Kamaszos, betegséges, halál előtt életet felfedezős, szerelmes.

Katie csak annyit szeretne, hogy olyan lehessen, mint bármelyik másik lány. De ez számára nem opció. Ritka és halálos fényallergiája van, éjszakai életre van kárhoztatva, és jövője így sincsen. Pedig gyönyörű hangja van, zenét szerez. Pedig helyes lány, aki gyerekkora óta nézi, ahogy egy környékbeli fiú, Charlie edzésre jön-megy. Egy este kimerészkedik zenélni, és belefut a fiúba. Egyetlen barátnője addig mesterkedik, míg egy második találka is létrejön, és Katie meg mer próbálni egy randit is. Titkolja a betegségét, de Charlie miatt megéri. Boldog vele, elhiszi, hogy lesz neki jövője még. Ő is segíteni tud a fiúnak, aki egy ostobaság miatt mindent elveszthet: úszóbajnok volt, de most egy sérülésből vissza kellene térnie. Egymásba kapaszkodnak, és legyőzik, amit emberileg lehetséges.

Kamaszos fájdalmas, egyértelműen. Tudjátok, így hívom azokat a YA regényeket, melyekben a két szerelembe eső kamasz olyan terheket is cipel, amely egy felnőttnek is sok lenne, nemhogy ezeknek a fiatal embereknek. Igaz, az Éjjeli napfény egy fokkal könnyedebb és kevésbé tragikus, mint amit általában kamaszos fájdalmasnak hívok, de határon befér.

Alapvetően két részét érdemes kielemezni: a könnyebb a szerelmi szál. Ami nagyon tini lányregényesen tipikus. A helyes lány, a tökéletes fiú, egy romantikus filmbe illő találkozó és a nagy, kibomló szerelem. Olyan ismerősek a fordulatok is benne. Aki látott vagy olvasott ár ilyesmit, meglepődni nem fog semmin. Ismerős lesz.

A dráma már egy fokkal izgalmasabb kérdés. Charlie problémája is életválság, csak Katie gondja mellett tűnik kisebbnek. Egy életet feltett az úszásra, jó is benne, és szereti is. És egy balhé elég, hogy talán örökre búcsút mondjon a medencének. Meg kell találnia magát a medencén kívül, és erőt kell keresnie, hogy próbálkozzon. Mással, a visszatéréssel. Ezt a segítséget adja majd meg neki Katie. Ez a szál csak érintőleges, de tudtam értékelni. (Amiben biztosan benne volt az is, hogy az én kedvenc sportom is az úszás.)

Katie és az XP. Tragikus, és reménytelen. Ha belegondolok, ez nagyon kegyetlen egy kór. De Katie nem így fogja fel, és ez a regény hangulatán is visszatükröződik. Miközben tisztában vagyunk vele, hogy haldoklik, hogy ez az egész mennyire tragédia, nem érezzük annak. És ez valahogy azt üzeni, hogy nem az számít, hány perc jut neked az életben, hanem, hogyan töltöd el azokat a perceket. És ez egy jó üzenet.

A regény a végére nagyon magára talál. Arra Charlie is több lesz egy álompasi lányregény módra receptnél, és a tragikus szálak is kapnak egy sírva mosolygós bevonatot. Nem fáj úgy, ahogy tudna, de azért megérint és hat.

Nekem még az is tetszett, hogy bevállalta az írónő ezt a befejezést. Mert így hatásosabb. Hiába egy nagy mese az egész, a vége hitelesebbé teszi. Kellett így végződnie, hogy igaz mondandója legyen. Egy olyan álságos happy end, ami pl. a Minden, minden végére került, minden pozitív élményen lebombázta volna.

Kevés szereplők mozgat, kevés a cselekmény is, de mégis lekötött. Még úgy is, hogy nekem nagyon mese volt és az eleje kifejezetten irritált. Cook menő szöveget próbált írni – nem az.

Jobb, mint vártam. Most majd jöhet a film: kíváncsi vagyok, ott is bátrak lesznek-e a véggel.

Éjjeli napfény - Mint YA: 75% romantikusnak tipikus, de a dráma és a vége menti. Szerethető, a szereplői is.

Szubjektíven: 65% az elején nagyon húztam a szám, de a vége szíven talált. Bátor a vége.

Kalandos, ármányos, harcos, középkori kardozós.

Geralt, a hírhedt vaják végez egy újabb szörnyeteggel. Felvenné érte a díját, de látja, rajta akarnak nyerészkedni: a megbízó többet számláz, mint amit a munkáért megbeszéltek. Mivel Geralt keresztbe tesz a tervének, Kerack városában már azzal szembesül, hogy őt vádolták be sikkasztással és csalással. Bedobják egy börtönbe, ahonnan kiszabadul ugyan, de a megőrzésre átadott kardjait valaki elvitte. Ha nem lenne mindez elég, a helyi Korall nevű varázslónő is szemet vet a férfira, akit a varázslók társasága egy elszabadult kísérletük levadászásával bízna meg. Amihez hozzájön Kerack királyának újabb esküvője, és a trónörökös is a vaják segítségét kéri az apja védelmében. De mi történik a színfalak mögött, és ki rabolta el Geralt kardjait?

Nem várt meglepetés volt, hogy Sapkowski összedobott egy nyolcadik Vaják regényt is. Sajnos nem hozza azt a színvonalat, ami a sorozat elejét jellemezte, de jobban tetszett, mint az utolsó 3 kötet összesen. Így az egyik szemem sír, a másik nevet.

A történet különben nagyon minimálisan kapcsolódik a korábbi részekhez – talán a végén van pár utalás, amúgy teljesen önálló történet. A szereplők ismerősek lesznek, de még nincsen Ciri, nincsen háború és a végzet gyermeke jóslat sem. Aminek örültem, mert pont ez az átívelés volt az, ami nekem megölte a sorozatot. Sokkal jobban szerettem, amikor inkább novellafüzérre hasonlított, és mesék újragondolása volt egy-egy kaland.

A mese újragondolás, történelmi képek egy-egy ponton most beköszöntek, de sajnos ezek is csak minimálisan. Ahogy Kerack királya az esküvőjén sétál bele a halálos csapdába, és a jóval fiatalabb menyasszony máris megy tovább a trónörököshöz, a tett módja, nekem eszembe juttatta a hun Attilát. Mondanom se kell, ebben segített az is, hogy a menyasszony neve Ildikó volt. De emlegetik a Csipkerózsika történetet is, ami egy korábbi kötetben ott volt kifejtve is.

Az uralkodó szál Geralt gyötrődése, amíg visszakapja a kardjait, és közben mindenki igyekszik őt kihasználni. A varázslónő, a királyi hercegek, a mágusok – mindenki akar valamit, és mindegyik egy-egy kalandot is eredményez, amelyek szervesen összeépülnek.

Kalandos, működik is, csak nekem nagyon hiányzik az a mese faktor, amit ebben a sorozatban szerettem. Nagyon realisztikus lett, még akkor is, ha a varázslat él ebben a világban, és mesebeli szörnyetegek járják az utcákat. Úgy éreztem, sokkal nagyobb hangsúly van az ármányokon és a korona körüli játszmákon, mint ami a vaják dolga lenne. A szörnyek irtása.

Abba azért nem mennék bele, hogy a királyi udvar tagjai mennyire szörnyek, csak egészen máshogy, ahogy egy gyilkos sárkánygyík.

Helyenként megvillant Sapkowski humora is, de nem igazán engedett a könnyedségnek hangot a kötetben. Yennefer és Geralt éppen haragban vannak, a vaják mindenki által szívatva van a részben, és az egész királyságnak is van egy komor aurája, ami az új diktátor királlyal majd csak fokozódni fog. Szórakoztató regény, de komorabb színekkel.

A történet eleje az ütősebb, ott még éreztem ötleteket. A végére kifulladt.

A 7. rész utáni rossz szájízem elvette, ezért megérte elolvasni. De nem tudtam úgy szeretni, ahogy a sorozat első részeit még igen.

Viharidő - Mint fantasy: 65% erős kezdés, a végére gyengébb. Mesélős, de nem olyan okos a sztori.

Szubjektíven: 55% a szereplőkből nem kapunk többet, és a mese se igazán mesés.

Orvosos, lelkiismeret furdalásos, szenvedős, számon kérős.

Dr. Bergelon sok mindenkit szeretne hibáztatni a kialakult helyzetért. A feleségét, amiért folyton a pénz miatt aggódott, és elültette a fejében a gondolatot, hogy sokkal többet kellene keresnie. Dr. Mandalin, aki részegen vezetett le egy problémás szülést, és elvesztették miatta a babát és az anyát is. De magát is emészti, miért nem hallgatott a józan eszére? A kínjait fokozza, hogy a családját elvesztett Cosson is őt hibáztatja, és egyre erőteljesebben fenyegeti. Neje tanácsára az orvos menekülőre fogja, de a nyaralás alatt is emészti magát. Elszakadni sem bír, hiába lesz egy szeretője is: folyton Cosson története emészti, akinek folyamatosan megírja, hol találja, ha szeretne vele leszámolni. A két ember között különös kapocs épül ki.

Georges Simenon neve egybefonódott legismertebb alakjával. Aki Maigret, akinek a kalandjait a BBC folyamatosan újítja fel. Az Agave már a BBC előtt elkezdte az író életművét gondozni, és folyamatosan hozza ki a regényeit.

Még díjazni is tudom, hogy nem csak Maigret kalandjai látnak így napvilágot. A kiadó felvállalta, hogy a szerző pszichés krimijeit, thrillerjeit – nem is tudom, melyik lenne a helyesebb – is kiadja. Ennek a vállalkozásnak a része a jelen kötet.

Ami látszólag nagyon könnyen adja magát:

• Simenon gördülékeny stílusban ír, könnyű olvasni és megérteni.
• maga a kötet is vékony, a fejezetek is alig pár oldalasak.
• cselekménye is van, nem csak a lelkiismeret témakörét boncolja.

Mégis, ahogy olvasni kezdtem, nem volt olyan könnyű olvasmány, mint vártam.

Egyrészt, a logikát nem lehet meglelni benne. Ami különben logikus: érzelmekről szól, bűntudatról, ami nem éppen ésszerű érzelem. Számomra gyakran megfejthetetlen, miért úgy tesznek a szereplők, ahogy.

Simenon erőssége, hogy ennyire összetett karaktereket tud kitalálni, de most ezt éreztem a gyengéjének is. Nem tudtam senki helyzetébe beleélni magam, mert mire megtettem volna, húzott valami olyat, amit nem bírtam értelmezni. Pl. Bergelon viszonya az elutazása alatt. Vagy Cosson, aki az igazi felelős helyett a másik orvos életét kezdi el megkeseríteni. De a kettejük kibontakozó barátsággal se tudok mit kezdeni.

Előbújhatna belőlem a konyha pszichológus, és mesélhetnék arról, hogy menekül minden irányba Bergelon, aminek egyik eszköze a szerető. Mert olyan más, mint a neje, aki a helyzet egyik okozója, akire a férfi tudat alatt mérges. Hogy azért mondja el mindig az özveggyé lett bankárnak a tartózkodási helyét, mert vágyik a büntetésre.

Egy pontig még élveztem is a konyha pszichológus szerepet, de a végére sok lett a szenvelgés. Túllépte azt a szintet, amit még elviselek.

A regény komorsága is nehezíti az olvasást. Nagyon le tud törni, és ha belegondolunk abba, amit olvasunk, még dermesztőbb a kép. Ahogy az orvosi műhiba eltussolása, az anyagi haszonszerzés terítékre, nagyon bele lehet látni a ma korát is. Az aktualitása is egyszerre előny így, de nehezít is. Nem szívesen gondolok ebbe bele.

Látom az értékeit is, de a végére engem elvesztett. Kár érte…

A műhiba - Mint thriller: 65% kevés a krimi elem, de összetett szereplői lelkébe mélyen belemegy.

Szubjektíven: 40% egy darabig lekötött, a lélekrajz jó, de a végére nagyon szenvedős.

Háborús, szabotőr lánycsapatos, kémelhárítós.

Felicity, a barátainak Flick a francia kultúra szerelmese, és egy arisztokrata cselédjének lányaként verekszi be magát az egyetemre, doktorira készül. Ám a kitörő háború átírja a terveit: a nyelvtudását használva az egyik legjobb francia ügynök lesz. A férje, Michel is az ellenállásban dolgozik. Egy sikertelen akciót tovább súlyosbít, hogy Flick rájön, férje csalja az egyik lánnyal a csapatból. De félreteszi az érzelmeit, és Angliába megy egy merész tervvel: a náciknak fontos telefonközpontot csak úgy lehet megsemmisíteni, ha takarítónőként mennek be. Egy gyilkos, egy cicababa, egy arisztokrata lány, egy transzvesztita és egy mackós kerül a társaságba, akiket egy megnyerő amerikai tiszt koordinál. Miközben egyre veszélyesebb helyzetekbe keverednek, és vadászik rájuk az egyik legjobb német kémelhárító, Flick és Paul között egyre hevesebb érzelmek kapnak lángra.

Ken Follett az egyik legnagyobb kortárs történelmi regényíró. Benne megvan az a képesség, hogy nagy tablókat, vagy akár kisebb kalandokat is epikus kalanddá nagyítson. Szórakoztat, miközben hiteles is. Igaz, némelyik regénye jobban, más kevésbé rugaszkodik el a valóságtól. De ettől függetlenül nagyon magával tud ragadni.

Ezt a Vadmacskák is megtette, pedig a II. világháborús regények nem tartoznak a szívem csücskei közé. De Follett nem száraz és tényszerű regényt írt, hanem egy olyat, amire legszívesebben a kalandregény zsánert húznám rá, nem a háborúst.

Hiszen egy reménytelennek tűnő küldetést mutat be a szerző. A szerkesztési elv halad az akció mentén: előzmény, hogyan jelent meg az igény a központ kiiktatására. Egy sikertelen akció után jött a tervezés, a lányok toborzása és kiképzése, majd az akció. Kényelmes, mesélős tempóban halad a cselekmény, de soha nem válik unalmassá. Follett kitölti értelmesen a rendelkezésére álló teret, és nem csak húzza a sztorit, hogy a lapszámot növelje.

Tetszett az is, ahogy több más regényéhez hasonlóan beengedett minket lépni az ellenfél cipőjébe is. Dieter egy remek képességgel rendelkező náci tiszt, aki rendőrből lett katonatiszt. A szakmában ő az egyik legjobb, a kínzás mestere. És Follett nem csinál belőle elemi gonoszt: ő is emberi lett, meggyőződésekkel, hibákkal és erényekkel. Azért szimpatikusra nem faragta a szerző, egyértelműen ő az antihős, de nem szörnyeteg.

Jó érzékkel tud Follett zsánereket is váltogatni: kapunk betekintőt a háborús gépezetbe, de a romantikus szálakat is ügyesen variálja. Arányos, semmit nem ír túl, csak erősíti az egyik oldala a regénynek a másikat. Ha sok lenne a romantika? Máris belecsöppenünk egy kemény akcióba, lövöldözéssel és halállal.

A stílusa is a szokott minőség. Nagyon mesélős, nagyon olvastatja magát, miközben van benne igényesség.

A mai trendek ismeretében bele lehetne kötni abba, hogy ez egy klasszikus értelemben vett háborús kalandregény. Most a más szemszögek, élesebb és hétköznapibb drámák mennek, nem ennek a regénynek a hősiessége. De ez cseppet sem zavart, szépen elhalad a Navarone ágyúi nyomán, de eszembe juttatta a Piszkos tizenkettőt is. Lehet ezt jól csinálni így is!

Nem mai csirke, 15 évesnél korosabb regény, de ma is szórakoztató és tartalmas. Tetszett!

Vadmacskák - Mint háborús: 90% mesélős, izgalmas kalandregény. Romantikus nagy ívekkel, karakterekkel.

Szubjektíven: 95% nagyon kalandos. Bírtam a szereplőket, a több szálas cselekményt is.

Kamaszos, első szerelmes, játékos, felnövős.

Dave és Julia gyerekkoruk óta legjobb barátok. Az általános után középiskolába is együtt mennek, és már előre jót mosolyognak a klisés egyedeken. Megfogadják, ők aztán nem lesznek átlagosak! Írnak is egy listát, mit nem tesznek meg, hogy elkerüljék az összes közhelyet. Már végzősök, megvan az egyetemi felvételi is, amikor felbukkan a lista, és Julia felveti, csinálják meg! Dave meg belemegy, hiszen ő egy pontban már bűnös. Ne vágyakozz egy lányra 4 éven át – ő mégis azt tette. Julia rég nem csak a barátja a szívében. És mivel van egy olyan pont is, hogy soha ne randizz a legjobb barátoddal, ha addig kibírja, ráébresztheti a lányt, hogy ők nem csak barátok. Így jöhet hajfestés, sörivós buli – pár nem várt fordulattal, amely mindkettejüknek tanít pár dolgot életről és szerelemről.

Ennek a könyvnek sikerült azzal meglepnie, hogy nagy kliséket vártam. Már eleve az, hogy a lány legjobb barátja titkon rég szerelmes a lányba. Meg a kihívások is, tucatnyi regénybe és filmbe úgy jönnek össze a szereplők, hogy ki kell lépniük a komfort zónájukból, és a közös feladatok alatt egymásba is esnek.

Mégis, a történet nem klisékkel van tele. Ha annak is indul egy-egy része, valami másra sikerül kilyukadnia a szerzőnek. Pl. a szerelmi szál is. Ugye, mindenki azt várja már a leírásból, hogy eljutnak addig a bizonyos randiig, és a végére Julia is rádöbben, hogy Dave nem a legjobb barátja, hanem a szerelme? Mindenkit azonnal le is intek: nagyon nem ez fog történni! ÉS ez szerintem nagyon is jó.

Ugyan ifjúsági regény, érezhetően lányokat megcélozva a történettel, és használ is jellegzetes fordulatokat, de nem az a romantikus lányregényes nyál, amit nem szeretek és már nagyon unok. Adi egy fiatalember, és roppant jót tett a zsánernek, hogy nem nő az író, és nem lányálmokat elégít ki! Van benne romantika, de nem olyan elvakultan és magas hőfokon, amit a YA és new adult regények tucatjai hoznak.

Nekem tetszett, hogy ez reálisabb, sokkal hitelesebb. De maguk a kalandok, az iskolai helyzetek is így jellemezhetőek. Ez nem akar mese lenni, csak egy olyan szórakoztató sztori, ami akár meg is történhetne. Jár a pont érte.

Még úgy is, hogy ez az első szerelmes, naiv romantikus történet a mai agyammal már gyerekes. Cinikus vagyok én ahhoz, hogy ezt komolyan tudjam venni. (Nekem egy jó kis dráma feloldaná, a YA még leköt, de ez nem olyan.)

A karakterek sok esetben viszont nagyon klisések. Dave van jobban megírva, talán azért is, mert a szerző is volt egyszer kamasz fiú. Julia sokszor nekem szimpatikus sem volt, de ez fakad abból is, hogy ő még sok gyerekes dolgot csinál, ami különben fel sem tűnik neki. Közben meg nagyon felnőtt akar lenni.

De igazából az, amire itt együtt rájönnek, az már a felnőtté válás egy komoly lépcsőfoka. Együtt leszámolnak a nagy romantikus mesékkel, és találnak valami pozitív, de egyben igazi, reális tanulságot. Ez tetszett benne, és ezért érdemes is elolvasni a kamaszoknak is.

Olvastam már gördülékenyebb, szórakoztatóbb szöveget is, de korrekt ez is, csak nem jó.

Sokkal rosszabbak is vannak a piacon, kamasznak nagyon jó lehet, akkor tetszett volna.

Soha mindig néha - Mint ifjúsági: 75% játékos, olvasmányos. A problémák felnagyítva, de valósak. Szerethető.

Szubjektíven: 60% díjaztam, hogy nem nyálas rózsaszín a vége, de kicsit gyerekes nekem.

Okos szereplők a horrorfilmekben nem maradhatnak túl sokáig életben. Különben megoldásokkal állnának elő, és akkor nem halnának meg elegen. (Alsaid: Soha mindig néha)

Párizs – mondtam magamnak, mint egy titkot. Most mindjárt megmutatja arcát, jelentkezik… Dehogy jelentkezett. A Ben Hur jelentkezett helyette. Hát nem a Ben Hur óriási plakátja volt első párizsi élményem? (…) Egy több méter magas, vigyorgó Ben Hur köszönti az embert, aki arra van elkészülve… Mire? Mit tudom én, mire. Párizsra. Párizs, varázsszó, nincs is igazi jelentése, azok is görgetik a nevét, mint egy aranylabdát, akik sose látták. Párizs hozzátartozik az emberiség alapvető szókincséhez. (Szabó: Hullámok kergetése)

Semmi sem bizonyíthatta jobban az emberek alapvető együvé tartozását, mint a hétfő reggelekkel szembeni össznépi utálat. (Alsaid: Soha mindig néha)

A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni. (Szabó: Hullámok kergetése)

A gyönyörű nőket úgy tekintette, mint a káprázatos, francia impresszionista festményeket, amelyeket gyűjtött: pusztán azért, mert egy már van, ugyan miért ne vágyhatna többre is. (Follett: Vadmacskák)

És miért sírt Hans Miklas? Kezdte belátni talán, hogy rászedték, hogy ijesztő és soha jóvá nem tehető mértékben megcsalták? Még nem jutott el addig a pontig, hogy ezt megértse, de talán felrémlett benne ennek sejtelme. Már ez a sejtelem is úgy megrázta, hogy keze görcsbe szorult, és szeméből kicsordult a könny. (Mann: Mefisztó)

Kamaszos, igazságszolgáltatós, küzdelmes.

Martha szabad lett, az igazság kiderült, de ennek nagy ára volt. Ő kész lett volna meghalni a szerelme védelmében, de Isaac elmondta az igazat, ezzel magát juttatva a cellákba. A lánynak 7 napja maradt, hogy felélessze az emberek lelkiismeretét, és változást hozva a rendszerbe megmentse a szeretett fiút. Isaac a cellákban vár, erőt gyűjt és hisz. Martha viszont egyre kétségbe esettebb: az igazságot elferdítik, a bizonyítékokat manipulálják, és a politikai vezetés lejárató hadjáratba kezd ellene. Hiába próbál segíteni Eve, Cicero és Max is, Martha egyre fáradtabb és reménytelenebb. Még Patty őrült javaslatát is komolyan fontolóra veszi, mellyel talán megmentheti a szerelmét, de elveszti a jobb világért folytatott háborút.

Ha egy ötlet sikeres lesz… nincs senki és semmi, ami megállíthatná az írót, hogy a helyzetet kihasználva trilógiává fejlessze a történetét. Le a kalappal azok előtt, akik meg tudják ezt állni, és nem teszik tönkre a saját világuk azzal, hogy elnyújtják feleslegesen.

Kerry Drewery történetének első része, a 7. cella nagyon megnyerő volt. Érdekes volt a történet, szórakoztató és gondolkoztató is. A kamaszoknak, de a nagyobbaknak is tudott mit mondani. Egy olyan disztópia, ami nem is elképzelhetetlen. Nagyon vártam is a folytatást, mert annak olyan lett a vége, hogy zárásnak is elment, de maradtak nyitva szálak.

Meg is érkezett a 7. nap és nagyon próbálom benne azt megtalálni, amiért az első részt annyira szerettem. Nem volt ebben könnyű dolgom, mert fellépett a rétestészta effektus. Vagyis, Drewery nekiállt nyújtani. Olyannyira, hogy most tisztán érzem, hogy ez még nem a vége, ez csak egy átvezető kötet a trilógiává bővíthető sorozat 3. részére.

Bár van olyan vastag, mint az első rész, cselekményben negyed annyi. Plusz, ezt már nem találtam olyan izgalmasnak. Azok a tényezők tűntek el, melyek az elsőt izgalmassá tették: a társadalom bemutatása a börtönből, ahogy a lány szenved, miközben kirakósként egyre többet megtudunk arról, miért került oda, míg a párja igyekszik megmenteni. De most is maradt a fókusz a lányon, aki odakint nem tud mit kezdeni magával. Belekap ebbe-abba, de ez már nem olyan izgalmas és reménytelen is. Nincs rejtély, hiszen Isaac bűne az, ami kiderült a 7. cella végén, nincs meglepetés és rejtély.

Erősebb viszont a disztópia rendszer kritikája. Már nyíltan kimondják, és a szöveg valósággal a szánkba rágja az üzenetet. Ami jó üzenet, kamasznak valószínűleg fel sem tűnik majd a súlyozás, nekem azért sok volt. Nem jó az igazságszolgáltatási rendszer, mely nem foglalkozik az indítékokkal. Ha csak a tettet nézzük, kiveszik az emberiség a világból.

A mai világ fekete tükrét is bele tudom látni, ami még mindig tetszik. Hová fejlődhet az a világ, amelyben az igazságszolgáltatás valóságshow lesz? Már pedig a digitális mindennapok elvezethetnek oda, hogy ez a terület is műsor legyen, és a szenzáció eltompítsa az igazságot és manipuláljon megállás nélkül.

Martha és Isaac még mindig szimpatikusak, de rejtély és fejlődés nélkül unalmasak. Max izgalmasabb karakter ebben a részben, neki kell szembesülni egy titokkal és változni.

Drewery még mindig olvasmányosan is ír, csak sajnos, túlnyújt.

Remélem, hogy a zárásra valami eredetit és izgalmasat kitalál, mert ez gyengébb a vártnál.

7. nap - Mint ifjúsági: 80% elgondolkoztató, szerelmi szállal és kis akcióval. Átvezet a zárásba.

Szubjektíven: 65% ez lassabb, kevésbé érdekes. Már nincs meglepetés a karakterekben.

Kómás, újrakezdős, szerelmes.

Vale és Crawford igazi középiskolás álompár voltak, akik az érettségi után boldogan tervezték a közös nyarat és egyetemet. De nem értek haza: autóbalesetet szenvedtek. Vale felébredt utána, de Crawford kómába esett. A szép nyár helyett Vale mellette ül a kórházban. Felfigyel a lányra a nőcsábász Slate is, aki a nagybátyját jár be látogatni. Összebarátkozik a lánnyal, aki egyetemi kollégiumi társának a húga is egyben. A család beszéli rá a lányt, hogy az egyetemet ne adja fel, kezdjen bele! Itt újra találkozik Slate-tel, akitől még a bátyja is óvja. Slate egy lányt egy estére szed fel, nem kezd kapcsolatot. Vale mégis azon kapja magát, hogy egyre kevesebbet gondol a kómában alvó barátjára. Slate is viszonozni látszik az érzéseit, már boldogok együtt – ám egy kómából ébredés mindent összekuszál.

Ha valamit szeretek egy könyvben, az egy jó csavar. Legyen meglepő, döbbenetes, nyugodtan átírhat mindent, amit addig gondoltam. De könyörgöm: ne a levegőből jöjjön! Azzal elrontja magát az élményt, hiszen csak beleerőltetésnek fogom érezni. És miért írok erről?

Mert az Álmomban szerettelek hiába new adult, az egésznek a legfontosabb része a valamivel felén túl megejtett csavar. Amire utaltam feljebb: a kómából ébredés. Bizonyos vagyok benne, hogy nem azt értem ez alatt, amit most ki tudtok belőle találni. És direkt nem leszek világosabb, mert akkor lelövöm a poént. De akkor is! Derült égből villám az a csavar, és annyira betett nekem!

Addig egy korrekt new adult. Nem túl jó, nekem túl édes és szenvedélyes is, nagyon mese, de azért a dráma is benne volt, és hozta azt, amit a zsánertől várok. De jött az a csavar – egyáltalán, mióta divat az ilyen csavar a new adult, YA és romantikus világban? Meg kell állapítanom, itt és így, nagyon nem voltam vele kibékülve.

Én konkrétan fejezetekig nem fogtam fel, mi történt. Még most sem hiszem el, hogy így alakult a cselekmény, pedig már emésztem egy ideje. Egész máshogy lesz mese, mint addig. És utáltam, amilyen a fordulat után lett a cselekmény.

Akármiről akarnék írni, az a csavar felülírná a mondandómat.

Még a stílusnál is! Ahogy fentebb írtam, romantikus, szenvedélyes és nyálas a regény első fele. A második realistább próbál lenni, de a cselekménye annyival meseszerűbb nekem, hogy ez a kettő már eleve kizárja egymást. Itt nem, furcsa is nekem nagyon.

Vagy a szereplők! A regény első felében Slate a tipikus megjavuló rosszfiú. És tényleg volt honnan hova jutnia, ha regénybeli álomfiú is, volt fejlődése és rossz tulajdonságai is. A második felében? Marad a kész állapot, és már nem helyes rosszfiúból indulunk, hanem meg nem éretett álom pasiból. Ezt is visszaesésnek érzem.

Vale karakterét csak azért nem vesézem ki jobban, mert ő mindig egy mesebeli, elvarázsolt hercegkisasszony, aki semmi fejlődést nem produkál.

Mivel jobb nem jut eszembe, és nagyon nehéz úgy magyarázni a kiakadásom okát, hogy a csavart nem sejtetem, inkább elhelyeztem a regényt Abbi Glines más munkái mellett. Azt kell mondanom, tipikusan beleillik. Annyi a váltás, hogy ez az első, amiben ilyen csavart találtam.

Egy ponton, a csavartól már fáj is. Addig new adult regényként elment.

Álmomban szerettelek - Mint new adult: 50% olvasmányos, van dráma is, szerelem is, de az a nagy csavar sok(k).

Szubjektíven: 35% még az első fele ok, ha nekem nyálas is. De a vége… nem is értettem.

Sorozatgyilkosos, múzeumos, testvérharcos.

D’ Agosta hadnagy nehezen viseli, hogy barátja, Pendergast ügynök nem tért vele haza. Eltűnt, ki tudja, mi történt vele Itáliában. Gyámleánya, Constance ad át egy boríték a hadnagynak. Pendergast nagyon aggódott az öccse miatt, aki jelezte, hogy el fogja követni a tökéletes bűntényt. Minden nyomot összerendezett, és kéri a nyomozót, eredjen helyette Diogenes nyomába! Egy dátum, január 28 a nyom, Pendergast szerint a tett ideje. Egy hét van addig, miközben a múzeum egy nagy megnyitóra készül. A városban ráadásul különös bűnügyek sora zajlik: rejtélyes gyilkosságok, öngyilkosságok. Az álcában hazatérő Pendergast súgja meg, a meggyilkoltak az ő legjobb barátai – Diogenes mindenkit elpusztítana, aki fontos neki. Miközben megindul a hajsza, az idő és sürget és nem is sejtik, hogy Diogenes más vasat is tart a tűzben, amivel ellehetetlenítené a bátyját és minden tettét.

E kötet a sorozaton belüli első sorozat második darabja – így máris el kell mondanom, csak az tudja igazán érteni és élvezni, aki előtte elolvasta a Kénköves pokol című részt is! Összefügg vele nagyon szorosan, és bár a teljes Pendergast regényfolyamban el lehet igazodni a sorrend nélkül is, a trilógiában nem!

De megéri rászánni az időt, és valóban végigmenni a trilógián. A szerzőpáros megint egy erős kötetet tett le az asztalra, és minden eddiginél jobban éreztem Doyle szellemét is lebegni a szöveg felett.

Már nem egyszer fejtegettem, hogy személyiségében, képességeiben Pendergast mennyire Sherlock Holmes modern felfogása. A Diogenes trilógia kapcsán emlegettem azt is, hogy Diogenes személyében mennyire megteremtette az írópáros hősük nem Moriarty nevű ősellenségét is. Ugyanolyan zseniális, miközben ugyanolyan összetett is. A testvérpárrá tétellel ez a szerzőpáros még jobban kiemelte az ellentéteket, azzal, hogy sokkal jobban hasonlítanak is a karakterek. A kettejük játszmája, ahogy messze a többi ember szintje felett tevékenykednek, terveznek, és gondolkodnak, Doyle munkásságát idéző mestermunka.

Még mindig tartom, hogy nagyon izgalmas a teljes Pendergast család. Tekintve a pszichéket és a karaktereket is. Ebben a részben többet megtudhatunk a családtagokról, és a családban fellelhető bűnöző zsenikről. Én nagyon élveztem, és még sokkal többet is olvasnék róluk. Az is kifejezetten izgalmas, ahogy ez a múlt formálta a kötet testvérpárosát. Ahogy az egyik mindent megtesz, hogy kárpótolja az emberiséget az ősök bűneiért, míg a másik úgy lép méltóan az őrület nyomába, hogy tagadja is azt.

A gyilkossági ügyek is összetettek, mesterien tálaltak a kötetben. Nem akarom lelőni a poént, de a látszaton, az első megoldáson túl Diogenes mindig tartogat még egy csavart. Szinte semmi nem az, aminek látszik, és minden mögött van egy rejtett szándék is. Nagyon logikus, nagyon okos az egész, ami a regény végére válik igazán érthetővé.

A stílus is a megszokott minőség: olvasmányos, szórakoztató, miközben igényes is. Arról nem is beszélve, hogy most is van egy olyan plusz része a regénynek, amiből tanulni is lehet. (A múzeumos szál jelen esetben.) Nekem bejön a regény humora is, borzongtam, nevettem.

Tetszett a rész is, ahogy beépül a trilógiába, szintén. Folytatása követlezik!

A halál tánca - Mint krimi: 90% fordulatos, cselekménygazdag, érdekes karakterekkel és bűnügyekkel.

Szubjektíven: 95% bár a vége kissé csalódás, az oda vezető út nagyon izgalmas, lekötött.

Végzetes, szerelmes, boldogulós, életes.

Tess egy hónapra hátizsákos turista lehetett Európában, míg az egyetemi felvételi eredményét várta. Nagyon összebarátkozott egy Doll nevű lánnyal, és elvarázsolta őt Firenze. De hazatérve sorra érték a tragédiák: az egyetemre felvették, de vissza kellett mondania a helyét, hiszen az anyja hirtelen elhunyt rákban, és az iszákos apjuk nem volt képes gondját viselni a legkisebb gyerekének, a 8 éves Hope-nak. Gus a bátyja halálát próbálta kiheverni a családi, firenzei nyaraláson. Kiszúrt egy helyes lányt is, de sose sikerült megszólítania. Hazatérve sorra adja fel a vágyait, hogy a bátyja nyomdokaiba léphessen. Művész helyett orvos, a kedves Lucy helyett a dögös, nagymenő Charlotte. Éveken át majdnem találkozik ez a két ember, élnek és szenvednek, míg egyszer mindketten újra Firenzében találják magukat.

Túl sok minden jutott erről a regényről eszembe, talán a koncepció miatt. Ezek a majdnem találkozások, éveken át. Hogy az olvasó végig tudja, ők lennének a tökéletes pár, csak az élet mindig közbejön. Nagyon hasonlít a koncepció és a hangulat az Egy napra, amiből filmet is forgattak. De eszembe juttatta a Fény, amit elvesztettünk című romantikus drámát is, csak éppen az jobban szíven talált. Az Egy nap is.

Mi a különbség, ha ennyire egymást juttatják eszembe? Miért szomorodom el a Fénytől még most is, míg a Miss you friss élményként sem képes az érzelmeim megszólítani? Rájöttem, de nem vagyok biztos benne, hogy tetszik a következtetésem. A happy end. Az Egy nap, a Fény vége is szomorú. A Miss you ellenben megadja a rózsaszín szemüveget, amit nem is kér vissza. Ezzel elrontva a teljes addigi élményem. Pedig én happy end párti vagyok!

Csak éppen az egész regény szomorkás, vagy inkább keserédes. Ennek a két embernek nem jönnek össze a dolgaik. Egy-egy ponton már úgy olvastam, hogy vajon ebben a fejezetben hogy fog szívni a főszereplő? A családjuk, a barátaik, a karrierjük – tulajdonképpen semmi nem alakul jól nekik. A végére meg minden happy, mert végre egymásra találtak? Na, ne!

A két külön életút egyezik abban, hogy egy tragédia elviszi őket a rossz irányba. Tess az anyját, Gus a bátyját veszti el, és mindketten az elhunyt helyére kell, hogy álljanak. Áldozatokat hoznak. És hiába szívnak folyamatosan, értettem őket, sajnáltam, de éreztem valami nemeset is a legtöbb szenvedésükben. Mindig volt nekik valami, amibe belekapaszkodhattak, amiben megtalálták magukat, ha nem is ott és azzal voltak, akivel akartak. Valahol még sorsszerűnek is éreztem, hogy a nő, akit kényszerből vett el Gus, mert teherbe esett, amikor félreléptek és nem akarta elvetetni a babát, azzal lép le, hogy van valakije, bocs, de a gyerekeket meg magammal viszem.

Csúnyán fogalmazva Gus és Tess is balek. Akik mindig adnak, és nem magukkal törődnek. Hiába árnyalja őket Eberlen, ez a stigma a homlokukon ragyog végig. És sokadszorra juttatja eszembe, hogy jó embernek lenni iszonyat nehéz. Nemesnek mondjuk, és csak szenvedést kapnak érte. A happy end lenne a kárpótlásuk? De annyira nem illik a végére…

Nem nyálas, ez egy realista regény. A felváltva mesélt fejezetek mozgalmasak annyira, hogy ha izgalmasnak nem is, de érdekesnek tudom hívni. Korrektül van megírva is.

Látok benne jó dolgokat, le is kötött, de mégis, csalódottan tettem le.

Miss you - Mint romantikus: 70% sok dráma, realista, és mégis, mese is. Összetett, érdekes, nem nyálas.

Szubjektíven: 60% túl sok mindent juttatott eszembe, és rájöttem, nem tetszett a happy end.