt a klasszikust. Ha csak abba gondolok bele, hogy a kis herceg nem nő fel soha… rózsája után vágyakozik, míg itt Tom Rose után… még a lényeg is ugyanaz lesz. Miért érdemes élni? A szeretetért, szenvedélyért.

Vannak emlékezetes karakterek benne, fordulatok, de valahogy nem ez a lényeg. Ez ennél örökebb történet, mert az örök emberről szól, aki mindig is keresni fogja, hogy ki ő, és miért jár ezen a Földön.

Ha megáll az idő - Mint kortárs: 95% elgondolkoztató, mélyen emberi és a létről gondolkoztat. Átérzős könyv.

Szubjektíven: 80% magával vitt a szövege, fájtak a történetei, miközben jó is. Kis herceg?

Harcos, új világot építős, testvéri kötelékes.

A Máshol létezik, ami egyszerre ad reményt az Omegáknak, és megtestesíti az Alfák rémálmát. Mert ott képesek lennének megszüntetni az ikrek létét, de ennek az lenne az ára, hogy mindenki olyan lenne, mint az Omegák. Így a lázadók, az élükön Cass-szel, védik az álmot, míg az Alfák a régi kor technikájával felrobbantanák az egész Másholt. A kulcs Zach, Cass egyszerre szeretett és gyűlölt Alfa ikre. Aki náluk kér menedéket, mert vezértársa, a Tábornok már akár őt is feláldozná, ha ezzel megállíthatná Casst. A testvérek kénytelenek szembenézni egymással és mindazzal, amit elkövettek. A köztük dúló ellentétek pedig eldöntik, merre haladjon a világ sorsa.

Ezzel a kötettel a Libri egy újabb posztapokaliptikus, ifjúsági sorozatának a végére tesz pontot. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én még szeretem a műfajt. Ugyan a divatból már kiment, és nem történt meg az Éhezők viadalának trónfosztása, szívesen olvasok még egy-egy olyan világról, melyben egyszer már minden elpusztult és jött valami zsarnoki a helyére.

Sajnos, ez a sorozat nem nőtt fel a zsáner jobbjaihoz. Pedig nagyon erősen indult. Volt egy jó alapötlete, szimpatikus hősei, és nem is a szokványos módon csavarta az eseményeket. Most komolyan, hány ifjúsági sztori vállalja be, hogy egy trilógia első része azzal ér véget, hogy a hősnő élete szerelme feláldozza magát, és meghal?

Most itt a zárlat, és ezt érzem a sorozat leggyengébb tagjának. A vége ugyan most sem szokványos, de ennél több jót nehezen tudok mondani a cselekményről. Ami szinte nincs is. Francesca Haig nem tud izgalmas csatajeleneteket írni, így nem is nagyon próbálkozik vele. Akkor mégis, mi maradt? A szereplők tépelődése egy-egy harci lépés megtétele előtt. Lelkiismeret-furdalás és gyötrődés. Azt kell mondanom, nem maradt értelmes cselekmény erre a kötetre.

Azért meg külön haragszom, hogy alig történik benne valami, a lelkizés se értelmes, és mégis el lett nyújtva közel 500 oldalasra! Mégis minek? A bevételért? Ennél nagyobb kiszúrás az olvasóval nincs is. Azt kellett volna tenni, amit Cecilia Ahern meglépett. Írt két kötetet trilógia helyett, nem húzta túl, mindent lezárt, és én se érzem magam becsapva, mint most.

Azon túl, hogy a cselekmény foghíjas volt, sikerült a szereplőket is tönkretennie a szememben. Anno még értettem, mi volt Cass lényében, amiért Kip képes volt az életét áldozni. (Akinek a halála különben a sorozat nagy hibája – ő volt az egyik legizgalmasabb karakter, és Haig megölte az első rész végén.) Most viszont keményen nyavalyog. Mert valamivel ki kellett tölteni az 500 oldalt, és mivel egyéb megoldás nincs, mindenen emészti magát és töpreng. Korábban cselekvő volt, most nyavalygó. Jaj!

Kip mellett a másik izgalmas karakter Zach lenne, akit szintén sikerül tönkretenni az írónőnek a végére. Annyira nem hiteles, amin keresztülmegy, és amilyen véget kapott a sorozatban, hogy sikítani tudnék. Most komolyan ez kellett?

A stílust is megöli a nyújtás. Legalább nem nyálas, de a semmiről oldalakat megtölteni se éppen olvasóbarát módszer.

A kezdet jó volt, a vége viszont siralmas. Örülök, hogy végre nem lesz folytatása!

A tűz hajója - Mint ifjúsági fantasy: 30% jó világ, de kevés cselekmény, elcsépelt fordulatok, ötlettelen.

Szubjektíven: 10% nem maradt benne, amit szeressek. Elnyújtott, és akiket bírok, halottak.

Kamaszos, válságos, családos, szembenézős.

Három tizenéves kamasz New York utcáit járja, és egy gondolat nyomasztja őket. Eltévedtek az életükben, és fogalmuk sincs, hogyan legyen tovább. Freya már félúton volt a sztár énekes státusz felé, de a stúdiózás közben elment a hangja. Ha nem tud énekelni, akkor ki/mi marad neki? Harun kamaszkora óta titkolja hithű muzulmán családjába, hogy nem a lányok, hanem a fiúk tetszenek neki. Szerelme, James szakított vele, mert Harun nem vállalta magukat, és a család kedvéért képes lett volna hazarepülni feleséget keresni. Nathaniel apja egy álomvilágban élt, és a fia vele tartott, még akkor is, amikor csak sérüléseket szerzett mellette. Csak ő maradt az apjának, így kitartott mellette. De most az apja ment el, és Nathaniel rádöbben, hogy ő van egyedül és nincs tovább. Ők hárman összetalálkoznak, és ahogy összebarátkoznak, kapnak egymástól pár választ az életre.

Gayle Forman is egyike azoknak az ifjúsági íróknak, akik jellegzetes témáikkal és cselekményükkel rendszeresen megjelennek nálunk is. Volt egy nagy sikere, mint John Green esetében a Csillagainkban a hiba (neki a Ha maradnék), és hiába a többi könyv, az a szintet nem sikerült még egyszer megütni. Ebben is Green a példakép?

De a viccet félretéve Forman hozzám közelebb áll az egyéb regényeivel, mint Green minden mással, amit a Csillagaink óta kiadott a kezéből. Populárisabbnak érzem, és az Eltévedtem is olyan problémákkal foglalkozik, melyekben bárki visszatalálhat magára is.

Alapvetően bármelyik kamasz hősét nézem is, szimpatikus fiatalokról beszélünk. Jó gyerekek, akiknek a negatív tulajdonságait kell nagyítóval keresni. Könnyű velük azonosulni, helyesek és szerethetőek. (De a regényre is jellemző, hogy nincs benne negatív hős. Aki a gyerekeknek valahogy ártott, ő is kap egy indokot, valamit, ami felmenti.)

Közösek abban, hogy két dolog miatt vannak bajban: az egyik az önazonosságuk keresése és felvállalása, a másik egy családi dráma. A szülők minden esetben ott vannak a probléma mögött, és a gyerekek magukban szenvednek. Ezen segít az, hogy összetalálkoznak, és legalább egymásnak elkezdenek megnyílni.

Forman története nagyon lemeztelenítve a kommunikáció fontosságára hívja fel a figyelmet. Vannak az életben olyan dilemmák és halálosnak tűnő problémák, amiken csak gyötrődik az ember, és nem látja a kiutat. Pedig elég lenne csak elkezdeni beszélni, és hamar rá is lehetne jönni, hogy a megoldás sokkal közelebb van, mint bárki is gondolta volna. Ebben talán kicsit mesés is a történet – amilyen könnyen Harun családja megemészti a fiú szexuális orientációját, olyannyira nagy botrányt vártam, ami nem is lett. De az üzenet a lényeg, amit a regény remekül át tud adni: ha bajod van, kezdj el beszélni!

A cselekmény okosan felépített, fokozatosan ismerjük meg, a szereplőknek mi a baja, és mi az igazi kín a látszólag könnyen megfogható probléma mögött. Finoman vegyíti az idősíkokat, így akkor is mozgalmassá téve a cselekményt, ha a jelenben látszólag nem is történik sok minden. A három szereplő pont kezelhető, érthetőek a szálak.

A szerelmi szál ugyan nem hiányzott nekem, de a zsáner miatt értem, miért került bele.

Nem lesz a szerzőtől a kedvenc regényem, de összességébe tetszett.

Eltévedtem - Mint ifjúsági: 85% elgondolkoztató, de szórakoztató is. Olvasmányos, kalandos, töprengős.

Szubjektíven: 75% a dráma jó benne, a beleerőltetett szerelmi szál nem kellett volna. Érdekes.

Életképes, politikai, bulváros, emlékezős, jövő keresős.

Brüsszel mindennapjai. A városban egyszer-egyszer feltűnik egy malac, amit felkap a média. Próbálják nyomon érni, még szavazást is tartanak, mi legyen a neve. Közben a ciprusi görög származású Fenia a munkája és a szerelem miatt töpreng. Kultúrával foglalkozik, aminek semmi jövője nincs. Nem jelentős tárca. A szerelemben rég nem hisz, most mégis az lenne? A rendőrség egy gyilkos nyomában jár, aki rég elrepült már másfelé. Terrorista vagy bérgyilkos – egyik küldetés követi a másikat. A holocaust túlélő Vriend egy utolsó beszédre készül, egy utolsó esély arra, hogy tanítson valamit a világnak. Martin egy programot készít elő, gyűjti az adatokat és résztvevőket, de nehezen öltenek testet a tervek.

Ez a regény nyerte a német könyvdíjat 2017-ben. Érdekes, mennyire felvállalják a németek a múltat, és mennyire nem engedik feledni. Ami valahol jó dolog, akkor lehet jövőt építeni, ha a múlt és annak tanulságai velünk élnek. Azért nyeltem egy nagyot, amikor a regényben felmerül a gondolat, hogy kellene az EU-nak egy igazi főváros. Egy olyan helyen, ami történelmi súllyal bír, de egyik nemzetnek sem nagyvárosa. Építsünk új fővárost! Van tippetek, mi rá a javaslat? Auschwitz. Igen, ettől nyeltem egy nagyot. Azért ez meredek, ha az elvből valamit értek is. De nem állna a számra, hogy az EU polgára vagyok, és a fővárosunk Auschwitz. Nekem ez morbid lenne.

De ezen túl, miért is nyerhette meg ez a regény a könyvdíjat? Korrekt kortárs regény, ami nagyon a mai világra reflektál. Kiemel embereket, élethelyzeteket, és lazán összefűzi őket. Vannak azok a filmek, amelyekben látszólag idegenek történetei futnak, de egy-egy kis ponton találkoznak. Ez e történet szerkesztési elve is. Egymás mellett élünk, néha megérintjük egymás életét, néha észre sem vesszük, és mindenki rohan tovább.

Én jobban cselekményközpontú vagyok, így nekem nem kis kihívás volt ezt a mozaikos rendszert magamévá tenni. Igazából ez a regény nem szól semmiről. Nincs egyetlen olyan összefüggő cselekményszála sem, amit ki lehetne emelni. Nem is tudom azt mondani sem, hogy tetszett, ha a maga műfajában nagyon jó is, amit a szerző megalkotott. Nekem ez nem tetszik és pont.

A mondandóján is törtem a fejem. Kerestem benne, hátha valami az európai tudatról? Az Unióról? A világról? De nincsen olyan szentencia, amit ide olyan könnyen kiemelnék. Benyomások vannak, gondolatok. Töredékesek ezek is, mint a cselekmény. Szinte minden fontos karakter kapcsán van egy-egy gondolat, amit lehet emészteni, és valamit kivenni belőle magunknak. De ezek nem egyetemesek és emberiek, kicsit inkább az egyén gyűjtései.

A nyelvezete is prezentálja azt a sokféleséget, ami a történetben megjelenik. A szereplők több nemzetből jöttek, és több nyelvet is használnak. Menasse nyelve irodalmi, ami tele van több nyelv kifejezéseivel. Multikulturális nyelvében is.

Nekem gond az is, hogy nem volt olyan szereplő, akinek drukkoltam volna, akivel együtt érezhettem volna. Hogyan is tehettem volna, amikor nincs olyan cselekmény, aminek a kapcsán célokat, konfliktusokat tudnék kiemelni?

Kortárs regénynek szerintem korrekt, csak éppen ez nagyon nem az én műfajom.

A főváros - Mint kortárs: 75% elgondolkoztató tükör, összetett szerkezet, erős karakterábrázolások.

Szubjektíven: 20% egy-egy gondolata megfog, jó nyelvezet, de nagyon kellene cselekmény!

Családos, bűnestes, karakteres, igazat kiderítő.

Charles és Sophia a II. világháború alatt ismerkedtek meg és szerettek egymásba. El mégsem jegyezték egymást, a férfi attól tartott, érheti valami a fronton. De megegyeztek, ha vége a háborúnak, keresik egymást. Charles hazatérve lánykérést tervez 2 évvel később –Sophia is szereti, szeretne igent mondani, de nem teheti. A fiú külpolitikával akar foglalkozni, ahol nagyon megnézik a feleségeket. A lány gazdag nagyapja most halt meg, valószínűleg meggyilkolták. Amíg a gyanú árnyéka rá is vetül, nem lehet Charles felesége. Charles apja vezető a rendőrségen, eléri, hogy fia is belefolyhasson a nyomozásba. Charles a Leonides családhoz utazik, és miközben egyre jobban megismeri a különc családtagokat, tisztázódik az is, ki követte el a mérgezést és miért.

Kevés olyan Agatha Christie regény van, melynek az írónő írt volna előszót. Nem is kell ezen meglepődni, amilyen tempóba gyártotta a regényeket, az a csoda, hogy maradt ideje a férjére és az útjaikra. A ferde ház egyike azoknak, melyek mégis megkapták az előszót.

Méghozzá azért, mert az írónőbe is felvetült egy kérdés, amit nekünk szánt, olvasóknak. Érezzük-e a történetein, melyiket írta szórakozásból, és melyik volt munka? Mert bevallja, 5 regényéből 4 bizony kemény munka, és csak 1 van, amit szeretett írni. Bevallom, én nem érzem ki, melyik volt a kedvenc és melyik a munka. De az előszónak hála azt most már tényszerűen tudom, hogy ezt írni szórakoztató volt az írónőnek.

Amiért előszedtem, a minisorozat, ami készült belőle. Amikor azt néztem, megfogadtam, hogy újra is olvasom. Most kipipáltam ezt az ígéretem.

Bár nem összehasonlító elemzést akarok írni, azt ki kell emelni, hogy lényegesen változtattak az alapbeálláson a sorozatban. Itt Charles és Sophia jegyeseknek tekinthetőek, és nem Charles oldja meg a rejtélyt. Míg a tévében elveszik a jegyességet, és nyomozót csinálnak a fiúból. Mondhatni, krimisebbé tették, mint a regény volt.

Mert, ahogy Agatha Christie megírta, ez egy karakterközpontú krimi. Amiben a hangsúly egyértelműen a szereplőkön és a személyiségeken van, nem is magán a bűnügyön. A második gyilkosság olyan súlytalan is, hogy az egészen meglepő az írónőtől. De ez a magyarázata: a Leonides család tagjai, a különféle könyörtelenség érdekelte az írónőt. Olyan megközelítésből hozta elénk a szociopata jellemet, amely akkoriban teljesen új lehetett, mára viszont divattéma lett a krimiben.

Mondanom se kell, a sorozatot inkább cselekményközpontúvá alakították, és a karakterek mellett kiemelten fontos lett a nyomozás, maga a krimi.

A regényben különben jól felismerhetőek a tipikusan az íróbőre jellemző cselekményszálak: az angol úri népek életébe egy kis betekintés, egy laza szerelmi szál, amit inkább csak jelzés értékűnek lehet nevezni, és a nagy csavar a végére. Christie hagy nyomokat a gyilkos felé, de el is tereli róluk a figyelmet, hogy meglephessen a kötet végén.

Könnyen olvasható, szórakoztató darab ez is, mely a szépirodalomtól messzebb esik ugyan, de a krimik szerelmeseinek tökéletes kikapcsolódás.

Jobban tetszett, mint a film verzió, bírtam a különc karaktereket, jobban a kriminél.

A ferde ház - Mint krimi: 85% karakterközpontú, érdekes, fordulatos, nagyon Christie, nagyon angol.

Szubjektíven: 90% élveztem a defektes családtagok bemutatását, krimi nélkül is jó lenne.

Amy Kaufman és Meagan Spooner egy ifjúsági sci-fi szerelmes regénnyel debütáltak nálunk 2016-ban. Ez volt a Lehullott csillagok. Hosszan nem akarom elmesélni, de egy nagyon jópofa sztori volt, amiben ott voltak a YA elemek, sci-fi is. Karakterek, cselekmény, világépítés is jó volt benne. Szórakoztatott, miközben gondolkozni is kellett rajta.

A regény ráadásul sorozattá bővült - trilógiává, hogy pontos legyek. Úgy tűnik, végre mi is megkapjuk a második részt, ami magyarul a Széttört világ címet kapta a Könyvmolyképzőtől.

Már van fülszöveg is, így pár dolgot azonnal láthatunk:

- nem az előző sztori folytatódik, új szereplőket ismerhetünk meg. (Az kérdéses, mellékszereplőként feltűnnek-e az 1 karakterei, vagy spin-off a regény.)

- megint sci-fi - kaland - szerelem háromszögben gondolkodhatunk. Adott egy háború, amiben Jubilee lelkiismeretes katona, egy szeretett százados. Őt fogja elrabolni a lázadók vezére, Flynn. Lehet sejteni, hogy a végére szerelmesek lesznek, és valami összeesküvés nyomára bukkannak.

- lekerestem az angol borítót, követi az előző dizájnt, ha ilyet kapunk mi is, nekem tetszeni fog.

A megjelenés sajnos, még bizonytalan, de nagyon drukkolok, hogy legkésőbb a karácsonyi szezonra jöjjön. Nálam kifejezetten várós!

Műfajos, író tippes, rendszerező.

Egyszer mindenki elkezd írni valamit, és egyesek nem is állnak le vele. Van egy történetük, egy karakterük, akit szeretnének minél több emberrel megismertetni. Varga Bea sorra veszi, hogyan érdemes írásba fogni. Megtudhatjuk, milyen műfajok közül választhatunk, melyiket mi jellemzi és milyen hibákat érdemes kiküszöbölni. Írástechnikába is nyújt betekintést, legyen szó párbeszédekről vagy narrációról. Olyan kérdéseket test fel, melyekkel át lehet gondolni, hogy a kezünkből kikerülő alkotás megállja-e a helyét, és rávilágít a javítandó pontokra. Mesél a könyvkiadásról, szerkesztésről. Minden lépéshez gyakorlatokat is nyújt, melyekkel az elméleti anyagot gyakorlattá lehet formálni.

Bár általában regényekről és történetekről szoktam mesélni, most behoztam egy kötetet, amely egészen más. És más annak is érdekes lehet, aki nem dédelget olyan álmokat, hogy egy napon regényíró lesz belőle.

Mert olvasóként is haszna van annak, ha megismerünk technikákat, melyek segítenek megítélni egy regényt vagy novellát, amit olvasunk. Egyrészt, biztosan lesz személyes véleményünk. Ha elolvastunk egy könyvet, megnéztünk egy filmet vagy festményt, annyit biztosan tudunk majd, tetszett vagy sem. A nehezebb kérdés, ha meg kell válaszolnunk miért. Az ilyen kötetek azért is jók, mert olyan eszköztárat kapunk belőle, melyekkel indokolni tudjuk majd a véleményünk. Talán tudatosabb olvasóvá is válhatunk.

Nagyon haragszom arra, ahogy sokan tanulni kényszerülnek az irodalmat. Adott egy mű, aminek megkapják az elemzését, és magold be! Szerintem inkább a módszert kell megadni, hogy mindenki megkereshesse a maga értelmezését. Pont az a szép a művészetben, hogy mindenkit máshogy tud megszólítani! Ez a kötet is erre ad eszközt a képbe.

Érdekes olyan szempontból is, hogy milyen és hogyan történik a könyvkiadás ma nálunk. Bennfentes a szerző, és sok mindent mesél a szerkesztésről, szempontokról, melyek az elsőkönyves szerzőt bejuttathatják egy kiadóhoz.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy nem egy száraz tankönyv a kötet. Olvasmányos, fiatalos nyelven, érthető. Sok a példa és az olyan utalás, amit nem lesz nehéz megfejteni. (Ahogy ki nem mondva a rossz könyv, mégis nagyon népszerű lett mintapéldája az Alkonyat lett megnevezés nélkül, azon még mindig jót mosolygok.) Vannak benne személyes történetek, és nagyon könyves az egész.

Az írói gyakorlatok mindegyike nekem nem tetszett, de nem is úgy kell nekiesni ennek, mint ahogy egy regénynek tennénk. Igazság szerint ez szemezgetős, mindig arra tenni a figyelmet, és azt a gyakorlatot végezni, amiben fejlődni akarunk. Én azt látom a lehető legjobb olvasási módnak, ha egyszer végigmegyünk az egészen, megismerni az elméletet és a logikáját. Majd kiszemezni a nekünk fontos részeket, és annak a gyakorlatait végigcsinálni.

Általános tanulságokat nem is lehet ebből levonni, de jó kedvcsináló. Nem egy könnyű munka az írás, arra jól felhívja a figyelmet, mennyi mindenre kell odafigyelni, de képes úgy megtenni ezt, hogy magától az írástól nem veszi el a kedvet. Inkább biztat.

Írópalántáknak, leendő kritikusnak, de magyar érettségi előtt állóknak is hasznos lehet.

A siker tintája - Mint író segédlet: 80% olvasmányos, miközben szakanyag is van benne és feladatok, ötletek.

Szubjektíven: 75% tetszett a lényegre törése, a tippek. Azért a feladatok közt akadt fura is.

Kalandos, világmentős, testvéres, egyiptomi mitológiás.

A Kane testvérek most Apóphisz ellen kell, hogy kiálljanak. Ő az óriáskígyó, aki elnyelné a napot, örök káoszt hozna a világra és sötétséget. Kell egy módszer, amivel szembeszállhatnak vele. Az istenek ugyan mellettük vannak, de sokan közülük nem képesek segíteni, képtelenek újjászületni, és a viselkedésük miatt a gyerekek kerülik is, hogy tőlük kelljen segítséget kérniük. Valahol van egy varázslat, ami győzelemre vezetne, de démonok és mágia védelmezi. Az Alvilágba, a Démonok közé is le kell merészkedni érte. Közben szembe kell nézniük Tutanhamon átkával is, amely lassan elragadja Walt életét. Sadie és Carter egyre jobb mágusok, de vajon elég ez a túléléshez?

Legyek gonosz? Mi volt a kötetben a legjobb? Amikor végre feltűnt Percy Jackson. Jó, nem leszek ennyire gonosz. Mi volt a legjobb? Amikor Carter Kane és Percy Jackson közös kalandra indultak. Az a kaland tetszett legjobban. Abban volt a legjobb humor, és abban látok fantáziát a jövőre nézve is.

Ebből is látszik, hogy Riordan nekem nagyon a Percy Jackson sorozat szerzője marad. Az a sorozat betalált, azt szeretem, és próbálkozom bőszen a Kane testvérek megkedvelésével is, nálam semmilyen téren nem érnek a görög félistenek nyomába.

Pedig, igazság szerint gyerekkönyvnek a Kane Krónikák is kiváló. Egy új kezdet, amivel a fiatalabb olvasók újra bevonhatóak a Riordan teremtette világba. Lehet, hogy ebből fakad a személyes ellenérzésem is? Percy és társai már felnőttek és velük könnyebben érzek együtt? Vagy simán az a bajom a Kane történetekkel, hogy nem Percy Jackson regények? Még az is lehet, de ezt attól tartok, nem most fogom megfejteni.

Inkább mesélek a Kane krónikák zárásáról!

Amelyben érkezett egy újabb ellenfél, és a kis csapat kalandról kalandra halad a legyőzése felé. Gyakran tűnik reménytelennek, de mindig talpra állnak és folytatják. (Ami nem tetszett: amikor elvesztenek társakat, nincs idő gyászra sem, nincs súlya a halálnak, rohanni kell tovább.) Ötletes próbák sora áll előttük, Riordan végig pörgős cselekményt tart fenn.

Az egyiptomi mitológiát ugyanolyan bravúrosan és ötletesen adoptálja a mába, ahogy tette a görög-római mitológiával is. Az istenek, a mágia, a túlvilág, mind okosan van felépítve, és egyszerre hagyományőrző, de maivá is tett. (Nekem még mindig jobban tetszik és érthetőbb, ahogy a félistenek kaptak örökül képességeket az isteni szülőtől.) Még arra is vannak benne magyarázatok, hogy tud ez a világ a mienkben létezni anélkül, hogy észrevennénk.

Riordan úgy ír, hogy mindig könnyed és humoros is legyen. Nekem ugyan annyira nem jön be, ahogy narráció közben a testvérpár egymást piszkálja, de ez nem is nekem, a kisebbeknek van szánva. Nekik tetszeni fog az is.

Önállóan is megállja a helyét a sztori, de folytatásként is működik. Riordan egyre tudatosabban építi a történetei világát, ennek bizonyítéka, hogy Percy most találkozik Carterrel. Felsejlik egy új sorozat lehetősége – kicsit kutakodtam, van még két kisregény talonban, talán idővel azokat is a polcra tehetjük…

Bár én nagyon az új Percy részt várom, addig jó volt ez a Kane történet is, amíg az nincs.

A kígyó árnyéka - Mint ifjúsági: 80% humoros, fordulatos, hősies szereplőkkel, elvekkel és kalandokkal.

Szubjektíven: 50% ez a mitológia, ezek a kalandok nem kötöttek le igazán. Görögöket várom.