Nem a születésünktől, a származásunktól fogva vagyunk olyanok, amilyenek, hanem amiatt, amit választunk, amit teszünk az életben. Ezt nem lehet leegyszerűsíteni odáig, hogy valami fehér, vagy fekete! Nem lehet, mert oly sok árnyalat van a kettő között. Nem mondhatjuk rá valamire, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen, ha nem ismerjük és értjük a mögötte rejlő részleteket, apró különbségeket és árnyalatokat.

Ahogy már korábban is mondtam, a világ különös és csodálatos hely, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek fogai. És akkor fog belemarni önbe, amikor a legkevésbé számít rá.

Az előítéleteink […] sokszor megszínezik a gondolatainkat, és néha olyankor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Ha ezt felismerjük, és tanulunk az ilyen esetekből, jobb emberek leszünk.

 A világ különös és csodálatos hely. Miért akarunk mindent megmagyarázni? Mert csak attól érzünk elégedettséget?

Árvaházas, különleges képességekkel együtt tanulni élő, otthont találó.

Linus Baker gyerekjóléti felügyelő. Egy negyvenes agglegény, aki kifogástalanul és a szabályokat maximálisan betartva végzi a munkáját; egy agresszív cica gazdája; a túlsúlya miatt diétába fogó, titkon magányos férfi. A mindennapjai egyformák, rendszeresek a sérelmek, de ő elfogad mindent. Míg a Rendkívül Magas Felső Vezetés nem hívatja, és egy titkos feladatot nem adnak neki. Ő lesz az, akinek el kell látogatnia Arthur Parnassus árvaházába, ahol kiemelten különleges gyerekek laknak és felül kell vizsgálnia, működőképes-e az intézet. Kevés adatot kap és Linus ki is készül, amikor szembesül azzal, mit várnak tőle: a szigeten, a házban az égszínkék tengernél egy tündér a dada, a gyerekek között meg olyanok vannak, mint a 6 éves Lucy, akinek a teljes neve Lucifer és ő az Antikrisztus. Linus azonban nem futamodik meg, és ő maga lepődik meg legjobban, mi mindent kezd jelenteni neki a ház, a gyerekek és maga Arthur is.

Nem az a történet, ami már a címmel felfedi magát. Szép az égszínkék tenger képe, de mi a történet mögötte? Ehhez el kell olvasni a regényt.

Klune egy alternatív világot mutat be nekünk, ahol normális, hogy egyes gyerekek mások, mint a többiek. Természetfeletti képességeik vannak. Érdekes is, hogy ennek ellenére mennyire nem más mégsem a világ. Minden nagyon bürokratikus és ki vannak alakítva a szabályok, amelyeket lehetetlennek tűnik átlépni.

Nem világépítő a regény, egyetlen területe van, ami alaposan meg van írva. Hogy miközben egyenjogúságot hirdetnek, és nem érhetné hátrányos megkülönböztetés a másokat, mégis ez történik velük. Egyrészt, az előítéletek. Tőlük tartanak, és bár árvaházaknak nevezik az intézményeket, ahol felnevelik az árvákat, mindenki tudja, hogy nekik esélyük sincs nevelőszülőt találni. Másrészt, a későbbi rendszerben sincs helyük. Nem kerülhetnek be olyan vezető szervezetekbe, ahol a szabályokat hozzák. Ha nevesebb szakmájuk van, mint ügyvéd vagy orvos, akkor is csak a különleges képességekkel rendelkezők közössége fog hozzájuk járni, lehetnek bármilyen elhivatottak vagy jók.

Ezt Klune a főhőse személyén keresztül is megmutatja. Linus nyitott, egyformán kezeli a gyerekeket, és észre sem veszi, hogy mennyire a rendszer embere és mennyire magáévá tette az ő világképük. Arthur lesz, aki úgy kérdez, hogy Linus maga ismerje fel az előítéleteit. Az, hogy megismeri a szokottnál is extrémebb gyerekeket, velük él és megszereti őket, felnyitja a szemét. Változik, ő maga, majd hozzákezd, hogy a rendszer is jobb legyen.

Így ez egy belső történet is: Linus eszmélése, és nem csak az előítéletek kapcsán, de saját magával is. A különlegesség kérdése kapcsán. Ő magát teljesen átlagosnak, vagy még annyinak sem tartotta. Itt, a különlegesek között tanulja meg, hogy mindenki különleges. Mert nem az számít, mi, hanem hogy ki vagy.

Ez csupa jó üzenet és a fantasy réteget leszedve a mai életben is fontos lenne. Önmagunk elfogadása, meglátni miben vagyunk jók és megtalálni a helyünk, nem feladni. Meglátni másokat is, elfogadni, és kiszabadulni az előítéletek fogságából.

A történet nem is cselekményközpontú, bár a ház életét megismerjük és vannak kis kalandjaik. De fontosabbak az egyének, az ő harcaik és a változás, amit megélnek. Fantasy keret nélkül is vannak itt olyan problémák, amikkel könnyű együtt érezni: ha az apa rossz, a gyermeke örökli a bűneit? A bántalmazott gyerek nem bízik már másban – meg lehet őt újra nyitni és képes lesz megint bízni, szeretni? Igen, fantasy kerettel van, mert nem minden apa maga a Sátán, de a probléma attól még igazi.

Sokat ad a történetnek a humora. Kicsit fekete és a gyerekek különleges helyzete egyéni színt ad neki, de nekem ez kifejezetten tetszett. Egy egész vonal rá van arra húzva, hogy Lucy az Antikrisztus, és a humor az egyik formája annak, ahogy ezt ő maga is feldolgozza. Az meg vicces, ahogy Linus eleinte sokkot kap a gyerek ártatlan, de őt nem ismerőknek ijesztő kijelentésein.

Ki van találva a környezet, érdekes ennek a világnak az alapötlete, és szerethetőek a benne mozgó szereplők. De, és ami nagyon meg tudott fogni, hogy az egész történet sokkal több, mint egy fantasy különleges képességű és származású szereplőkkel. Egyetemes üzenete van.

Klune: Ház az égszínkék tengernél – Mint fantasy: 80% üzenete van, és ezt a világával, a szereplőkkel is aláhúzza, de cseppet sem szájbarágósan, intelligensen és humorosan.

Szubjektíven: 75% szerettem a humorát, főleg Lucy kapcsán és nagyon pozitív az üzenete is.

Nem azt kell nézned, hogy apád mit akar, vagy én milyennek látlak, hanem hogy magaddal el tudsz-e számolni, amikor őszintén bevallod, mit akarsz kezdeni az életeddel.

Szerelmi háromszöges, középiskolás, családi.

Emma kislányként árvult meg, és került a nagynénje családjához. A lány úgy érzi, csak a rokonság miatt gondoskodnak róla, nem szeretik és a családi sörözőben ingyen munkaerőt látnak benne. Szomjazik a szeretetre, és kutatja az anyja családját, akiket nem ismer, és akiknek talán igazán kellene. Ha már nagyon nem bírja otthon, beveszi magát egy lakatlan nyaralóba és igyekszik lélegzethez jutni. Egy alkalommal azonban a kisház mégsem lakatlan: egy fiatal rendőr, Konrád éppen otthon van és számonkéri a lányt. Emma megtetszik Konrád öccsének, Bencének és a két fiatal találkozgatni kezd. A kettejük közti kapcsolat azonban nem tud a barátságon túllépni, Emma szívét a rendőr báty inkább megmozgatja. Miközben nyáron a rendőrségen gyakornok és a családjáról is megtud dolgokat, Emma szembe kell nézzen pár igazsággal magáról és a környezetéről.

Nagyon könnyen rá tudom sütni, hogy valami teljesen mást vártam. Jó naiv voltam, hiszen ismertem a szerző előző sorozatát, ami egy szerelem és iskolai konfliktusok köré írt ifjúsági volt, hogyan is gondolhattam volna, hogy élesen stílust váltana?

De nagyon megzavart, hogy Konrád rendőr és Emma a rendőrségre megy nyári munkára. Sejtettem, hogy nem lesz nagy nyomozás és egy kamaszt nem vonnak be komoly dolgokba, de tényleg azt gondoltam, hogy az iskolában kap valami feladatot, lelepleznek egy drogterjesztő bandát vagy valami. Ehhez képest a rendőrségi hajón ült, egyszer kimentett egy fuldoklót, és inkább éreztem egy unalmas Baywatch epizódban magam, mint egy szappanopera elemeket is használó krimiben.

Ez már hozott egy csalódást. A második az, hogy utálom a szerelmi háromszögeket és a szereplők ingadozását a lehetséges partnereik között. Tavi Kata azért nem megy messze el, nem egyik testvér ágyából mászik a lány a másikéba, de így sem szerettem az elmesélt esetet. A fiúk között is van súrlódás, meg Emma eljárása se az igazi, ahogy járni próbál az egyikkel, miközben igazából a másik kellene neki.

De ebben is látszik, hogy ez kamaszregény. Emma pedig nagyon kamasz, még ha egyes dolgai miatt érettebb is lehetne. Komolyan fogják otthon, amiből annyit ért, hogy nem szeretik. Nem látja meg, hogy igazából védeni akarják és ez a nevelési módszer nem ellene szól. Meg, nagyon igazat tudok adni a lány barátnőjének, aki kimondja, hogy Emma ugyanezt csinálja. Nyavalyog, hogy nem kap elég szeretetet, nem figyelnek rá, de ő is ugyanilyen. Nem mutat ki semmit, aztán nem érti, miért nem tudja a másik, hogy mit érez vagy mit szeretne. Ez a családra, de a szerelmi életére is igaz.

Nincs rosszul megírva, Emma érzéseit és az ő szemén keresztül a történetet át tudja adni, csak eleve nem volt szimpatikus a hősnő. (Mondjuk, a Barabás fivérek sem.)

A cselekményben is vannak olyan elemek, amelyek zavartak. Eleve nem szeretem az olyan regényeket, ahol kommunikációs zavar okoz minden gondot. Emma szenved magában, de egy szót nem szólna, mi baja. Komolyan meg is lepődik a nénje, amikor elmondja neki, mit érez. Mert nem tudták. Néma gyereknek…

Aztán ott van a kötelező happy end erőltetése. Még valami, ami nem tetszik egy történetben. Konrád mással akarja felejteni Emmát, így összejön egy tanárnővel. Aztán varázsütés, és Emmával minden rózsaszín és kerek? Valahogy nem tudom elhinni, hogy mennyire boldogok és még mindig mennyire oda vannak egymásért, ha közben Konrád benne volt egy másik kapcsolatban. Vagy ok, legyen, Emmát szereti – akkor meg azért ellenszenves, mert szexterápiára felszedett egy nőt, aki azt hitte, ez valami igazi.

Kevés nekem a cselekmény is. Nagyon hiányzott valami krimi, bár azt el tudom fogadni, hogy azt tévesen gondoltam és vártam. Nem fogott meg a szöveg, ez sima tini romantikus felnövős.

Nem is ragozom tovább. Aki érzelmes, szerelmes kamaszos könyvet keres, annak megfelel – én valami egészen mást kerestem volna és nem találtam benne.

Tavi: Tagadj mindent! – Mint ifjúsági: 70% érzelmes, a hősnőjét mélyen ábrázolja, és átélhetővé teszi a gondjait.

Szubjektíven: 15% nagyon nem szerettem a hősnőt, a szerelmi háromszöget és a kevés cselekményt. Mást is vártam.

Vámpírokkal szembenéző, titkos fegyvert kereső, utazós.
Harlan és a csapat Erdély felé tartanak. Egy vonaton vannak, és Tesla egy nyomozós, misztikus női regényt olvas. A történetet Harlan ajánlotta neki, és nem véletlenül. Az egyik szereplőben rá lehet ismerni Harlan nagyhatalmú vámpír apjára, és van benne egy titkos és rejtett fegyver, ami Harlan szerint valójában is létezhet. Azért mennek Erdélyben. Közben talán arra is választ lelnek, hogy mi történt a kötetek szerzőjével, mert nyom nélkül eltűnt az otthonából. Útjukat víziók és más kutatók nehezítik, azt a rejtélyes erőt mások is magukénak akarják tudni. Köztük Harlan nagyon is élő apja, aki megpróbálkozik azzal, hogy a maga oldalára állítsa dampyr gyermekét, még ha annak vére számára is halálos méreg.
Kezdjük talán azzal, hogy nem érezni a sorozat jelleget a köteten. Több Dampyr sorozat is van, ez a maga univerzumában emlékeim szerint a negyedik kötet, de se előzményeket, se folytatást nem igényel. Teljesen önálló sztori.
Igaz, annyit hozzá kell tenni, hogy az univerzum ismerete, ami kell hozzá. Mert nem meséli el újra, ki Harlan, Tesla vagy Kurjak. Vagy mi az a dampyr és mi jellemzi.
De nézzük a történetet! Kettő az egyben. Hiszen párhuzamosan meséli a csapat nyomozását és az erdélyi kalandokat, meg a romantikus kalandregényt, amit olvas Tesla. Azzal még poént is írtak bele, hogy Kurjak mennyire kiakad tőle, erre mindenki neki kezdi el mesélni vagy felolvasni.
Az volt a bajom, hogy igazán egyik történet se tetszett. Harlan és a csapat simán mennek egyik helyszínről a másikra és szétnéznek. A végére ugyan lesz egy kis akció, de azon nagyon érezni, hogy kötelező jelleggel már kellett a történetbe valami horror és ijesztő lény is, amit így ellenfélként be lehetett dobni.
A regény története meg valóban olyan, mint egy ponyva. Az sem segített rajta, hogy a végén valami más lehetősége is kinyílik ott. Megmagyarázni ugyan nem tudom, az idősíkok hogyan folyhatnának egybe, de nekem úgy tűnt, hogy nem kitalált szereplő a történet ír – angol majdnem szerelmespárja, párhuzamosan fut az ő történetük is, amit aztán a szerző megír. Vagy a képzelete elevenedett meg? Nekem szimpatikusabb az első verzió, ha csak egy oldal és egyetlen utalás is van erről.
A humora is felemás. Egy-egy ötlete tetszett, pl. a lovag és a náci pilóta is mutatja a másiknak a harcban szerzett keresztjét, amik meglepően hasonlóak (a lovagi kereszt és a vaskereszt). Az különben megint rejtély, hogy az a katona hogyan keveredett a való világ történetébe, de most nem ez a lényeg. A főszereplők közben csipkelődnek egymással, mellette meg vannak az ilyen plusz vizuális ötletek.
Ami azonban a legjobb a képregényben, a grafika, annak ellenére is, hogy fekete-fehér képregény. Mintha az arcok is kifejezőbbek lennének – jellemfejlődés már nincs – és az erdélyi városok pazarul sikerültek. A kedvencem egyértelműen Kolozsvár, az annyira eltalált lett, hogy valósággal láttam magam előtt az eredeti utcarészleteket. Ha azzal nem is vagyok kibékülve, hogy a román neveket használják benne.
Nem ez a legjobb Dampyr történet, maga a sztori nem is nagyon kötött le, ennek ellenére voltak emlékezetes részei. Számomra elsősorban Kolozsvár.

Boselli: Transylvania Expressz – Mint képregény: 65% szépen rajzolt, a történetében el van rejtve egy másik és humora is van.
Szubjektíven: 55% bár Kolozsvár rettenetesen tetszett benne, több kaland és vér jöhetett volna.

Időutazós, következményekkel szembenéző, családot mentő.

Kin Stewart nem átlagos szakmát választott magának. Időutazó titkos ügynök, aki a múltban hárítja el a fenyegetéseket és állítja meg azokat, akik átírnák a történelmet. A legutóbbi küldetése azonban rosszul ér véget: nem csak megsérül, de az eszköze is megsérül és a múltban ragad. Csak remélheti, hogy érte fognak jönni. Hosszú évekkel később Kin átlagos informatikus egy feleséggel és egy kislánnyal. Már beletörődött, hogy ez az élete és soha nem jut haza – egyre kevesebbre is emlékszik már. Ám az ügynökség eljön érte, és visszafordítják az eltelt éveket, hazaviszik és az emlékei is elkezdhetnek visszaállni a saját korában. Ahol várja a menyasszonya, az igazi élete. Ám van, amit nem tud elfelejteni: a hátrahagyott lányát. Akivel megpróbálja felvenni a kapcsolatot és megakadályozni, hogy rossz véget érjen az élete.

Az időutazós történetek önmagukban rejtik a problémát. Annak a paradoxonát, hogy egy változás átírhatja a jelent és ezzel megakadályozza az eseményt, ami a múltban elindult. Talán ezért is, komoly sci-fi történetben nem szeretem az időutazást, szórakoztató regényben jobban működik, amikor nem kell tudományosan is működnie.

Az Itt és most és aztán kicsit szórakoztató, kicsit komoly sci-fi is próbál lenni. A tudományos részével van is kis bajom, miközben más ötlet tetszett benne. Amivel nem voltam kibékülve: egyáltalán nem tűnik jónak a jövő módszere, hogy kiszúrják a változásokat. Már eleve az, hogy Kin jó 15 évre a múltban ragad, mire érte mennek. Ha annyira tilos, hogy családja és lánya lett, miért nem jelzett az ő jelenükben valami, hogy új ágak indulnak el? Mert Kin lánya és az esetleges leszármazottak, minden, amit ők tettek, nem lenne szabad, hogy létezzen. Ha meg annyira jelentéktelenek, hogy semmi vészjel nem jött, akkor miért gondolkoznak később azon, hogy végeznek velük? Addig se volt semmi baj a létükből.

Ami viszont nekem új ötlet volt és tetszett, ami létrejött belőle: ahogy az agy alkalmazkodik az adott korhoz. Ha valahol vagy, az agyadnak az a valóság és a más idősíkot szép lassan elfelejti az egyén. Így lehet, hogy Kin alig emlékezett a jövőre, és olyan dolgokat is el tudott felejteni, mint a menyasszonya.

Bár van köret, maga az időutazás és a két élet, ha nagyon leszűkítem, miről szól ez a regény, akkor valami egészen mást találok benne. Egyáltalán nem az időutazásos sci-fi a lényege, hanem az apaság. Hogy bármi is legyen a körülmény, egy apa nem tud nem törődni a gyerekével. A szülőnek védenie kell a gyermekét, és áldozatokat hoz érte.

Annyira ez van a középpontban, hogy sokkal több szó van Kin érzéseiről, mint apa és a lányát menteni akaró férfi, mint cselekmény vagy izgalom. Nem sok minden történik a regényben, viszont Kin érzéseit mindig mélyen leköveti. Leginkább karakterközpontú a történet, és Kin az, akire a történet fókuszál. Vannak mellette fontos szereplők, de az ő mozgatórugóik és karakterük sokkal egyszerűbb.

Még a karakterek felosztása is aszerint képzelhető el, hogy Kin ügyéhez hogyan állnak hozzá. Akik segíteni fogják, ők a jók. Az akadályozók a rosszak. Elég egyszerű ezért is a regény világképe és benne a szereplők felosztása.

Nem tartalmakat ad át, a maga módján szórakoztató történet, csak éppen lassúnak, túl érzelemre koncentrálónak is éreztem, hogy igazán szórakoztasson.

Egyszer úgy-ahogy érdekes volt, de nem nyert meg magának a történet.

Chen: Itt és most és aztán – Mint sci-fi: 65% szórakoztató, jól kitalált történet, bár némileg túlírt a cselekmény rovására.

Szubjektíven: 50% az alapötletében van egy nagyon jó ötlet (a felejtés), de a bonyodalom és megoldás nem tetszett.

Egy nemzedéket felépíteni olyan, mint egy falat felépíteni… egyszerre egy jó, rendesen elkészített tégla, egyszerre egy jó, rendesen elkészített gyerek. Elegendő jó téglából jó fal lesz. Elegendő jó gyerekből lesz egy nemzedék, akik nem indítanak világot lángba borító háborút.

Tudod, gyávaság nem létezik. Bátorság sem. Csak természet. Ha vadász vagy, lesben állsz, ha préda, akkor menekülsz

– Van a te bensődben is egy vadállat, csak úgy teszel, mintha soha nem szabadulhatna el a pórázról.
– Soha nem fog elszabadulni a pórázról – mondta Ian szenvtelenül. – Mert én történetesen úgy gondolom, hogy az elveknek erősebbeknek kell lenniük a megtorlás igényénél.

– Ő egy gonosz mostoha? Mérgezi az almákat, és magának a salakban kell aludnia?
Jordan elmosolyodott.
– Nem, remek nő.
– Nagy kár, mindig szerettem a történeteket a gonosz mostohákról. A magyar nagyanyámtól hátborzongató meséket hallottam gyerekkoromban, olyanokat, amikben a végén nem Hamupipőke győz, hanem a gonosz mostoha. Minél keletebbre megyünk a Rajnától, annál sötétebbek a mesék.

Katonák lesznek. Vadászok születnek. Az embernek vagy igény, hogy keressen veszély, vagy nem.

Háborús bűnösöket kutató, igazságért küzdő, saját célt találó.

A II. világháború véget ért, de vannak, akik számára nem ért véget a harc. Ian sikeres angol újságíró volt, de képtelen írni. Helyette egy amerikai fiatalemberrel elmenekült náci bűnösök kézre kerítésén és bíróság elé állításán dolgozik. A nagy célpontja a Vadásznő, egy náci tiszt szeretője, aki maga is szívesen vadászta le a menekülő zsidókat, katonákat. A nő, aki agyonlőtte Ian még szinte kamasz testvérét, amikor megszökött a hadifogságból. Hosszú évek óta először nyomra bukkannak, és a csapat kiegészül az orosz Nyinával, az egykori orosz kitüntetett pilótanővel, Ian feleségével, aki egyben a Vadásznő egyetlen életben maradt áldozata. A hármas az Államokba követi a nyomokat, ahol Tony beépül alkalmazottként a boltba, ahol a nő nyomát találták. Összebarátkoznak a fiatal Jordannel, aki egyedül sejtette, hogy megnyerő, titokzatos német születésű mostohája valamit rejteget.

Azt se gondoltam volna, hogy egy Kate Quinn-kötet ennyire tud tetszeni nekem. Az Alice hálózata közel sem fogott meg ennyire, de A vadásznő megnyert magának.

A regény egyik trükkje, hogy nagyon színes és átfogó képet ad a korszakról. Ott vannak a háború utáni évek, de maga a világháború is megelevenedik Nyina fejezeteiben. Érint olyan témákat, mint a sztálini rendszer zsarnoksága vagy a német felejteni akarás, ahogy a náci témára átmennek az emberek sündisznóba. Politika, társadalmi berendezkedés, mindez egy kalandos és sokszínű történetben.

Minden fontos szereplőnek megvannak a maga fejezetei, amelyek másképpen tudnak izgalmasak lenni. Jordan és Anna részeiben egy modern, intelligens fiatal lány keresi az útját, miközben szörnyülködhetünk azon, hogy Anna miképpen épít magának egy élethazugságot. Nagyon durva húzásai vannak: amikor a férje halálát arra használja, hogy bostoni születésűnek tüntesse fel magát… az valami egyszerre zseniális és hátborzongató. Ebben van egy kis modern lányregényes vonal – Jordan nem akar sima háziasszony lenni, ami az elvárt lépés lenne tőle. Nőként szeretne egy olyan ágazatban karriert, amit a férfiak uralnak. A családi környezete, ami kiegészül Anna húzásaival túllép a kamaszregény kereteken, de annak a hangulatából is van benne.

Nyina a háborút adja a történetbe, a sztálini rendszert, túlélő kalandokat és itt is van egy modern vonulat. Nyina biszexuális, és egy másik pilótanővel volt szerelmi kapcsolata. Egy olyan korban, amiben ezért mehettek volna a GULAG egyik telepére vagy egyenes a kivégzőosztag elé. Érzékeny női lélekrajz ez is, de Nyina egészen más, mint Jordan. Az amerikai lány alakjába bele van szőve az amerikai álom (megélheted az álmod, csak küzdj érte), az orosz lány karcosabb, erőszakosabb, keserűbb. Talán ezért, hozzám közelebb is állt. Jordan világa, bár abban is vannak nehézségek, az övé mellett túl rózsaszín.

Tony és Ian hozzák a háborús bűnösök utáni nyomozást (krimi) és Ian részéről van egy komoly lelki vonulat is. Őt nagyon padlóra küldte, hogy megölték az öccsét, és neki belső kényszer elfogni a bűnösöket. Tony könnyed és megnyerő, Ian alapos és súlyos figura.

Ian és Nyina érdekházassága, ami most elkezd igazi lenni, romantikát is hoz a történetbe, de cseppet sem nyálasan. Ez egy olyan szerelmi történet, amit végig el tudtam hinni, ami nem rózsaszín. Finom lépései vannak, ahogy megismerik egymást, barátok és társak lesznek, elkezdenek nyitni a másik felé és maguk is kezdenek rájönni, hogy mit jelent nekik a másik.

A cselekmény mozgalmas, változatos. A szereplők gondosan megrajzoltak és bőven volt annyi fájdalom az életükben, hogy könnyen kedveljem őket, drukkoljak nekik valami jobbért. Van benne korrajz, történelem és közel hozza a korszakot.

Többet kaptam tőle, mint vártam és határozottan kellemes meglepetés volt.

Quinn: A vadásznő – Mint történelmi: 75% bár nem a történelem alakítóiról szól, jól megragadja a korszakot. Izgalmas is, jók az alakrajzai.

Szubjektíven: 90% szerettem a történetét, a sokszínűségét és a szereplőit is tudtam kedvelni.

Kamaszos, középiskolás, halált kinyomozó.

Charlotte nem volt az iskola legnépszerűbb lányai között, de jól érezte magát a bőrében. Ennek egyik oka a barátja volt, David. Egy átlagos nap után éppen hazafelé tartott, amikor a metróban valaki meglökte. A következő emléke már más lányok társasága és egy hotel, amit csak a holtak látnak és látogatnak. Hiszen Charlotte a metró elé esett, és nem élte túl. Most szellemként ragadt New Yorkban és hozzá hasonló, meggyilkolt lányoktól kell megtudnia a szabályokat. Nem hagyhatja el a várost, de azon belül bárhova teleportálhat. Meg tud testesülni emberek előtt és a hotelben olyan, mintha még élne. Addig itt kell lennie, míg nem jön rá, ki ölte meg. Ha megtudja, megjelenik a kulcsa és továbbléphet vele. Ők készek ebben segíteni neki. Charlotte kész nyomozni is, de legalább annyira érdekli David további sorsa, mint a gyilkosának rejtélye.

Az alapötlet nem lenne rossz: kinyomozni, ki ölt meg. Szellemként kilesni dolgokat, meghallgatni embereket és összerakni a történetet. Sajnos, Suzy Cox az ötletet arra használta, hogy írjon egy szenvelgős, szinte szokványos tini románcot.

Bár ott a címben, hogy nyomozóiroda, erősen túlzás ez a kifejezés. Kamaszok szelleméről beszélünk, akik a saját gyilkosaikat keresik. A módszereik közel vannak a semmilyenhez. Ki tudnak hallgatni embereket, meg tudnak szállni egyeseket és meg tudnak testesülni egy-egy ember előtt, így vallomást kiszedve belőlük. Semmi igazán nyomozás nincs, csak figyelnek és kombinálnak. Végig volt egy olyan érzésem, hogy ebből az ötletből sokkal többet ki lehetne hozni, nem csak hallgatózni és a szerelmi ügyeken bosszankodni.

Mert, sajnálatomra, a hősnő legnagyobb gondja nem az, hogy ki ölte meg. Sokkal inkább érdekli, hogy a barátja, David hogyan van és mennyire rajzanak most körötte a lányok. Olyan olcsó húzások vannak, mint megszállni a fiút és elterjeszteni a pletykát, hogy van egy undorító szokása meg hasonlók. Arról már nem is beszélve, hogy Charlotte komolyan kiakad azon, hogy David nem gyászolja jobban és elkezd továbblépni. Közben meg ő mit csinál? A Nyomozóklub egyetlen fiútagjával flörtöl egyre jobban. 16 évesek voltak, mindketten tovább is lépnek, akkor minek azt a nagy drámát előadni? Pláne, hogy élő és holt között elég esélytelen bármi. (Nem mintha a szellemek közti románcnak nagyobb jövője lenne…)

Nagyon semmilyennek éreztem a szereplőket is. A nyomozó lányok is csak egy-egy tulajdonságot kapnak, és különösebben nem ismerjük meg őket. Van a dühös, a divatbolond, meg a másoknak segíteni akaró és pont. Rendben, ők mellékszereplők, de Charlotte, David és Edison sincs jobban megírva.

Röhejesnek éreztem az ügyet is. Egy nagyon tini szappan történet, amit elég bután és véletlenül is oldanak meg. Mondanom se kell, hogy szerelmi volt az indíték. A gyilkos a végén bukkan fel a semmiből, amit minden krimiben utálok. Az indítéka is… kamaszosabb és butább nem is lehetne.

Elvileg humoros kötet is, de nem jött át a humora. A testmegszállós poénokról már írtam, hogy mennyire buták. Mókás beszólás alig van benne, fekete humor meg annyi sem. Ártalmatlan limonádé, ami próbál vicces lenni, de nem az.

Üzenetet se találtam benne, és emlékezetes jelenetet sem. Szórakoztat, már amennyire tud, és ennyi. Még csak annyi sincs benne, hogy fontosak a barátok, addig kell megélni az életet, amíg tart – pedig ezeket adná a szituáció. DE nem, itt beéri a szerző annyival, hogy David, aztán Edison kezd a minden lenni a hősnőnek. (A szüleire rá se nézett, de David minden lépését árgus szemekkel csekkolta. Mit mond ez el róla?)

Nagyon nem szerettem, hogy mennyire tini romantikus regény lett ebből a történetből. Hiába találom magát az alapötletet jópofának, maga a regény kicsit sem tetszett.

Mint ifjúsági: 40% nem igazán fekete a humora, kamaszos helyzetekkel van tele és a krimi helyett a romantika a hangsúlyos.

Szubjektíven: 25% annyira idegesített a szerelmi szálak bonyolítása, a nyomozás semmilyensége, hogy leginkább csak morogtam rajta.

Amikor a vallás és a politika egy szekéren utazik, a kocsisok azt hiszik, semmi sem állhatja az útjukat. Hanyatt-homlok száguldanak előre, egyre gyorsabban. Akadályra már nem is gondolnak, és elfeledkeznek róla, hogy aki vakon száguld, az a szakadékot csak akkor veszi észre, amikor már késő.

Az ökológia legmagasabb rendű feladata az, hogy számolni tudjon a következményekkel.