Családos, karakteres, öregkori, lélekbe tekintős.

Az idős úr egyedül marad a felesége halála után, magányát egy kutya oldja fel. Miatta kezd a szomszédokkal is barátkozni, és kis feladatokra megkérni a szomszéd kisfiút. Nem sejti, egy kérés mindenki sorsát átírja. (Teréz) Az idős orvos és felesége segítettek a környékbelieknek, betartották a törvényeket. De zsidók voltak, és egy fiatalember minden sérelméért őket okolta. Még az öröme sem lehetett meg, hogy bántja őket. Öngyilkosok lettek, mire értük ment, csak a kutya őrizte őket. (A zsidó kutya) Nenő idős rokon, aki egyik rokonától költözik a következőhöz. Mindenhol segít, és sehol észre sem veszik, mennyit jelentett nekik az asszony, csak amikor már késő. Balázs és Klára az asszony halála után szembesülnek azzal, hogy a fiuk is Nenő nevelte, vezette a házat, és még csak meg se köszönték neki. (Nenő)

Szabó Magdát elsősorban a regényei miatt jegyzi az irodalom, a legismertebb talán egy ifjúsági regénye, az Abigél. Pedig sok más műfajban is kipróbálta magát. Írt verseket, gyerekkönyveket, útirajzokat és novellákat is.

Az Alvók futása című gyűjtemény 20 novelláját tartalmazza, és aki most kezd a szépíró Szabó Magdával ismerkedni, érdemes itt kezdenie a kutatást! Annyira az esszenciája van ezekben a történetekben az írónőnek, hogy akinek ezek tetszenek, bátran belekezdhet a regényeibe is. Még talán könnyebb dolga is van a novellákkal, azok szerkezeti sajátossága miatt.

A novellák rövidebbek, pár oldalas terjedelműek, vagy annál is egyszerűbbek. Szabó mégis beléjük tesz annyi cselekményt, amennyit egy regényébe is szokott. Sokkal mozgalmasabb, pergőbb a novellista Szabó Magda, mint a regényíró.

Ugyanakkor benne van az a mélység, az a jellegzetes stílus is, amit az írónőé. A történetek nagyon erősek lelki oldalról, és az örök emberről beszél. Legyen az gyarló, vagy hősies.

A cselekmények változatosak a történetekben, de vannak visszatérő motívumok. Több történetben foglalkozik a halállal és az öregséggel. A családi kapcsolatokkal, amelyek között lesz szívderítő is, de olyan, ami összefacsarja az olvasó szívét. Van érzéke a boldog pillanatok ábrázolásához is, de igazán a drámákban, tragédiákban ütött meg. Észrevettem azt is, hogy Szabó Magda állatbarát író. Gyakran a történeteiben szereplő kutyák sokkal több emberségről tesznek tanúbizonyságot, mint az emberek.

Több történet több szinten is értelmezhető. De olyan finoman utalva, hogy mélyebb szint nélkül, egy kiragadott életképként is megállja a helyét. A mosolygó Bacchus nagyon könnyen olvasható egy özvegy kémikus kislányával való kapcsolatának történeteként, de akár értelmezhető úgy is, mint az emberiség és az istenek viszonya. Bár lehet, hogy ezt én könnyen értelmezem bele, mert pont olyannak mutatja az emberek és isten/istenek viszonyát, amilyennek én is gondolom.

Szabó Magda a sűrítés mestere. Egy esemény kapcsán egész életutakat és sorsokat jelenít meg, így olyan emlékezetes szereplőket teremtve, akiknek a sorsán sokat lehet töprengeni.

Jól szerkeszt. Döbbenetesen jók azok a helyzetek, amikor egymás mellett élő emberek nézőpontjait teszi egymásra, és kiderül, mindenki mennyire másképp látja ugyanazt.

Szabó Magda szeretőknek mondhatni kötelező darab, nekem az egyik kedvencem lett.

Alvók futása - Mint novelláskötet: 90% Szabó M. jellegzetes stílusa, mélylélektana, összetett történetekben.

Szubjektíven: 95% tömör, pörgős, gondosan szerkesztett, és erős lélektani csavarok, tetszett.

Nyomozós, középiskolai emlékes, nagyvállalatos.

Abby nem volt népszerű lány a középiskolában. A korábbi legjobb barátnője, Kaycee viszont az iskolai királynője volt, egyben Abby rendszeres zaklatója is. Mégis, amikor Kaycee beteg lett, később kiderült, csak színlelt, Abby még akkor is hitt neki. Kaycee eltűnt érettségi előtt, és Abby máig meg van győződve, hogy igazán beteg volt, és a kisvárost uraló nagyvállalat tett vele valamit. A lány felnőttként környezetvédelemmel foglalkozó nagyvárosi ügyvéd, és hazatér, hogy megoldja Kaycee és az Optimal ügyét. Még mindig az Optimal élteti a várost, így sok támadást kell legyűrnie mindenki részéről. És többet talál, mint amit valaha elképzelt: egy bonyolult zaklatási-zsarolási ügyet, melynek gyökerei a középiskoláig nyúlnak vissza.

Már fejtegettem párszor, mennyire nehezen hiszem el, amikor egy ismert színész vagy zenész ’ír’ egy szórakoztató regényt – szellemírókra gyanakszom rendszeresen a háttérben. Most beállt a sorba Krysten Ritter is, aki a Jessica Jones sorozat kapcsán lehet sokaknak ismerős – nekem is. Vagyis a sztár rá kicsit nagy szó, de elég ismert. Szerencsére e regény kapcsán nem a gyanakvásom határozta meg az értékítéletem.

Mert jó értelemben annyira amatőr ez a thriller, hogy nem merült fel bennem, hogy egy profi írt helyette, Ritter meg a nevét adta hozzá. El tudom képzelni, hogy ő valóban maga pötyögött, ha a szerkesztők segítettek is neki.

A történet alapötlete jó, és ahogy bonyolódnak a szálak, szintén ki van találva. Kapásból két ügyben kezd nyomozni Abby: az Optimal mocskos ügyei után és Kaycee eltűnésében, ami jobban mozgatja a nőt különben. Ahogy elkezdenek összefüggeni az események, kiderül pár dolog, ami egy új szintre emeli a rejtélyt, és mocskosodnak a történések. Ezek jók, még a csavarra is azt tudom mondani, hogy működik.

Csak ahogy meg van írva, abban érezni, hogy elsőkönyves a szerző. Nincs izgalmasan bonyolítva a cselekmény, a csavart is éreztem úgy, hogy nagy lelkesedéssel belenyomta, de nem logikusan előkészítette, hanem örült neki, hogy most megleplek olvasó! Halmozza az ötleteket és egyszerre, mindent az olvasó nyakába önt, nincs fokozatosság és eseményvezetés.

A kiemelt szál válik az egyik legérdektelenebbé a végére, a többihez képest azt nagyon túlnyomta a szerző. Ez megint olyasmi, amit elsőkönyves hibának érzek, volt egy ötlete, azt végig nyomta, ha közbe támadtak más, esetleg jobb irányok is.

A karaktereit érezhetően szeretettel kezeli, és igyekszik árnyalni is őket. Nem minden karaktert sikerült háromdimenzióssá építenie, de igyekszik, és főleg a főszereplőt kifordítja felénk. Eleinte nagyon olyan, mintha Jessica Jones kevésbé szuperhős énje lenne, de aztán magára talál, és Abby tényleg Abby lehet, nem egy Jessica hasonmás. Hozzáteszem, pár dolgot azért nem értettem. Abby, akit Kaycee éveken át bántott, miért ennyire megszállottja a lány eltűnésének? Ezt a motivációt nem kaptam meg a kötetből, és ez elég komoly hiányérzetet is okoz nálam.

A stílusán is végig éreztem a lelkesedést. Szerette mesélni ezt a sztorit. Nem mindig tiszta, néha zavaros is, de a lelkesedés maga jó, túl is lendített ezeken.

Ha első könyv, ha szellemíró volt mögötte, ez legalább hiteles első könyv, jó ötletekkel.

Mint thriller: 70% az alapszituáció jó, kifejtése kevésbé izgalmas. A karakterábrázolás alapos.

Szubjektíven: 65% Ritter elsősorban színésznő, a cselekményvezetésen ezt érezni: elcsúszik.

Kalandos, mágikus, versenyes, gyerekes.

Egy apa nézi, ahogy a kisfia elindul első önálló kalandjára. Nehéz elengedni, és mégsem. Mert még emlékszik, amikor maga volt ekkora, és amikor ő is belevágott ebbe a kalandba. A kis Pit a rokonaihoz megy nyaralni, hiszen meghívták. Henley Creek nehezen elérhető, még egy szabálygyűjteményt is kapott, melyik buszra és hogyan szálljon, mit vigyen magával. Tim és Flora, az unokatestvérei ugyanilyen meghívót és szabályokat kaptak. Egy kis feladat megoldása után meghívást kapnak a kezdethez, éjfélre, az Akasztott ember fájához. Ott Fanfola, egy erdei nimfa fogadja a 10 gyereket, akik versenyezni jöttek ide. Két csapatra osztja őket, és indulhat a játszma! Nyerhetnek, varázst, és cserébe a győztesek megmenthetik a folyót a következő nemzedéknek.

Gyerekkönyvek. A legnagyobb siker a Harry Potter a korunkban, és ez szépen rá is nyomta a bélyeget az újabb alkotásokra. Percy Jackson félisten mágikus képességekkel, ahogy a barátai is. Az Árnyvadászok mágikus rúnákkal vadásznak a démonokra, miközben a fiatalok még képzés alatt is vannak, mentoraik vannak. A Magisztérium is varázsiskola, ahol a főhős lelke egyenesen a főgonoszéból származik – miért is jut erről Harry Potter eszembe, nem is értem. Vagy ott a Hex Hall sorozat a lányoknak.

Szeretem a mágikus meséket, de azért néha vissza tudom sírni a Gombháborút vagy a Pál utcai fiúkat, amikor verseny és játék volt, és jó volt úgy is, hogy a kreativitásukat kellett használniuk a varázslat helyett.

Ez a gyerekkönyv azért tetszett, mert valahol mindkettő benne van. A varázslatos mese is, de az olyan gyerekversengés is, amiben nem a mágia a fontos, hanem a saját képességeik és ötleteik. Jól is esett a sok varázsiskola után…

Azt azonban hamar le kell szögezni, hogy ez egy gyerekkönyv. Én szeretem a gyerekkönyveket is, elvoltam vele, de a célközönség elsősorban a 6-7 évesek. Talán a kicsit nagyobbak is. Ennek van alárendelve a formátum: nagy betűk és nagy sortávok. A fejezetek rövidek, de maga a kötet is vékonyka. Mondhatni, pillanatok alatt kivégeztem. De egy kisiskolásnak remek olvasási gyakorlat lehetne.

A történetében is sok olyan elem van, ami nagyon gyerekekre van szabva. De ez jó benne, áthatja az a gyermeki ártatlanság és hit, ami ma már ritka. Még azt is tudtam díjazni, hogy a fiatal szereplők miatt a szerelmi szálak se tudnak dominálni.

A verseny jópofának tűnik, és jó arányban vannak benne a kihívások. Kis túlzással akár ötlettárnak is szolgálhat, hogyan dobja fel a nyarat a gyerekeknek a szülő. Ebben az első részben megfejtett rejtvény kis módosítással a valóságban is kivitelezhető lenne.

A rövidsége miatt minden szereplőt nem tud bemutatni, de kijelöli a fő karaktereket, és őket elkezdi felépíteni. Szerettem benne, hogy még a jók között is van, aki nem tisztán példakép. Tim például elsőre ellenszenves is volt.

Tetszettek benne a nevek is. Egyszerre valószerű, de mesés is. Mint a Floraleda.

Simán beletenném abba a kategóriába, amibe elsősorban a gyerekkönyvek vannak, de a szülő se lesz rosszul, ha olvasnia kell a csemetéjével.

A folyó őrei - Mint gyerekkönyv: 90% ötletes, gyerekbarát. Könnyen olvasható, szórakoztató, értékekkel.

Szubjektíven: 80% bár gyerekkönyv, van annyira szerethető, hogy tetszett. Csak rövid!

Túlélő, betegséges, kapcsolatos, felépülős.

Charlie 17 éves, és a kórház előtt találnak ájultan, több sebből vérezve, haldokolva. A lány egy ideig a klinikán van megfigyelésen, majd átkerül egy speciális segítő klinikára. Mert Charlie magának okozta a sebeit: vágta magát, egyre mélyebben és hosszabban. A klinikán barátokat szerez a többi önsebző között, és az orvosok képesek lesznek lassan visszahozni őt. Amikor egy gyerekkori barát befogadja, reményt ad neki, Charlie jobban is akar lenni. Munkát szerez, saját lakást, darabonként építi fel újra magát. Még a szerelem is rátalál Riley személyében, aki valaha tehetséges zenész volt, mára a drogok rabja, de amikor jól van, ragyog. Charlie meg akarja őt menteni, észre sem véve, hogy újra a szakadék szélén táncol. De állnak mellette, ő is erősebb már, képes lesz a jó döntéseket meghozni.

Gondolkodtam, milyen műfaj alá soroljam be. Az ifjúsági, a young adult, a new adult, vagy, amit elkereszteltem magamban fájdalmas kamaszosnak? Ráillene mind, de kicsit több is, így végül konszenzusra jutottam. Leginkább YA, amiben erős a drámai szál.

Ez egy olyan könyv, ami többször is összetör, de mindig ad annyi reményt és erőt is hozzá, hogy olvassunk tovább és higgyünk. Nem mese, nem nagy romantikus történet, de nem is az a realitás, ami földhöz csap és minden érzelmedet megöli. Vannak benne jó dolgok, jó végkifejletek is, de tragédiák is. A kulcs az, hogy a szerző az egyensúlyt megtalálta köztük. Mindig fáj annyira, hogy megérintsen, hogy elhiggyem, az életben is megtörténhetnének így az események, de soha nem viszi be a végső csapást. Riley is eljut olyan mélyre, hogy el lehessen kezdeni felrángatni. Ellis sem marad a szobanövény állapotban, és ha már soha nem is lesz a régi, valami elkezdődik az ő számára is. Charlie is, akármilyen mélyen van, folyamatosan van arra reménye és esélye, hogy jobbá tegye a dolgokat és tud is élni a lehetőségekkel.

Ez pedig egy jó üzenet. Hogy túl lehet élni, lehet jobban lenni. Csak küzdeni kell, és segítséget kell kérni, ha akkora a baj. Mert ha nem is hisszük el, de léteznek olyan emberek, akiknek számítunk, akik mellénk állnak és segítenek. Csak kommunikálni kell!

Sokat ad a regénynek, hogy én-regény. Az elbeszélő maga Charlie, és Glasgow élethűen át tudja adni az ő érzéseit és döntéseit. Szó szerint belehelyez minket a hősnője világába, és nem is ereszt onnan. A lány fájdalmai, gondjai kicsit a mieink is lesznek. Amivel értékes beszéltető könyv is lesz, hiszen eléggé olvasmányos és populáris ahhoz, hogy egy kamasz is nyugodtan olvashassa, és utána meg lehessen vele beszélni a hasonló helyzeteket és problémákat. Mert Charlie halmozottan hátrányos helyzetben van, minden fel van nagyítva, de ennek kapcsán lehet beszélni arról is, ami a mindennapok kérdése.

Észrevétlenül nevel rá, hogy fordulj segítségért, ha az életed egymagadban túl nehéz, és vedd észre, ha valakinek kell a segítő kezed. (Nem véletlen az sem, több hasonló kötetben is láttam, hogy a végén ott vannak a segélyvonalak és szervezetek, akik segítenek, ha ilyen helyzetbe vagy, és nem tudsz kihez szólni, fordulni. Díjaztam is, hogy a kiadó ezt aktualizálta kis hazánkra.) Szórakoztató regény, ha drámaian is, és nevel is. Soha rosszabbat!

Olvasmányos, tartalmas, szerethető karakterekkel. Számomra átjött, adott ez a regény.

Lány, darabokban - Mint YA: 90% fordulatos, személyes, jól elbeszélt, átélhető és tanulni lehet belőle.

Szubjektíven: 80% nagyon bele tudtam élni magam, drukkoltam a szereplőkért. Felemelő.

Útkeresős, lányos, szerelmes, természetfelettis, harcos.

Evie elérte, amit mindig is szeretett volna: egy hétköznapi, normális életet. Középiskolába jár, és párt alkot Lenddel, akibe nagyon szerelmes. Pont ezért fáj neki, hogy mégsem igazán boldog. A származása titka még mindig gyötri, és hiányoznak a régi barátok, és izgalmak is. A Lend lelkével kapcsolatos titok terhéről nem is szólva. Amikor a NPEH megkeresi, és munkát ajánl neki, titokban elvállalja. Egy Jack nevű fiú lesz a kalauza, aki sorra viszi a veszélyes küldetésekre, mint vámpírvadászat vagy trollok megfékezése. De valami nem stimmel a természetfeletti világban, és Evie egyre jobban megkérdőjelezi, hogy jó oldalt választott-e. Sokaknak van titkos terve, és a közös pont bennük: Evie.

Erre a folytatásra se keveset kellett várni. Ha jól számolom, 3-4 évet. És ráadásul trilógia lesz… mondanám, hogy érdemes megvárni, mikorra jön ki a vége és egyben nekiállni az egésznek, de akár haladhatunk kötetenként is. Hiszen az aktuális ügy záródik, ha van is némi áthallás a következő rész felé.

Ezt most érthetőbben! A Paranormalcy története zárt volt, csak olyan rejtélyek maradtak megfejtetlenül, mint Evie származása. Ugyanezt a receptet követi a Supernaturally is. Van egy önálló kaland benne, amit végigvisz az írónő, lezárja az eseményeket. De meghagy egy nyitott kérdést (most Jack lesz az), amire építheti a következő részt. Ahogy az első és második között is tette, hiszen ez a 2. kötet Evie származásáról rántja le a leplet.

A regény világa különben tetszetős, és kellően összetett is. A természetfeletti világ tele van érdekes lényekkel, és White jó érzékkel változtat is a kliséken. Itt a tündérek alapvetően gonosz lények (mondjuk, ez lassan kezd divat lenni YA körökben), de ami a jelen részben legjobban tetszett, ahogy White unikornisokat ábrázol. Nem lövöm le a poént, de nem azokra a fenséges, hófehér, egyszarvú paripákra kell gondolni, akiket Beagle írt mesébe.

Még azért is jár a pont, ahogy a természetfelettibe az emberek szervezetekkel beavatkoznak. Mert van ilyen ügynökség, olyan csoport, és ha nem is háborúznak, de feszültségek vannak köztük és Evie kicsit mindnek a része, így lavíroznia kell még ilyen érdekek között is.

Amiben viszont nagyon tipikus a történetet, és mondhatni YA kompatibilis, az a hősnő, akin a világ sorsa megfordul. Evie, aki nem is tudja, mennyire különleges, de már kezd ráébredni, és ha akarja, ha nem, sokan őt használnák a világformáló terveikhez. Most kell megtanulnia a maga lábán megállni, és nem hagyni, hogy játszanak vele.

A szerelmi szál is ilyen tipikus, amit White kicsit háromszögesít is, de csak kísértés szinten. Szerencsére, mert ha a szerelmi élete miatt is nyavalyogna Evie, nagyon sokat esett volna a tetszési index. Evie és Lend helyesek együtt, jó páros – még akkor is, ha a srác tipikusan az a tökéletes hős, akik mellett az ilyen YA hősnők meg szokták találni a szerelmet.

Ha már nyavalygás. Evie szerencsére cselekszik is, ezért nem irritált, de néha elhagyja magát, és akkor jön a kesergés orrvérzésig. Ha valamit kivehetnék a könyvből, ez lenne az. Főleg, hogy amint kommunikálni és cselekedni kezd, megoldja, ami miatt az idegeim húzta a keserveivel. (Hozzáteszem, a humorára se vagyok sokkal jobban vevő.)

A világa miatt, a gördülékenysége miatt bírom ezt a sorozatot. De meddig fogok várni a 3-ra?

Supernaturally - Mint YA: 70% tipikusan lányos, korrekt YA regény. A karakterek, cselekmény is zsánerelem.

Szubjektíven: 75% a természetfeletti lényeket bírtam, Evie küzdelmeit kevésbé. Erőltetett.

Kalandos, felemelkedős, vallásos, küzdős.

Egyiptomot veszély fenyegeti: a fáraó halott, és kérdéses, ki léphetne a helyébe. A fia, Dzsószer jó utód lehetne, de nincs minden tanácsadó meggyőződve erről, a férfi új gondolatai miatt. Míg a herceg a próbákat állja ki sorra, egy parasztivadék, Imhotep egyre feljebb emelkedik a tehetsége révén. Kőfaragónak, ácsnak, írnoknak és orvosnak is kitanul, míg egyre komolyabb feladatokat bíznak rá. A királyi udvar embere lesz, ahol a papnő Neferet személyében az igaz szerelmet is megtalálja. Egy lélekfaló, a Vörös Árny Egyiptom bukásán dolgozik, sorra rontja meg az embereket, csak Imhotep és Dzsószer áll az útjában. Így miközben az első piramis megszületik, a két hősnek a sötét erőkkel is fel kell vennie a harcot.

Ha valaki az ókorról keres történelmi regényt, és elsősorban Egyiptom érdekli, biztosan nem tudja kikerülni Christian Jacq munkásságát. Megénekelte a kiemelkedő fáraókat, és odafigyelt arra, hogy regényei kalandosak, de tartalmasak is legyenek, Egyiptom nagyságát társadalmában, hitében, művészetében is megjelenítse.

A legfrissebb magyarul megjelent kötet az eredetileg 2010-es Imhotep. Ami remek lehetőséget nyújt arra, hogy az ókor egyik kiemelkedő alakjában többet kezdjünk el látni, mint a múmiát. (Bár, ha belegondolok, annak a figurának is az igazi Imhotep volt az alapja. A papság vezére, a sok tekintetben kiemelkedő Imhotep. Csak az eredeti nem a fáraó ágyasára vetett szemet, és vált árulóvá.)

Jacq a regényt nagyon ütősen kezdi, egy kis varázzsal is játszó kalandregénybe érezhetjük magunkat. A hercegnek lehetetlennek tűnő próbákat kell kiállnia, miközben egy sötét árny el akarja veszejteni. Közben a tehetség felemelkedik, és ketten szövetségre lépnek. Mindkét férfi tettei, fejlődése kalandosan van megírva. Jacq a legjobb mesélő stílusát mutatja a kötet első felében, és sodor végig a köteten. Talán kicsit szenvtelen a hangja, a nagy érzelmeket is szinte sután tálalja (Imhotep nagy szerelmét, pl.), de olyan kihívásokat és feladatokat állít a szereplők elé, hogy a cselekmény el fog tudni sodorni.

Jól kibontja a szereplőit, és vannak kifejezetten összetett jellemek is a kötetben. Imhotep és Dzsószer egyértelműen a jó bajnokai, ahogy a Vörös Árny a megtestesült gonosz. De a közéjük tett alakok nagyon emberiek, és Jacq ügyesen árnyalja őket. Kifejezetten jól sikerült Redzsit hercegnő alakja, akit a végéig nem tudtam eldönteni, hogy kedveljek vagy utáljak.

A regény második fele pedig Egyiptom varázsába, a hitbe visz bele mélyebben. Már nagyobb kihívás olvasni, a kalandok helyét átveszi a misztika és a vallás. Jacq ír annyira jól, hogy ez sem fájdalmas vagy unalmas, de tény, hogy nagyobb olvasói kihívás.

Viszont célja van: így valóban valamit megértet az ókori Egyiptomról, és hiteles képet fest arról, hogyan gondolkodhattak akkor ezek az emberek. Életre kelti a keleti varázst.

Ugyanilyen alapos a piramis építése kapcsán is, ami alapján elképzelhetjük, milyen kihívás volt az első ilyen épületet megalkotni. Még ábrákat is kapunk, Jacq nagyon alapos.

Számomra a kalandregényes rész volt a kedvesebb, de kell mind a kettő, hogy erős történelmi regény legyen a végeredmény. Mert nem csak szórakoztat, de tanít is. Megmutatja a civilizációt, amely ránk hagyományozta a piramisokat.

Imhotep - Mint történelmi: 85% az eleje kalandregényes, a vége szakrális, így ad teljes képet az ókorról.

Szubjektíven: 75% a kalandos részek jobban tetszettek, Jacq jó mesélő, a vallás szárazabb.

Mitológiai, áldozatos, női, álcás.

Aeneas, trójai herceg a kijelölt túlélő. Trója bukása elkerülhetetlen, de már előre tudta mindenki, hogy Aeneas sorsa egy új hon elfoglalása, és egy világbirodalom alapjainak lerakása. Priamosz is felmérte, az ő családja akkor vehet ebben részt, ha egyik lányát a férfihoz adja feleségül. Creusa lett a kiválasztott, aki fiút is szült a férjének. Mikor eljön a görög győzelem, ő rendezi össze a családot, és indulna a nagy kalandra. De kihallgat egy beszélgetést: Venus őt halálra szánja, Aeneas nősüléssel fog új földet nyerni Itáliában. Creusa felismeri a pillanatot, amikor eldől a sorsa, amikor férje megölné. Ő lesz a gyorsabb. De a történelmet nem lehet átírni: kénytelen a férjének kiadni magát, és végigcsinálni minden feladatot, hiába anya és nő, most férfinak és honalapítónak kell lennie.

Alapvetően nincs bajom azzal, ha hozzányúlnak az ókori mitológiához, újraértelmezik, vagy átalakítják a történeteket. Egy-egy kreatív ötletet nagyon tudok szeretni is. De azért van pár olyan húzás, amibe enyhén szólva belefájdul a fejem.

A görög mitológia megkerülhetetlen történeteinek egyike Trója eleste. Ez az a történet, amiben Tróját sajnálom, az ő hőseik a számomra szimpatikusabbak. Az Iliász hőse nálam Hektór volt, nem Akhilleusz. Ő a jó ember, a nagy harcos – nem fair, hogy egy sebezhetetlen félisten haragszik meg rá, és végez vele! De most nem Hektór a téma. A másik trójai, akit bírtam. Aeneas. Egy kedvenc fantasy szerzőm, Gemmell írt is neki egy remek sorozatot.

Szabó Magda története talán ezért is vágott annyira fejbe. Ez az Aeneas nem hősies, kifejezetten szerencsétlen és élhetetlen figura. Ezzel még kibékültem volna, de akkor Creusa az életet választja az értelmetlen halál helyett, ami egyben Aeneas végzete. És elmondani nem tudom, mennyire irritált, ahogy a nő mindenkivel beeteti, hogy Venus védelemből tette őt, Aeneas-t, női testbe. Még a fiának is ezt mondja. Aztán csodálkozik, hogy a kicsi nem tud mit kezdeni a helyzettel. Apa, aki anya testében él? Agybaj.

Pedig van benne ötlet. Dido végzete ebben a verzióban sokkal igazabbnak tűnik. Az se semmi, ahogy Creusa megnősül Itáliában. Mégis, mindig van valami, ami miatt mégsem tudtam szeretni ezt a regényt.

Creusa szenved. Mindig kitart, megoldja a dolgokat, de tulajdonképpen az önvallomása nyavalygásnak hat, amit nem bírok elviselni. Ő döntött úgy, hogy megöli a férjét. Ő döntött úgy, hogy mindenkinek azt mondja, ő a férfi, csak női testben. Aztán nem győzi kifejteni a nejének, hogy mennyire szenved.

Nagyon női szemmel, nagyon női sors. Ha elfelejtem a külsőségeket, Tróját és Rómát, akkor ez lehet egy nő kiáltása, aki a férfiak világában kénytelen helytállni. Lélektanilag nagyon kidolgozott és mély a kötet, Creusa sokkal több, mint egy női alak a mitológiából. Ő egy örök nő, egy örök sors, ami Szabó Magda idején, de a mi korunkban is időszerű.

Ha így nézem, ez egy mestermű. Mitológiai parafrázis, nagyon mai mondandóval, az eposzokat idéző formában, de mégis mai fülnek se bántóan.

Csak nekem van pár DE. Nehezen emésztem Aeneas ennyire leépített alakját. Creusa sirámait. És a humorát… ahogy a nejét kis tehénnek hívja, az komolyan fájt. Egyszer érdekes, elég is.

A pillanat - Mint alternatív eposz: 75% egy eredeti ötlet, lélektanban nagyon kidolgozott elbeszélésként.

Szubjektíven: 60% feminista Aeneis? Emésztenem kellett, több-kevesebb sikerrel ment.

Háborús, barátságos, túlélős, elvi, családos.

Marianne von Lingenfels komoly ígéretet tett a legjobb barátjának, a férjének, önmagának is. A nemesi barátaik egy köre, haladó szellemek felismerték, hogy Adolf Hitlerrel végezni kell. Összeesküvést szőttek, merényletbe fogtak, de elbuktak. Marianne is a társuk volt, de feleségként a nácik nem tekintették annak, rá nem várt kivégzés és megtorlás. Az asszony elhatározta, hogy az apjuk szellemében neveli a gyerekeit, és megvédi azokat a családokat, akik a megtorlási hullámban vesztették el a családfőt. Maga mellé gyűjti az árvaházba zárt gyerekeket, az internáló táborba zárt, vagy menekülő anyákat. A Lingenfels vár a menedékük lesz. Marianne családot kovácsol belőlük, nem is sejtve, milyen titkok várnak a felszín alatt arra, hogy összezúzzák gondosan újraépített világát.

A híres merényletekről szívesen forgatnak filmeket. A II. világháború, a nácik kapcsán főleg. Van, ahol a merénylet célpontjának szemszögéből, máskor a merénylők kalandjait felelevenítve. Ez a megszokott zsáner. De az irodalom és a filmek is keresik most az új utakat, és egy ilyenre bukkant Jessica Shattuck is.

A Nők a kastélyban alig foglalkozik a merénylettel, vagy annak megtervezésével, vagy a célponttal. Már csak a végeredménnyel szembesít a kötet: a golyó nem talál, a merénylőket és kitervelőket felakasztják. Ezzel indul a nők története, akik ezzel elvesztették a férjük és egyben a támaszuk. A gyerekeké, akikből félárva lett.

Ugyan Marianne a központi karakter, aki mondhatni legkönnyebben megúszta az eseményeket, de a kötet több sorsot is lekövet. A legkeményebb talán Connie családjának a sorsa: a feleségét internáló táborba zárták, majd a felszabadító szovjetek szajha sorsba taszították a szép fiatalasszonyt. Martin, a fia pedig egy náci árvaházba került, ahol a kisgyerek teljes személyiségét támadták. Elvették a nevét, fizikai erőszakkal nevelték, és az apját mocskos árulónak bélyegezték. Mondanom se kell, hogy amikor a nácik látták, hogy nem nyerik meg a háborút, az árvákat még útnak indították egy haláltáborba. Az, hogy Martin és Benita túlélik mindezt, Marianne műve. Érzékletesen, hitelesen fest meg Shattuck több életutat is, mert a szereplőket kísérni fogjunk napjainkig.

A regény egyrészt olvasható családi krónikaként is, ahogy mindezt túlélik, ahogy sorra új életet kezdenek a családok. Ahogy a történelem vihara sorsokat alakít. Nem pergő eseményekkel, de alaposan ismerjük meg a hétköznapokat.

Ám találtam egy sokkal izgalmasabb olvasatot is. Marianne szigorú elvek asszonya, aminek nem része a megbocsátás. Az ő erkölcsei a talpkövek minden környezetébe kerülőnek, akik makacsul igyekeznek is megfelelni. Pedig vannak titkaik, és olyan események a múltban, akár jelenben is, amik ütköznek Marianne világával. Ahogy ezek felszínre kerülnek, és viharzani kezdenek, sokkal izgalmasabbá téve a cselekményt elvi szinten, mint eseményeiben.

A család, a megbocsátás, a bűnök témáját feszegeti az írónő, és összességében a remény mellett teszi le a voksát. Ha egy-egy tragédia elkerülhetetlen is, a szereplői nagyja fejlődik, jobbá lesz, és megtanul megbocsátani, próbál megérteni.

Nem egy szórakoztató regény, de jó értelemben érdekes. Szerintem filmen is működne.

Nők a kastélyban - Mint történelmi: 70% új nézőpont, kemény karakterek, elvek csapnak össze. Érzelmeken súly.

Szubjektíven: 60% a történelem inkább csak háttér, de a megközelítés és az elvek harca átjött.

Mitikus, istenes, szerelmes, táboros.

Jessica a legjobb barátaival indul neki egy isten háta mögötti tábornak. Vannak jó programjaik, és a lány kicsit elszakadhatna az otthoni gondoktól. Mert amióta az apja elhagyta a családot, Jess kényszerült otthon a felnőtt szerepbe. Ám az érkezésükkor vihar tör ki, megsérülnek. Egy titokzatos, zöld szemű fiú gyógyítja meg, akire Jess emlékszik is, de Robyn, a barátnője fejéből törlődtek az események. A táborban ott ez a fiú, Cayden, aki nem is érti, hogy emlékezhet rá a lány. Jess egyre jobban belehabarodik, pedig többen is figyelmeztetik, Cayden töri a szíveket. Ahogy közelednek egymáshoz, Jess rálátást nyer az istenek veszély fenyegette világára, melyben Cayden a halandó létért küzd, és bármire hajlandó ezért, Jess összetörésére is.

A görög mitológia talán az, amelyet legsűrűbben adoptálnak napjainkra. Az egyik kedvenc regénysorozatom is ezen alapszik – a Percy Jackson sorozat. De kerülnek elő görög istenek mindenféle sorozatban és regényekben is. (Még sci-fi környezetes is akad, amelyben a trójai háború játszódik újra, csak a jövőben.)

Nem Marah Woolf az első, aki szerelmes sztorit kerekít egy kis görögös háttérrel. Sajnos, azt sem írhatom le, hogy a jobbak között van. Ha nagyon egy-egy szóval akarom jellemezni, akkor a tipikus és a klisés ugrik be.

Már azzal nem voltam kibékülve, hogy szerintem nem jó helyen vannak a súlypontok. A regény két nagy konfliktussal dolgozik: az egyik Cayden küzdelme, aki halandó akar lenni. Ehhez egy fogadást kell megnyernie, találnia kell egy lányt, aki nem szeret bele, és visszautasítja a közeledését. Vagyis: a nagyon borzalmas szerelmi szál. Cayden a szerelemben nem is hisz, játéknak tekinti. Jess nem akart szerelmes lenni, de az első találkozástól mindenkinek nyilvánvaló, hogy az lett. Annyira tipikus… bánatomra ez a vezető szál! Cayden trükközik a lányokkal, míg a szerző csavargatja, hogyan szeretnek egymásba Jessicával.

Amivel kapcsolatba valami nem fér a fejembe: mégis, mit lát egy több ezer éves halhatatlan egy kamaszlányba? Már a vámpíros szerelmi történetekkel is ez a fő bajom. Egy halhatatlan, kortalan, mindentudó lény minek vonzódna egy kamaszhoz?

Mert Jess még csak nem is erős személy. A tipikus szomszéd lány megtestesítője. Hiába akartam olyan tulajdonságot találni benne, ami kiemelné, nincs benne semmi. Ő nem egy hősnő, csak az a lány, aki mellékszereplő egy történetben. Nem volt szimpatikus, sokat nyavalyog, és kimerül a ténykedése abban, hogy bizonygatja, nem tetszik neki a fiú, miközben mindenkire féltékeny, aki a közelébe kerül. Azt mondtam már, hogy senkit nem is ment meg, csak őt kell mindig védeni a szörnyektől?

De idegesített az is, hogy minden isten megtartja a nevét, csak Prométheusz nem, aki Cayden lesz. Annyira ostobán néz ki, hogy Apollón, Athéné, meg Cayden… minek kellett egyet változtatni? Vagy többeknek kellett volna, vagy annak az egynek sem.

Az istenvilág modernizálása (szimpatikusabbá farag mindenkit a szerző) alig kap hangsúlyt, és az új mitikus főellenség is béna. Nincs is rendes összecsapás! Csak a szerelmi nyavalygás.

Nekem sok ellenérzésem van vele, ennyire talán nem rossz, de nekem nem tetszett.

Ne szeress - Mint YA: 60% modernizálja a görög mítoszokat, de olcsó szerelmi történetnél megragad.

Szubjektíven: 30% túl van tolva a szerelmi szál, és Jess nagyon nem volt szimpatikus.

Tanulja meg, akinek lepergett a homok, azt ne marasztalja, mert nem tud az élet helyett adni neki semmit. (Szabó: Az ajtó)

A szabadság ára a szabadság maga. Választhatsz. Lehetsz rabló, költő, remete, mindegy. Választasz, és elvesztetted a szabadságodat. Kijelölt úton vagy. (Száraz: Osztozkodók)

Minden szülő hoz döntéseket a gyermekei helyett. És majdnem mindig abban a meggyőződésben, hogy csakis a javukat szolgálja velük. (Liu: Kognitív képességek breviáriuma)

Vasárnap van: a hét utolsó lehelete. A hétfőt megelőző kellemetlen megtorpanás, mielőtt elölről kezdődik a magányosan színlelt élet. Számomra a vasárnap fekete folt a horizonton, amely minden nap nagyobbá válik. Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy mindjárt vége, de máris a következőt várom. (Boland: A titkos mama)

Ahhoz, hogy az ember küzdeni tudjon, barátokra van szüksége, akik fedezik a hátát. Különben már az elején elbukik. (Woolf: Ne szeress!)