Gyerekrablós, rejtélyes, anya – gyerekes, megszállott.

Tessa élete kétszer omlott össze: elsőként, amikor az ikrei születésekor a kislányát elvesztette. De ott volt a fia, Sam, akibe kapaszkodhatott. Ám a kisfiú súlyos beteg lett, alig volt 3 éves, amikor a rák legyőzte. Tessa összeomlott, depressziós lett, végül a férjét is sikerült elüldöznie, aki tovább akart élni. De Tessa azt árulásnak érezte a halottjaikkal. Most kénytelen azt is elfogadni, hogy Scott új társat talált, gyereke lesz mástól. Kimerülten megy haza a kiürült házba, ahol egy 4 éves kisfiút talál. A neve Harry, és azt kérdezi, Tessa az új anyja? Az asszony helyesen akar cselekedni, bár beleszakad a szíve. Szól a rendőrségnek. Harry hazakerül az apjához, a sajtó Tessára támad. Mintha ő rabolta volna el a kisfiút. Tessa az igazság nyomába ered, és olyan titokra bukkan, ami mindent megváltoztat.

A női thriller történeteknek megvannak a tipikus fordulatai. Az egyik leggyakoribb a családon belüli erőszak: amikor a lányt valamely szerette rendszeresen bántalmazza és erőszakolja. Lehet ez a testvér, a szülő, a férj, de a család jó barátja is. Ahogy a bántalmazás skálája is széles. Van, akit lelkileg tesznek tönkre, mást testileg is.

A másik gyakori téma, amikor az anya elveszti a gyermekét – abban széles a választék, miért. Betegség, elrabolták, megölték. Ebbe a sémába illeszkedik Shalini Boland regénye is, amely egyszerre vegyíti is ezeket a szálakat, és ezekre építi a csavart is.

Ami különben egyszerre jó is, meg kiszámítható is. Nem eredeti, olvastam már ilyet, és vannak erős utalások is, hogy erre kell számítani a regény végére. Ugyan egy eredetibb zárlatnak jobban örültem volna, de még így is inkább ki vagyok békülve ezzel, mintha lenne valami eredeti, de nagyon légből kapott. Ezt felépíti az írónő, előkészíti, hihetővé teszi.

A regényben Tessa lelki útja a legfontosabb szál. Hogyan éli meg a gyászát, hogyan akar végre békét lelni, hogyan kezd el nyomozni. A szerző meg tudja írni az anyja fájdalmát, majd a megszállottságot, ami ebből nő ki. Mintha az igazság képes lenne arra, hogy begyógyítsa a múlt sebeit és megadja a továbblépés lehetőségét. (Boland úgy alakítja a történetet, hogy ez meg is történhessen.)

Hozzá képest a többiek kevésbé árnyaltak, egy-egy klisé megtestesítői. Az alapján válnak jóvá vagy rosszá, hogy Tessa szenvedélyével szemben hogyan reagálnak. Ben, aki segít neki és megérti, lesz a jófiú. Scott, aki továbblépett, és azt akarja, hogy tegye ezt Tessa is, negatív színezetet kap. Azonban egy-egy ponton képes megvillantani bennük többet a szerző, egy-egy jelenettel többé teszi őket a kliséjüknél.

A cselekmény lassan halad, a feszültséggel együtt gyorsul a regény végére. Ott már cselekszenek is a szereplők, nem csak megélik és átérzik a dolgokat.

Boland olvasmányosan is ír, könnyen olvasható, gyors fejezeteket írt. A leírások elsősorban a szereplők lelki életére terjednek ki, minden másban tömörebb és gyorsabb. Irodalmi mélység, humor nincs benne, de a célját így is eléri.

Emlékeztetett nem egy thrillerre, amit már olvastam. Volt közöttük jobb is, mint ez. Nem is lesz a kedvenc thrillerem, de egyszer olvasható, zsáneren belül korrekt darab. Akinek a női thrillerek tetszenek, jól ellesz ezzel is.

A titkos mama - Mint thriller: 75% feszültség, a végéig fokozva. A fordulat erős, a karakterek jól felépítettek.

Szubjektíven: 70% a végét ki tudtam találni, lehetett volna meglepőbb is! Tipikus női thriller.

Nyomozós, családi titkos, átverős.

Philip Marlowe detektív, akihez egy délután besétál egy csinos, de érzékelhetően veszélyes asszony. A szőke, fekete szemű Clare éppen a nyomozó esete, talán pont attól is, hogy olyan elérhetetlen a számára. Nem csak szép, de gazdag is, és természetesen férje is van. Azt akarja, hogy Marlowe találja meg a szeretőjét. Ugyan nem kapja meg a kért előleget sem, Marlowe mégis ráveti magát az ügyre. A nő az, akinek nem tud nemet mondani. Plusz, nem érti, miért állt össze egy ilyen nő egy olyan roncs alakkal, mint Nico volt. A férfi holtan kerül elő, Marlowe egyre elszántabban keresi az igazságot. Érzi, hogy valamit eltitkolnak előle, és ezt nem viseli jól. Bármibe is kerül, kiássa az igazat, ha ezzel közelebb vagy éppen távolabb is kerül Clare-től, aki a város egyik leggazdagabb családjának sarja.

Vannak olyan legendás nyomozók, akik sorozatokból és regényekből is ismerősek, akiknek a neve már szinte márkát is jelent. Poirot, Maigret, Sherlock Holmes is ilyen figurák. Ahogy Philip Marlowe is, akinek az örökségét viszik tovább napjainkban is. Ahogy James Bond esetében is, a jogtulajok rendszeresen kérnek fel egy-egy írót, hogy alkosson új történetet a hősnek. Ilyen regény ez is.

Eredeti Marlowe regényt nem olvastam, így nem tudom mihez mérni ezt a kötetet. Amit érzékelek, hogy hangulata van. Mint egy film noir. Ez az, amit a legvonzóbbnak találtam benne. Ugyanakkor krimi is, de ezt a regényt nem találtam jó kriminek.

Egyrészt, nagyon lassan haladnak benne az események, és nincsenek meg a logikai ívek. Pár lépést lehet érteni, mire hogyan következtet Marlowe, de vannak benne olyan nagy logikai ugrások, melyeket nem lehet megmagyarázni. Ilyen a vége is – behoz egy új karaktert a semmiből, érthetetlenül, még azt sem megmagyarázva, Marlowe honnan ismert rá. Volt egy olyan érzésem, hogy korábbi történetből ismernem kellett volna, de mivel Marlowe nekem új karakter, ezt nem tudhatom.

Másodszor, nagyon nincsenek benne olyan elemek, amit egy krimiben várnék. Marlowe elbeszélget pár emberrel, de ennyi. A bizonyítékok, a motivációk – amiket egy krimi szokott vizsgálni, itt nem olyan fontosak. Van Marlowe és az ő megérzése, de ennyi. Maga az ügy se teljesen tiszta: mit és miért is nyomoz a férfi? Eltűnt személyből gyilkossági ügy, majd hirtelen egy bűnbanda történései?

Az egyetlen, ami kristálytiszta és hangulatos, azok a használt noir elemek. A szereplők tipikusan megfelelnek a zsánernek. Van egy háttérben ügyködő rosszfiú, aki rángatja a szálakat. Van egy nyomozó, aki különc is, magának való is. Van egy nő, akinek a szépsége a fegyvere, és bajba sodorja a szereplőket. A regény rejtélyes, dohányfüstös hangulata. Ha film lenne, végig érezném rajta a szürke szűrőt.

A szerző stílusa is jó: ha a cselekmény unalmas is, ha nem is igazán krimi, a párbeszédeknek van stílusa. Még humora is van, ami egyszerre fekete és cinikus.

A tanulság is olyan tipikusan noir. Az igazság kiderül, egyfajta igazság is szolgáltatik, de boldog nem lesz senki és semmi. Az élet elég keserű.

Akinek a zsáner bejön, ez is tetszeni fog. Akinek nem jön be, ez se fog tetszeni.

A fekete szemű szőke - Mint noir krimi: 80% a történet szimpla, a megoldás légből kapott, de a hangulata megvan.

Szubjektíven: 50% a karakterek, a párbeszédek olvastatják, de a történet krimi része gyenge.

Túlélős, táboros, háborús, szerelmes.

Lale önként jelentkezett munkatáborba: azt ígérték, cserébe a családját békén hagyják. Mire észbe kapott, már egy marhavagonba vitték az ismeretlenbe, ahol próbálta tartani a lelket a többiekben. Auschwitz volt a célállomás, ahol foglyok lettek, miközben nekik kellett a tábor többi részét felhúzni. Lale megbetegedett, a többiek ápolták, és erre felfigyelt egy másik fogoly is. Meg akarta menteni, maga mellé vette tanítványnak. Lale lett a tetováló tanítványa, majd a tetováló. A lelke majd belehalt, de ezzel tudott segíteni a többieknek: a plusz ételből juttatott az éhezőknek, gyógyszert szerzett nekik, mentette, akit tudott. Egyszer egy fiatal lányra kellett egy számot felvinni, valami megfogta az arcában. A halál árnyékában Lale és Gita szerelmesek lettek, és már egymásért igyekeztek életben maradni.

Most jön az a korszak, amikor lassan elmennek az utolsó túlélők is. A generációváltás megtörténik, és azok a történetek, melyek nem lettek elmesélve, már nem is láthatnak világot. Az auschwitzi tetováló is ilyen okból született meg: a történet főszereplője, az igazi Lale már érezte, hogy közeleg az idejének a vége, és egy írónak elmesélte a történetét. Ezzel sikerült azt is elérnie, hogy a története fennmarad, és olvasható formába is került. Mert Heather Morris sokat tett azért, hogy a történet új életre keljen.

Egyrészt, nem adott neki dokumentumregény jelleget. A tényekből írta, de regénynek. Regényszerű a cselekménye is, de a felépítése is. A jelenetek, a párbeszédek, az egész körítés. Nem a dátumokon, nem a tényeken van a hangsúly, hanem a történeten mögötte.

Morris ívet adott az egész regénynek: kiemelte Lale karakterét, és az ő túlélése lett a fő szál. Onnan indul el, hogy a tábor felé tart, és a vége, ahogy kikerül onnan. Közbe beépíti a múltat és a jelent is, megtudjuk, ki volt ő előtte, és ki lett utána. Teszi mellé a fontos szereplőket, akik hatással lesznek Lale életére. Ez lehet akár a tábor egy hatalmaskodó őre, de a lány is, akibe aztán bele is szeret a főszereplő. Én kifejezetten szerettem a regényben, hogy nem faragott belőle sem szerelmes regényt, sem nagy drámát. Kicsit van benne mindkettő, de igazán egyik sem.

Izgalmasan tálalja azt a kérdést is, mikortól lesz valaki kollaboráns. Mennyit lehet megtenni a túlélésért, anélkül, hogy átállj a másik oldalra? Morris nagy együttérzéssel viseltetik a szereplőkkel, és meghúzza a határvonalakat. Amíg a saját életed teszed tönkre, amíg magad adod fel, az együttérzés hangja szólal meg a könyvben. Együtt tud érezni a lánnyal, aki a táborvezető szeretője lesz, mert így neki kell elviselnie a kegyetlen bánásmódot és a megvetést, nem másnak. Tud segíteni így a barátnője szerelmén, ez az egyetlen, amit kérni fog magáért cserébe. Igyekszik átadni az érzést, ahogy Lale küszködik azzal, hogy valamilyen szinten segíti a nácikat, miközben az ellenségük.

A történet stílusa is regényszerű, olvasmányos lett. Az utóhangok, a történelmi tényanyag beszúrása töri meg kicsit a ritmusát, de akinek ez nem fontos, nyugodtan ki is hagyhatja, és akkor teljesen lehet regényként olvasni.

Az ilyen történeteknek nem szabad elvesznie. Ha valakit nem is érdekel a történelem, saját jogon is, mint emberi történet, érdekes tud lenni.

Az auschwitzi tetováló - Mint életrajzi: 80% regényszerű, tényalapú. Direkt szentimentális, oldva a kegyetlenséget.

Szubjektíven: 75% tetszett, hogy regényszerű, olvasmányos. Egy történet a sok közül.

Visszaemlékezős, bécsi, szerelmes, felnövős.

A fiatal Magdaléna még nem járt a szülővárosa határain túl. Ám az iskolában minden írópályázatot megnyert, így az első helyekből szép összeget sikerült összeszednie. Az édesapja ötlete volt, hogy a nyelvtudását csiszolni a pénzből utazzon ki Bécsbe egy nyárra. Egy otthonba jut neki szállás és az ellátásáért cserébe dolgozhat is ott. Magdaléna kiment, és egyre bővült az élete köre. Ahogy szabadnapjai lettek, felfedezte magának Bécset. Az egyik barátnőjének fiútestvérében szerelemre is lelt. Ugyan látszólag semmi közös nem volt a vegyész Gerhard és az író Magda között, mégis eljegyzés lett a dologból, melyet csak a kitörő háború tudott elszakítani.

Szabó Magda fiatal éveiről sokáig készült írni, a közönsége is nagyon várta a Für Elise folytatását, mely az írónő lánykorát dolgozta volna fel. De maga Szabó Magda is utalt rá más könyveiben, hogy nem szeret erről az időszakról írni vagy beszélni. Így hiába minden sürgetés, várás és ígéret, csak nem akart a mű megszületni. Ugyan a bevezető és egy fejezet elkészült belőle, de a téma tologatása és a halál miatt kész már soha nem lesz.

A kiadó azonban úgy döntött, hogy rekonstruálják, mi lehetett volna. Mivel a két meglevő fejezet nem kiadható, egyéb anyagokkal dúsították fel a történetet. Felkértek más írókat, hogy írjanak hozzá. Karafiáth Orsolyát például, aki egy újabb fejezetet tett hozzá, külső elbeszélővel, más szemszögből, más tartalommal, mégis szervesen a témába maradva.

Belekerült egy interjú az írónővel, aki Bécsben mesélt magáról, a terveiről, és az emlékekről, amiket aztán már nem tudott regényben megírni.

De a kötet részét képezi egy Murber Ibolya tanulmány is, mely a várost hívatott közelebb hozni az olvasóhoz. Ha egy bécsi útikönyvet nem is helyettesít, de megteremti azt a miliőt, amibe az írónő is beleszeretett lányként, és amiért Bécs lett a menekülő városa az életében.

A gesztust tudtam is értékelni, tényleg leképezett valamit, hogy mi lehetett az, ami végül nem került megírásra. De mégse tudom igazán szeretni a Magdalénát, mert túlzottan töredékesnek éreztem végig. Nincs egy történeti ív, amire a különféle részleteket felhúzzák, nehéz logikát találni abban, miért így követik egymást a részek.

Arról nem is beszélve, hogy nincsen sok cselekmény. Ez mondjuk a Szabó Magda történetekre is igaz, de ő mindig beletett valami olyan lelki mélységet, amivel tudta pótolni a kevesebb cselekményt. Lélekben sok volt, ami történetben kevés. Ezt ez a kötet nem tudja megtenni, és nem is nagyon próbálkozhat ilyen mélységekkel. Egy verset tettek bele – de hogy érhetne fel egy vers azzal a lélektani mélyutazással, amit Szabó Magda meg tudott írni?

De ha már a hiányérzeteimnél tartunk, egyet még muszáj megemlítenem. Volt egy rendelkezésre álló forrásanyag, amit bele is tettek a kötetbe. Egy Szabó Magda novellát, az interjút, más munkákat. De ezeket többször beidézik máshol is, kiegészítve az ott megírt szöveget. Engem ez kifejezetten zavart, mert utána egyben is benne voltak ezek – így olyan érzésem volt, mintha be akarnának csapni azzal, és nem mellesleg lapszámot is növelni, hogy ugyanazt a novellát belenyomják kétszer, csak egyszer részleteibe, egyszer egészben.

A gesztus és az ötlet dicséretes, de a kivitelezésért nem voltam oda. Jobb szerkesztést!

Magdaléna - Mint memorandum: 60% összeszedetten egészít ki egy kezdeményt, sokszínű töredék.

Szubjektíven: 30% az ismétlések zavartak, és történetszerűen jobban tetszett volna.

Családi titkos, csalós, követős, gyilkolós.

Autumn saját múltja rossz emlékekkel van tele, így idegeneket követ az interneten, és belőlük alkotja meg az aktuális személyiségét. Egy személyhez tér mindig vissza: Daphne csodaszép, helyes férjjel és gyerekekkel. Autumn biztos benne, hogy a legidősebb, Grace az ő lánya, akit kényszerből adott örökbe. Követi őket minden fórumon, így vesz részt a lánya életében. Még egy Ben nevű sráccal is összejön, mert ő a kertszomszédja Grace családjának. Amikor bébiszittert keresnek, Autumn lecsap. Nem is sejti, hogy a csodás látszat alatt milyen titkok lappanganak Daphne házasságában. Az asszony már kezd beleőrülni a tökély hajszolásába, miközben a férje csalja, Grace betegesen furcsa, ő maga a drogokhoz menekül. Autumn igyekszik helyre tenni a dolgokat, de ezzel még nagyobb lavinát indít el.

Egy újabb női thriller a listán – úgy tűnik, egyelőre nem kopik a népszerűségük, mert kb. minden 10 kiadott thrillerből 8 simán belefér ebbe a kategóriába. A bántalmazott nők, a zárt ajtók mögötti családi rettenet kapott Minka Kent személyében egy újabb megéneklőt.

Nem kiemelkedően jó a regény, de a korrekt jelzőt nyugodtan meg lehet neki adni.

A története érdekes, és olyan dolgokat piszkál, amelyet a női olvasók át fognak tudni érezni. Az anyaság, az anya – gyermek közti kapocs és a házasság a fő témái. Nem mondhatnám, hogy bármelyikről is túl jó képet festene, hiszen ez egy thriller. Úgy működik a zsáner, hogy sok a diszfunkció. Akad itt abból bőven. Megcsalás, titkok, bántalmazás. Újat nem mond a szerző a témában, nem is megy úgy bele, mint egy Paula Hawkins történet. De annyira azért kegyetlen, hogy elgondolkoztasson.

Amit én sajnáltam, hogy abból nem lett semmi kihozva, milyen elrontott Grace. A 10 éves kislány, akiben benne látom egy pszichopata kezdeményeit. Ahogy levágja a húga haját, ahogy lopkod – ott láttam veszély potenciált, de aztán az írónő nem vitte tovább e szálat.

Helyette azt veszi nagyító alá, hogy a két anya a családja védelmében egyre messzebb elmegy, egyre jobban torzul a személyiségük. Lehetne vitatkozni, a végére melyikük a betegebb. Kent szépen leköti mindkét folyamatot, és lelkileg jól felépíti a két nőt. A többiek nagyon vázlatosak mellettük, de nem is ők a lényeg.

A regénynek pörgő cselekménye is van, nem csak lelki folyamatok. Még a leskelődést is sikerül izgalmasra megírnia a szerzőnek, majdnem azok voltak a kedvenc részeim, amikor Autumn leselkedik valamely formában. Aminek társadalmi üzenete is van: hogy hazugságot építünk maguk köré az interneten is, és ez mennyire nem egészséges. Se annak, aki a hazugság buborékban próbál túlélni, se annak, aki csak kívülről látja, irigyli, noha eleve nem létező és elérhetetlen, amit igazságnak hisz.

Kent stílusa is korrekt. Nincs mélysége, de könnyen olvasható és szórakoztató. A feszültséget meg tudja teremteni és tartani is, ahogy a megszállottság hangulata is átjött.

Egy korrekt thriller igényel egy korrekt csavart is a végére – Kent mindkét szálon igyekszik ezt szállítani. Szerintem Autumn esetében sikerült is, az meglepett. Daphne meglepetés vége inkább csak erőltetettnek hatott.

Nem szerettem meg benne senkit, de utálni jól lehetett őket. Korrekt thriller, lekötött.

A leskelődő - Mint thriller: 80% fordulatos, cselekményben gazdag, a szereplőket lelkileg is kibontó.

Szubjektíven: 75% korrekt. Olvasmányos, jól utálható szereplőkkel, meglepett a vége.

Kalandos, harcos, múlt kutatós, mitikus.

Isaiah elvesztette a józan eszét, elárulta minden társát és a hitét. Már csak a világ végét akarja elhozni, Ragnarök kezdetét, hogy aztán valami új jöjjön létre. Már megvan hozzá két darabja az Édenszigonyból, az utolsó penge hiányzik már csak, és nála van Sean, akinek az őse rejtette el a kérdéses részt. Míg a fiú ősének, a viking Styrbjörn emlékeit térképezik fel, az orgyilkos Griffin és a templomos Victoria egyezséget kötnek a legyőzésére. A gyerekek egy része a viking ősök emlékeiben kutat a szigonyért, a másikak az emberiség ősi toposzaiba merül el, választ keresve arra, hogyan tudnák elpusztítani a szigonyt és semlegesíteni az erejét. Egy végső csatában pedig eldől a világ sorsa.

Az Assassins Creed is már kész univerzumot épített magának. Ami egyetlen játéknak indult, lassan már az egész világtörténetet lefedő játéktérré nőtte ki magát. Rendszeresen jönnek a kísérő regények az újabb játékok mellé – a legutóbbi éppen a rend eredetével foglalkozott az ősi Egyiptomba. A filmes debütálás ugyan csalódást keltő volt, de most egy sorozat van tervben. Merjek reménykedni?

Az istenek végzete pedig zárja az orgyilkosok kamaszokat célzó fejezetének első részét. Eddig nem nagyon voltam oda érte, túl gyerekesnek találtam és elég butának az alapötletet, de a trilógia zárására összekapta magát a szerző.

Konkrétan, ennek a története a legérdekesebb és a leginkább regényszerű. A múlt a vikingek korába repít vissza, egy háborús időszakba. Styrbjörn a bosszút kereste, amiért a nagybátyja – egyben a király, Erik – végzett az apjával. Közben szerelmes lett, csatákat vívott és úgy került kapcsolatba az Éden darabbal, hogy nem ismerte fel annak jelentőségét. Nekem sokat dobott is a történeten, hogy abban a korban nem az orgyilkosok és templomosok közti viszályra volt téve a hangsúly, sokkal inkább a szereplőkre. Olyan arányban is keverednek a múltbeli részek a jelennel, hogy regény a regényben technikával összeállítható belőle egy saját, izgalmas történet. Ahogy a többi gyerek őseinek nézőpontjával kiegészül a viking herceg története, egy saga éled újjá – sajnos, messze nem olyan végkifejlettel, mint a Sigurd saga.

A jelen is sokkal jobban befogadható. Kevesebb benne az akció, de tudja a gyerek hőseit úgy árnyalni, hogy lehessen velük azonosulni. Kevésbé gyerekesek, de attól még gyerekek, csak már nem érezni olyan butának a szituációt, amibe kerültek.

Annyira különböznek is, hogy a többféle olvasó is kedvencre lelhessen közöttük. Azért érezni, kik a kivételezett helyzetben levők, mondhatni az írói kedvencek. Sean, Owen és David – a többiek hozzájuk képest hátrányba kerültek.

Ami még tetszett a regényben, és szerintem nagy ötlet, beküldeni a gyerekeket a toposzok világába. Még irodalmilag is érdekes, milyen közös elemet és hogyan keltett életre a szerző. A kedvencem a Kutya, az ember barátja és segítője. De volt itt Út, Csúcs, Vándor… intellektuálisan sokat dobott a regényen, és mondhatni, így tanított is valamit.

A stílusa még mindig darabos egy kissé, főleg a jelenben, de a viking szál és a toposzok világa egészen olvasmányos lett, befogadóbarát.

Ennek a kamasz sorozatnak messze ez a legerősebb része, de a megértéshez kell az előzmény!

Az istenek végzete - Mint ifjúsági: 70% regényszerűbb, mélyített, de még gyerekkarakterek, erkölcsi kérdéses.

Szubjektíven: 60% kezd felnőni ez a sorozat is. Jobb a múlt, a jelen is kalandosabb. Alakul.

Nem az a legrosszabb, amit egy ember ellen elkövethetsz, hogy elveszed az életét, hanem ha elveszed tőle azt, amiért él. (Nesbo: Nemeszisz)

• Hát nézd meg, ezen a hajón több étterem van, mint a te szülővárosodban!
• Három étterem van rajta, Michel – mondta Rozika néni az imént kapott információs anyagot tanulmányozva. – Van egy egzotikus, egy klasszikus és egy vegetáriánus.
• És hol adnak egy jó sört? (Kertész: Panthera 3.)

Így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk… (Örkény: Anyu)

• Te bizonyára Mrs. Cavendish öccse vagy.

Úgy kikerekítette a szemét, mintha a színpadon lett volna.

• Bizonyára?
• Vagy legalábbis rokona. Melyik vagy, az elkényeztetett kiskutya vagy a fekete bárány?

A nagy háborgásban vagy két centivel feljebb emelte az orrát.

• A nevem Edwards, Everett Edwards. Egész pontosan Harmadik Everett Edwards.
• Úgy érted, már volt belőled kettő? (Black: A fekete szemű szőke)

• Tuti, minden bulinak te vagy a középpontja – közölte Christopher, mire Jack elvigyorodott.
• Az a bulitól függ. Ha ásók is vannak, akkor az a buli az életem, halálom és újjászületésem. (McGuire: Minden szív kaput nyit)

A szerelem az, ami összehozza az embereket, Lucy. De a vér, a verejték, a könnyek és a kemény munka az, ami összetartja őket. (Williams: Csattanás)

Kalandos, más világos, utazós.

Vellitt Boe matematikát tanít egy kollégiumban, lányoknak. A kedvenc tanítványa a kivételesen okos és csinos Clarie Jurat. Egy este azzal keresik meg a tanítványai, hogy Clarie megszökött egy fiatalemberrel, akit egy egyetemi versenyen ismert meg. Ráadásul a fiú egy álmodó, aki haza akarja vinni magával a lányt. Vellitt egykor nagy utazó volt, és eléri, hogy ő eredhessen a szerelmesek nyomába. Hogy Clarie átjusson, egy álomkapuhoz kell menniük. Vellitt a nyomukba ered, és egy macskával együtt szeli át az álomvilágokat, melyek felidézik benne az ifjúságát, a sok kalandot és régi szerelmeket. A célnál azonban azzal szembesül, hogy az istenek káoszt és pusztítást akarnak – csak ő akadályozhatja meg mindezt, ha átlép a valóságba és onnan hozza haza a lányt.

A fantasy egyik leggyakoribb zsánere a más világok létezése a mienk mellett, és ezek kapcsolatai. Múlt héten olvastam a Minden szív kaput nyit című kisregényt, ami ugyanezt a témát boncolgatta nagyon kalandosan és mesésen. A Fumax egy másik kisregényt is megjelentetett, ami szintén más világokkal foglalkozik, de teljesen más, mint a Minden szív.

A Vellitt Boe egyszerre sokkal kevesebb is, meg több is. Egy teljesen más nézőpontból van megírva, ami a történet nagy ötlete. Az ilyen más világos történetekben általában a főszereplő otthona a mi világunk, és innen indul el másfelé. Gyakran haza akar jutni, mint Blake Crouch Sötét anyagában. Vagy a Sliders, ahol évadokon keresztül keresték a hazavezető utat. A Vellitt Boe mindezen azzal csavar, hogy itt egy másik világ az otthon.

Kij Johnson eléri azt, hogy a mesevilág, vagy inkább mágikusnak lenne jó neveznem, érződik a valósnak, a normálisnak. Ahol minden relatív, istenek uralkodnak a létezők felett és játszanak velük kényükre-kedvükre. Sötétebb ez a világ, nehezebb, de el tudjuk fogadni, annyira ez a realitása a szereplőknek. Akiknek a mi valóságunk tűnik mesének és hihetetlennek.

Nagyon élveztem is, hogy ezzel el tudja érni azt a szerző, hogy olyan dolgokat, melyeket maguktól értetődőnek veszünk, és már régen elfelejtettük értékelni, megtelnek varázslattal. Mint a csillagos ég.

A kisregény leírásokkal teli, hiszen a történet egy utazás, és Vellitt társa benne egy macska, akinek ugyan beszélhet, de kétoldalú kommunikáció kialakulására nincs esély. A tájak,a  különféle lények, ezeknek a világoknak a dinamikája viszont van annyira érdekes és jól kitalált, hogy nem zavaró, hogy a cselekmény hiányát ezek megismerése váltja fel.

Kevés szereplőt vonultat fel a regény, de a két női alakot szépen sikerül neki kibontani. Mindkettő utazik, mindkettő megtud magáról dolgokat, és mindkettő változik is. Vellitt esetében egy egész életút sűrűsödik össze, ahogy a kalandvágyat felváltotta a megelégedés és öregség, a tűz kihunyása. De egy új kaland elég, hogy valami feltámadjon a régi énből, és rádöbbenjen, hogyan lelt otthonra. Clarie ezzel az úttal világlátott lesz, és cselekvővé lép elő addig puszta szemlélődőből. Engem kifejezetten érdekelne is, hogy áll neki az álomvilágot megreformálni, de a kötet pont ott ér véget. Mert ez Vellitt története elsősorban, nem az övé.

Helyenként lírai, tele van fantáziával. Jól működő fantasy, bár lenne kalandosabb kicsit!

Vellitt Boe álom-utazása - Mint fantasy: 80% eredeti, szépen megírt, vizuális kisregény. Kitárja a létezés kapuit.

Szubjektíven: 70% elgondolkoztató, de cselekmény szegény. Ahol érdekes lenne, ott a vége.

Szerelmes, kapcsolatos, féltékenykedős, bizalmas.

Jude és Lucy legyőzték a közéjük álló akadályokat, és már stabil párként járnak az egyetemre. Jude lelkesen tapsol Lucy balett előadásain, ahogy Lucy is rajongóvá változik az egyetemi focicsapat meccsein, ahol az ő barátja a helyi csapatkapitány. Szenvedélyesek, testileg is egyre tovább mennek, most semmit nem akarnak elrontani. De a zöld szemű szörny felüti a fejét: Jude bárkinek beverné a fejét, aki a barátnőjére mer nézni. Lucy is nehezen viseli, hogy a hajrá lányok kapitánya, a dögös Adriana nem is titkoltan le akarja csapni a kezéről a barátját. Lucy belemegy a játékba, és akaratlanul is megbántja ezzel a barátját. Mert kénytelenek szembenézni azzal, hogy hiába a nagy szerelem, ha nincs köztük feltétlen bizalom. Képesek megmenteni magukat, újra?

Ti nem érzitek nagyon mesének, amikor az egyetem – a new adult regényekben ez a fő helyszín, nagyon ritkán idősebbek annyival a karakterek, hogy már dolgozzanak – legjobb partija, aki számolatlanul vágta gerincre az érte epedő lányokat, egy lány hatására átmegy papucsba? Mégis, melyik bolygón? Most nagyon az agyamra ment ez a mese.

Meg lehet írni különben ezt jól is, Jamie McGuire el tudta velem hitetni, hogy Travis változni kezd Abby kedvéért. De ott Travis nem lett más ember, csak elkötelezett a kapcsolatában. Nem lett a lány papucsa. Jude viszont ki lett herélve azzal, hogy most Lucy a barátnője. Csöpögős, mint a legnézhetetlenebb szappanopera. Könyörgöm, a nyakában hordja az eljegyzési gyűrűt, hogy a tökéletes percben megkérhesse a barátnője kezét! Folyton bizonygatja, mennyire szereti, és nem kell neki más. Lesi a lány kívánságait, és az egész regényben megszámlálhatatlan gesztust tesz a lány felé. Egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ilyen gyökeresen megváltozott a személyisége! Amitől különben unalmas is lett a figura. Már nem csak ő a legdögösebb, de a leghűségesebb és legjobb is. Ó, persze!

Lucy pedig az agyamra ment. Nyavalyog, szenved a nagy semmin. Annyira nem bírom az ilyen szereplőket! Miss Tökély világába hogy is lehetne igazi dráma?

Mert az egyetlen jelentős konfliktus, ami közéjük tudott állni, már meg lett oldva. Végig éreztem, hogy a szerző vért izzad, hogy valamit közéjük állítson. Eltúlzottak a féltékenységi jelenetek, de a sokat emlegetett hullámvasút is belemagyarázásnak tűnik. Gyakran nem is értettem, mire céloznak vele, mert imádják egymást, megvannak együtt, és csak erőltetett konfliktusok vannak kettejük között.

Megvan a sokat emlegetett nyál cselekményminta is, különben. Már tudjuk fejből, nem igaz? Boldogság és szerelem, aminek egy félreértés véget vet. Szenvedés, majd egy nagy gesztussal békülés és még nagyobb boldogság. Le se tudom írni a fintorom, amikor a zárást olvastam. Egy hatalmas klisé és akkora mese is!

A new adult regényekbe kell a dráma, a nagy titok, a fájdalom is. Attól lesz több mint egy szerelmes regény. (A karikás tartalom miatt pedig a YA-ból nőtt ki.) Ez veszett el ebben a történetben, és nekem nagyon hiányzott is. A szerelmi rész túlzóan benne van, de miért nincs igazi dráma? Ez az erőltetett féltékenység és túl nagy érzelmek, röhejes.

Az első részt se sorolom az erős new adult regények közé, de ez még annál is gyengébb.

Csattanás - Mint new adult: 50% sok románc, minimális dráma mondvacsinált konfliktusokkal.

Szubjektíven: 20% már a szereplőket se tudom bírni, sokat nyavalyognak! Erőltetett!

Rejtélyes, fenyegetett, eltűnt személyes.

A nő mindig is jó színésznő volt. Lopott és hazudott – egyszer rajtakapták egy üzletben, a rendőrséggel fenyegették. Egyik megszokott trükkje sem jött be, nem láttak benne többet egy szánnivaló szemétdarabnál. Ekkor jutott eszébe, hogy a legutóbbi barátja szerint kísértetiesen hasonlít egy 11 éve eltűnt lányra. Végső mentsvárként azt mondja, ő a 11 éve elrabolt Rebecca, aki végre meg tudott szökni. A rendőrség ugyan gyanakszik, de Rebecca ikertestvérei és szülei hisznek neki, ösztönösen védeni kezdik. A nő hazamegy velük, játssza a szerepet és kezd összejönni Rebecca egyik gyerekkori barátjával. De a fenyegetés, ami a kamasz Rebecca feje felett lebegett, most őt kezdi el nyomasztani. Valaki figyeli, valaki ártani akar neki. Rá kell jönnie az igazságra, mielőtt Rebecca története megismétli önmagát.

A Tericum Kiadó Lélekvesztő sorozata pontosan olyan regényeket tartalmaz, melyeket már elkereszteltem női thrillernek. Ezekben általában egy sebzett női karakter a főhős, akinek sok mindent kellett elviselnie olyanoktól, akiknek védelmezni és szeretni kellett volna. A terror ugyan ölt fizikai formát is, de még erősebb a lelki része. A lelkizés, ahogy a sorozat címe is sejteti, különben sem áll távol a regényektől. A lelkekbe akar kulcsot adni.

E jellemzőket szépen fel lehet írni a Hasonmás mögé is. Itt is az egyik főhősnő egy olyan lány, akit a családi otthonban érnek sorra a traumák. Itt is fenyegetettség van, és az írónő ezt lelki oldalról közelíti meg. Nem a cselekmény az elsődlegesen a fontos, hanem a szereplők lelki útja, néhol fejlődése és a fenyegetettség megélése.

Szerencsére Snoekstra azért cselekményt is ír, ha lassan is, de történnek dolgok a történetében. Ahogy a Rebecca helyét átvevő nő veszélyesen közel kerül a lebukáshoz, egyre erősebben fenyegetik is, lépéskényszerbe kerül, és a cselekmény is gyorsul. Ha izgalmas akció nem is kerekedik ki belőle, alakulni kezdenek az események.

Érdekes az is, hogy e nő nem kap nevet. Ettől személytelenebb, és még nehezebb azonosulni vele. Pedig ez amúgy is nehéz feladat, mert nem egy jó emberről beszélünk. Nekem kifejezetten ellenszenves alak volt, aki másokat kihasználva próbálja fenntartani magát. Nem egy stílusos szélhámos, azt a zsánert még bírom is, hanem az a típusú ember, aki kullancsként telepszik rá a társadalomra és a normális emberekre. Mondanom se kell, nem hullattam volna könnyeket, ha a gyilkos elkapja és átsegíti a másvilágra.

De van egy másik hősnő is, az igazi Rebecca. Váltakozó fejezetekben a múlt is megelevenedik, az a 16 éves lány, akinek 11 éve nincs nyoma. Ő sem egy ártatlan virágszál, de neki a rosszaságai mellé jó tulajdonságok is jutnak.

A két rész közül a múlt a jobb – ott erősebb a thrilleres feszültség, és ott van egy olyan karakter, akinek a túlélésért drukkolni is lehet. A két idősík lassan kiadja a válaszokat együtt, és Snoekstra mer olyan véget írni neki, ami happy end is, meg nem is. Mondhatni, életszerű azzal, hogy mindenki el is nyeri a büntetést, meg nem is.

A stílusa nem rossz, könnyen olvasható és világos. A sejtetései, a baljós hangulat fokozható lett volna, de a műfaj kereteibe szépen elfér így is.

Nem a kedvenc részem a Lélekvesztő könyvek közül, de egyszer el lehetett olvasni.

Hasonmás - Mint thriller: 65% jó alapötlet, nincs is túlírva. De kevés a szimpatikus szereplő és a rejtély.

Szubjektíven: 55% hiányzott a félelem. Senkiért nem izgultam, inkább ellendrukker lettem.