Más kultúrákat megértő, háborús, elvek mellett kiálló.

Az emberiség több bolygót benépesített és egészen más kultúrák, életformák jöttek létre. Van, ahol már nem is hisznek abban, hogy a többiek is emberek. A Shora egy bolygó tele óceánnal, ahol csak nők élnek különleges, részben élő tutajokon. A biológiában olyan magasságokat értek el, hogy képesek a genetika manipulálásával férfiak nélkül szaporodni, és egy békés, természettel összhangban levő életmódot folytatnak. Egy csoportjuk a többi embernek is szeretné átadni, amire rájöttek. Így kerül meghívottként a bolygóra az ifjú Spinell, aki kőfaragóként és fiúként eleinte zavarban van itt, de szerelmet és otthont, egy más életet lel itt. Ő a bizonyíték, hogy a többi ember is képes lehet Shora adományait megérteni és befogadni. A több bolygót uraló kényúrnak azonban Shora meghódítása is kell, ki akarja provokálni a békés lakókból, hogy harcászatra fordítsák a tudásukat. Megindul egy véres, kegyetlen hadjárat, melyben Shora népe nem csak a létért, a hitért is küzd.

Díjnyertes sci-fi és gondban is voltam is vele, miképpen álljak neki fejben feldolgozni. Összetett, bár másképpen, mint elsőre gondoltam.

Egyrészt, nagy világépítő regény, hiszen be kell mutatni a jövő összetett világát. Milyen éltformák és kultúrák alakultak ki az egyes bolygókon, milyen politikai rendszerekbe tömörülnek, milyen konfliktusaik vannak. A cselekményben benne van egy egész háború is, amelyet több fronton vívnak. Némelyik civilizáció annyira más, mint a földi, hogy nem kevés képzelőerő kell az elképzeléséhez.

A Shora a legjobb példa erre, ahol a genetika olyan szintjét érték el, hogy az kívülről már varázslatnak is néz ki. Minden részét nem is értem – pl. amikor a testüket hátrahagyva kivetülnek a lelkek. Az már nekem is inkább a misztikus, mint a tudományos terület. Mert az, hogy járványokat tudnak kódolni és az emberi genomot vegyítik a növényivel, jobban megfogható.

Másrészt, karakterközpontú regény is, mert a kiemelt főszereplők megvívják a maguk csatáit önmagukban is. Spinell teljesen nézőpontot vált, és megéli az új hitrendszer megismerését, ötvözését a sajátjával, az elfogadást. Egy belső háború, amiben vannak visszaesések, kísérletek és fokozatosan megy végbe a változás. A hadvezér Realgar, aki szilárdan hitt a maga rendszerében, brutálisan ki is áll mellé és a végére rá kell nyílnia a szemének, hogy miképpen mosták az ő agyát is. Más gondolatai, megnyíló utak vannak előtte, de a társadalom és a hatalom meghatározza, merre haladhat tovább. Talán még rosszabb olyan kényszerpályán lenni, ahol már látod is, hogy nem te irányítasz, csak egy lökdösött golyó vagy. Nisi, aki mindkét világot megismeri, mindkettőben otthon van, de most kiderül, hogy a két világot nem tudja magában egyesíteni. Akkor a kettő között ragad és sehol nem lesz otthona.

Van cselekménye, a szereplők nem csak elmélkednek, de lépnek is. Mégis, úgy éreztem, hogy ez igazából két elv szembenállásának a története. Shora, ahol megvalósult egy édeni életforma, ahol tisztelik az életet és egyensúlyra törekszenek. Szemben vele az emberi uralkodásvágy, a hatalmi játszmák, ahol az a hatalmas, aki el tudja tiporni a másikat. Shora mindenkinek békét szeretne, a másik oldal a behódolást várja. Ezek feszülnek egymásnak, és az a kérdés, hogy ki lehet-e állni a béke mellett a halálig. Ez pedig fontosabb, erkölcsi kérdés, mint hogy az egyes szereplőkkel mi történik.

Emészteni kell, és máshogy olvasni, ahogy szoktam. Gondolkoztat, és összességében reményt ad. Van még esély, jobbnak lenni. Nem tudom, mennyire értek vele egyet, de a regényben működött – ha nem is értem, a végén miért nem lépték meg a népirtást.

Egyszer érdekes volt, de a folytatáshoz nem jött meg a kedvem.

Slonczewski: Ajtó az óceánba – Mint sci-fi: 85% jól kitalált, gondosan felépített világa és szereplői vannak, komoly üzenettel.

Szubjektíven: 55% bár cselekménybe van ágyazva, ez inkább egy elvi regény, néha sok is.

Babát nevelő, barátságból szerelemre váltó, családos.

Aurelia ősidők óta szerelmes Benbe. Annak idején a férfi húgának jó barátnője volt, most pedig Ben barátjának mondhatja magát. Csak éppen jóval többet akarna a szexi üzletembertől, aki köztudomásúan nagy nőcsábász és a Barbie szőkékre bukik, nem az olyan könyvmoly barnákra, mint ő. Ám egy reggel Ben eléggé kétségbe esetten könyörög segítségért: egy babát hagytak az ajtajában, a cetli szerint az ő lánya. Bennek fogalma sincs, mit kell kezdeni egy kicsivel. Rels a segítségére siet, és pillanatok alatt a kislányt is annyira megszereti, mint Bent. Mire a DNS teszt eredménye megjön, Rels és Ben B babával kezdenek igazi családnak kinézni, és elérhető közelségbe kerül a lány minden álma. Hiszen a látszat mögött Ben sem az a nőcsábász agglegény, akinek mutatta magát…

Ez pontosan az a romantikus regény, amire haragudni szoktam. Nincs bajom a szerelmi történetekkel, van köztük egy-egy kifejezetten jól sikerült is, de amikor az egész egy mű konfliktusra épül és olyan nyilvánvaló minden… abban mi a szórakoztatás?

A Végre az enyém, mondhatni, már a címében benne van az egész történet. Kamaszkoruk óta Ben Aureliát szereti, ahogy Aurelia, becenevén Rels is odavan a srácért. Nem egyszer van arról szó, hogy elképzelik magukat a másikkal és el is mesélik majd, hogy milyen rég odavannak egymásért. Kérdem én, akkor mégis mi tartott eddig? Ben még egyéjszakás kalandot is úgy szed fel, hogy arról mesél a nőnek, mennyire szerelmes a barátjába, csak éppen nem tudja ezt kimondani a nőnek. (Bennem meg felmerül, hogy mennyire lehet jó pasi Ben, ha van olyan nő, aki lazán lefekszik vele úgy, hogy a férfi végig a szerelméről – más iránt – beszél. Mondjuk, a jellemzése le van tudva azzal, hogy Henry Cavill hasonmás is lehetne, szóval, elég jó pasi. De akkor is…) Még a családnak is teljesen nyilvánvaló a helyzet, csak ők nem vették észre, hogy a másik is szerelmes beléjük. Kiakasztó.

Most azonban egy légtérbe kerülnek tartósan a baba ellátása miatt, és az elnyomott vágy, érzelmek feltörnek. Onnantól kezdve náluk minden szép és jó. Halálra untam magam a könyvön, mert nekik még konfliktusuk sincs. Nagyon imádják egymást, és az egyetlen bajuk, hogy eddig tartott, amíg összejöttek.

Túl szép is, hogy igaz legyen. Ahogy Rels egyből megszereti a babát is, és még örül is, hogy az anyja lehet… De most komolyan, van ilyen nő? Akkor tudnám elképzelni, ha sajátja nem lehetne, és így örülne, hogy mégiscsak az anyja lehet a szerelme gyerekének. Itt viszont saját gyerekeket is terveznek, és Rels akar is sajátot – lehet, hogy én vagyok csak túl cinikus, de nekem teljesen hihetetlen, hogy így és ennyire szereti a kislányt. Még minimális féltékenység sincs, hogy nem ő szült gyereket a férfinak… Angyal az a nő?

Újabb gond. Az is lehetne. Itt mindenki olyan jó és tökéletes, hogy az egy pofonnal felér. Ben egyetlen jellemhibája, hogy egyéjszakás kalandokat és viszonyokat hajszol, de amint megkapja Aureliát, ő a tökéletes férj és apa alapanyag. Vonzó, sikeres, elvakultan szerelmes. Aureliára meg egyetlen rossz szót nem lehet szólni. Mindenben tökéletes. Ki hogy van vele, de az ennyire tökéletes szereplők engem csak a meseregényekben fognak meg. Vagy, ha amúgy tud valamit nagyon a regény, de ez nem olyan.

Némi humor van benne, főleg az elején a baba ellátása körül, de aztán annyi. Ez egy romantikus ömlengés arról, hogy Ben és Aurelia milyen klassz pár, akik szuperül nevelnek együtt gyereket, vezetik a vállalkozásuk és forró szexuális élményeket nyújtanak egymásnak.

Nekem egyszerűen nem vette be a gyomrom, és nagyon nem szerettem ezt a sztorit.

Foster: Végre az enyém – Mint romantikus: 45% kevés konfliktus, az is könnyen megoldva. Túl jó szereplők, túl nagy szerelem, túl semmilyen cselekmény.

Szubjektíven: 25% volt pár vicces jelenet a baba kezdeti ellátása körül, de különben tipikusan az a romantikus – erotikus, amin felhúzom magam.

Milyen biztosra vesszük, hogy jól ismerjük a hozzánk közel állókat!
Aztán mekkora sokk, amikor rájövünk, hogy egyáltalán nem ismerjük őket!

Ha az idő egy ennyire nemkívánatos dolgot ennyire kedveltté tud változtatni, akkor mindnyájunkkal megtörténhet ugyanez.

Gyilkos, új helyre költözős, titkot őrző.

Egér soha nem ismerhette az édesanyját, aki a szülésbe halt bele. Édesapja viszont nagyon szerette a kislányt, akinek az apja jelentette az egész világot. Így nem szólt semmit, amikor az apja egy nőt hozott az életükbe, aki a férfi előtt kedves volt a kislánnyal, ám amint a férfi hátat fordított, megkezdődött a kicsi pokoljárása. Camille mindig úgy érezte, hogy a lakótársa sokat köszönhet neki, így igazán jár neki, hogy lopja a ruháit, időnként kölcsönvegye a bankkártyáját is és kényeztesse magát. Hiszen ő volt az, aki megismerte Willt. Ő szerette előbb – nem lett volna szabad, hogy a férfi Sadie-t szeresse és vegye el! Camille kivárta az időt, amíg visszatérhetett a férfi életébe. Az orvos Sadie nem boldog, hogy ki kell költöznie egy szigetre a két fiával és a férjével – neki az jobban megfelelt volna, ha a megárvult unokahúg költözik hozzájuk a városba. Ráadásul a lány ellenséges vele, egyre több fenyegetést kap, gyilkosság történik a szomszédban – Sadie érzi, hogy nagy a baj, de Will nem tud vagy nem hajlandó meghallani. Mit tehet a családja biztonságáért?

Ilyen is megesik: se a magyar, se az angol cím nem tetszik és nem érzem, hogy visszaadná azt, amiről a regény szól. A harmadik – mégis, miben a harmadik? Adná magát, hogy a házasságban, a szerető. A vége ismeretében ez annyira nem passzol. Ha viszont a személyiségeket kezdem el számolni, megvan a három. De honnan számoljuk, ki a harmadik, akit kiemel a cím? The other Mrs. Ez még inkább összezavar. Egy Mrs. Foust van. Összességében arra szavaznék, hogy Camille lenne a harmadik.

Sokáig nem értettem a történetet, és minden részlet most sem került a helyére, ez zavart. Három nézőpont, a végére négy váltakozik a fejezetekkel. Sadie, Camille, Egér és a végén bekapcsolódik Will, amikor már az olvasónak is el lett árulva, hogy mi a történetben a csavar. Sadie és Camille története működik egymás mellett, még izgalmas is, ahogy a két nő szempontja kiegészíti egymást. Egér, aki sokáig kilóg a sorból. Ő az, aki a végére sem passzol be nekem teljesen. Elsőre azt gondoltam, hogy azok a fejezetek csak visszaemlékezések. De aztán Will tesz egy megjegyzést: Egér aktív én. Akkor viszont felmerül a kérdés, hogy kik a jelenben a szereplők a történetében, vagy mikor jön ő elő? Mert a fejezetekben a múlt meséje van – de ha jelen van ő a mostban is, mégis hol van?

Van húzása a történetnek és az is izgalomban tartott, hogy mi lesz a végjáték. Nem erre számítottam, de ahogy az egyik azonosság kiderül, már a másik is adja magát. Közepesen meglepő, elő van készítve, ez még olyan csavar, ami belefért. Will szerepe már megosztóbb. Ő is egyensúlyoz az átlagember és a pszichopata között. Kívülről teljesen rendben van, jó apa és polgári életet él. Ami azonban a felszín alatt van: ahhoz kell lenni valami zavarnak a fejében, hogy élvezze, hogy valaki gyilkol érte. Hogy kijelöli a célpontokat. Hogy ezt ennyire profin eltitkolja.

Bár azt tudnám mondani, hogy ő a rossz és ezzel minden letudva, de én nem tudtam Sadie mögé sem felsorakozni. Azért voltak nyomok, hogy valami nincs rendben és orvos létére nagyon figyelmen kívül hagyta őket. Amikor minden kiderül a számára, akkor sem vállalja teljesen a felelősséget. Én nem tudom elfogadni, hogy a pszichopata én simán visszaalszik és semmilyen felelősségre vonás nem jár neki. Ok, Will rángatta a szálait, de akkor is ő gyilkolt és tett borzalmas dolgokat.

Bár jobban meg tudnám fogalmazni – thrillernek elment, nekem viszont ellenérzésem vannak.

Kubica: A harmadik – Mint thriller: 70% felépített fordulatok, érzelmesen megfogott hősök, jó sodrású történet.

Szubjektíven: 45% nem volt szerethető szereplő benne a számomra, és a vége… nem tetszett.

Mert megtanuljátok: csak az tudja irányítani a jelent, és az sejtheti a jövőt, aki világosan látja a múlt erényeit és hibáit.

Kedves ország népe! Nézd meg, milyen egy felfuvalkodott polgármester! Álmában sem tudja elviselni a kritikát! És az ilyenek irányítják egy város sorsát! Az ilyenek döntenek fasorokról, parkokról és emberekről!

Már eleve hülyeség volt azt hazudni, hogy azért élesztettük fel, mert őt szeretjük a legjobban a magyar történelemből. A hazugság hazugságot szül.

A fa életet lélegzik nekünk, a sok autó, amit átengednék a városon: halált.

Kisvárosban rendet tevő, állatokat mentő, gyerekes.

Zeréndvár átlagos magyar kisváros, egy nyerészkedő polgármesterrel az élen. Ha akar valamit, az lesz, ha a városban senki más nem vágyik erre. Egy bőrgyár segítene valóságos palotát emeltetni magának? Természetesen betelepülhetnek, és büntetlenül szennyezhetik a tavat is! A legújabb agymenése a park és a fasor kivágása, hogy átmenő autós forgalom legyen. A felnőttek nem tudnak mit tenni, ám amikor Garai a házi kedvenceket is begyűjtené, mondván, hogy csak a haszonállat engedélyezett, a gyerekek fellázadnak. A technikát hívják segítségül és vele a történelmet: életre keltik Kinizsi Pált, hogy vezesse őket csatába a hatalmaskodó Garai ellen.

Olyan történet, amelyben feltámad a történelem/művészet egy nagy alakja? Nem mai találmány, már Mikszáth is írt egy ilyen regényt, az Új Zrínyiász volt az. Modern példa is akad bőven, van olyan, ahol Hitler kerül napjainkba, de Mozart és Jézus is támadt már fel egy-egy regényben.

Nógrádi Gábor ifjúsági regényében sokkal könnyedebb témát és hangnemet választott. Egy humoros történetben Kinizsi Pál alakját hozza vissza, és tesz pár gyerekkel rendet egy kisvárosban.

A történet alapvetően kétféle humorral operál – nekem az egyik tetszett csak. Az egyik, hogy Kinizsi egy más kor gyermeke, és nagyon nem tud mit kezdeni a XX. századdal. A tévé teljesen kiborítja, és gondjai vannak azzal is, hogy késsel-villával egyen. Kicsit olyan volt, mint a Jöttünk, láttunk, visszamennénk – azt a francia sorozatot se tartom viccesnek.

A másik az, amikor a polgármester ellen indul a hadjárat. Az valahol aranyos, ahogy a nevek összecsengenek még ’akaratlanul’ is. A család, ahol Kinizsi lakik majd, a Holló család. A nagy ellenfél Garai Nándor, akit nem véletlenül hall félre elsőre Garai nádornak és meg is állapítja egy ponton a hadvezér, hogy a hatalmaskodó az hatalmaskodó, ha nádor, ha polgármester és tenni kell ellene. Itt több a szituációs poén és a jópofa ötlet: a begyűjtött kedvencek kiszabadítása és a sintérek bezárása a ketrecekbe.

Azért itt sem tudtam minden poénon nevetni. A halakat sajnáltam – nem vagyok biztos benne, hogy mindet holtan szedték össze a tóparton. Ahhoz túl sok volt belőlük és a történet se egyértelmű. Ha nyomorultaknak azért kellett elpusztulni, hogy aztán a polgármester udvarát megterítsék velük, akkor az állatvédő énem háborog.

Ezt is számolva pozitív üzenettel van megtöltve ez a regény. Nem egy szereplő, talán elsősorban a történelem tanár, Sipeki és Kinizsi azok, akik ki is mondják a tanulságokat. Legyen az, hogy kell vezetni egy közösséget vagy milyen értékeket kell védelmezni. A haszon és az emberség néz szembe egymással, és mivel ez regény, itt győznek az értékek a pénz ellenében. Benne van az is, hogy nem szabad birkának lenni, akit el lehet nyomni. Ha valami rosszul megy, ki kell ellene állni. Ezek olyan értékek, amiket érdemes átadni.

Szerettem az állatbarát beállítottságát is, a szerencsétlen halakat leszámítva. Meg van fogva, hogy mit jelent a ma emberének az állata. Már családtagok, szeretjük őket és nem azt nézzük, hogy miképpen hoznak hasznot. Védik őket. Az csak egy személyes plusz, hogy van egy okos vizsla is a sztoriban. Ő kísérgeti Kinizsit és értelmes, szeretnivaló állatszereplő.

Nem véletlenül emelem ki még szereplőnek is a kutyát. Ha van valami, amiben gyengébbnek érzem a regényt, az a szereplők felépítése. A gyerekek annyira jellegtelenek, hogy nem lehet megkülönböztetni őket és nem különülnek el. Kinizsi, Garai, Sipeki is nagyon egysíkú – ha ugyan egy-egy negatívumot kapnak is, hogy ne legyenek teljesen mesealakok. (Kinizsi maga is önkényúr volt egykor, míg Sipeki szeret italozni.)

Ifjúsági regénynek működik és némi történelmi ismeretet is nyújt a humoros történeten túl.

Nógrádi: A mi Kinizsink – Mint ifjúsági: 70% humoros, kalandos és könnyen fogyasztható történet. A szereplők egyszerűek, érthetőek, a célok világosan megfogalmazva.

Szubjektíven: 60% a humora néha nagyon gyerekes, a történet is, de az értékei pozitívak.

Régebben az élettörténetemet is elmeséltem a látogatóknak.
Ez mind igaz? – ámuldoztak. A viasz, feleltem, a viasz nem tudja, hogyan kell hazudni.

– Ha gyilkosokat hívunk a házunkba, akkor mi milyen emberek vagyunk?
– Bátrak? – próbálkozott a gazdám.

Másolatokat készítő, beilleszkedni próbáló, szerelemért küzdő.

A kis Marie nem született szép gyermeknek, de az édesanyja nagyon szerette. Ez kárpótolta azért is, hogy katona apját csak anyja meséiből ismerhette. Ám apja egy sérült ágyú miatt halálosan megsebesül, és az özvegyi nyugdíj nem elegendő a családnak. Az anya egy orvos mellett kap állást, de a preparátor és emberi arcokat másoló férfi halálra ijeszti az asszonyt, akinek ez volt az utolsó csepp a pohárba. Öngyilkos lesz és a kis Marie az orvos mellett marad. Szeret mellette lenni a laborban, rajzolni neki és segíteni a mintázásban. Az anyagiak miatt kényszerülnek Párizsba költözni, ahol Curtius doktor reménytelenül beleszeret a szállásadó özvegybe, és hagyja, hogy Marie, becenevén a Kicsi a család cselédjévé süllyedjen. Amikor az özvegy első szerelmétől is elválasztja a lányt, aki egyre inkább lázad, a palotában szerez neki állást. A történelem azonban tovább sodorja a lányt.

Olvastam már Madame Tussaud életéről, így kicsit nehezen álltam neki ennek a kötetnek. Nem volt nagy kedvem arról olvasni, hogy egy tehetséges nőnek hogyan kellett túlélnie és elmenekülnie a haszontalan férje elől. Így nem is kicsit lepődtem meg, amikor belevágtam a regénybe. Ez más.

Gondban is vagyok azzal, hogy mennyire hiteles vagy kitalált történet. El tudom képzelni mindkettőnek, még a bizarr jelenetekkel együtt is. Már nem egyszer tapasztaltam, hogy a valóság gyakran sokkal furább, mint amit ki lehet találni. Itt pedig folyamatosan azon merengtem, hogy ez igaz lehet? Akár Marie életéből, akár a megjelenített részletek kapcsán. Létezhet, hogy a nemesek a korban bútorokban lakatták a szolgáikat? Voltam már Versailles-ban, ott nem mondták, de nagyon el tudom képzelni. Ha igaz, ha nem, a történetet nagyon megszínezte a sok ilyen kis részlet.

A történetet az idős Marie Tussaud meséli el, és érdekes attól is, hogy nem az ismert történet. Nem a sikertörténet, hogyan lett Londonban az, aki. Nem. Ez a gyerekkor, a szakma megtanulása, a szerelem és a francia forradalom meséje. Olyan lendülettel és érzéssel elmesélve, hogy ahol kevesebb a cselekmény, ott is tele van élettel és tartalommal.

Nagyon mélyen megmutatja a hősnőjét és frappáns képeket fest a többi szereplőről is. Emberiek, gyarlók, egyik tulajdonságuk miatt fel lehet nézni rájuk, más miatt komolyan meg lehet vetni őket. Marie nem egy klasszikus hősnő: egyrészt, kifejezetten csúnya lány majd nő lesz belőle. Tehetséges és erős az akarata, mégis, képtelen harcolni magáért és nagyon sokáig él elnyomás alatt. Visszatérő minta az életében, hogy valaki kihasználja: legyen az az özvegy, a hercegnő vagy éppen a későbbi férje. Nagyon tudtam is szurkolni neki, hogy álljon végre a sarkára és ne hagyja ezt! Szerettem is, amikor megteszi.

Ez a szolga lét és kihasználtság, ami a történelmi színtér ellenére is nagyon maivá teszi. A gazdag és szegény ellentét, vagy ahogy a szegényt kihasználják, nem olyan probléma, amit felszámolt a történelem. Felháborítóra sikerült, amit az özvegy és az ő irányítása alatt Curtius nyerészkedik a lányon, neki meg egy koncot sem dobnak. De lehetne azon is elmélkedni, hogy mit tettek a szellemileg beteg emberekkel. Tulajdonképpen az anyja, az özvegy hajszolja az őrületbe a fiát. Edmond aztán rejtve lesz a világ elől, még inkább tönkretéve. Marie kedvessége és gondoskodása megint emberré teszi. De hol volt az empátia előtte?

A történet több azzal is, hogy folyamatosan Marie rajzai illusztrálják. Ezek valóban illusztrációk és adnak a történethez. Igényesek, elgondolkoztatóak.

Végül, ki kell emelni, hogy micsoda hangulata van ennek a történetnek. Furcsa és különös, tele van tragédiákkal, és mégis, sodor magával. Talán azért is kellett az a más hangulat, hogy a sok fájdalom ne törjön meg. Csak menni előre.

Határozottan kellemes meglepetés volt ez a regény – jobban tetszett, mint a már emlegetett, minden bizonnyal hitelesebb, de sokkal szárazabb Moran-regény.

Carey: Kicsi – Mint történelmi: 75% kellemesen bizarr, szépen illusztrált. Remek ötvözete fantáziának és a valóságnak.

Szubjektíven: 85% meglepően szórakoztató és borzongató. Még feminista vonalat is lehet benne találni, miközben történelmi is.

• Művelt Nép: A szív iránytűje - történelmi romantikus
  • Egy macska külföldön - memoár

Bár mindkettő annyira hét végére van ütemezve, hogy már most azt tippelem, hogy csúszni fognak. Még tart az év eleji nyomdaszünet.