Kamaszos, igazságszolgáltatós, küzdelmes.

Martha szabad lett, az igazság kiderült, de ennek nagy ára volt. Ő kész lett volna meghalni a szerelme védelmében, de Isaac elmondta az igazat, ezzel magát juttatva a cellákba. A lánynak 7 napja maradt, hogy felélessze az emberek lelkiismeretét, és változást hozva a rendszerbe megmentse a szeretett fiút. Isaac a cellákban vár, erőt gyűjt és hisz. Martha viszont egyre kétségbe esettebb: az igazságot elferdítik, a bizonyítékokat manipulálják, és a politikai vezetés lejárató hadjáratba kezd ellene. Hiába próbál segíteni Eve, Cicero és Max is, Martha egyre fáradtabb és reménytelenebb. Még Patty őrült javaslatát is komolyan fontolóra veszi, mellyel talán megmentheti a szerelmét, de elveszti a jobb világért folytatott háborút.

Ha egy ötlet sikeres lesz… nincs senki és semmi, ami megállíthatná az írót, hogy a helyzetet kihasználva trilógiává fejlessze a történetét. Le a kalappal azok előtt, akik meg tudják ezt állni, és nem teszik tönkre a saját világuk azzal, hogy elnyújtják feleslegesen.

Kerry Drewery történetének első része, a 7. cella nagyon megnyerő volt. Érdekes volt a történet, szórakoztató és gondolkoztató is. A kamaszoknak, de a nagyobbaknak is tudott mit mondani. Egy olyan disztópia, ami nem is elképzelhetetlen. Nagyon vártam is a folytatást, mert annak olyan lett a vége, hogy zárásnak is elment, de maradtak nyitva szálak.

Meg is érkezett a 7. nap és nagyon próbálom benne azt megtalálni, amiért az első részt annyira szerettem. Nem volt ebben könnyű dolgom, mert fellépett a rétestészta effektus. Vagyis, Drewery nekiállt nyújtani. Olyannyira, hogy most tisztán érzem, hogy ez még nem a vége, ez csak egy átvezető kötet a trilógiává bővíthető sorozat 3. részére.

Bár van olyan vastag, mint az első rész, cselekményben negyed annyi. Plusz, ezt már nem találtam olyan izgalmasnak. Azok a tényezők tűntek el, melyek az elsőt izgalmassá tették: a társadalom bemutatása a börtönből, ahogy a lány szenved, miközben kirakósként egyre többet megtudunk arról, miért került oda, míg a párja igyekszik megmenteni. De most is maradt a fókusz a lányon, aki odakint nem tud mit kezdeni magával. Belekap ebbe-abba, de ez már nem olyan izgalmas és reménytelen is. Nincs rejtély, hiszen Isaac bűne az, ami kiderült a 7. cella végén, nincs meglepetés és rejtély.

Erősebb viszont a disztópia rendszer kritikája. Már nyíltan kimondják, és a szöveg valósággal a szánkba rágja az üzenetet. Ami jó üzenet, kamasznak valószínűleg fel sem tűnik majd a súlyozás, nekem azért sok volt. Nem jó az igazságszolgáltatási rendszer, mely nem foglalkozik az indítékokkal. Ha csak a tettet nézzük, kiveszik az emberiség a világból.

A mai világ fekete tükrét is bele tudom látni, ami még mindig tetszik. Hová fejlődhet az a világ, amelyben az igazságszolgáltatás valóságshow lesz? Már pedig a digitális mindennapok elvezethetnek oda, hogy ez a terület is műsor legyen, és a szenzáció eltompítsa az igazságot és manipuláljon megállás nélkül.

Martha és Isaac még mindig szimpatikusak, de rejtély és fejlődés nélkül unalmasak. Max izgalmasabb karakter ebben a részben, neki kell szembesülni egy titokkal és változni.

Drewery még mindig olvasmányosan is ír, csak sajnos, túlnyújt.

Remélem, hogy a zárásra valami eredetit és izgalmasat kitalál, mert ez gyengébb a vártnál.

7. nap - Mint ifjúsági: 80% elgondolkoztató, szerelmi szállal és kis akcióval. Átvezet a zárásba.

Szubjektíven: 65% ez lassabb, kevésbé érdekes. Már nincs meglepetés a karakterekben.

Kómás, újrakezdős, szerelmes.

Vale és Crawford igazi középiskolás álompár voltak, akik az érettségi után boldogan tervezték a közös nyarat és egyetemet. De nem értek haza: autóbalesetet szenvedtek. Vale felébredt utána, de Crawford kómába esett. A szép nyár helyett Vale mellette ül a kórházban. Felfigyel a lányra a nőcsábász Slate is, aki a nagybátyját jár be látogatni. Összebarátkozik a lánnyal, aki egyetemi kollégiumi társának a húga is egyben. A család beszéli rá a lányt, hogy az egyetemet ne adja fel, kezdjen bele! Itt újra találkozik Slate-tel, akitől még a bátyja is óvja. Slate egy lányt egy estére szed fel, nem kezd kapcsolatot. Vale mégis azon kapja magát, hogy egyre kevesebbet gondol a kómában alvó barátjára. Slate is viszonozni látszik az érzéseit, már boldogok együtt – ám egy kómából ébredés mindent összekuszál.

Ha valamit szeretek egy könyvben, az egy jó csavar. Legyen meglepő, döbbenetes, nyugodtan átírhat mindent, amit addig gondoltam. De könyörgöm: ne a levegőből jöjjön! Azzal elrontja magát az élményt, hiszen csak beleerőltetésnek fogom érezni. És miért írok erről?

Mert az Álmomban szerettelek hiába new adult, az egésznek a legfontosabb része a valamivel felén túl megejtett csavar. Amire utaltam feljebb: a kómából ébredés. Bizonyos vagyok benne, hogy nem azt értem ez alatt, amit most ki tudtok belőle találni. És direkt nem leszek világosabb, mert akkor lelövöm a poént. De akkor is! Derült égből villám az a csavar, és annyira betett nekem!

Addig egy korrekt new adult. Nem túl jó, nekem túl édes és szenvedélyes is, nagyon mese, de azért a dráma is benne volt, és hozta azt, amit a zsánertől várok. De jött az a csavar – egyáltalán, mióta divat az ilyen csavar a new adult, YA és romantikus világban? Meg kell állapítanom, itt és így, nagyon nem voltam vele kibékülve.

Én konkrétan fejezetekig nem fogtam fel, mi történt. Még most sem hiszem el, hogy így alakult a cselekmény, pedig már emésztem egy ideje. Egész máshogy lesz mese, mint addig. És utáltam, amilyen a fordulat után lett a cselekmény.

Akármiről akarnék írni, az a csavar felülírná a mondandómat.

Még a stílusnál is! Ahogy fentebb írtam, romantikus, szenvedélyes és nyálas a regény első fele. A második realistább próbál lenni, de a cselekménye annyival meseszerűbb nekem, hogy ez a kettő már eleve kizárja egymást. Itt nem, furcsa is nekem nagyon.

Vagy a szereplők! A regény első felében Slate a tipikus megjavuló rosszfiú. És tényleg volt honnan hova jutnia, ha regénybeli álomfiú is, volt fejlődése és rossz tulajdonságai is. A második felében? Marad a kész állapot, és már nem helyes rosszfiúból indulunk, hanem meg nem éretett álom pasiból. Ezt is visszaesésnek érzem.

Vale karakterét csak azért nem vesézem ki jobban, mert ő mindig egy mesebeli, elvarázsolt hercegkisasszony, aki semmi fejlődést nem produkál.

Mivel jobb nem jut eszembe, és nagyon nehéz úgy magyarázni a kiakadásom okát, hogy a csavart nem sejtetem, inkább elhelyeztem a regényt Abbi Glines más munkái mellett. Azt kell mondanom, tipikusan beleillik. Annyi a váltás, hogy ez az első, amiben ilyen csavart találtam.

Egy ponton, a csavartól már fáj is. Addig new adult regényként elment.

Álmomban szerettelek - Mint new adult: 50% olvasmányos, van dráma is, szerelem is, de az a nagy csavar sok(k).

Szubjektíven: 35% még az első fele ok, ha nekem nyálas is. De a vége… nem is értettem.

Sorozatgyilkosos, múzeumos, testvérharcos.

D’ Agosta hadnagy nehezen viseli, hogy barátja, Pendergast ügynök nem tért vele haza. Eltűnt, ki tudja, mi történt vele Itáliában. Gyámleánya, Constance ad át egy boríték a hadnagynak. Pendergast nagyon aggódott az öccse miatt, aki jelezte, hogy el fogja követni a tökéletes bűntényt. Minden nyomot összerendezett, és kéri a nyomozót, eredjen helyette Diogenes nyomába! Egy dátum, január 28 a nyom, Pendergast szerint a tett ideje. Egy hét van addig, miközben a múzeum egy nagy megnyitóra készül. A városban ráadásul különös bűnügyek sora zajlik: rejtélyes gyilkosságok, öngyilkosságok. Az álcában hazatérő Pendergast súgja meg, a meggyilkoltak az ő legjobb barátai – Diogenes mindenkit elpusztítana, aki fontos neki. Miközben megindul a hajsza, az idő és sürget és nem is sejtik, hogy Diogenes más vasat is tart a tűzben, amivel ellehetetlenítené a bátyját és minden tettét.

E kötet a sorozaton belüli első sorozat második darabja – így máris el kell mondanom, csak az tudja igazán érteni és élvezni, aki előtte elolvasta a Kénköves pokol című részt is! Összefügg vele nagyon szorosan, és bár a teljes Pendergast regényfolyamban el lehet igazodni a sorrend nélkül is, a trilógiában nem!

De megéri rászánni az időt, és valóban végigmenni a trilógián. A szerzőpáros megint egy erős kötetet tett le az asztalra, és minden eddiginél jobban éreztem Doyle szellemét is lebegni a szöveg felett.

Már nem egyszer fejtegettem, hogy személyiségében, képességeiben Pendergast mennyire Sherlock Holmes modern felfogása. A Diogenes trilógia kapcsán emlegettem azt is, hogy Diogenes személyében mennyire megteremtette az írópáros hősük nem Moriarty nevű ősellenségét is. Ugyanolyan zseniális, miközben ugyanolyan összetett is. A testvérpárrá tétellel ez a szerzőpáros még jobban kiemelte az ellentéteket, azzal, hogy sokkal jobban hasonlítanak is a karakterek. A kettejük játszmája, ahogy messze a többi ember szintje felett tevékenykednek, terveznek, és gondolkodnak, Doyle munkásságát idéző mestermunka.

Még mindig tartom, hogy nagyon izgalmas a teljes Pendergast család. Tekintve a pszichéket és a karaktereket is. Ebben a részben többet megtudhatunk a családtagokról, és a családban fellelhető bűnöző zsenikről. Én nagyon élveztem, és még sokkal többet is olvasnék róluk. Az is kifejezetten izgalmas, ahogy ez a múlt formálta a kötet testvérpárosát. Ahogy az egyik mindent megtesz, hogy kárpótolja az emberiséget az ősök bűneiért, míg a másik úgy lép méltóan az őrület nyomába, hogy tagadja is azt.

A gyilkossági ügyek is összetettek, mesterien tálaltak a kötetben. Nem akarom lelőni a poént, de a látszaton, az első megoldáson túl Diogenes mindig tartogat még egy csavart. Szinte semmi nem az, aminek látszik, és minden mögött van egy rejtett szándék is. Nagyon logikus, nagyon okos az egész, ami a regény végére válik igazán érthetővé.

A stílus is a megszokott minőség: olvasmányos, szórakoztató, miközben igényes is. Arról nem is beszélve, hogy most is van egy olyan plusz része a regénynek, amiből tanulni is lehet. (A múzeumos szál jelen esetben.) Nekem bejön a regény humora is, borzongtam, nevettem.

Tetszett a rész is, ahogy beépül a trilógiába, szintén. Folytatása követlezik!

A halál tánca - Mint krimi: 90% fordulatos, cselekménygazdag, érdekes karakterekkel és bűnügyekkel.

Szubjektíven: 95% bár a vége kissé csalódás, az oda vezető út nagyon izgalmas, lekötött.

Végzetes, szerelmes, boldogulós, életes.

Tess egy hónapra hátizsákos turista lehetett Európában, míg az egyetemi felvételi eredményét várta. Nagyon összebarátkozott egy Doll nevű lánnyal, és elvarázsolta őt Firenze. De hazatérve sorra érték a tragédiák: az egyetemre felvették, de vissza kellett mondania a helyét, hiszen az anyja hirtelen elhunyt rákban, és az iszákos apjuk nem volt képes gondját viselni a legkisebb gyerekének, a 8 éves Hope-nak. Gus a bátyja halálát próbálta kiheverni a családi, firenzei nyaraláson. Kiszúrt egy helyes lányt is, de sose sikerült megszólítania. Hazatérve sorra adja fel a vágyait, hogy a bátyja nyomdokaiba léphessen. Művész helyett orvos, a kedves Lucy helyett a dögös, nagymenő Charlotte. Éveken át majdnem találkozik ez a két ember, élnek és szenvednek, míg egyszer mindketten újra Firenzében találják magukat.

Túl sok minden jutott erről a regényről eszembe, talán a koncepció miatt. Ezek a majdnem találkozások, éveken át. Hogy az olvasó végig tudja, ők lennének a tökéletes pár, csak az élet mindig közbejön. Nagyon hasonlít a koncepció és a hangulat az Egy napra, amiből filmet is forgattak. De eszembe juttatta a Fény, amit elvesztettünk című romantikus drámát is, csak éppen az jobban szíven talált. Az Egy nap is.

Mi a különbség, ha ennyire egymást juttatják eszembe? Miért szomorodom el a Fénytől még most is, míg a Miss you friss élményként sem képes az érzelmeim megszólítani? Rájöttem, de nem vagyok biztos benne, hogy tetszik a következtetésem. A happy end. Az Egy nap, a Fény vége is szomorú. A Miss you ellenben megadja a rózsaszín szemüveget, amit nem is kér vissza. Ezzel elrontva a teljes addigi élményem. Pedig én happy end párti vagyok!

Csak éppen az egész regény szomorkás, vagy inkább keserédes. Ennek a két embernek nem jönnek össze a dolgaik. Egy-egy ponton már úgy olvastam, hogy vajon ebben a fejezetben hogy fog szívni a főszereplő? A családjuk, a barátaik, a karrierjük – tulajdonképpen semmi nem alakul jól nekik. A végére meg minden happy, mert végre egymásra találtak? Na, ne!

A két külön életút egyezik abban, hogy egy tragédia elviszi őket a rossz irányba. Tess az anyját, Gus a bátyját veszti el, és mindketten az elhunyt helyére kell, hogy álljanak. Áldozatokat hoznak. És hiába szívnak folyamatosan, értettem őket, sajnáltam, de éreztem valami nemeset is a legtöbb szenvedésükben. Mindig volt nekik valami, amibe belekapaszkodhattak, amiben megtalálták magukat, ha nem is ott és azzal voltak, akivel akartak. Valahol még sorsszerűnek is éreztem, hogy a nő, akit kényszerből vett el Gus, mert teherbe esett, amikor félreléptek és nem akarta elvetetni a babát, azzal lép le, hogy van valakije, bocs, de a gyerekeket meg magammal viszem.

Csúnyán fogalmazva Gus és Tess is balek. Akik mindig adnak, és nem magukkal törődnek. Hiába árnyalja őket Eberlen, ez a stigma a homlokukon ragyog végig. És sokadszorra juttatja eszembe, hogy jó embernek lenni iszonyat nehéz. Nemesnek mondjuk, és csak szenvedést kapnak érte. A happy end lenne a kárpótlásuk? De annyira nem illik a végére…

Nem nyálas, ez egy realista regény. A felváltva mesélt fejezetek mozgalmasak annyira, hogy ha izgalmasnak nem is, de érdekesnek tudom hívni. Korrektül van megírva is.

Látok benne jó dolgokat, le is kötött, de mégis, csalódottan tettem le.

Miss you - Mint romantikus: 70% sok dráma, realista, és mégis, mese is. Összetett, érdekes, nem nyálas.

Szubjektíven: 60% túl sok mindent juttatott eszembe, és rájöttem, nem tetszett a happy end.

Üdv könyvmolyok! Mit vesztek a héten?

Én továbbra is várom a Delta Vision fantasy folytatásait (Ködszerzet, Locke), már hetek óta csúszik. De lesz még:

- Amíg a halál el nem választ (krimi, General Press)

- A távolság relatív (Menő, ifjúsági)

- Hajdan varázslói (fantasy, Digitanart)

- A tűz hajója (fantasy sorozat zárása, Libri)

- Piri néni 2. (vicces, Book Galaxy)

- A tükörikrek (thriller IPC)

Szép álmokat, Feketerigó, a Sötét erdő, a Hiányzók és a Visszatérő végzet még mindig csúszik.

Nyomozós, sorozatgyilkosos, pszichoterápiás.

A rendőrség egy nyugtalanító felvételt kap: pár másodperces anyag, egy nőt lesnek meg rajta, aki éppen a harisnyáját veszi fel. Az otthonában hamarosan megtalálják a brutálisan meggyilkolt asszonyt. Újabb videó érkezik, újabb kilesett nő, és most sem tudnak segíteni. Nyomuk sincs, ráadásul a hazaérő, a felesége tetemétől sokkot kapott férj tönkretette a helyszínt, és vallani sem képes. Az ügyön dolgozó Margot a rendőrségi ügyekben rendszeresen segítő pszichiáterhez fordul: Erik a hipnózis segítségével fontos adatokat szerezhetne. Eközben a Joona családját fenyegető gyilkos holtteste előkerül, Joona végre hazatérhet, és bekapcsolódhat a nyomozásba. A gyilkosnak van egy terve az utána nyomozók ellen, és Joona lesz, aki felveszi a kesztyűt.

A skandináv krimik között nagy népszerűségnek örvend a Joona Linna sorozat, amely ezzel a résszel már öt résznél jár. Már maga a szerzősége is érdekes: Lars Kepler írói álnév, mely alatt egy író házaspár publikál együtt. Számomra mindig érdekesek az ilyen kétkezesek, mert elképzelni nem tudom, hogy lehet valamit ketten írni.

De úgy tűnik, nekik bejött, ezt mutatja a sorozat sikere is.

Azt sem tartom véletlennek, hogy ezzel a kötettel együtt az Animus újra kiadta a Hipnotizőrt is. Ami a Joona Linna sorozat első kötete volt, és amelyben a főszerep nem igazán a nyomozóé, hanem a segítségül felkért pszichiáteré, aki utána eltűnt a sorozatból, és most tért vissza, Lesben. Tulajdonképpen lehetővé tették, hogy az Erik Maria Bark krimik egyszerre a polcra kerülhessenek, aki lemaradt az első kötetről.

Az már a személyes megjegyzésem, hogy ezeket érzem a sorozat gyengébb pontjainak.

Mert számomra Bark negyed annyira sem érdekes, mint Linna. Bark valahol irritál engem. Igazából nem tudnám megmondani, mivel váltotta ki az ellenszenvem, de Bark orvosként és magánemberként is nehéz, érthetetlen nekem. Most ráadásul kapott a szerzőktől egy szerelmi szálat is – ami nagyon nem hiányzott nekem.

Gyakran éreztem úgy, hogy a krimi helyett Bark depresszív világába süppedünk. A skandináv krimik amúgy sem a vidám oldalukról híresek, de e szereplő körül még nyomottabbnak érzem a hangulatot. Linna sokkal több tragédián van túl, de az ő hozzáállásában és karakterében még sincs meg az a világfájdalom, ami annyira irritál Bark kapcsán.

Kriminek is volt már jobb Kepler regény. Valahol logikus a bűnös személye és indítékai, de még így is nagyon hirtelen, ahogy rájönnek az igazságra. Kevesellettem a nyomozást, a kihallgatásokat – még a nyomelemzés a legteljesebb, ami köszönhető annak is, hogy a tönkretett helyszín miatt onnan nem lehetett sokat várni.

Kevés volt Linna is, akitől a stafétát Margot vette át, aki szintén társ főszereplővé lépett elő. Kicsit beleleshettünk a magánéletébe, másabb energiákat mozgat ő, mint Linna tette. Még gondolkozom, mennyire volt nekem szimpatikus az alapja, de az tény, hogy több dimenziós figura, akinek a cselekményszálai többségében le is kötöttek.

Korrekt a stílus és a formátum is, még a depresszív hangok mellett is könnyű olvasni.

Nálam gyengébb tagja a sorozatnak, amiért a Linna helyett Bark vonalat okolom.

Lesben - Mint krimi: 75% sok szereplő, összetett cselekmény és csavar a végén, skandináv komorság.

Szubjektíven: 55% nem a fő szálat találtam érdekesnek, és Erik magánélete hidegen hagyott.

Nyaralós, úti élményes, kulturális, kiadós.

Szabó Magda sokáig úgy hitte, Ausztriánál többet nem lát majd Európából. A politikai rendszer, az anyagi helyzete is erre a hitre erősített rá. De a regényei külföldön is sikeresek lettek, és a kiadói rendszeresen hívták meg, hogy vegyen részt kint a munkálatokban, és konferenciákon is szerepelnie kellett. Így látta Londont, Párizst, Rómát, Moszkvát, kinyílt előtte a nyugat is a kelet mellett. Minden városban igyekezett beszívni a helyi életérzést, megélni az irodalmi élményeket igaziból is. Mindig volt egy folyó vagy a tenger, ami vezette az úton. A kulturális világ mellett, a történelmen túl a helyi ízeket kereste, miközben férje oldalán kisebb-nagyobb kalandokba keveredett.

Időrendben ez a korábbi, nem a Zeusz küszöbön. Olyannyira, hogy a Zeuszban maga Szabó utal erre a kötetére. Hasonlítja őket, ő maga leszögezi, hogy nem útleírást, útikönyvet készített, hanem útinaplót. Mégis, ezt hagytam későbbre az olvasólistámon. Görögország még vár arra, hogy megnézzem, de innen sok mindent kipipáltam már én is, kíváncsi is voltam, mennyire éreztem hasonlónak vagy másnak a városokat, mint Szabó Magda.

Mert, ahogy a Zeusz kapcsán már írtam, Szabó Magda kulturális, de elsősorban érzelmi oldalról közelít az utazásai helyszínéhez. Az a fontos neki, amit átél és érez. Valahol igaza is van: élményeket gyűjt, és nem pipákat, hogy ezt is, azt is látott. Átél, nem listáz.

Észrevettem magamon, hogy a könyv is éppen annyira tetszett, amennyire egyezett az érzékletünk. Nem titok, nekem Párizs a nagy szerelem. Szabó is elvarázsolódott tőle, pedig ő ellen akart állni a város varázsának – nem sikerült neki. Én meg se próbáltam, alig vártam, hogy elnyeljen a Párizs élmény. Imádtam a könyvben, ahogy visszaköszöntek a saját érzéseim. Nem egyszer éreztem úgy, hogy megfogalmaz olyanokat, amelyeket én is éreztem, de nem öntöttem szavakba.

De háborogtam, amikor a kedves helyeim megkapták a kritikájukat. Firenze, nekem talán ez a toszkán gyöngyszem a kedvenc olasz városom. Szabó nagyon nem szerette, és nem egyszer azon kaptam magam, hogy vitatkoznék vele, rávilágítanék, mi abban a szépség és gyönyörű, amit neki nem volt ideje felfedezni.

És eljutottam arra a pontra, hogy levonjam a következtetést, azért nagyon más korban élünk. Nekünk nem durva, hogy a turisták tömege hömpölyög, és ki vannak számolva a perceink, ami alatt egy kulturális élményt be kell fogadnunk. A mi világunk gyorsabb, és ebből Szabó Firenzében kapott csak ízelítőt, nem is bírta. Szegény, ma nagyon szenvedne…

A nyelvezete szokás szerint pazar, visz a szöveg és tele van megint szentenciákkal, bölcsességekkel, amelyeket érdemes begyűjteni, megfogadni. A kedvencem ki is írtam az Idézzünk rovatba – meglepetésemre a Jaffa ezt tette a borítóra is.

Ami új volt, de tetszett, az a játékos humor, amit a Szabó regényekben nem látok. Az írónőben viszont benne volt, és a lelkesedésével együtt jól esett olvasni.

Adott egy ötletet arra is, amit eddig nem csináltam, de most kedvem lett kipróbálni. Szabó irodalmi élményeket is a helyszínre visz. Nálam ez inkább filmekkel volt meg. Más kor…

A cselekmény itt se sok, de nagyon belevont mégis, megszólította a saját élményeim.

Hullámok kergetése - Mint útirajz: 90% élményszerű, életbölcsességekkel teli, kultúratudatos, igényesen megírva.

Szubjektíven: 85% amikor egybecsengtek az élmények, imádtam. A mást emészteni kellett.

Pszichológusos, századfordulós, gyilkosságos, nyomozós.

Reinhardt felügyelő új ügyet kap, zuhogó esőben siet a tetthelyre. A belülről szobájába zárt nő mellett búcsúlevél, szíven lőtték. De se a fegyver, se a golyó nincs meg. Minden nyom ellenére Reinhardt biztos benne, hogy az ismert spiritiszta Charlotte gyilkosság áldozata, és nem öngyilkos lett. Segítségül azt a fiatalembert hívja, aki elől elhappolta az utolsó bérkocsit a bűntény estéjén: Maxim Liebermann gazdag gyáros fia, kimagasló intellektussal, orvosi diplomával, az új ágazat, a pszichológia jeles művelője. Az ő észrevételei viszik egyre előrébb a nyomozást, fednek fel egyre többet Charlotte életéből. Közben Max a maga döntéseit is kénytelen meghozni: eljegyzi a szülei szerint tökéletes leányt, de akkor miért vonzódik egyre jobban egykori betegéhez, az orvosnak készülő angol lányhoz?

A történelmi krimi nagyon hangulatos műfaj tud lenni. Van benne a múlt egzotikumából és hangulatából, teret ad romantikus eseményeknek, és a bűnügy is nagyon el tudja vinni. A Gyilkos illúziók bennem felidézték Carr Kreizler sorozatát, ha olyan messze nem is megy el Tallis, mint amit Carr bevállalt.

Talán, ez a választott korszakukból és helyszínükből is adódik. A regény sem véletlenül a Monarchia krimik sorozatába került. A Monarchia magával hozza a boldog békeidők asszociációját, és egy olyan édeskés hangulatot, ami kicsit mű ugyan, de egy elveszett úri kor, egy naivabb korszellem rajza. Finomabb, ez lesz a jó jelző. Carr brutális, lelket tépő, míg a Monarchia krimik még a gyilkosságokkal együtt is kellemes hangulatot közvetítenek.

Tallis hősei nagyon szerethető figurák. Max magán hordozza a nagyok ismertetőjegyeit: olyan jó megfigyelő, és olyan következtetéseket tud levonni, amelyekről Sherlock Holmes alakja ugrott be. De társadalmilag is illusztris személyiség, egy vonzó agglegény, ami romantikus hőssé is teszi.

Hozzáteszem, pont a szerelmi értelemben vett romantika, ami nekem lehúzta a regényt. A nagyon tipikusnak és klisésének érzett szerelmi háromszög nagyon nem tetszett. Értem, női olvasóknak kell a románc, és az ilyen feszültséggerjesztés is, de nem tetszett a formája. A kor miatt itt eleve konzervatív, merev szabályok működnek férfi és nő között, amire rájön ez a dilemma azon, mi a szerelem… egy szimpla szerelmi szál elment volna, de ez a dilemma olyan beleerőszakolt, hogy csak zavarni tudott.

A krimis szálon tetszett a bűnügy. Eleve a zárt szoba rejtvény és annak feloldása. Klasszikus krimi elem, amit az áldozat szakmája dobott itt fel. Szeretem a bűvészes közeget, és a spiritiszta Charlotte ilyen világ szülötte. Jó arányban vannak a kihallgatások, Max révén a pszichológiai részek, és annak kezdetei, hogyan lettek egyre fontosabbak a tárgyi bizonyítékok is.

Bár 1902-ben játszódik, nem hiányzott nekem a mai CSI világ. Hitelesnek éreztem a krimi részt, korba illőnek, de a mi világunktól sem idegennek.

Frank Tallis olvasmányosan is ír, és megidézi azt a korszellemet, amit kicsit feljebb már fejtegettem. Ez egy kellemes krimis szórakozás, amihez illik a délutáni sütemény teával.

Kellemes, érdekes, tetszett, ha jobban is szeretem a Carr irányú sötétséget.

Gyilkos illúziók - Mint krimi: 80% jó a történelmi hangulat, a bűnügy érdekesen van tálalva, jó karakterek.

Szubjektíven: 75% a magánéleti bonyolítás nem tett jót a lelkemnek. Laszlo Kreizler light.

Színházas, ügyködős, karrieres, politikai.

Hendrik Höfgen karriert csinált: mindent elért, amit egy színházi ember remélhet. Ünnepelt színész és rendező, a Hatalom címekkel is bőven ellátta. Jól keres, szép és fiatal felesége van, még a gyengébb alakításai is vastapsot kapnak. De mi volt mindennek az ára? Hendrik mindig törtető volt, és semmit nem szégyellt a sikerért. Nevet változtatott, mert a Hendrik hangzása jobb, mint a születésekor kapott Heinz. Kommunistából náci lett, végignézte a halálát egykori barátnak és ellenségnek is. Hízelgett, játszott, vidékről felküzdötte magát Berlinbe. Tehetséges, de elvek nélkül. Első felesége elhagyta, nagy szerelmét maga űzte Párizsba, mikor a nő kevert származása gondot jelenthetett volna a Párt szemében. A csúcsra ér, és mégsem boldog. Tragédiája, azt sem érti, miért a kín.

Klaus Mann, már a szerző is megér pár sort. Szegény, többszörösen átkozott figura lehetett. Thomas Mann fia volt, és maga is író lett. Mondanom se kell, az apai árnyékból kilépni maga a lehetetlen küldetés. Zsidó volt a második világháború korszakában és német. Bár időben elmenekült a család, azért nem kérdés, hogy ez is egy átok. Végül, homoszexuális is volt. Egy újabb stigma. Nem is csoda, hogy egy olyan regény készült el általa, mint a Mefisztó.

Egy nagyon felkavaró, egyben zaklatott regény. Méltán maradt fenn, de nem jó olvasni. Túl sok minden van benne, ami birizgálja az ember komfort érzetét.

Itt van Hendrik maga, aki egyszerre tragikus figura és gonosztevő. Egyszerre tudom sajnálni és megvetni. Számára a karrier minden. A legnagyobb színész akar lenni, irigy mindenkire, aki sikeresebb nála. Nyal a Hatalomnak, helyezkedik és gond nélkül hátba döfi, aki nem tetszik neki. Ugyanakkor egy olyan férfi, akinek egy olyan nő kell, aki megalázza. Bár nem tesz bele Mann a regénybe direkt szadomazó jelenetet, ott van a sorok között. Utálatos figura, és mégis, szánnivaló is. Mert az hiányzik belőle, amivel felfogná a tettei súlyát. Ő nem egy tudatos gonosz, és ettől talán rosszabb is neki. Mekkora tragédia lehet, ha azért élsz, hogy mindenki szeressen és imádjon, de képtelen felfogni a tettei etikai súlyát és következményeit, nem érti, miért a megvetés.

Itt van a Hatalom leírása. Ahogy nagybetűvel írja, szinte személlyé teszi a szerző, kifejező. Karaktert ad neki, miközben fogalom. Egy kegyetlen, irgalom nélküli, erős, de érzéketlen massza, ami mindent magába nyel és megront. Valahol zseniális, de roppant felzaklató belegondolni és felfogni.

Eltaláltak a számunkra történelmi portrék. Nem lettek kiírva a nevek, de aki kicsit is otthon van a II. világháború és a nácik történetében, képben lesz Hájasról, a Sántáról és a Vezérről. Ez a módszer, megnevezés nélkül írni róluk, még egyetemessé is teszi a rajzukat. Miközben felismerhetjük benne az eredeti figurákat, jelképesek is lesznek, többek maguknál. A hatalom és a gonosz természetéről beszél általuk Mann.

A cselekménye is nyugtalanító. Nem olyan, mint egy sima botrányregény, annyira áthatja az a rossz érzés, ahogy Hendrik egyre jobban eladja magát, és a végére lelke sem marad. Mefisztó történet, de a színpaddal ellentétben Hendrik nem Mefisztó, hanem aki eladja magát neki.

A szövege is nehéz. Nagyon egy könnyű könyv, felzaklat, de ez egyben az értéke is. Hat.

Mefisztó - Mint dráma: 80% a náci birodalom hangulata, egy izgalmas karakter, etikai konfliktusok.

Szubjektíven: 65% nyomasztó, fájdalmas, de mélyen emberi. A nyelvezete is nehéz, súlyos.

Nyomozós, sorozatgyilkosos, bosszúállós, csoport dinamikus.

Helen visszatért a rendőrségre, amint bizonyították az ártatlanságát. Ugyan elgondolkozott egy új szolgálati helyen, egy tiszta lapon, de szereti a várost, és annyira bíznak most benne, hogy a főnöke munkáját is ő helyettesíti le. A csapatával szemben nehezebben áll vissza a régi kerékvágásba. Már csak Charlie, akiben feltétlenül bízik. Egy este zaklatottan motorozik, amikor egy testet talál az úton. Egy haldokló, lelőtt nő. Helen kötelességének érzi elkapni a gyilkosait. Akik nem állnak, újabb és újabb agyonlőtt áldozatot hagynak maguk után. Miközben Helen a csapattal is igyekszik zöld ágra vergődni, elkezdi meglátni, mi köti össze az áldozatokat. Vajon meg tudja akadályozni a még nagyobb ámokfutást?

Itt az újabb Helen Grace regény. Ez már szám szerint a hetedik. ÉS szerencsére arról tudok írni, hogy az utóbbi gyengébb rész után megint kaptunk valami ütőset, ami új vért vitt a sorozatba, ami megint nagyon le tudott kötni.

A varázsszó az időben rejlik. Pontosabban az időszerkesztésben. Arlidge most azzal játszik, amit a sorozatokban a 24 vitt sikerre. Nem ugrik nagy időtávokat, hanem szinte reálidőben követi le az eseményeket percről percre. Ez nagyon jó tempót ad a regénynek, és olyan részeit emeli ki, amelyeket szerettem korábban is, és itt még hangsúlyosabbak.

Nagyon eseménydús a regény – ha az előző részben lassúnak éreztem az ügy felvezetését, itt egyből benne vagyunk a közepében. A téma is tulajdonképpen egy ámokfutó gyilkos utáni hajsza, és ennek tempója, feszültsége a cselekményben és a regény hangulatában is benne van. Sietni kell, rohanni, mert minden perc életekbe kerülhet.

A klasszikus, krimis nyomozós részek is gyorsabbak ettől. Megvan a klasszikus kikérdezés, nyomgyűjtés, elméletek és a karakterek lenyomozása, csak minden sokkal gyorsabban.

Arlidge Helen Grace regényei, főleg a jobbak erős csavarokkal is szolgálnak. Most is vannak olyan meglepő húzások benne, hogy letehetetlen tőlük a könyv. Igaz, egynél-egynél a logikát hiányoltam. Bár, ha belegondolok, miért is akarok logikát találni egy ámokfutó bosszúálló tetteiben? A pszichés rugók a helyén vannak benne, ez fontosabb, minthogy vannak logikátlan tettei az olvasó meglepése és meghökkentése céljából.

A karakterek tetteinek okos, alapos pszichés felépítése feledtetni tudta velem, hogy már nem olyan brutálisak az ügyek, mint a sorozat elején. Ott tényleg volt olyan, hogy olvastam, és egyszerűen nem hittem el, milyen dolgokat ki nem találnak az emberek egymás kínzására. Ez ennél sokkal szimplább, kevésbé horror és fele annyira sem durva. De, ahogy említettem, amíg ez jó pszichológiával van kiváltva, nem panaszkodom miatta.

Arlidge megint tudja kicsit építeni Helen Grace személyét, és ami meglepett, a riporter Emilia lesz a másik, aki új színeket kap. Mindkettejük egy sötétebb oldala villan fel: Helen, aki nem tud megbocsátani, és büntet. Emilia, aki gátlástalanul megy a szenzáció után, de most megtépázták, vesztett az önbizalmából, és ez a gyilkos ad neki is egy személyes leckét.

Talán azért is szerettem ezt a regényt, mert megvan benne az egyensúly a karakterei, a dráma és a krimi között. Mindkettő hangsúlyos, pörög és még érdekes is.

Nem ez a sorozat legjobb része, de messze nem is a gyengébbek közé tehető. Korrekt, bírtam.

Szeret, nem szeret - Mint krimi: 90% fordulatos, gyors, üt a real time elbeszélés. A karakterek fejlődése érdekes.

Szubjektíven: 95% az ügy is tetszett, a regény tempója is, kellően más, mint az előző rész.