Jövőbeli, egymásért küzdő, függőségbe lökő, harcos.

Egyszer volt, hol nem volt, a jövő világa, ahol az emberek a mesterséges szórakoztatás világába menekültek, miközben a világ rohadt köröttük. Ahol volt egy kislány, Debbie, egy szegénynegyedben. Akinek függő anyja elől egy környékbeli kissrác, Danny lett a menedéke. Együtt nőttek fel, küszködtek, és estek mély szerelembe. De a világ kegyetlen, és Danny nem bírta tovább. Eladta a lelkét, erőért. Megszületett a halálos, gyilkos és totálisan függő Led Dent. Debbie azonban képtelen volt lemondani a fiúról, aki egyszer volt. Védő támasza lett a férfinak, és kereste a megoldást, hogy visszakapja Danny-t. Most olyan megbízást kapnak, amely egyben esély is: Tokiót kellene lerombolniuk, az utolsó természetes menedéket a bolygón. De ez lehet az ő menedékük is – de vajon képesek lesznek megragadni, vagy a lány gyerekkori mondása átokként üldözi őket: esélyük sem volt soha?

Már aludtam rá egyet, de még keresek erre a történetre szavakat. Nem voltam felkészülve rá, hogy ez a történet ennyire torkon fog ragadni. Pedig így történt.

Már maga a világa is izgalmas. A jövő, ahol az emberiség már szemétteleppé változtatta a Földet. Savas eső hullik, minden rohad és az egyetlen menekülés a drogos technoálom. Vannak, akik azonban még mernek küzdeni. Ilyen Debbie is, a történet fő narrátora és a hőse. A jelenből indulunk, amikor egy gyilkos szörnyeteg védő angyalaként látjuk. De fokozatosan elmeséli a történetet, ki volt Led korábban és miért nem képes lemondani róla. Van valami megejtően szép ebben a szerelemben. De a világban nincs már szépség, csak erőszak. Már a kezdő jelenetekben megcsapott, micsoda erőszak van a lapokon.

Ezzel ellentétben áll Tokió idilli világa, ami a másik véglet. Semmi technika, csak a háborítatlan természet, amihez az ember alkalmazkodik. Vizuálisan is élesen más a kettő. Az egyik buja, zöld és tündéri. A másik színes, harsány, mesterséges és perverz. Egyértelmű, melyik a jó és a rossz, de az emberi természet nem ilyen egyszerű. Vágyjuk az egyiket, de képesek vagyunk megőrizni? Remender nem ad pozitív választ. Debbie mantrája kísér végig: esélyünk sem volt.

Világok csapnak össze, és akciófilmbe illő harci jelenetek vannak. Nem fogta magát vissza a rajzoló, tobzódunk a vérben és az erőszakban.

Mindezek mellett ez emberi dráma. A gyenge, de lélekben nemes fiúé, akit a környezet nem engedett életben maradni, szörnyeteggé kellett válnia. A szépség, aki vissza akarta változtatni a fiúvá, akibe beleszeretett. De ez nem Disney. Remender halálos érzékkel akkor viszi be mindig a nagy csapásokat, amikor már reménykedünk. Lehet happy end! Aztán jön a fordulat és vele a fájdalom.

Agyilag értem is, miért ilyen. Így hatásosabb, mélyebb és jobb is a történet. Ettől függetlenül nagyon tudtam sajnálni Danny-t, akinek nem juthatott az, amit érdemelt volna. És megint a mantra: Nem mi okoztuk a savas esőt. Esélyünk sem volt soha.

Debbie különben pokolian erős és szexi hősnő, az egyik legjobb karakter a történetben.

Ami viszont az ízlésvilágomba nem fért bele: az a fajta szexualitás, ami itt meg van rajzolva. Ok, Debbie és Danny/Led pár, azzal nincs különösebb bajom, hogy a kapcsolatuk szexuális részébe is kapunk betekintést. (Bár többet, mint amit egy képregénybe vártam volna.) De van egy olyan öreg és gonosz szereplő, aki abból űz sportot, hogy meztelenül mászkál, és mintha direkt úgy állna mindig, hogy az embert szemközt találja az aszott farka. Ha némileg értem is, hogy ezzel is az ő világképe fejeződik ki, ahogy mindenki felett áll és tapos, akkor is utáltam látni. Pedig különben grafikában is profi a kötet, amit az arcokkal ki tudott fejezni a rajzoló…

Meglepően nagy élmény volt ez a képregény, amit még emésztenem is kell kicsit.

Remender: Tokió szelleme - Mint képregény: 100% disztópia, akció, komoly dráma. Egyedi stílus, sok mocsok, tartalmas.

Szubjektíven: 80% ha tudom is, hogy ez a vég kellett, akkor is szomorkodom miatta. Mély.

Családos, misztikus, végső küzdelmes, múltat megismerő.

A család megnyugszik kissé, már reménykedni kezdhetnek, hogy nyertek és minden rendben lesz. Nem sejthetik, hogy Susogó még jelen van, és sokkal nagyobb dolgot vett el tőlük, mint eddig bármit. Bode testét szállta meg, és űzte ki a legfiatalabb Locke lelkét. Ebben az álcában gyűjti be a kulcsokat, és készül a terve utolsó fázisára: démonokat szabadítani a világra. Közben Tyler és Kinsey újabb kulcsra bukkannak, mely az időutazás egy módjára nyújt lehetőséget: megnézhetik, ha be nem is avatkozhatnak, a múltat. Visszamennek a kezdetekhez, amikor a Locke család először találkozott a démonokkal, és elkészítették az első kulcsot. Majd visszatérnek az apjuk múltjába is, és végre megértik, ki Susogó, pontosan mit akar és nekik milyen szerepük van a játszmában. Ám lehet, hogy még ez is kevésnek bizonyul az ellenük törő sötét erőkkel szemben.

A Netflix sorozat miatt újabb lendületet kapott a Locke & Key világ. A Vajákhoz hasonlóan a sorozat adott egy pluszt az eredeti műnek is. A Fumax pedig a szokott minőségben hozta a zárást, így aki nem bír várni a következő évadra, olvasva megtudhatja, mi lesz ennek a történetnek a vége.

Záró rész, így azt gondolná az ember, már csak a szálak összefogása és a lezárása van vissza. Hill azonban tudott előtte valami jobbat: megadja azokat a válaszokat, amelyekre eddig csak vártunk. Miből vannak ezek a kulcsok, miért van varázserejük? Miért kötődnek ennyire a Locke családhoz? Hogy kezdődött ez az őrület? Valamint, Susogó történetét is teljes mélységében felszolgálja.

Két történetet is elrejtett történeten belül – nekem a múltbeli Locke kaland tetszett jobban, a függetlenségi háborúval, és a démonokkal, melyek az angoloknál is nagyobb fenyegetést jelentenek. A gyerekek apjának történetére szükség volt, így helyezte el végre teljesen előttünk a gonoszt a szerző. Ez a történet azonban keserédes volt – tulajdonképpen arról szólt, hogy egyetlen rossz döntés hogyan képes életek tucatjait tönkretenni. Hogy az, ami lehetne egy ártatlan csoda, az emberi önzőségnek hála tömegpusztító fegyverré válik.

Majd a végjáték, amelyben mindent felpörgetett a szerző. Hatalmas érzelmi csúcspontok voltak: a magánéleti válságok, a rendezett és szétesett kapcsolatok, és egy nagy vérfürdő. Áldozatok, veszteségek – amelyektől egyszerre lesz tragikus és nagyszerűbb a győzelem.

Tetszett, ahogy a karakterek emberként is egyre érettebbek. Tyler, aki képes arra, hogy megmentse a lelkét annak a fiúnak, aki olyan sok mindent elvett tőle. Kinsey, aki végre megérti, hogy a haragja és a fájdalma is az övé, azok nélkül ő sem önmaga. Hiszen az élet egyszerre fájdalmas és gyönyörű, és ha ennek csak az egyik felét éli meg, akkor nem is él igazán. Szokás szerint Bode az, akit annyira nem szívlelek – képes leszek leírni, de nekem a kismadár szimpatikusabb volt, aki végül nagy ajándékot ad a gyereknek.

Hill remekül összefűzi, ahogy a kezdet és a vég most találkozik. Ahogy látjuk az első kulcs elkészültét, és ahogy majd Tyler elkészíti az utolsót. Minden körbeér és zárul – ugyanakkor a szereplők folytatják az életük, lesznek új lehetőségek előttük. Hiszen minden vég kezdet is – és megint körbeérnek ezzel a szálak.

A világa még mindig lenyűgöző, és bőven volt benne ötlet, mire és hogyan használhatóak a kulcsok, milyen képességeket adnak. Fel is ötlött bennem, hogy jegyzetelni kellene, melyik mire való, mert a végén egy helyen el is vesztem abban, egy cselekvést hogyan hoztak össze a kulcsokkal. Képeken ott volt, de kellett egy emlékeztető, mit is látok.

A grafika különben a szokott minőség. Nem Monstress szépségű, de korrekt.

Most, hogy a végére értem, jöhet a Netflix is. Érdekel, mihez kezdtek az alapanyaggal.

Hill: Kulcs a zárját 3. – Mint képregény: 100% izgalmas, sötét történet, komoly drámákkal, horrorral és mágiával.

Szubjektíven: 90% korrekt zárás, a szokott minőségben. A történet, a karakterek is rendben.

Cím: 1000 veszély a rettegés iskolájában

A sorozat eddigi köteteihez hasonlóan újra az olvasó kezében a döntés. Most mi a sztori?

Adott egy diák, aki mindennel foglalkozik, csak a tanulással nem. Okos, de kis bajkeverő. Ő lesz az olvasó karaktere. A szülei meg akarják menteni magától, így egy bentlakásos, elit iskolába íratják be. Ha sejtették volna, mi vár a falak között....

Dönteni kell, újra és újra. Attól függően, mit választasz, alakul a cselekmény.

Lesznek kis kérdések: ki legyen a szobatársad? De olyan nagyobbak is, mint az önző menekülés a kinccsel, vagy segíteni egy baráton?

Az iskola titkokat rejt: orvosi, illegális kísérletek. Jóindulatú és gonosz szellemek. Elrejtett kincs. A történetek vége is sokféle: lehetsz sima jó gyerek, lehetsz gazdag és kiemelkedő, de a halál sem kizárt. Bár van annál rosszabb is - gonosz szellemek inasa....

Kalandra fel!

Nyomozós, családi titkos, bosszút állós.

Magyarország, napjainkban. A rendőrség kötelékében egy EU-s pályázatnak hála új nyomozócsoport jöhet létre. A csapat vezetőjének az a célja, hogy egy ütőképes csapata legyen, akikkel profin és összedolgozva működhetnek. Még alkut is képes kötni az álmáért: a vezetőség beleszól a nemi eloszlásba, és egy idős, részeges fegyverszakértőt is a nyakába varrnak. Ám a csapat létrejön, és csapatépítés helyett már az első ügyükön kell dolgozniuk. Egy ismert közgazdászt lőttek agyon. Majd egy műkincskereskedővel végeznek nagyon hasonló módon. Miközben a csapat igyekszik rájönni, mi köti össze az áldozatokat, a saját tragédiáikkal is foglalkozniuk kell. Judit angol férjével Down-szindrómás lányuknak igyekszik minél több mindent megadni. Vanda egy betegség miatt rejtené a küllemét. De van, akinek az alkohollal, van akinek az újszülött ikreivel kell dűlőre jutnia. Közben pedig egy család tragédiája sejlik fel, akik a háborús Balkánon igyekeztek életben maradni.

A krimiknek van egy olyan típusa, amikor a középpontban egy zseniális nyomozó áll, aki egymaga képes megoldani az ügyet. Ha tesznek is mellé egy társat, ő általában azt a célt szolgálja, hogy zseni hősünk neki magyarázva minket is felvilágosítson a gondolatmenetéről és a módszereiről. Robert Hunter, Sherlock Holmes, Pendergast.

Vannak azonban olyan krimik is, melyek többet merítenek a hétköznapokból. Ahol a rendőrök csapatban dolgoznak, mindenkinek megvan a maga feladata és az ügy is úgy van tálalva, hogy el lehet hinni, ez valahogy így nézne ki a valóságban is,

Cserháti Éva regénye az utóbbiak közé tartozik, és kifejezetten élveztem is, hogy a reális mocsokba merít bele minket a szerző. Hősei rendőrök, váltakozó intenzitású munkamorállal és szakmai tudással. Tetszett, hogy láthatjuk, mivel küszködnek a mindennapjaikban, emberiek és esendők, de elsősorban rendőrök. Nincsen az a nagy, női regényes lelkizés, de azért érzelmi oldalról is fel vannak építve. Ha elsősorban rendőrök is, emberek is.

A krimi jó tempóban, értelmesen halad előre. Ahogy már említettem, nincsen mindentudó zsenink, aki ránéz a hullára, aztán már sorolja is, ki és miért ölhette meg. Helyette többféle módszert kapunk, hogy gyűjtik be az adatokat, és kezdik összeállítani az ügyet.

Ezen szál mellett egy másik is hangsúlyos a történetben. A háborús Balkánra is elmegyünk, ahol macedónok/görögök harcoltak a szabadságukért, hitükért. Cserháti Éva olyan érzékletesen fest képeket a háború pokláról, hogy nem egyszer beleborzadtam, mire nem képesek az emberek egymással. Nagyon krimi szerető vagyok, de nem egyszer ezeket a betéteket vártam, annyira tudni akartam, mi lesz a széjjel szakított család sorsa.

Az érzelmi öklöst is ez a rész vitte be. Többször is. Spoiler lenne elmesélni, melyik jelenetek fájtak legjobban, de volt belőle pár. A háború egy szörnyeteg, és szörnyeteggé teszi az embereket is. Még mindig belefájdul a lelkem, ahogy itt végigkövettem, ahogy egy ártatlan gyermek, akinek annyi a bűne, hogy ide és így született, hogyan válik a körülmények hatására keserű, csalódott és veszélyes felnőtté.

A regény végére a két történet összeér, és ahogy mindent tudunk, pár dolog utólag válik még érdekesebbé. Talán tragikusabbá is.

Meg kell dicsérnem a címet is. A történet végére nagyon érthetővé válik, és találónak is érzem. Ez a regény arról szól, mi a Sellő titka, és hogyan jutottunk el addig, hogy ilyen titka legyen. De persze nem árulom el még azt sem, ki/mi ez a Sellő.

Ami azért nem volt a fogamra való: az elején küzdöttem helyenként a nyelvezettel. Nagyon nem szeretem, amikor nyomdafestéket nem tűrően beszélnek a szereplők. Itt sem bírtam.

Jó hír: az írónő már megírta a 2. részt, és készül a csapat 3. esete is. Én biztos elolvasom!

Cserháti: A Sellő titka - Mint krimi: 85% üdítően hiteles és hihető krimi, ami egyben korrekt családregény is lett.

Szubjektíven: 70% szerettem, várom a folytatást is, csak a nyelvezete zavart helyenként.

Cím: Édes a Bosszú Részvénytársaság

Szerző: Jonas Jonasson – a svéd szerző ontja magából egyedi hangulatú és humorú történeteit. Magyarul is több könyve megjelent. A 100 éves ember, aki… kötetét filmesítették is. Bár svéd, és használ krimis elemeket is, nem skandináv krimiben utazik. Ő az egyike azoknak, akik miatt a skandináv humorról is beszélhetünk.

Műfaj: humoros

Cselekmény: adott egy cég, akik segítenek bosszút állni a klienseiknek. Most éppen egy fiatal páros kéri a segítségük, hogy egy neonáci műkereskedő megfizessen a bűneiért.

Várható megjelenés: ősszel

Miért várós?

• Ha minden regényét nem is szerettem a szerzőnek, aminek bejött a humora, azokat igen.
• Maga a Bosszú Részvénytársaság jó ötletnek tűnik, kíváncsi vagyok, milyen ügyeik vannak.
• Még annyira kevés elem van meg a történetből, hogy bőven lesz benne meglepetés.

Kalandos, mágikus, mitikus gonoszt megfékező.

Castallan lakói képesek a mágiára, mindenkinek megvan a maga képessége. Egy időben ezért rabszolgasorba taszították őket, de kivívták a függetlenségük, és már saját királyságukban élnek. Alfehr herceg másodszülöttként nem számított rá, hogy megörökölheti a trónt. A bátyja nem csak erős mágiával rendelkezett, de kivételesen jó ember is volt, aki királynak született. Egy merénylő azonban a semmibe vetette a herceget, és Alfie-nak kell a helyére lépnie. Ő azonban titkos mágiákat kutat, hogy megmenthesse valamiképpen a fivérét. Egy illegális varázskönyvet próbál szerencsejátékon megszerezni, amikor a sors összehozza a tolvaj Finn-nel. A lány bárki alakját képes felvenni, és megbízzák a király láthatatlanná tevő köpenyének ellopásával. Az akció során elszabadul egy ősi, mágikus fenyegetés a városban, és a hercegnek az ő segítsége kell, hogy megakadályozzák egy gonosz isten visszatértét.

Egy olyan fantasy történetben, melyben az embereknek különböző mágikus képességeik vannak, mindig kíváncsian olvasom, milyen ötletei vannak a szerzőnek. Mire lehetnek képesek a szereplők a mágiájukkal?

Ez pedig egy olyan történet, amire illik a fenti leírás. Minden ember kapcsolódik valamelyik őselemhez, ezen felül egyéniek a képességeik. Nem is feltétlenül van köze ahhoz a képességnek, milyen elemhez kapcsolódnak. Vegyük csak a főszereplőt! A vízhez kapcsolódik, de a képessége, hogy meghamisítsa mások mágiáját. Ezen kívül varázsszavakkal más dolgokra is képesek. Kicsit sajnáltam, hogy több képességet nem ismerhettünk még meg, nagyon Alfie és Finn álltak ennek a történetnek a középpontjában. Az ő képességüket alaposan be is mutatta a szerző, másokét legfeljebb említette.

Egyelőre nagyon új és kreatív ötletet nem találtam benne, de volt, ami tetszett. Az, ahogy Alfie bátyja életre keltette a faragott állatokat… Sajnáltam is, hogy pont ő nincs jelen már a történetben, legfeljebb mesélnek róla valamit – érdekelt volna, pontosan mire volt képes.

Talán a regényre is ez a benyomásom: van benne lehetőség, egy-egy eleme még kifejezetten tetszett is, csak az összhatás nem az igazi még.

Az furcsa volt, hogy valami nagy kalandot vártam, valami epikust. Ehhez képest szinte csak pár nap történetét kapjuk, egy olyan kalanddal, ami kevés embert érint, és házon belül elintézik. Ha a gonosz terve megvalósult volna, nagyobb ügy lehetett volna belőle, így viszont ez csak egy bevezető kaland – aminek a hátterében érezni, hogy nagyobb dolgok is készülődnek, csak oda még nem lyukadtunk ki.

Alfie olyan karakter, akit meg tudtam kedvelni. Nem tökéletes herceg, mint a bátyja volt. Magában is kevésbé bízik, és küzd emberi gyengeséggel, mint az irigység. De igyekszik, menő a képessége és alapvetően jószívű is. Azt mondjuk díjaztam volna, ha a végére nem akarnak szerelmi szálat sugallni közte és Finn között…

Azért is, mert Finn viszont nem nyerte el a tetszésem. Neki is megvannak a maga démonai, az alakváltás jó képesség, csak éppen a viselkedése idegesített. Nem is értettem, Alfie mit evett benne. Finn alapvetően nyughatatlan és sokat menekül.

Mélyen mondanivaló nincs a történetben, annyit lehet hozzáfűzni, hogy a múlton túllépésre ad példákat. Ne azon keseregj, ami már megtörtént, azon dolgozz, amit még megváltoztathatsz! Ezt mindkét főszereplőnek meg kell tanulnia.

A történet, a szövege, a szereplői is gyerekkönyv szintjén állnak. Van, amikor nem zavar, de most szívesen olvastam valami komolyabbat. Nincs eléggé hangsúlyozva, hogy gyerekkönyv.

Victoria Schwab írt egy trilógiát, amivel ennek sok közös vonása van. Csak éppen ez nagyon nincs azon a szinten, mint a 4 London története. Talán, a 2. részre komolyodik a történet.

Motayne: Nocturna – Mint fantasy: 55% gyerekkönyvnek eléggé kalandos, van ötlet benne. De még nagyon mese.

Szubjektíven: 60% bírtam a főhőst, tetszettek a mágia típusai is, de a történet kisszerű.

Nyomozós, irodalmi, bosszút álló, rajongói.

Nathan Fawles berobbant az irodalmi életbe – három regényt írt, kritikusok és az olvasók is rajongtak érte. Pályája csúcsán, 35 évesen azonban bejelentette, hogy többet nem ír, elvonul a világtól. Kiköltözött egy szigetre, és évek múlva is foglalkoztatja a rejtély régebbi és új rajongóit: miért tette? Rafa fiatal írópalánta, aki azért vállal állást a szigeten, hogy megfejthesse a titkot és saját pályakezdéséhez ötleteket kapjon példaképétől. A szigeten ekkor felbukkan egy csinos, fiatal újságírónő is, Mathilde, aki a kutyája megtalálójaként szintén kapcsolatba lép a férfival. Őt is a múlt érdekli, de annak egy másik szelete: egy gyilkosság évekkel korábban, amiért szerinte nem a megfelelő ember ül. Nathan Rafa segítségét kéri, hogy utánajárjon a lánynak, cserébe segítene neki a regényével. Miközben a szereplők egyre veszélyesebb játszmákba bonyolódnak, lassan kiderül, mi és miért történt évekkel korábban.

Eddig azt vettem észre, Musso szélsőséges érzelmeket képes kiváltani. Van, aki nagyon rajong érte, mások viszont totálisan ki vannak akadva tőle. Van ismerősöm ilyen is, olyan is. Magamon azt vettem észre, regénye válogatja, melyik benyomás erősebb – egyik regényét szeretem, a másikat rühellem.

Az írók titkos élete szerencsére a tetszetős történetei között van. Még akkor is, ha már aludtam rá párat, és azért annyira nem vagyok tőle elvarázsolva, mint közvetlenül az olvasás után. Pontosan rá tudok mutatni, mi tetszett benne és mi nem.

Bár a posztmodern vonásokat nem díjazom általában, ez egy erőteljesen önbeidéző kötet. Musso nem csak saját személyét helyezi bele a történetbe, de magát a regényt is, amit az egyik szereplő akar megírni. Ezen felül az egyik főszereplő sikeres író, és a legtöbb szereplőnek köze van az íráshoz, irodalomhoz. Tulajdonképpen az újságíró is ír. Rafa ebből akar megélni. Áthatja az egészet az irodalom szellemisége és Musso bőven tett bele véleményt és idézhető sorokat művészetről, irodalomról, alkotásról. Több szemszögből is – mást mond a kiábrándult író, mást a pályakezdő lelkes. Kicsit mi magunk is eldönthetjük, kivel értünk egyet és megtalálhatjuk a nekünk tetsző aforizmákat erre vonatkozóan.

Hangulata van annak, hogy a cselekmény egy szigeten játszódik. A szereplők körül ott a Földközi-tenger, ami hangulatában és vizuálisan is végigkíséri a történetet. Egyszerre válik valami csodaszép látványelemmé, amire a szereplők is kinézhetnek, elpihenhetnek, miközben börtönbe is zár. A szigetről nincs menekvés, nincs hova futni. Ott a tenger és bezár.

Az atmoszféra tehát megvan, amiben egyszerre kap helyet szépség és fenyegetettség. Ehhez hozzájön a szöveg varázsa, amiben bőven volt jó idéznivaló.

De, akkor nézzük, mi az, amit az első lelkesedés köde nélkül már sérelmezek. A megoldás, ahova minden kifut. Tudom, aki sokat olvas/filmet néz, belefut abba, hogy egyes megoldások egyeznek más történetek csavarjaival. Már Shakespeare is másoktól vette az ötletet, amit aztán kidolgozott és halhatatlanná tett. De most annyira eszembe jutott a Q ügyosztály első esete és a Szemekbe zárt titkok, hogy az már zavaró. Eleve, irritált, hogy a semmiből jött a múlt magyarázata, nyom nélkül, ráadásul ennyire ismerős is volt máshonnan.

A másik gondom, Rafa sorsa. Amikor olvastam, el sem akartam hinni. Ok, Nathan szimpatikus volt, a regénybe írt Mussóval értek abban egyet, hogy tudok örülni annak, ha jut neki egy happy end, de Rafa sorsa olyan… lelombozó és váratlan. Ha ez akart lenni a meglepetés, amire nem számítottam, nem örültem neki.

De erről ennyit, mert belelovalom magam, és mérges leszek, pedig inkább jó élményem volt.

Ami tehát nagyon olvastatta velem: az atmoszférája, a tenger kettőssége és a sok irodalomra utalás. Amit viszont nem szerettem: a krimi zárlata, a semmiből jött megoldás és magyarázat.

Musso: Az írók titkos élete - Mint krimi: 70% hangulatos és sok tekintetben modern regény, de a megoldása légből kapott.

Szubjektíven: 80% élveztem a nagyon irodalmi témát, és sok hangzatos idézete vitt magával.